A kritikus szabadsága
A kritikus szabadsága
Jakabffy Tamás: Határátlépés. Mentor Kiadó, Marosvásárely, 1993.
A könyv borítója mintha celofánból volna: nem fed, nem takar el semmit, teljes
összhangban van a belsővel. Egy szemetesszekér, félig a járdán, félig az
úttesten, a háttérben magas, áthághatatlan fal. Az égből kevés látszik, s ami
igen, az fekete. A címzés viszont zöld, egészen friss, mezei zöld. Erősen
asszociatív toposzokból áll össze tehát a fedőlap, könnyen, „első látásra”
leolvasható a jelentése, s miután átrágjuk magunkat a könyvön, a képileg előzetesen
összeállt jelentést már szavakkal is elő lehet adni. A könyvbírálat eszerint
úgy is eleget tehet feladatának, na elénk tárja, előadja a borító értelmezését.
Annak oka, hogy mégsem ezt tesszük, igen egyszerű: a teoretikus terminussal tarditív
ergolnak nevezett logikai séma elveszi értelmet annak, hogy
ilyesmivel kísérletezzünk. Oly régóta elernyedt már a metaforikus beszéd!
De fő oka az, hogy épp a könyv szellemétől kerülnénk igen távol, ha ilyen
módszerrel dolgoznánk. Ennek a könyvnek a „direktsége” mindenfajta
„indirektséget” kirekeszt. Itt arról van szó, amiről szó van, és amiről nincs
szó, arról nincs szó.
George Bataille, a kritika francia megújítója mondta, hogy a kritikának más
nyelven kell szólnia, mint amilyen nyelven a művek íródtak. Valóban, ha
másik nyelven szólal meg, akkor a kritika kivetheti kosarából legnagyobb
ballasztját: az ideges önreflexiót. Jakabffy teljes mértékben átérzi a gondot:
feladatának jelölte ki, hogy megteremtse a művektől független kritikai
nyelvet, amelyet nem erőtlenítenek el a művek és saját bajai – egy nyelv, amely
nem bajlódik örökös neuraszténiás panaszokkal. Jakabffy ezirányú törekvése
sokszor lélegzetállítóan bátor, áthág nyelvi szabályokon és konvenciókon is,
amit pedig a neologizmusokkal, idegen expressziókkal művel, az – bármiben
lefogadható – sokakból kemény ellenállást fog kiváltani, ellenállást és
rosszallást.
Radikalitása egyébként mélyebb, „nyelv alatti” szerkezetekben is érezhető (a =
a, b = b, a = b), és a következetesen megtartott és használt logikai váz megbírja
a szöveget, a létrehozott épületet. Jakabffy nem nevezhető nemzedéki
kritikusnak, a könyvhöz csatolható névjegyzékben főképp az első és második
forrásnemzedék alkotói szerepelnek. Tehát radikalizmusa kizárólag teoretikus
jellegű, nem magatartásbeli. A magatartásra más jellemző. (Jakabffyra, a
kritikusra különösen illik Diogenes Laertiosnak Hérakleitoszról írott
jellemzése. „Büszkébb volt mindenkinél, és megvetette az embereket. Ez műveiből
is kitűnik... Ifjúkorában azt mondogatta, hogy semmit sem tud, érett korában
viszont azt, hogy minden tudásnak birtokában van. Senkinek tanítványa nem volt,
hanem azt mondotta, hogy elkezdte keresni önmagát, és mindent önmagától
tanult... Mikor pedig arra kérték, hogy törvényeket hozzon nekik, megvetéssel
utasította el őket...”) Az önálló nyelvhasználat ad igazi szabadságot. Jakabffy
pedig tisztában van azzal, hogy egy nyelv a szavak és logika viszonya.
De persze azt is vizsgálnunk kell, mi az, amit ezen az új kritikai nyelven
mondani tud. Direktségek és idegenségek a konkrét, tételezhető mondandóban is:
ezen a nyelven kimondott „ítélet” a sémákon felnevelkedett olvasó számára zöld,
esetleg hupikék színben tűnhet föl. Ez a beszéd kizökkent! – mondja az olvasó
kissé felháborodva. Mert nem találja a helyén magát (a bejáratott olvasót),
amikor ott, ahol a konklúzió, a végső, „lezáró” értékítélet volna, ilyeneket
olvas: „A világ esetleg metapróza.” Ez mifene? Ez is érthetetlen kritika! Ez
nem is kritika!
Valóban, fején találta a szöget. A Jakabffy-kritika azért tud direkt mód
szólni, mert szemléletében leválik a megfeneklett kritikaírásról, elhagyja
annak nyűgeit, lemond sok mindenről (leginkább a biztonságról), de ahogy
Balassa Péter fogalmazta meg: a kritikus lemondása a rutinról,
„függetlenségének” legtisztább és legbővizűbb forrása. Igazolja mindezt, hogy
Jakabffy valóban nem vállalja a nemzedéki kritikus szerepét. A nemzedékeskedés
együtt jár az indirektséggel, nyelvi síkon pedig bizonyos látszólagos (tehát
nem létező, nem működő) konvenciók túlméretezésével vagy feltételezésével és
fetisizálásával, „amelyet nemegyszer a személyes cselekvés hézagosan kielégítő
hatékonyságának kompenzációja, közösség mögé való bújtatása magyaráz”.
Jakabffyban föl sem tevődik a kérdés, hogy kinek a kritikusa ő. Tényleg, kinek
az embere ő? A Tárlatosoké? Az Ébereké? A volt Utunké, netán az Éneklő Borzé? A
Transzközépé? Melyik istent szolgálja? A haragvó és szigorú Atyát, vagy a
szeretetet és megértést hirdető Fiút? Könyvét elolvasva erre nem kapunk
feleletet. A könyv tagadja, hogy hasonló kérdések egyáltalán feltehetők
volnának.
A címadó írás ekként kezdődik: „A nyelvtani mondat lehet
szentenciózus, a zenei mondat legfeljebb kifejező. A nyelvtani mondat
lehet aforizma, a zenei mondat legfeljebb epigramma. A nyelvtani: a szójelentés
és a metafizikai tudományba hajló mondatjelentés határai között
meghúzódó senkiföldjén is konkrét; a zenei: önviszonyain túl vagy alig érthető,
vagy a végtelenségig át- és belemagyarázható.” Erről van szó. A zenei mondat
nem szólaltatható meg a kritika hangszerein, de a szemlélete ihletője lehet a
kritikusnak. Annak, aki határokat kíván átlépni. Jakabffy semmiképp sem kezdő
kritikus, ő már igen messze jutott. El kell ismernünk, nem könnyű követni őt,
de a kritikus megint nem az, aki könnyen érthető és követhető. El sem várja
ezt. Nem is várhatja, ez szemléletének logikájával messzemenően ellenkezne. Azt
viszont tudja, nyomatékosan le is jegyzi: minden a másikért is van, ha a
világot – az egyszerűség kedvéért – binárisnak fogjuk fel.
CSOBÁN ERIKA