Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. december, V. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Levélinterjú

Levélinterjú
Láng Zsolt kérdéseire Méray Tibor válaszol
– Miként gondolkodott a szerkesztésről, a lap jövőjéről – mondjuk – a hatvanas évek elején, és ez módosult-e az idők folyamán?
– Nem könnyű visszaidéznem, mi minden járt annak a viszonylag fiatal embernek a fejében, aki harminc évvel ezelőtt voltam. Aztán meg a „hatvanas évek” sem valami egységes tömb. Hadd említsek csak két példát arra, menynyire más volt, legalábbis az én megítélésemben, az évtized eleje, mint a vége. Amikor 56 novemberében-decemberében kétszázezer ember elmenekült Magyarországról, gondolom, senki sem volt közöttük, aki fel tudta volna mérni, meddig fog tartani az emigrációnk. Öt év, tíz év, tizenöt év? Azért 33 évre a legborúlátóbbak sem gondoltak. 1958-ban, Nagy Imréék kivégzése után a horizont elfeketült. Szemmel láthatóvá vált, hogy Magyarországon egy mindenre elszánt rendszer van hatalmon, akik szemben állnak vele, azok alighanem soha többé nem térhetnek haza. A hatvanas évek elején, egészen pontosan: 1961-ben én mégis újra reménykedni kezdtem. Akkor zajlott le az SZKP XXII. kongresszusa – ma már csak kevesen emlékeznek rá, de akkor történelemformáló eseménynek lehetett hinni –, ezen a kongresszuson Hruscsov maga alá gyűrte sztálinista ellenfeleit, és a valóban történelmi jelentőségű XX. kongresszus politikájának a folytatására kötelezte el magát. Ha nekem a magyar forradalmat vérbe gázoló Hruscsov személyével kapcsolatosan nem is voltak vérmes reményeim, mégis azt hittem, hogy a szovjetunióbeli pozitív változások feltartóztathatatlanok, és ez Magyarország sorsára is üdvösen fog hatni. Panta rhei címen írtam egy cikket az Irodalmi Ujság 1961. december 1-i számába, amelyikben a görög filozófus nyomán (panta rhei: minden folyékony, minden mindig mozgásban van) azt fejtegettem, hogy ha az orosz nép előbbre tud menni a demokratizálódás útján, akkor a legújabb moszkvai változások új fejezetet nyitnak a szovjet és ezzel a világtörténelemben. Ez így elvben igaz is lehetett volna – a valóságban óriásit tévedtem. Hruscsovot 1964-ben megbuktatták Brezsnyevék, és az orosz nép egy újabb negyedszázadon át nem előre, hanem hátra ment a demokratizálódás útján.
A másik példa – ugyancsak a hatvanas évekből, az évtized végéről – 1968, a „prágai tavasz” esztendeje. Úgy tűnt, hogy a cseheknek sikerül az, ami 56-ban a magyaroknak nem sikerült. Az egész világ tele volt lelkesedéssel, bizakodással. Én rendíthetetlenül pesszimista voltam. Az Irodalmi Ujság 1968. augusztus 1-i számának vezércikkében ezeket írtam: „Aki hisz Istenben, imádkozhat Prágáért. Aki ateista, csak reménykedhet. S aki magyar, annak kötelessége fennhangon kimondania: cseh és szlovák barátaink, kommunisták és nem kommunisták, kívánunk nektek teljes sikert – szabadságot otthon, függetlenséget kifelé. De ha bekövetkeznék a legrosszabb, s ha ebben a legrosszabban Kádárék közvetve vagy közvetlenül részt vesznek, akkor tudnotok kell, hogy nem mi, magyarok, hanem egy idegen érdekeket kiszolgáló klikk volt és van ellenetek. Ahogy 1956-ban mi sem téveszthettük össze Novotnyt és társait a csehekkel és a szlovákokkal, úgy ti se tévesszétek össze azokat, akik népük ellenében, orosz fegyverekkel kerültek uralomra, a veletek érző, a veletek örülő, a veletek síró magyar nemzettel.” Több barátom azt mondta: megbolondultam. Hiszen Dubcek és az oroszok éppen nagyban ölelkeztek, kitűnően alakultak közöttük a tárgyalások. Sajnos, igazam volt. Három héttel később Brezsnyevék eltiporták a „prágai tavaszt”, és a fegyveres intervencióban magyar csapatok is részt vettek...
Ezzel a két, réges-régi példával csupán azt szerettem volna illusztrálni, milyen nehéz volt a tájékozódás a mindenkori jelenben is, és ebből következően, milyen nehéz a jövőt illetően. Ahogy az idő múlt, tulajdonképpen egyetlen princípiummá egyszerűsödött le a szerkesztési alapállás: az Irodalmi Ujság 1956-ot tűzte a zászlajára, a teljes függetlenség és a belső demokrácia eszméit – ezeket kell ápolnia, életben tartania addig, amíg otthon meg nem valósulnak. A szememben és sokunk szemében a legkevésbé sem valami hősi, 56-os pózról volt szó – nem hiszem, hogy ilyesminek akárcsak nyoma is volna a lapban –, hanem egészen egyszerűen egy olyan kötelesség teljesítéséről, amit az otthoniak is szívesen – és nálunk jobban is – teljesítettek volna, csak éppen nem tehették meg az idegen megszállás és az egypártrendszer miatt.
Ehhez kapcsolódva még csak annyit: sohasem akartam „emigráns” újságot szerkeszteni; a lap nem foglalkozott emigrációs problémákkal, nem vett részt ilyesfajta vitákban, mindig hazafelé fordult és úgy készült, mintha az olvasótábora hazai volna. Még akkor is, amikor alig néhány példány jutott haza belőle. Hát még akkor, amikor – a nyolcvanas évek közepétől – már százszámra sikerült hazajuttatni, amikor egyre több névvel, név nélkül, álnévvel szereplő hazai munkatársa lett, amikor felvillant a remény, hogy nem a rendszer fogja túlélni az Irodalmi Ujságot, hanem az Irodalmi Ujság a rendszert.
A mindennapi életét mennyiben határozta meg a szerkesztői munka?
– Nem kívánom senkinek, hogy magyar lapot szerkesszen emigrációban. Hogy csak egy technikai apróságot említsek: majdnem harminc éven át olyan nyomdákban készült az újság, ahol senki egyetlen szót sem tudott magyarul. A szedőknek habtiszta kéziratokat kellett leadni, a szerkesztő idejének egy részét az vette igénybe, hogy az ékezetek, vesszők, pontok félreérthetetlenül legyenek kirakva, minden levonatot háromszor-négyszer kellett korrigálni, arról már nem is szólva, hogy az egyik nyomda 200, a másik 450 kilométerre volt Párizstól. Az egyetlen kivétel az a néhány éves periódus volt, amikor a lapot Egri György nyomdájában magyarok szedték. Ez a nyomda viszont Torontóban volt – több ezer kilométeres távolságból kellett az oldalakat tördelni. Aki valaha is csinált újságot, ennyiből is sok mindent megért.
A szerkesztés? „Normális” szerkesztőségekbe a munkatársak be-bejárnak, behozzák a kézirataikat, ott helyben vagy a sarki kávéházban-sörözőben meg lehet velük beszélni minden esetleges problémát, telefonon lehet cikket kérni vagy egy cikkjavaslatot meghallgatni. Az emigrációban, ahol a szerkesztőség Párizsban van, a munkatársak pedig szétszórtan élnek a világban Amerikától Ausztráliáig, Angliától Brazíliáig, tekintettel a telefonköltségekre, az egyetlen „közlekedési” lehetőség a levelezés. Cikket csak levélben lehet kérni, egy-egy cikk kiegészítését vagy megrövidítését csak levélváltással lehet „megbeszélni” – nemegyszer kétszeres-háromszoros levélváltással. A párizsi megjelenés felfüggesztése után, 1990-ben a budapesti Petőfi irodalmi Múzeumnak ajándékoztam az Irodalmi Ujság teljes megmaradt levelezését, azokat a leveleket, amelyeket a munkatársak Párizsba írtak. Negyven-ötven láda telt meg velük. Nos, kb. ugyanennyi levelet írtam én is, ezerszám, tízezerszám. Világéletemben gyűlöltem a levélírást – épp elég volt nekem cikkek, tanulmányok tömegét, könyveket, forgatókönyveket papírra vetni. De hát nem volt más megoldás.
Így aztán – hogy a kérdésre feleljek – könnyű megérteni, hogy harminc éven át egész életemet a szerkesztői munka határozta meg. Úgy jártam be minden reggel a 17 négyzetméteres, udvarra néző, sötét szerkesztőségbe, mint egy derék kishivatalnok az irodájába, és ott gürcöltem késő délutánig. S mivel főnök voltam – saját magam főnöke –, és más beosztott nem lévén, valakit mégiscsak illett hajszolnom, így hát három évtized alatt egyetlen nap lógást vagy betegszabadságot nem tűrtem, könyörtelen voltam önmagammal szemben.
– Miként oldotta meg a felmerülő gondokat, az anyagiakat, de főképp a sokfelé élő, eltérő szellemiséget képviselő szerzőkkel való kapcsolatot tekintve? Hogyan szerveződtek a kéziratok?
– Az anyagi gondokról órákon át beszélhetnék. Háromszor-négyszer-ötször az anyagi bukás határán voltunk. Mindig történt valami csoda, ami megmentette a lapot. Ma és itt aligha fontos a részletekbe merülni. A fontos az, hogy a lap nem merült el az anyagi csőd fenyegető hullámaiban.
A szerteszét élő szerzőkkel való kapcsolattartás, a kéziratok szervezésének hogyan-s-mikéntjéről már szóltam. Az, hogy a munkatársak eltérő szellemiséget képviseltek, soha nem okozott gondot. A jobb- és baloldali szélsőségek nem szerepeltek a lapban. Ezen és a minőségen kívül más kizáró ok nem létezett. A munkatársak között voltak urbánusok, népiesek, szocialisták, kereszténydemokraták, „nagyimristák”, rojalisták, elkötelezettek és a l’art pour l’art hívei, hagyományápolók és modernek – a legteljesebb békében megvoltunk egymás társaságában. Sőt, nemcsak békében, hanem egymás iránti megbecsülésben is. Persze, tudom, az ilyesmi sokkal könnyebb, ha van egy közös platform: a hazai egypártrendszerrel való szembenállás. Nehezebb olyankor, amikor egyik vagy másik tábor kezébe kerül a hatalom (meg a pénz), amikor írók, költők közéleti és anyagi hatalmasságokká válnak, amikor karrieristák és talpnyalók kórusa elhiteti egyik-másik tollforgatóval – és többnyire nem is a legjobbakkal –, hogy ő „elhivatott” és tévedhetetlen.
Voltak-e felfedezettjei az újságnak?
– Minden szerkesztő szeretne valamiféle irodalmi Kolumbusz Kristóf lenni. Én is szerettem volna. Nemigen sikerült. Az Irodalmi Ujság 1957 tavaszán Londonban indult, csak 1962
elején került át Párizsba. Mármost az 56-os fiatalok, az akkor 20-25 évesek között nem egy szép tehetség volt – ők már Londonban rákerültek a külhoni irodalom térképére. Párizsba csak átörököltem őket. Arról nem tudok, hogy a hatvanas évektől egyetlen nagyobb irodalmi tehetség emigrált volna, illetve egy fiatal – kései – emigráns tehetség itt, Nyugaton magyarul megszólalt volna. Szemben az otthoni irodalmakkal, az emigrációnak nincs természetes utánpótlása, a felnövő nemzedék többnyire a befogadó ország nyelvéhez és irodalmához asszimilálódik. Előfordult, hogy innen-onnan, Svédországból, Kanadából befutott egy-egy novella, amelyikről úgy éreztem: az írójában nemcsak „mozog valami”, hanem valódi tehetség van. Fellelkesültem, közöltem az írást, biztattam a szerzőt. Sajnos, egy-két megjelenés után az illetők elnémultak, eltűntek.
Egyetlen olyan felfedezettem van, akinek értékét tartósnak érzem: Jatzkó Béla. Évekkel a halála után a nyolcvanas évek elején az özvegye juttatta el hozzám közel kétszáz szonettjét. Sorozatosan közöltem, kötetben is kiadtam a verseket. Fogadtatásuk az emigrációban igen kedvező, úgy is mondhatnám: meleg volt. A szigorú és vájtfülű Szabó Zoltán például Ronsard-ral rokonította költőjüket. A Szerelem című Jatzkó-kötet az Irodalmi Ujság és a Bethlen Gábor Könyvkiadó közös kiadásában 1991-ben Budapesten is megjelent. Tudomásom szerint elkelt, de sajtóvisszhangja nem volt. Ehhez talán az kellett volna, hogy Jatzkó Béla még éljen, és valamelyik irodalmi táborhoz tartozzék. Szívből örülnék, ha Erdélyben felfedeznék, annál is inkább, mert a költő Erdélyben született, 1919-ben.
Sokszor hárított-e el kéziratközlést?
– Alig-alig. (A dilettánsokról nem érdemes szólni, ők minden folyóirat körül feltűnnek.) Előfordult, hogy egyik vagy másik munkatárs olyan kéziratot küldött, amelyik – véleményem szerint – nem felelt meg a saját színvonalának. Ilyenkor mást kértem tőle. Persze, lehet, hogy én tévedtem. Mindenesetre, ritkán esett meg ilyesmi. Harminc év alatt talán nyolcszor-tízszer.
– Jót működő, független szellemi műhellyé válhatott-e az Irodalmi Ujság az Országtól való távolság ellenére?
– Sohasem volt olyan érzésem, hogy távol vagyok az országtól. Talán azért sem, mert Párizsba állandóan érkeztek hazai látogatók – az idő múlásával egyre többen –, régi barátok, ismerősök és fiatalok, akik csak egyszerűen bekopogtattak a szerkesztőség ajtaján, így aztán a Rue du Faubourg–Montmartre-ban nemegyszer úgy éreztem magam, mintha Budapest egyik irodalmi kávéházában üldögélnék – még apró, személyes pletykákról is eléggé tájékoztatva voltam. Harminchárom évig nem voltam otthon; lehet, hogy paradoxonnak hangzik: a távolságot inkább azóta észlelem, amióta rendszeresen hazajárok...
Azt a meghatározást, hogy „szellemi műhely”, kissé fellengzősnek érzem, és ha én minősíteném annak a lapomat, ez önelégültség, sőt önteltség volna. Két évvel ezelőtt az Akadémiai Kiadó és a Bethlen Gábor Könyvkiadó fakszimilé kiadásban, nyolc nagy alakú kötetben megjelentette az emigráns Irodalmi Ujság teljes anyagát, mintegy 4000 újság-, 40 000 kéziratoldalt. Az olvasók, az irodalomtörténészek döntsék el: jól dolgoztunk-e, ér-e valamit, s ha igen, mennyit ér a munkánk. Egyet azonban leszögezhetek: a lap független volt – nemcsak a hazai kiadványokhoz viszonyítva, hanem abszolút mércével is. Soha senki nem szólhatott bele: mi jelenjék meg benne, és mi ne jelenjék meg. Sok igaz barátnak, önzetlen erkölcsi és anyagi támogatónak voltunk lekötelezettjei. De elkötelezettjei senkinek sem voltunk.
– Volt-e valamilyen követhető példa, minta a lapcsinálásban?
– Aki magyar folyóiratot szerkeszt, az szeretne a Nyugatra, a Szép Szóra, a Válaszra hasonlítani. Emigrációban, ahol – mint említettem – nem egy egész ország a háttér, nem egy egész irodalom a nagy és kis halakkal teli „halastó”, nem biztosítják új és új nemzedékek az utánpótlást, ez teljesen reménytelen. Aligalig lehetett minta az 56 előtti, hazai Irodalmi Ujság is, amelyik pedig a lap patináját adta; a történelmi helyzet és a hazai közönséggel való kapcsolat gyökeresen megváltozott. Csak egy lehetőség maradt: a példakép-folyóiratok igényességét, morális tartását nem elfelejteni. De – erre törekedve is – tudni kell, hogy az emigrációban megjelenő
lap, még ha nem emigráns beállítottságú is, speciális jelenség – sem hazai példája nincsen, sem ő nem lehet példa másoknak. „Sem utódja, sem boldog őse...”
– Milyen volt az olvasókkal fenntartott kapcsolat, befolyásolták-e a szerkesztést olvasói elvárások?
– Észre kellett vennem, hogy levelet írni nemcsak én nem szeretek – az olvasók sem szeretnek. Nagyon kevés olvasói levelet kaptunk. A kapcsolat egyetlen kézzelfogható formája az előfizetések megújítása volt. Talán nem érdektelen: az előfizetői tábor harminc éven át szilárd maradt. Ahányan elmaradtak vagy meghaltak, ugyanannyi új előfizető jelentkezett – húsz-harminc változás évenként a listán. Az Irodalmi Ujságot mindenki 56 lapjának, a forradalmat megelőző hazai írómozgalom örökösének tekintette. Az olvasók zömét is 56-os emigránsok alkották, ezekhez csatlakoztak a hatvanas évek utáni kint-maradók. Mindig az volt a benyomásom, hogy van valamiféle kimondatlan, de nagyon is élő kapcsolat, egyfajta cinkosság a szerkesztőség és az olvasók között. Elvárásuk: az 56-hoz való hűség, az objektivitás, a mértéktartás, a színvonal volt. Ami egybeesett a szerkesztőség céljaival. Ehhez sem leveleznünk, sem találkoznunk nem kellett egymással. Az utóbbi nem is lett volna könnyű; több előfizetőnk volt például Rio de Janeiróban, mint Párizsban...
Milyen volna, ha ma szerkesztődne az Irodalmi Ujság?
– Hú de jó, hogy ezen már nem kell törnöm a fejem! Az Irodalmi Ujság vállalta, hogy a maga szerény eszközeivel a magyar szabadság eszméjének és az irodalmi szabadság gyakorlásának az életben tartója legyen – addig, amíg az ország és az irodalom otthon nem szabad. Ezt a vállalását teljesítette. A többi már a hazaiak dolga.
 
JATZKÓ BÉLA
Szonettek
SÓHAJTÁS                               THÉSZEUSZ – ARIADNÉHOZ
Néha, legközepén az éjnek                                             A labirintusban, ahová Minosz
a bútorok megreccsennek:                                            elrejtette volt Pasziphaé fattyát.
nekifeszülve a csendnek                                                 a telhetetlen Szörny most engem kínoz,
a fák azt sóhajtják, hogy élnek ;                                  állkapcsai már csontom ropogtatják,
háncsuk-tépte és gyalukéssel                                       s nincs menekvés: Dédalusz a kijárat
meggyötört, simára sebzett                                          titkát magával vitte, s Ikarusznak,
testükből egy-egy lélegzet                                             aki apjával hagyta el a várat,
tör fel, panaszos, halk nyögéssel                                olvadt szárnyai a sós vizen úsznak.
Mikor kidőltem, vagy kivágnak.                                  Ha Minotauroszt kardélre is hánynám,
bugyraiból az alvilágnak                                             bosszúként átkos sírja lenne sírom,
ha olykor olykor visszajárnék.                                    te vagy egyetlen reményem, királylány,
nem kísértet lennék vagy árnyék,                                 siess, sokáig már aligha bírom :
csak egy sóhajtás, reccsenésnyi                                  ments ki – s nem félek mérkőzni a Vaddal –
szeretnék élni, veled élni.                                               hű szerelemből fonott fonaladdal.
SZÚNYOG                                   MINDEN SZERELEM
Éjjel felkeltél szúnyogra vadászni                             Mennyi csúf önzés és mennyi lemondás,
megcsípett minket, füledbe zümmögött:                   mennyi újdonság, mennyi ismétlődés,
a bútorok közt és a függöny mögött                           mennyi lázongás és beletörődés
nem voltál rest félórát hajkurászni                           minden szerelem csupa ellentmondás.
egy törülközővel, nyújtózva-fújva.                             Csalódástól mégy újabb csalódásig?
verdesni és csapkodni jobbra-balra,                        Nem segít tanács, tapasztalat és kor,
mit végül oda nem kented a falra,                              vakon reménykedsz minden új kezdéskor
s mellémbújtál és már aludtál újra.                          minden szerelem más, mint minden másik.
Én, mielőtt eloltottam a villanyt,                                                      Szerelemes vagy már, míg ringat a bölcső, –
magam elé meredtem s belémvillant                         első szerelmed, már az sem az első;
mert nem várhatunk a sorstól gyereket,                   szerelmes vagy még, ha vár a koporsó, –
csak ez a rovar, ez a vérszívó volt,                              a legutolsó sem a legutolsó;
csak ez a szétmázolt, kis, pirosló folt,                       mint az élet (és talán a halál is):
miben a vérünk összekeveredett                                                         minden szerelem pompás és banális
 
HORVÁTH ELEMÉR VERSEI
Plutónium
A sötét istenről elnevezett
tűz-verte kék a borostyán fölött
s a rothadó narancsok édességében Itália
s a sötét istenről elnevezett
Aquincum kövei visszhangtalan
megmérgezett eső modortalan azúr
s a sötét istenről elnevezett
sivatagi mannám fölfele vizesésem
delejes csillagom barátságom íve
s a sötét istenről elnevezett
tűzbeborult mező mindennapi kenyér
hazám és hátam hamu-halmaza
s a sötét istenről elnevezett
Júlia szép leány Kalypso Euridike
Prenez ma main je vous conduirai loin
Téli eső
Emlékezünk a kertre és szeretkezünk
meglassítjuk az idő iramát
mondjuk most igazán a föld sója vagyunk
bolygónk rejtett íze
mondjuk időtlenség vagyunk szeretkezünk emlékezünk a kertre
a téli eső kopogásában szeretkezünk
mondjuk most mi vagyunk az időtlenség kertje
csillagunk rugóra vagyunk szeretkezünk
szeretkezünk s mondjuk az eső ritmusa vagyunk
az eső dobjai vagyunk a téli kertben
mondjuk a föld sója vagyunk mondjuk időtlenség vagyunk
mondjuk szeretkezünk emlékezünk a kertre
 

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék