Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. március, V. évfolyam, 3. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Kiss Zsuzsanna

Kiss Zsuzsanna
Amit Shakespeare nem tudott? Pontosan az, hogy mi minden van benne a művében...
Beszélgetés Géher Istvánnal, különös tekintettel Shakespeare-re, 1993. december 17-én
Géher István „tevékenységének műfajait” felsorolni is nehéz: gimnáziumi tanítással kezdte, majd az Európa Kiadónál folytatta mint felelős szerkesztő, az angol és amerikai filológia szakértője, klasszikus és modern köteteket állított össze, 1972 óta az ELTE angol tanszékén tanít, műfordítói műhelyt vezet, két verseskötete jelent meg, műfordít és tanulmányi ír, előad és tehetségeket buzdít-segít, világirodalmi műsorokat szerkeszt a Magyar Rádióban, hangjátékot ír, korlátlan mennyiségű irodalmi zsengét és lektorálandó anyagot olvas, alapító tagja a Magyar Shakespeare Bizottságnak, régi és új fordításokat rendez sajtó alá, rádiószemináriumot és élő vitát vezet Shakespeare-ről, és Shakespeare-olvasókönyvének második kiadásából éppen „az imént” küldött néhány darabot a kolozsvári Egyetem magyar tanszékének.
– Akár bocsánatot is kérhetne az ember, amikor efféle együgyű kérdés jut csak az eszébe: hogy csinálja, Tanár Úr?
– Ha tudnám e kérdésre a választ, akkor én lennék a modern kor megváltója, hiszen ez a modern kor alapvető kérdése: hogyan lehet az élet különszakadt szerepeit egybetartani, a foglalkozás, a magánélet, a magánpasszió, a különböző emberi kapcsolatokban megmutatkozó más-más fajta személyiség hogyan függ össze. A becketti válasz erre az, hogy csak a rutin, a megszokás tartja össze, és ennek következménye az életet átható unalom. Mert ha lecsupaszítjuk lényegükre ezeket a szerepeket, mondja Beckett, akkor csak a lét fájdalma marad meg, az az egyetlen átütő élmény, ami viszont kibírhatatlan. Én nem vagyok ilyen zord filozófus, azaz sokra becsülöm a megszokás által felkínált lehetőségeket. Megszokás kényszerűség. Köztudott, hogy manapság azért kénytelen az ember több szakmai szerepet eljátszani, mert csak ezek együtteséből tudja, úgy ahogy, megélhetését biztosítani. Szerencsésnek mondhatom magamat, hogy a különböző szakmai szerepek mindegyike érdekel. Mert végső soron ugyanannak a szakmának, az irodalommal való foglalkozásnak más változatai ezek a szerepek. Nem vagyok tudós. Azaz, nem kényszerülők rá, hogy egy életre elkötelezzem magam egy kutatási területtel. Ez persze nem jelenti azt, hogy önkéntesen nem kötelezem el magam mégis többé-kevésbé, néhánnyal. A kitüntetett, a legfontosabb Shakespeare. De mivel nem tudományos eredmények felmutatása munkálkodásom célja, hanem új jelentések felfedezése az ismert szövegekben, tulajdonképpen önmagamat próbálgathatom felfedezni. És azt hiszem, ez az, ami a leginkább összetartja szerepeimet, hogy más és más ismerettel szolgálnak saját magamról, hogy tehát állandóan, évtizedeken keresztül ismerkedhetem magammal, más-más szerepeimben.
Mikor kezdődött a Tanár Úr Shakespeare-hez kötődése?
– Talán harmadéves egyetemista voltam, amikor dolgozatot írtam az egyetemen Shakespeare-ből, és már ekkor megsejtettem, hogy a szakdolgozatomat is Shakespeare-témából fogom írni. Professzorom, Szenczi Miklós szerette volna átadni nekem egy kedves témáját, amit hosszú, szorgalmas pályája során mégsem dolgozott fel kielégítően, ez pedig az erkölcsi paradoxon a tragédiákban, a bűntelen bűnhődés tragikuma volt. El is kezdtem ezzel egyetem után foglalkozni, hogy majd doktori disszertációt írok belőle. Főként a bűntelen hősnők sorsának törvénytelen törvényszerűsége lett volna a téma, az a paradoxon, amely itt mégis valamiféle egyensúlyt teremt a nyilvánvaló erkölcsi aránytalanságból. Nem voltam még hozzá elég idős. Ahhoz az abszurd világban hosszan kell élni, hogy az ember ennek az egzisztenciális paradoxonnak a természetét kiismerje, hogy szinte természetévé váljon ez a tapasztalat, hogy a bűntelenek bűnhődnek.
– Hol kell hosszú ideig élnie az embernek?
– Az abszurd világban.
– Ebben az abszurd világban?
Ebben az abszurd világban. De mire az embernek valóban természetévé válik a bűntelen bűnhődés, addigra már külön témaként nem is kell azt megírni. Úgyhogy ez a disszertáció-téma elmerült fiatalságom emlékei között.
– Hogyan érzi meg az ember, hogyan tudja eldönteni, mi az, amiről érdemes írnia?
– Itt is előtérbe kerül a napi gyakorlat. Nagy szerencse, ha az ember alkalmakat talál bizonyos témák megírására, ha alkalmakat teremt magának olyan kötelezettségek vállalására, amelyek aztán írásra kényszerítik. Ezért szerettem a rádiónak dolgozni havi műsorokban, ezért vállaltam el az Európa Kiadónál tervezett Shakespeare drámai összkiadásnak a kísérőanyagát, amiből aztán végül mégsem lett teljes életmű-feldolgozás, mert csak a kisérő apparátusokat írtam meg a kötetekhez, különben túl nagy lett volna a kötet. De már az elkezdett vállalkozás önmagát mozgatta tovább, és így megírtam a Shakespeare-olvasókönyvet. Bizonyára nem kezdtem volna bele, ha valamilyen konkrét feladat a közelébe nem kényszerít. Hogy mit érdemes megírni, azt csak írás közben tudja az ember eldönteni. Számomra a legnehezebb ennek az érdemesség-érzetnek a megteremtése. Nem tudok írni addig, amíg ki nem alakul belőlem egy olvasóközönség, mely érdeklődéssel várja, hogy mit írok mint író. Amikor ez megteremtődik, tehát amikor a befogadó közeg belőlem létrejött, akkor már az írás megindult, és önmagát érdemesíti, s teszi magát nemcsak érdemessé, hanem elkerülhetetlenné, szükségszerűvé. Van, amikor nem tudom ezt a belső közösséget-közönséget létrehozni, olyankor nem is kezdődik el az írás. Nem vagyok meggyőződve, hogy azért, mert a téma érdektelen vagy nem fontos. Valamilyen belső ráhangoltság hiányzik ilyenkor nyilván. Hosszú távon bizonyára van valamilyen szelekció, valamilyen rendszeresség, abban, hogy mely témák indulnak el és mennek végbe, s hogy melyek maradnak megkezdetlenek vagy befejezetlenek, de menet közben ennek a törvényéi én nem érzem, azaz mindig ki vagyok szolgáltatva, mindig úgy indulok neki egy írói vállalkozásnak, hogy nem tudom, érdemes-e, sikerül-e. Az írás csak menet közben igazolja önmagát.
– Mi az, amit meg lehet tanulni Shakespeare-től? Van valami, amit még ő sem tudott?
– Hát természetesen Shakespeare-től mindent meg lehet tanulni, illetőleg sohasem fogjuk mindazt „megtanulni”, ami benne van. Amit ő nem tudott, pontosan az, hogy mi minden van benne a művében. Az egymásra következő korok a maguk tapasztalatával más-más rétegét nyitják meg a shakespeare-i – nem mondom azt, hogy tudásnak, hanem – tartalomnak. De ez a tartalom akkor nyílik meg egy-egy kor számára, ha saját magát eléggé ismeri, ha eléggé kíváncsi is saját magára. A modern irodalom remekei nagyban hozzásegítenek ahhoz, hogy Shakespeare-ben felismerjük azt, ami a mienk. Beckett nélkül nem lehet Shakespeare-t olvasni, de William Faulknert olvasva is közelebb kerül az ember Shakespeare-hez. És itt a modern kor valamennyi nagy szerzőjét felsorolhatnám, mind hozzáadnak valamit Shakespeare-hez, mint ahogy mindnyájan hozzáadunk mi is, olvasók, a magunk élettapasztalatával.
– A Hamletet például hányszor olvasta a Tanár Úr?
– Harminc és ötven között valamelyik szám a megmondhatója.
– És így, mondjuk, negyven olvasat után, amikor – hiszen bármikor elképzelhető – majd ismét olvasni kezdi, azzal fog hozzá a Tanár Úr, hogy megint valami újat fog benne felfedezni?
– Persze. Az irodalmat nem lehet friss olvasmányélmény nélkül tanítani. Ha az ember harmincszor olvasott egy művet, és az kerül sorra a tanórán, akkor azt harmincegyedszer is el kell olvasni. Egyszerűen azért, hogy az ember belépjen annak a műnek a világába, hogy benne éljen, illetve, hogy az a mű az emberben magában éljen. Minden alkalommal valami kis felfedezés történik. És ezért jó az irodalom tanítása, mert minden beszélgetésben felmerülhet olyan valami, és nagyon gyakran fel is merül, egy olyan összefüggés, egy olyan rálátás, ami valahogy a harminc elolvasás során sem jutott az embernek az eszébe.
– Milyen az igazi irodalmár valóságos közönsége?
Jobb korokban szűkebb vagy tágabb embertársaság várakozása ösztönözhette az írót. Tudta, hogy kinek ír elsősorban, meg rajtuk keresztül persze másoknak is, de ott voltak azok a társak, akik állandó közönségükkel írásra ösztönöztek. Mai korunk szellemi élete, irodalmi élete olyan, hogy nehezen adódik benne egymást értő emberekből álló társaság. Ezért kénytelen az író a tudatát oly módon hasítani, hogy önmagának közönsége is legyen. Ami persze nem jelenti azt, hogy ennek a virtuális közönségnek minden tetszik. Sokszor e magunkból teremtett közönség kiszámíthatatlan, és főként nagyon nehezen kielégíthető, De mindenesetre, ha létrejön, ha megjelenik, akkor, mint mondtam, az írást szükségszerűséggé tudja tenni. Hogy a külső közönség mit számít? Számíthat, nem is annyira a szűkebb szakma, hanem azoknak az embereknek a kiszámíthatatlan nagyságú csoportja, akikhez így vagy úgy eljut, amit az ember ír. Véletlenül meghallgatják a rádióban, vagy kezükbe kerül a könyv... Nagyon nagy öröm számomra, hogy Shakespeare-könyvemet olvassák, hogy diákok tartják érdekesnek. Ez utólagosan igazolja azt, hogy az a bizonyos virtuális közönség, amelyik írás közben énbennem létezett, csak metaforája egy másiknak, egy valóságosnak. Utólag bebizonyosodik, hogy ennek írtam én akkor is, amikor magamból teremtettem az írásnak közönséget. Szóval minden olyan alkalom, ahol az ember azt tapasztalja, kellemes meglepetésként, hogy írása hallgatóra, olvasóra talál, mind segítheti őt abban, hogy az alkotáshoz nélkülözhetetlen közönséget máskor is elő tudja bűvölni.
– Ez egy élethelyzet, amiből létrejöhet a műalkotás. Hogyan lehetséges az, hogy sokszor tévesen ítéljük meg és választjuk szét az életet és az irodalmat, az írás és az írott szó elsőrendűségét bizonyítandó? Miért van az, hogy néha nagyobb értéket tulajdonítunk a műnek, mint a valóságból bármi másnak, a művön túl?
– Bizonyos korszakokban a mű abszolút és vallásos tisztelet tárgya. A befejezett és tökéletes műalkotás ezekben a korokban minden emberi erőfeszítést méltán megkövetelhet magának, és minden áldozatra méltó. A költők elkárhozhatnak, tönkremehetnek, italban, betegségben; bármiben elhullhatnak; ha a tiszta és tökéletes műalkotás létrejön: mindez nem volt hiába. Mintha legújabban nem volnánk ebben ennyire biztosak. Németh László mondta néhány évtizeddel ezelőtt, hogy mintha az emberbőrbe kötött műalkotások ideje jönne el, azaz a műalkotásként megkomponált és megvalósított életeké. Namármost, ha körülnézünk ebben az eleven könyvtárban, emberbőrbe kötve kevés műremeket találunk. Ez azonban nem kevésbé, hanem még inkább arra hívhatná fel a figyelmünket, hogy az élet megalkotása legalább olyan kreatív igényű, mint egy műtárgynak, egy művészi szövegnek a létrehozása. Én a kettőt csak egymás összefüggésében tudom igazán elképzelni. Naiv dolog. De valahogy oda bonyolódott és egyszersmind barbármód egyszerűsödött a világ, hogy megkockáztathatom azt az állítást: nem hiszek a gazemberek igazmondásában, nem hiszem azt, hogy rossz életekből jó művek születhetnek.
A „rossz élet” és a „jó könyv” összeférhetetlensége azért ennél bonyolultabb.
– Hogyne, az irodalom teljes történetében sokkal! Mondjunk egy makulátlanabb tehetségű költőt Francois Villon-nál. Valószínűleg felakasztották, útonállásért. Igen: amit én mondtam, az naiv és földhözragadt, és a mi rövid életidőnkre korlátozott. Azt hiszem, ma az irodalomnak nagyobb szüksége van rá, mint máskor valaha is, hogy a művelői ne rossz minőségű életet éljenek. Én nem azt mondom, hogy a tízparancsolatot kell állandóan szem előtt tartaniuk, vagy a házirendet, vagy a működési szabályzatot, hanem, hogy valami módon – és persze itt nagy lehetősége nyílik a relativizmusnak, a mérlegelés viszonylagosságának –, valami módon igenis jó minőségű életet kell kialakítani, nem megromlott személyiséget. Nem számonkérőleg mondom ezt írókkal szemben, hanem mintha a nem-íróknak is az alaptörekvését fogalmaznám meg, hiszen mindnyájan ilyen életet szeretnénk élni. Csak azt mondom, hogy ez alól a művészettel való foglalkozás nem ad felmentést, hanem talán még nagyobb kötelezettséget jelent, hogy próbáljuk ugyanazt, amit embertársaink: jól élni, a szó legtágabb és legeszmeibb értelmében.
– Kivételes szerencse vagy merészség dolga-e, hogy valaki ilyen életfeltételt szab magának?
– Az élet annyiféle, ahányszor ránézünk. Van, amikor az ember úgy látja, hogy csupa elrontott élet van körös-körül, elrémül és felfedezi, mi minden rossz van a saját életében. Máskor körülnéz, s azt mondja majdnem, amit a Vihar ártatlan Mirandája, „hány kedves arcot látok itt, be szépek./ Az emberek”! Valószínűleg mind a kettőre elég alappal, indokkal szolgál az élet. Meggyőződésem, hogy sok jó élet zajlik párhuzamosan, talán egymásról mit sem tudva. Ha ezt legalábbis nem gyanítanám, akkor nem is remélhetném, hogy a magam életében bármifajta jóság megvalósulhat, hiszen akkor nem volna az életemnek előzménye, s így következménye sem lehetne.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék