Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. december, IV. évfolyam, 12. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Káli István

Káli István
Esély
Föltelt idő falán lógok
kézzel-lábbal kapaszkodva.
Nekem már nem sikerülhet
belegyökerezni soha.

Fentről felhő nehezül rám,
növő fűszál égnek taszít,
gyilkos spórák lengnek körül,
omló kőfal pora vakít,

száz kisisten – pórálarcban –
kajánul a körmömre lép,
félistenkék könyökölnek
oldalamba, kövez a nép.

Térdem roggyant – rajtam sorjáz
sötét szárnyú angyalsereg,
karmukat húsomba vájják,
sajog – mozdulni sem merek,

mert a Nagy, az Egyedüli
átgyúr Krónosz alagútján,
lapulok, hozzá ne érjek,
felhorzsolná bőröm durván,

piszka befertőzné sebem,
gennyet izzadna a fekély,
minden sejtem kikezdené...
Mennyi öröm! Minő esély!

Örök éberségre kárhoz:
számolatlan tilalomfa
valamennyi percem, s közben
rút álom mar tudatomba

 
két fal között morzsolódom,
minden inog, s nincs amibe
fogózkodjam, menthetetlen
visszahullok a Semmibe.

Sárga: félútról...
Fohász Székely Jánosért
Örök vendégem ő: áldozat-barátok,
ismeretlenek, arcátlan házrajárok,
gyűjtögetők, kik mindig ajtóstól jönnek,
koldusok, szemükben erőszakos könnyek,
hangok, csak úgy áttörtek ablakon, falon,
alkalmi üdvözlet tucat-képeslapon,
szagok, valahol épp ínyeket kísértnek,
virághervadás, mentést remélő végek,
adott szó, megértés, bizonyságban fogant
szótlan óhajok, harag, vesztükbe rohant

vad indulatok.
Örök vendégem ő: ős-fényből gyöngyözött
csodás színfolt közös szép dolgaink között,
álmatlan éjszakáinkon éber közöny,
s néma vívódás után az édes öröm –

megszólalhatok!
Folttalan égszínkék ponyva látóhatártól látóhatárig.
A fénydús pasztellmező közepén tündöklő háromszög:
egyenlő szárú, körre írható.
Nincs hiteles magyarázat a lezúduló fényre.
Valahol mögötte lehet Pindárosz háza.
Lakottan? Lakatlanul?
Ott sírni-panaszkodni: az ám az igazi.
Honnan folyik a könny kifelé, lefelé?
De szép is lehet a fényen túl!
Eljutni oda...
Pedig az út jól láthatóan kanyarog,
kiszámíthatatlanul kacskaringós szeszéllyel.
Minden újabb pontból egy-egy újabb hiperbola.
Oszlopnyi tűzszegekkel kiverve.
Sok millió fokos hőokádással aláaknázva.
Járhatatlan lehet, dombra fel, domb mögé le.

A láthatáron túl ráadásul láthatatlan is.
(Valahol talán Hádész is vámot szed,
a fekete folyamon rendszeresen jár a komp,
naponta többször, oda-vissza.)
Ha látni lehetne, ami odabenn...
Kézállásban talán be lehet látni
a tótágast álló ház ablakán,
egészen közel hajolva, talpunkból
hevenyészett tenyérrel árnyékot tartva,
a fényelnyelés hatását ellensúlyozva,
a külső-belső fény szintet kiegyenlítve.
Hiszen úgy hajt a kíváncsiság:
milyenek azok az elfolyó könnyek,
hogy még a vakok tekintete is arrafelé fordul.
„Merre, merre?”
Az országúton, vagy mentén, mindig előre,
valahonnan egész hosszából
csak kikanyarodik egyszer félreérthetetlenül,
valami csak jelzi ott,
a forgalom valamilyen irányítója,
csak lesz ott legalább egy jelzőtábla:
vagy ERRE – ERRE>
Különben...
Nocsak! Hát él még e vidék, e makacsul örömbe öltözött?
Tavalyi, elhullott szem után kapar a megroggyant ház mögött
elárvult vén tyúk. Parittyanyél kútágas magában ácsorog.
Jajong a huzatban egy fazakaskorong, magától is forog.
Farsangot veszített menyasszony ládáján megkopott tulipán.
Déli fény pereg le korhadt kaszanyélen, rozsda ül a kaszán.
Juharfán megrémült vörösbegy lapul, mint szánnyom a porhavon.
Füttyszót rejt a madár, mély csendet a másik. Pihen hallgatagon
jó sütőkemence. Csűrben meg-megreccsen öreg lécesszekér,
hetekig henyélhet. Szélfútta tarlón a varjú már alig fér.
Hiúban megerjedt a szalma, elkorhadt a vén zsindelytető.
Gyújtófát hasító kisbaltán csupalyuk szőttes átalvető.
Dombháti pincékben repedő borköves hordókon porosan
telel a lopó. Egy kivénhedt jószág áll s iszik komótosan
kicsorbult vályúból, körötte nagy tócsa, a nyúlós sár lucsog.
Várfalra nőtt buján a dudva, romok közt vánnyadt bagoly huhog.

 
időhenger zörög át rajta. Kopjafát tűznek a halomra!
Sötétben sanyarog, lihegve vergődik, belvádakat kohol.
Gyehenna-tűz edzett égi kép – ajándék: szép avantgárd pokol.
Egyszer majd ismét kikiálttatik, hogy

– aki szabadon öntött
rímet és rímtelent
ritmust és ritmustalant
képet és képtelent
formát és formátlanságot
minden tehetős és tehetetlen
világgá kürtölt rögeszméjének
bebizonyított genézise
makacs szándékaink között
hiteltelen kószahírré törpül.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék