Levélinterjú
Levélinterjú
Láng Zsolt kérdéseire Méray Tibor válaszol
– Miként gondolkodott a szerkesztésről, a lap jövőjéről – mondjuk – a
hatvanas évek elején, és ez módosult-e az idők folyamán?
– Nem könnyű visszaidéznem, mi minden járt annak a viszonylag fiatal embernek a
fejében, aki harminc évvel ezelőtt voltam. Aztán meg a „hatvanas évek” sem
valami egységes tömb. Hadd említsek csak két példát arra, menynyire más volt,
legalábbis az én megítélésemben, az évtized eleje, mint a vége. Amikor 56
novemberében-decemberében kétszázezer ember elmenekült Magyarországról,
gondolom, senki sem volt közöttük, aki fel tudta volna mérni, meddig fog
tartani az emigrációnk. Öt év, tíz év, tizenöt év? Azért 33 évre a
legborúlátóbbak sem gondoltak. 1958-ban, Nagy Imréék kivégzése után a horizont
elfeketült. Szemmel láthatóvá vált, hogy Magyarországon egy mindenre elszánt
rendszer van hatalmon, akik szemben állnak vele, azok alighanem soha többé nem
térhetnek haza. A hatvanas évek elején, egészen pontosan: 1961-ben én mégis
újra reménykedni kezdtem. Akkor zajlott le az SZKP XXII. kongresszusa – ma már
csak kevesen emlékeznek rá, de akkor történelemformáló eseménynek lehetett
hinni –, ezen a kongresszuson Hruscsov maga alá gyűrte sztálinista ellenfeleit,
és a valóban történelmi jelentőségű XX. kongresszus politikájának a
folytatására kötelezte el magát. Ha nekem a magyar forradalmat vérbe gázoló
Hruscsov személyével kapcsolatosan nem is voltak vérmes reményeim, mégis azt
hittem, hogy a szovjetunióbeli pozitív változások feltartóztathatatlanok, és ez
Magyarország sorsára is üdvösen fog hatni. Panta rhei címen írtam egy
cikket az Irodalmi Ujság 1961. december 1-i számába, amelyikben
a görög filozófus nyomán (panta rhei: minden folyékony, minden mindig mozgásban
van) azt fejtegettem, hogy ha az orosz nép előbbre tud menni a demokratizálódás
útján, akkor a legújabb moszkvai változások új fejezetet nyitnak a szovjet és
ezzel a világtörténelemben. Ez így elvben igaz is lehetett volna – a valóságban
óriásit tévedtem. Hruscsovot 1964-ben megbuktatták Brezsnyevék, és az orosz nép
egy újabb negyedszázadon át nem előre, hanem hátra ment a demokratizálódás
útján.
A másik példa – ugyancsak a hatvanas évekből, az évtized végéről – 1968, a
„prágai tavasz” esztendeje. Úgy tűnt, hogy a cseheknek sikerül az, ami 56-ban a
magyaroknak nem sikerült. Az egész világ tele volt lelkesedéssel, bizakodással.
Én rendíthetetlenül pesszimista voltam. Az Irodalmi Ujság 1968. augusztus 1-i
számának vezércikkében ezeket írtam: „Aki hisz Istenben, imádkozhat Prágáért.
Aki ateista, csak reménykedhet. S aki magyar, annak kötelessége fennhangon
kimondania: cseh és szlovák barátaink, kommunisták és nem kommunisták, kívánunk
nektek teljes sikert – szabadságot otthon, függetlenséget kifelé. De ha
bekövetkeznék a legrosszabb, s ha ebben a legrosszabban Kádárék közvetve vagy
közvetlenül részt vesznek, akkor tudnotok kell, hogy nem mi, magyarok, hanem
egy idegen érdekeket kiszolgáló klikk volt és van ellenetek. Ahogy 1956-ban mi
sem téveszthettük össze Novotnyt és társait a csehekkel és a szlovákokkal, úgy
ti se tévesszétek össze azokat, akik népük ellenében, orosz fegyverekkel
kerültek uralomra, a veletek érző, a veletek örülő, a veletek síró magyar
nemzettel.” Több barátom azt mondta: megbolondultam. Hiszen Dubcek és az
oroszok éppen nagyban ölelkeztek, kitűnően alakultak közöttük a tárgyalások.
Sajnos, igazam volt. Három héttel később Brezsnyevék eltiporták a „prágai
tavaszt”, és a fegyveres intervencióban magyar csapatok is részt vettek...
Ezzel a két, réges-régi példával csupán azt szerettem volna illusztrálni,
milyen nehéz volt a tájékozódás a mindenkori jelenben is, és ebből
következően, milyen nehéz a jövőt illetően. Ahogy az idő múlt,
tulajdonképpen egyetlen princípiummá egyszerűsödött le a szerkesztési
alapállás: az Irodalmi Ujság 1956-ot tűzte a zászlajára, a teljes függetlenség
és a belső demokrácia eszméit – ezeket kell ápolnia, életben tartania addig,
amíg otthon meg nem valósulnak. A szememben és sokunk szemében a legkevésbé sem
valami hősi, 56-os pózról volt szó – nem hiszem, hogy ilyesminek akárcsak nyoma
is volna a lapban –, hanem egészen egyszerűen egy olyan kötelesség
teljesítéséről, amit az otthoniak is szívesen – és nálunk jobban is –
teljesítettek volna, csak éppen nem tehették meg az idegen megszállás és az
egypártrendszer miatt.
Ehhez kapcsolódva még csak annyit: sohasem akartam „emigráns” újságot
szerkeszteni; a lap nem foglalkozott emigrációs problémákkal, nem vett részt
ilyesfajta vitákban, mindig hazafelé fordult és úgy készült, mintha az
olvasótábora hazai volna. Még akkor is, amikor alig néhány példány jutott haza
belőle. Hát még akkor, amikor – a nyolcvanas évek közepétől – már százszámra
sikerült hazajuttatni, amikor egyre több névvel, név nélkül, álnévvel szereplő
hazai munkatársa lett, amikor felvillant a remény, hogy nem a rendszer
fogja túlélni az Irodalmi Ujságot, hanem az Irodalmi Ujság a rendszert.
– A mindennapi életét mennyiben határozta meg a szerkesztői
munka?
– Nem kívánom senkinek, hogy magyar lapot szerkesszen emigrációban. Hogy csak
egy technikai apróságot említsek: majdnem harminc éven át olyan nyomdákban
készült az újság, ahol senki egyetlen szót sem tudott magyarul. A szedőknek
habtiszta kéziratokat kellett leadni, a szerkesztő idejének egy részét az vette
igénybe, hogy az ékezetek, vesszők, pontok félreérthetetlenül legyenek kirakva,
minden levonatot háromszor-négyszer kellett korrigálni, arról már nem is
szólva, hogy az egyik nyomda 200, a másik 450 kilométerre volt Párizstól. Az
egyetlen kivétel az a néhány éves periódus volt, amikor a lapot Egri György
nyomdájában magyarok szedték. Ez a nyomda viszont Torontóban volt – több ezer
kilométeres távolságból kellett az oldalakat tördelni. Aki valaha is csinált
újságot, ennyiből is sok mindent megért.
A szerkesztés? „Normális” szerkesztőségekbe a munkatársak be-bejárnak, behozzák
a kézirataikat, ott helyben vagy a sarki kávéházban-sörözőben meg lehet velük
beszélni minden esetleges problémát, telefonon lehet cikket kérni vagy egy
cikkjavaslatot meghallgatni. Az emigrációban, ahol a szerkesztőség Párizsban
van, a munkatársak pedig szétszórtan élnek a világban Amerikától Ausztráliáig,
Angliától Brazíliáig, tekintettel a telefonköltségekre, az egyetlen „közlekedési”
lehetőség a levelezés. Cikket csak levélben lehet kérni, egy-egy cikk
kiegészítését vagy megrövidítését csak levélváltással lehet „megbeszélni” –
nemegyszer kétszeres-háromszoros levélváltással. A párizsi megjelenés
felfüggesztése után, 1990-ben a budapesti Petőfi irodalmi Múzeumnak
ajándékoztam az Irodalmi Ujság teljes megmaradt levelezését, azokat a
leveleket, amelyeket a munkatársak Párizsba írtak. Negyven-ötven láda telt meg
velük. Nos, kb. ugyanennyi levelet írtam én is, ezerszám, tízezerszám.
Világéletemben gyűlöltem a levélírást – épp elég volt nekem cikkek, tanulmányok
tömegét, könyveket, forgatókönyveket papírra vetni. De hát nem volt más
megoldás.
Így aztán – hogy a kérdésre feleljek – könnyű megérteni, hogy harminc éven át
egész életemet a szerkesztői munka határozta meg. Úgy jártam be minden reggel a
17 négyzetméteres, udvarra néző, sötét szerkesztőségbe, mint egy derék
kishivatalnok az irodájába, és ott gürcöltem késő délutánig. S mivel főnök
voltam – saját magam főnöke –, és más beosztott nem lévén, valakit mégiscsak
illett hajszolnom, így hát három évtized alatt egyetlen nap lógást vagy
betegszabadságot nem tűrtem, könyörtelen voltam önmagammal szemben.
– Miként oldotta meg a felmerülő gondokat, az anyagiakat, de főképp a
sokfelé élő, eltérő szellemiséget képviselő szerzőkkel való kapcsolatot
tekintve? Hogyan szerveződtek a kéziratok?
– Az anyagi gondokról órákon át beszélhetnék. Háromszor-négyszer-ötször az
anyagi bukás határán voltunk. Mindig történt valami csoda, ami megmentette a
lapot. Ma és itt aligha fontos a részletekbe merülni. A fontos az, hogy a lap
nem merült el az anyagi csőd fenyegető hullámaiban.
A szerteszét élő szerzőkkel való kapcsolattartás, a kéziratok szervezésének
hogyan-s-mikéntjéről már szóltam. Az, hogy a munkatársak
eltérő szellemiséget képviseltek, soha nem okozott gondot. A jobb- és baloldali
szélsőségek nem szerepeltek a lapban. Ezen és a minőségen kívül más kizáró ok
nem létezett. A munkatársak között voltak urbánusok, népiesek, szocialisták,
kereszténydemokraták, „nagyimristák”, rojalisták, elkötelezettek és a l’art
pour l’art hívei, hagyományápolók és modernek – a legteljesebb békében
megvoltunk egymás társaságában. Sőt, nemcsak békében, hanem egymás iránti
megbecsülésben is. Persze, tudom, az ilyesmi sokkal könnyebb, ha van egy közös
platform: a hazai egypártrendszerrel való szembenállás. Nehezebb olyankor,
amikor egyik vagy másik tábor kezébe kerül a hatalom (meg a pénz), amikor írók,
költők közéleti és anyagi hatalmasságokká válnak, amikor karrieristák és
talpnyalók kórusa elhiteti egyik-másik tollforgatóval – és többnyire nem is a
legjobbakkal –, hogy ő „elhivatott” és tévedhetetlen.
– Voltak-e felfedezettjei az újságnak?
– Minden szerkesztő szeretne valamiféle irodalmi Kolumbusz Kristóf lenni. Én is
szerettem volna. Nemigen sikerült. Az Irodalmi Ujság 1957 tavaszán
Londonban indult, csak 1962
elején került át Párizsba. Mármost az 56-os fiatalok, az akkor 20-25 évesek
között nem egy szép tehetség volt – ők már Londonban rákerültek a külhoni
irodalom térképére. Párizsba csak átörököltem őket. Arról nem tudok, hogy a
hatvanas évektől egyetlen nagyobb irodalmi tehetség emigrált volna, illetve egy
fiatal – kései – emigráns tehetség itt, Nyugaton magyarul megszólalt volna.
Szemben az otthoni irodalmakkal, az emigrációnak nincs természetes utánpótlása,
a felnövő nemzedék többnyire a befogadó ország nyelvéhez és irodalmához
asszimilálódik. Előfordult, hogy innen-onnan, Svédországból, Kanadából befutott
egy-egy novella, amelyikről úgy éreztem: az írójában nemcsak „mozog valami”,
hanem valódi tehetség van. Fellelkesültem, közöltem az írást, biztattam a
szerzőt. Sajnos, egy-két megjelenés után az illetők elnémultak, eltűntek.
Egyetlen olyan felfedezettem van, akinek értékét tartósnak érzem: Jatzkó Béla.
Évekkel a halála után a nyolcvanas évek elején az özvegye juttatta el hozzám
közel kétszáz szonettjét. Sorozatosan közöltem, kötetben is kiadtam a verseket.
Fogadtatásuk az emigrációban igen kedvező, úgy is mondhatnám: meleg volt. A
szigorú és vájtfülű Szabó Zoltán például Ronsard-ral rokonította költőjüket. A Szerelem
című Jatzkó-kötet az Irodalmi Ujság és a Bethlen Gábor Könyvkiadó közös
kiadásában 1991-ben Budapesten is megjelent. Tudomásom szerint elkelt, de
sajtóvisszhangja nem volt. Ehhez talán az kellett volna, hogy Jatzkó Béla még
éljen, és valamelyik irodalmi táborhoz tartozzék. Szívből örülnék, ha Erdélyben
felfedeznék, annál is inkább, mert a költő Erdélyben született, 1919-ben.
– Sokszor hárított-e el kéziratközlést?
– Alig-alig. (A dilettánsokról nem érdemes szólni, ők minden folyóirat körül
feltűnnek.) Előfordult, hogy egyik vagy másik munkatárs olyan kéziratot
küldött, amelyik – véleményem szerint – nem felelt meg a saját színvonalának.
Ilyenkor mást kértem tőle. Persze, lehet, hogy én tévedtem. Mindenesetre,
ritkán esett meg ilyesmi. Harminc év alatt talán nyolcszor-tízszer.
– Jót működő, független szellemi műhellyé válhatott-e az Irodalmi Ujság az
Országtól való távolság ellenére?
– Sohasem volt olyan érzésem, hogy távol vagyok az országtól. Talán azért sem,
mert Párizsba állandóan érkeztek hazai látogatók – az idő múlásával egyre
többen –, régi barátok, ismerősök és fiatalok, akik csak egyszerűen
bekopogtattak a szerkesztőség ajtaján, így aztán a Rue du
Faubourg–Montmartre-ban nemegyszer úgy éreztem magam, mintha Budapest egyik
irodalmi kávéházában üldögélnék – még apró, személyes pletykákról is eléggé
tájékoztatva voltam. Harminchárom évig nem voltam otthon; lehet, hogy
paradoxonnak hangzik: a távolságot inkább azóta észlelem, amióta rendszeresen
hazajárok...
Azt a meghatározást, hogy „szellemi műhely”, kissé fellengzősnek érzem, és ha
én minősíteném annak a lapomat, ez önelégültség, sőt önteltség volna. Két évvel
ezelőtt az Akadémiai Kiadó és a Bethlen Gábor Könyvkiadó fakszimilé kiadásban,
nyolc nagy alakú kötetben megjelentette az emigráns Irodalmi Ujság teljes
anyagát, mintegy 4000 újság-, 40 000 kéziratoldalt. Az olvasók, az
irodalomtörténészek döntsék el: jól dolgoztunk-e, ér-e valamit, s ha igen,
mennyit ér a munkánk. Egyet azonban leszögezhetek: a lap független volt –
nemcsak a hazai kiadványokhoz viszonyítva, hanem abszolút mércével is. Soha
senki nem szólhatott bele: mi jelenjék meg benne, és mi ne jelenjék meg. Sok
igaz barátnak, önzetlen erkölcsi és anyagi támogatónak voltunk lekötelezettjei.
De elkötelezettjei senkinek sem voltunk.
– Volt-e valamilyen követhető példa, minta a lapcsinálásban?
– Aki magyar folyóiratot szerkeszt, az szeretne a Nyugatra, a Szép Szóra, a
Válaszra hasonlítani. Emigrációban, ahol – mint említettem – nem egy egész
ország a háttér, nem egy egész irodalom a nagy és kis halakkal teli „halastó”,
nem biztosítják új és új nemzedékek az utánpótlást, ez teljesen reménytelen.
Aligalig lehetett minta az 56 előtti, hazai Irodalmi Ujság is, amelyik pedig a
lap patináját adta; a történelmi helyzet és a hazai közönséggel való kapcsolat
gyökeresen megváltozott. Csak egy lehetőség maradt: a példakép-folyóiratok
igényességét, morális tartását nem elfelejteni. De – erre törekedve is – tudni
kell, hogy az emigrációban megjelenő
lap, még ha nem emigráns beállítottságú is, speciális jelenség – sem hazai
példája nincsen, sem ő nem lehet példa másoknak. „Sem utódja, sem boldog
őse...”
– Milyen volt az olvasókkal fenntartott kapcsolat, befolyásolták-e a
szerkesztést olvasói elvárások?
– Észre kellett vennem, hogy levelet írni nemcsak én nem szeretek – az olvasók
sem szeretnek. Nagyon kevés olvasói levelet kaptunk. A kapcsolat egyetlen
kézzelfogható formája az előfizetések megújítása volt. Talán nem érdektelen: az
előfizetői tábor harminc éven át szilárd maradt. Ahányan elmaradtak vagy
meghaltak, ugyanannyi új előfizető jelentkezett – húsz-harminc változás
évenként a listán. Az Irodalmi Ujságot mindenki 56 lapjának, a forradalmat
megelőző hazai írómozgalom örökösének tekintette. Az olvasók zömét is 56-os
emigránsok alkották, ezekhez csatlakoztak a hatvanas évek utáni kint-maradók.
Mindig az volt a benyomásom, hogy van valamiféle kimondatlan, de nagyon is élő
kapcsolat, egyfajta cinkosság a szerkesztőség és az olvasók között. Elvárásuk:
az 56-hoz való hűség, az objektivitás, a mértéktartás, a színvonal volt. Ami
egybeesett a szerkesztőség céljaival. Ehhez sem leveleznünk, sem találkoznunk
nem kellett egymással. Az utóbbi nem is lett volna könnyű; több előfizetőnk
volt például Rio de Janeiróban, mint Párizsban...
– Milyen volna, ha ma szerkesztődne az Irodalmi Ujság?
– Hú de jó, hogy ezen már nem kell törnöm a fejem! Az Irodalmi Ujság vállalta,
hogy a maga szerény eszközeivel a magyar szabadság eszméjének és az irodalmi
szabadság gyakorlásának az életben tartója legyen – addig, amíg az ország és az
irodalom otthon nem szabad. Ezt a vállalását teljesítette. A többi már a
hazaiak dolga.
JATZKÓ BÉLA
Szonettek
SÓHAJTÁS
THÉSZEUSZ – ARIADNÉHOZ
Néha, legközepén az
éjnek
A labirintusban, ahová Minosz
a bútorok megreccsennek:
elrejtette volt Pasziphaé fattyát.
nekifeszülve a
csendnek
a telhetetlen Szörny most engem kínoz,
a fák azt sóhajtják, hogy élnek
;
állkapcsai már csontom ropogtatják,
háncsuk-tépte és
gyalukéssel
s nincs menekvés: Dédalusz a kijárat
meggyötört, simára sebzett
titkát magával vitte, s Ikarusznak,
testükből egy-egy
lélegzet
aki apjával hagyta el a várat,
tör fel, panaszos, halk
nyögéssel
olvadt szárnyai a sós vizen úsznak.
Mikor kidőltem, vagy
kivágnak.
Ha Minotauroszt kardélre is hánynám,
bugyraiból az
alvilágnak
bosszúként átkos sírja lenne sírom,
ha olykor olykor
visszajárnék.
te vagy egyetlen reményem, királylány,
nem kísértet lennék vagy
árnyék,
siess, sokáig már aligha bírom :
csak egy sóhajtás, reccsenésnyi
ments ki – s nem félek mérkőzni a Vaddal –
szeretnék élni, veled
élni.
hű szerelemből fonott fonaladdal.
SZÚNYOG
MINDEN SZERELEM
Éjjel felkeltél szúnyogra
vadászni
Mennyi csúf önzés és mennyi lemondás,
megcsípett minket, füledbe
zümmögött:
mennyi újdonság, mennyi ismétlődés,
a bútorok közt és a függöny
mögött
mennyi lázongás és beletörődés
nem voltál rest félórát
hajkurászni
minden szerelem csupa ellentmondás.
egy törülközővel,
nyújtózva-fújva.
Csalódástól mégy újabb csalódásig?
verdesni és csapkodni
jobbra-balra,
Nem segít tanács, tapasztalat és kor,
mit végül oda nem kented a
falra,
vakon reménykedsz minden új kezdéskor
s mellémbújtál és már aludtál újra.
minden szerelem más, mint minden másik.
Én, mielőtt eloltottam a villanyt,
Szerelemes vagy már, míg ringat a bölcső, –
magam elé meredtem s
belémvillant
első szerelmed, már az sem az első;
mert nem várhatunk a sorstól
gyereket,
szerelmes vagy még, ha vár a koporsó, –
csak ez a rovar, ez a vérszívó
volt,
a legutolsó sem a legutolsó;
csak ez a szétmázolt, kis, pirosló
folt,
mint az élet (és talán a halál is):
miben a vérünk összekeveredett
minden szerelem pompás és banális
HORVÁTH ELEMÉR VERSEI
Plutónium
A sötét istenről elnevezett
tűz-verte kék a borostyán fölött
s a rothadó narancsok édességében Itália
s a sötét istenről elnevezett
Aquincum kövei visszhangtalan
megmérgezett eső modortalan azúr
s a sötét istenről elnevezett
sivatagi mannám fölfele vizesésem
delejes csillagom barátságom íve
s a sötét istenről elnevezett
tűzbeborult mező mindennapi kenyér
hazám és hátam hamu-halmaza
s a sötét istenről elnevezett
Júlia szép leány Kalypso Euridike
Prenez ma main je vous conduirai loin
Téli eső
Emlékezünk a kertre és szeretkezünk
meglassítjuk az idő iramát
mondjuk most igazán a föld sója vagyunk
bolygónk rejtett íze
mondjuk időtlenség vagyunk szeretkezünk emlékezünk a kertre
a téli eső kopogásában szeretkezünk
mondjuk most mi vagyunk az időtlenség kertje
csillagunk rugóra vagyunk szeretkezünk
szeretkezünk s mondjuk az eső ritmusa vagyunk
az eső dobjai vagyunk a téli kertben
mondjuk a föld sója vagyunk mondjuk időtlenség vagyunk
mondjuk szeretkezünk emlékezünk a kertre