Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1994. február, V. évfolyam, 2. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Madaras Péter

Madaras Péter
SZŐNYEG KÉT GOLYÓVAL
A szőnyeg itt nem a tábori postán Montenegróból hazafelé tartó perzsa. Sem pedig a bagdadi homokfergetegben szél szárnyán suhanó. Mégis a levegőben van. Lomhán úszik, miközben szüntelen permetben, mint magot szitálja a lisztfinom, aranysárga porszemeket.
Ő nem az emlékezet. Csak a barátja.
A golyók egy sötét lépcsőn gurulva koppannak. Nem látom őket, aztán a koppanásokat sem hallom. És egyszer csak ott vannak a szőnyegen. Gyerekökölnyiek. De mihelyt megpróbálnám elrejteni őket a zsebeimben, váratlanul megdagadnak – „ödémás kézfejek”. Összevert, megduzzadt arcok.
Ezek a golyók olyanok, mint az ajándékba kapott kövek, melyeket a part nedves iszapszőnyegébe cuppantanak egy csalódással kezdődő kora őszi reggelen. És ez  az egész itt a part fekete-fehér negatívja.
Első golyó
A ház északi oldala látszik: mohás, hideg, fekete föld; bürök, málnabokrok. Kerítésre aggatott föltörlőrongyok és a ház sarkánál beleső langaléta mályvák.
A ház mellett a falu felé igyekvő gyermek. Fülledt levegő. A gyermeken szürke gyapjúnadrág, piros, fehér és fekete fenyőmintával. Azt mondja: ez a világ legjobb nadrágja. Bárhova leülhet, bemászhat karcolós helyekre. Kiálló szegek nem hasíthatják bőrét.
Az újonnan épített iskolával szemközt maga is mértani alakzat, szemléltető eszköz, még működik a községi szülészet. Nagy hodály, ahonnan egyenesen az udvarra lépni, s ahova tenyeres-talpas falusi nővérek olykor gyors, senkisemlátta mozdulattal kilöttyintenek egy-egy vesetálnyi váladékot, savós kiszüremlést, vagy az ágytálak tartalmának folyékonyabbikat.
A községi mentősofőr a mentőjét mossa. Hosszú, csaknem bokáig érő kék köpenyben vödörnyi vizeket loccsint, az öreg, megrepedezett autó meg odatartja az oldalát.
A gyermek a járda helyett a csalánnal benőtt árkot választja. Leszegett állal, zsebre vágott kézzel szeli útját. Jól védi a nadrág. Keskeny választékot fésül a sűrű növényzetbe.
A sofőr már messziről észreveszi. Óvatosan csavargatja a világoskék mosórongyot – nemrég még függöny a szülészet utca felőli ablakán. Kezei hosszan elidőznek a fémvödör felett, szinte bevárják a gyermeket, aki kurta biccentés után körbevizslatja a kívülről már akkurátusan megtisztított mentőautót. Úgy néz ki, hogy kérdéssel jött, csakhogy nem tudja, hányadán is áll ezzel a kérdéssel. Százszor, ezerszer átfogalmazta. A lassan kínossá váló mosórongy-csöpögéssel a gyermek arca egyre vörösebb. Végül eltökélten maga elé nézve gépiesen belekezd. Pillantása csak a kérdés végére találja meg a mentősofőr napszítta szemekékjét.
Hányan haltak meg ebben a mentőkocsiban? A sofőr hátralép, szemöldöke alig láthatóan fölugrik. Köpenye felső zsebéhez nyúl. Némán gyújt rá, s az arcával egybemosódó ajkak között kiáramló füsttel számokat mond, de mindegyre kijavítja magát, téved.
A gyermek szemtől szemben a spriccelt fal apró dudoraival. Ujjain számolgatja a halottakat. Ismerősöket és ismeretleneket. De mindegyre kijavítja magát, téved.
Második golyó
Most én voltam a bohóc. A csillárok fényében senkinek sem volt árnyéka. Egy dimenzió. Én lettem az árnyék.
Nóniról kérdezősködtek. Valójában csak elsőben tetszett, ott, a pad alatt meg a tornaszerek mögött. De jó volt nekik a csillárfényben kérdezgetni. Hogy az ő Nónijukról nehogy szó essen. Egy kölyök Nónija, az nem számít, az csak játék. Szerettem volna egy súlyos perzsa alá bújni, a besöpört porba, de csak kirohantam.
Ezért aztán, mint egy leleplezéstől tartó kém, fejlehajtva szoktam volt figyelni a felnőttek beszélgetését. Amikor kezdtek szóba jönni a szerelmek, helyet cseréltem, vagy kimentem a fürdőbe, onnan hallgatóztam. Megesett, hogy nem voltam elég gyors, és az intim terefere hálójába kerültem. Vergődve védekeztem, ilyenformán: „pisis lányok, utálom őket, nekem nem lesz feleségem!” De  a pókok csak közeledtek, erejük mérhetetlen. „Nóni egy kurva!” – bődültem el végül.
Egy kicsit csend lett, hamulepöccintésnyi csend. Csendeske hamulepöccintés. Egészen kicsiny elfordulások, témaváltásnyi mély lélegzet. Mert az ember önkéntelenül is megérzi a halált, nem kell ehhez senkinek sem szemhéjfölakadva meghalni. Picike gyilkolás, gyerekszájjal elkövetve.
Így teltek az évek, csillárfényben, árnyékok nélkül. S mikor már szólni sem tudtam egy lányhoz, megpofoztam, tépni kezdtem a haját. Dühömben. Félelmemben. Szégyenemben. Abban a rettegésben teltek el az évek, hogy véletlenül el ne purcintsam magam, vagy a sliccem nyitva ne maradjon.
Csalánszag. A szerelemről hallgatni fogok. Agyonütöm, aki így perverzkedik a gyerekemmel – kéjelgő auditorok, akik minden helyzetet, pillanatot pucérra vetkeztetnek, hogy jól preparált, hegyes körmeikkel csiklandozzák az apróságukban ártatlan nemi szerveket.
A szerelemről csak ő fog beszélni, közénk ülve, halkan.
A szőnyeg
Ahogy belélegeztem a csalánszagot, a gyermekemről szerettem volna írni. Később a csalánszagról a gyermek ürügyén. Mert amennyire vannak ők, annyira vagyok én, gondolom most, hogy javítgatom a szöveget.
Gyermekem, mondom, és szempillám sem rebben – van három pipám, autóm, jó táskám és gyermekem –, nagy biztonsággal tudok birtokolni.
Tehát kezdetben volt a csalánszag, és most, hogy valamiképpen megírhatnék egyet s mást a gyermek jöveteléről, azon kapom magam, hogy hiába próbálom fölidézni mindazt, amit ez a csalánszag jelent. Állok, mint sárkányeregető, akinek kezéből kicsúszott a zsinór.
Már közel jártunk a hétvégi házhoz, mikor a meredek hegyi úton cammogó autó leengedett ablakain át belibbent a csalánszag. Belibbent, és betöltötte a hely szűkét közöttünk, szóval helyet csinált, kitúrta a semmit.
Megéreztem én, és megérezték ők – a gyermek is, életének kétszázötvenedik napján, a világrajöveteléhez immár egészen közel. Időpont, mikor is nevet kap meg apát, mivel anyja mindvégig volt neki.
Óriáskerékről leszálló gyermekként, akinek nem nyomtak barackot a fejére, és meg sem penderítették, hogy a visszafelé való forgatásban végérvényesen földet érjen, tehát a folytonos távolodás és közeledés szédületében látom a fölfelé pöfögő autócskát. Benne a család és a csalánszag. Van ott még egy fekete tacskó is.
Szőrének fényes tükrében még föltűnik egy-egy mosolygó szempár – erről a kutyáról valóban minden elmondható, ami egy jó kutyáról: „Ha akarja, a létrán is fölmegy.”
Most, hogy a csalánszag felé nyújtózom, hajamtól fogva emelem föl magam, most tehát, szólnom kéne arról, amiről az ifjú apa nem beszél. Sem ezelőtt, sem ezután, de talán most, ezen a héten: gyanús idő, megfoghatatlan: egy kevés a csalánszag előtti, egy kevés a csalánszag utáni életből. Távolinak, egészen távolinak érzi a közeledő gyermeket, de mert értelme tükörtermeiből ajkára tolul a „csak dajkálni kaphatom ölembe”, máris megkönnyebbül, legalábbis nem érzi a térd és könyök böködéseinek a hiányát. Már venné is a kalapját, három nyomorult mondatért várván a megbocsátást – bebocsátást a gyermek házába. Milyen megbocsátást, öregem? Milyen megbocsátást, szólítanám, de a kis hétvégi ház mellett elzubogó patak zajában semmi sem hallható, csak megszólíttatásod, és egy pillanatra elfordulhat az arc, mely így nem az érzelmességed tükörképe, sem pedig változatlanságod maszkja, hanem, amilyen a világ legerősebb emberéé, ha meg adásra készteti a tüdőbaj, vagy egy egyszerű tüdőgyulladás – akarom mondani, elfogadni képes. Megpattintott kapu.
A patak árnyékos folyosóján most éppen átkelőben a család. Az apa, szemfüles előőrs, fontoskodva ugrál a parton. Mintha fészket keresne a folyó felett, megtalálja azt a helyet, ahol a sima köveken lesikló vizet az árnyékfolyosón áttörő tenyérnyi napfoltocska melegíti. Mintha az lenne a szándéka, hogy odaheveredjen, mint  az élet titkait rejtő, nagy, megfázott tojás. Ahogy az árnyék – napfénycsipkén átsegíti a családot (a holmikat, a kutyát, őket), úgy tűnik, egy mindent átvilágító röntgensugár fókuszában vannak, ott, a folyó felett, az arany napfoltocskák között és a hirtelen beáramló könyörtelen csalánszagban, mely könnyűszerrel elveri a part iszapszagát, a mohás kövekét, a nedves vakondtúrásokét, az orrlukba tévedt muslicáét. És most nem önmagukat látják ezek a mozdulatok, nem a jobb kezet a bal, nem az egyik lépést a másik, és a csalánszag sem illan el szemfüles pisztrángként.
Aztán újra a part, erős gyomszag: hallom, amint mondja, jó apa leszek (bátorság ide, alázat oda), fogait összeszorítva mondja, nehogy kihallatszodjék az „ó, én idegen gyermekem” kiáltása. Mag és eső, ahogy közrefogja a virág létét, ezt a kiterjedés nélküli pontot, ezt a pengevékony jelenidőt. Meghalsz és élsz, úgy, hogy néha csak egy csalánszag érkezik, hogy emlékeztessen, hogy fölverje pajkosan az állad: hagyd már ezt a fenenagy szereplést, ez is csak egy gyermek, hát gondod legyen rá, mert nem a tiéd. Tiéd a csalánszag. Talán az övé is. Mondjuk: a tiétek. Van ő, és vagy te magad. Vagy sem ő, sem te, csak a számadás egymás szeretetéről. Mikor mindezeket gondoltam helyette, ő már összegömbölyödve aludt, s álmában megvakarta bizsergő térdekalácsát.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék