Enczi Endre
Enczi Endre
BÁBEL
ENCZI ENDRE (Erzsébetfalva, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vármegye, 1902. okt. 18. –
Párizs, 1974. szept. 8.): író, szerkesztő. A húszas években két verskötete,
regényei jelentek meg, 1930-ban Berlinben irodalomtörténetet tanult. Az
Irodalmi Ujság szerkesztője Budapesten (1955. nov. – 1956. szept.), majd
Londonban (1958-tól), ill. Párizsban (1962-től). 1956-ban emigrált, Ausztriában
(1957), Kanadában (1958) élt. 1958-tól a Magyar Írók Szövetsége Külföldön
titkára.
Már napok óta esett az eső, magával hozva minden külső és belső hordalékát. A
hirtelen burjánzó gombaernyőket, a párával futtatott ablakokat, az esőcsatorna
kortyogását, az ázott gyapjú szagát és a személytelen, általános szomorúságot.
Mindennek leírására semmi szükség nincs, inkább csak afféle olcsó mesterségbeli
fogás, hogy az elkövetkező mondandóknak megvesse az ágyát, a színtelennek
színt, a lazaságnak feszültséget előlegezzen.
Már napok óta esett az eső. A fiatalember, aki belépett a szobába, szőke volt,
magas, fekete esőkabátot viselt, és kalapot nem hordott.
– Jó napot – köszönt magyarul, minden érezhető idegen lejtéssel a hangjában, és
szögletes, kisfiús zavartsággal végigsimított a haján. – Azután angolra
váltott. Most már magabiztos lett, kezdeti zavartsága a szokványos angolszász
mosolyba oldódott, és a szája sarkából bökte a szavakat.
Magyarul szeretne tanulni, és hallotta, hogy én szívesen foglalkoznék ilyen
céllal angol fiatalokkal. Egyébként egyetemi hallgató, diplomáciai pályára
készül, és az elmúlt évek magyar eseményei ennek a különös nyelvnek a
megtanulására biztatták. Különben már két hónapja rendszeresen tanul egy
nyelviskolában, de úgy érzi, hogy szüksége lenne magángyakorlatra is. Nem nyelvtani
bíbelődésre, kicsinyeskedő szabályok hajtogatására, hanem kötetlen
beszélgetésre.
– Közben ön is gyakorolhatja az angolt – tette hozzá szolgálatkészen, abból a
több évszázados angol üzleti elvből kiindulva, hogy minden tisztességes
megállapodásnak kétoldalúnak kell lennie.
Az első találkozást rövidesen az első nyelvóra követte. Kitűnő tanítványnak
bizonyult. Lelkiismeretes és szorgalmas volt. Jegyzett és tanult. Gyötörte
magát a helyes kiejtéssel. Néhány lecke után kifogástalanul ejtett ilyen
szavakat, mint például „menthetetlen” vagy „elidegeníthetetlenül”. Sokkal
jobban ejtette magyarul, hogy „fékezhetetlen”, mint én angolul „unmanageable”.
Ezek a sikerek kissé elbizakodottá tették. A harmadik-negyedik óra után
félreérthetetlenül éreztette a főlényét. Amikor az evezésről mondtam valamit,
megkérdezte, hogy mit akarok a veszekedéssel? Vagy talán valamit a „sor”-ról
akarok közölni? Esetleg, hogy az étel „nyers”? Mert mindezeket hasonlóképpen
ejtik, csak nem éppen egyformán.
– Úgy véli, hogy mindez megtanulhatatlan? – kérdezte magyarul, és alig
észrevehető idegen hangsúllyal. Majd némi iróniával hozzáfűzte: – Elvégre az
angol is világnyelv.
Néhány órával azután elvesztettem oktatói fölényemet, s most már elkeseredetten
küzdöttem, hogy a tanítvány ne kerekedjék fölém. Már nem a nyelvtanulás volt a
fontos. Az indokolatlan emberi hiúság épségben tartása, a fölény ostoba
fitogtatása, a funkció legyezgetése. És ő szívósan támadta hadállásomat.
Pontosan és kíméletlenül készült az órákra, hogy minél mélyebbre szorítson.
Kimondhatatlan szavak és fogalmak gátját állította elém, amin csak
nyaktöréssel tudtam keresztülvergődni. Bosszúból elmondattam vele: „kis szűcs,
mit sütsz, sós húst sütsz, kis szűcs?” És ha pillanatnyilag meg is tépázták a
sziszegő mássalhangzók, legközelebb már könnyedén és kifogástalanul verte a
fejemhez a kis szűcsöt a sós hússal.
A megtorlást most már alantas, nemzetek közötti vetélkedésre tereltem.
– Angliában állandóan esik az eső – mondtam angolul, de bizonyos
ellenségeskedéssel.
– Esős országból lesz a világbirodalom – felelte magyarul, s bár
megállapításában nem volt semmiféle logikai összefüggés, de válasznak – el kell
ismerni – kitűnő volt.
– Múltkor a földalattin hagytam vadonatúj bőrkesztyűmet – közöltem vele angolul
–, s reméltem, hogy majd visszakapom a talált tárgyak hivatalában. Csalódtam.
Senki nem adta le a kesztyűt. Ha nem sérteném meg, szabad megkérdeznem, hogy
egy világbirodalomnak mi szüksége van az én kesztyűmre?
Mindenekelőtt ötször elmondatta velem az „empire” szó helyes kiejtését, és csak
azután válaszolt a gonoszkodó kérdésre:
– A világbirodalomnak nem kell talált kesztyű. Továbbá valószínű, hogy a
kesztyűjét idegen találta meg.
Határozottan éreztem, hogy nemzeti önérzete, bármennyire fegyelmezetten is,
mégis sovinizmusba csapott át, és bizonyos megnyugvással vettem tudomásul, hogy
válaszát így fogalmazta meg. Mondhatta volna azt is, hogy a kesztyűt valamelyik
honfitársam találta meg, de vagy nem ismerte a szót, vagy csak a kötelező
udvariasság fékezte a nyelvét.
Az ellenségeskedés, bár még mindig civilizált formák között zajlott,
de egyre fokozódott. Most már kulturális lándzsákat döftünk egymásba.
– Tanulja meg Katona József nevét – oktatgattam –, a magyar nemzeti dráma...
Felírta a nevet és a legközelebbi órán – bizonyára valamelyik lexikonból
tájékozódott – néhány szóval elmondta Katona élettörténetét és utána színtiszta
magyar kiejtéssel főműve címét: Bánk bán.
– Különben Shakespeare is jó drámaíró volt, bizonyára halott róla? – kérdezte
nem minden gúny nélkül.
Ekkor én Petőfi-verset olvastattam vele, ő Byront velem.
– Remélem, nem akarja hasonlítani a két költőt? – kérdeztem.
– Nem – felelte, és elvárta, hogy Burnst olvassak.
– Majd akkor, ha Arany Jánost olvassa.
Ő olvasta Aranyt, én olvastam Burnst. Ő József Attilát, én Thomas Eliot-t.
Végigszemelvényeztük a magyar és angol irodalmat, már a kiejtés a megértés sem
volt fontos. Csak a kíméletlen és szívós licitáció. Egyik nap a Halotti
Beszéddel kínoztam, „isa por és hamu vog muk” – mondogatta kitartóan és csaknem
hibátlanul. Ezzel szemben ő változatlanul úri magatartást tanúsított – nem
támadott Ben Johnsonnál régebbi irodalommal.
A harc már-már kilátástalannak tűnt. Sőt, néha úgy éreztem, mivel nem tudom
legyőzni, ő győz le engem.
Legutóbbi nyelvóránkon utcanevekre oktattam.
– Mondja azt, hogy József körút.
És utánam mondta hibátlanul, mint egy eminens diák: – József körút.
– Nem jó, még egyszer –türelmetlenkedtem.
Tökéletes kiejtéssel elismételte.
– Nem jó – berzenkedtem tovább, és ő értetlenül nézett rám. Újra elmondta, és
egymásután hajtogatta: – József körút... József körút...
– Reménytelen – állapítottam meg, és valóban így is éreztem.
Ekkor döbbentem rá hirtelen, hogy sohasem fog magyarul megtanulni. Hiába
ejtette kifogástalanul a szavakat, ami mögötte rejtőzik, azt nem tudta
kiejteni. Az akácfákat, az aszfaltot, a hulló vakolatú házakat, a kéken párázó
levegőt, a fiatalságot, ami mind beletartozik a József körútba
Angol barátom tudomásul vette pedagógiai működésem csődjét – és nem
jelentkezett többé.
Azóta nincs nap, hogy ne gondoljak rá. Úristen, mi lesz, ha egyszer visszajön
és felszólít, hogy mondjam utána: Regent’s Park. És annak ellenére, hogy
mindennap nevezett park mellett megyek el, annak ellenére, hogy úgy ejtem ki a
nevét, mint egy született angol, meg fogja állapítani, hogy sohasem tanulhatok
meg angolul.
Mert a bábeli nyelvzavart már sikerült magunk mögött hagyni, de a szavak mélyén
rejtőző képeket és emlékeket – soha.