Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. szeptember, IV. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Babits Mihály

Babits Mihály
Józanság
Alszol mellettem. Repkedő szemed
kék madarát, két fürge madarát
kalitba csuktad.
Korholva nézem bolond lelkemet:
elhagy, és föl-le kémli vonalát
egy furcsa útnak.
Jer vissza, lelkem, nem való tehozzád
a bizonytalan ösvény messze hosszát
bódulva bolygani!
Elég volt járni, elég volt keresni,
kétoldalt lándsás kapukon belesni,
záporral csorgani.
Száraz tetőnk alá ma behúzódva
az ablakon berémlő vert bozótba
új bajra ki ne szökj...
Lélek les ott künn lelket, int a kobra,
s a gyűlölségek száz Medúza-szobra
mered a lomb között.
Óh, előrefutós meg visszatérős
lelkem, drága kis ebecském, be félős,
hogy nyomod ottveszik,
ha nem von vissza a szent vágy, a jó láz,
mint bölcs szimat, mint erős, ritka póráz,
az alvó kedvesig...
1923. ősz
 
Miért Babits? Miért ez az annyira ellentmondásos egyéniség és költő, aki Ady korában volt egy új Berzsenyi, s akkor siratta Szapphó letűnt napjait, mikor Magyarországon már 1915-ben fellépett Kassák és a Ma, s a húszas évek fiatalsága Szabó Dezső hatása alatt egy romboló antiintellektualista gondolkodásmódot tett magáévá? Miért a hagyományőrzés, a magány, a visszafelé fordulás egy nagy mozgalmaktól hangos újtól harsogó, rohamra induló korban, században? Lehet, hogy Babitsnak nem volt igaza, lehet, hogy útja nem volt helyes út – de ki tudná ezt ma megmondani? Lehet, hogy nem volt igaza, mikor ezt írta: „A líra meghalt. Túlságosan is merész/ Kezekkel téptük a kényes leány/ Hegedű-testét, vad-vad hangokig/ Csigázva, hogy ma már csak nyögni tud/ S hörögni, mint halódó...”, hiszen a fin de siécle és a XX. század nemcsak újat: szépet is hozott, új szépet. Viszont a legnagyobbak vissza-visszanyúltak letűnt korszakok formanyelvéhez: Picasso, Sztravinszkij, Bartók, Radnóti, József Attila. S lehetetlen ma, egy új századvég, egy új válság és egy új vég-hangulat előtt, az okkultizmus, a magazinmágia és a már-már teljhatalmú irracionalizmus korában ne gondolni arra, aki a tiszta ész elefántcsonttornyába zárkózottan írja: „Hősi léceid mögött/ mint középkori szerzetes dugott a zord/ sisakos hordák, korcs nomádok, ostoros/ képégetők elől pár régi könyvet: úgy/ dugd magvad, míg, tavasz jőve, elesett/ léckatonáid helyén élő orgona/ hívja illattal a jövendő méheit.”
Már első kötete, a Levelek Irisz koszorújából érett költőt mutat, aki éppúgy elrugaszkodik kicsinyes korától, a Jakab Ödönök és Szabolcskák, Ady szavaival élve, „tilinkós álpásztorok” irodalmától, a Margittayak képzőművészetétől, a Szentirmayak zenéjétől, hogy ahhoz az irányzathoz csatlakozzék, mely Adyt hozza be és a „Nyugatosokat” a magyar irodalomba, Rippl-Rónait, Csontváryt és Czóbel Bélát a képzőművészetbe, Bartókot és Kodályt a zenébe. De nem válik egyetlen irányzat követőjévé és egyetlen költői divat hódolójává sem, mely a „megnyílással” záporként érte Magyarországot – közel fél évszázad nyugat-európai kultúrája: a naturalizmus, a szimbolizmus, szecesszió, szociológia, pozitivizmus, Darwin, Marx, Spencer, Nietzsche, Bergson, Freud szinte egyszerre érnek a „magyar Ugarra”, és így a bölcsésztani hallgatókhoz, majd később bajai, fogarasi, újpesti és budapesti gyakorlótanárhoz. Előbb a baudelaire-i mintát és a XIX. sz. angol költőit követi – különösen Swinburne-t, az „isten, a legfőbb rossz” ellen sötét pátosszal lázadó, páratlan zeneiségű költőt, akiről Babits, fordítója és hódolója írta, hogy „több ritmusképletet fedezett fel, mint előtte bárki az angol irodalomban, mondatainak, szavainak belső összetűzése is csupa ritmus... Mindent elöntő zene, lég, tűz és tenger” – anélkül viszont, hogy igazán dekandenssé vált volna, hacsak nem otthontalanság-érzésén át (Örökségem; Sunt lacrimae rerum; A világosság udvara; Régi szálloda), bár témájában legerősebb folytatója, képviselője a fin de siécle-hagyománynak, a sátánosságnak és a bűntudatnak – mely nála nem valódi bűntudat, hanem „a nagyon tiszta lélek iszonya az élet érintésétől, mely után mégis forrón vágyik. S ha képzeletében feladja tisztaságát, meg nem áll az ellenkező határig, a sátánosságig” (Szerb Antal), kettős versei pedig (melyek Swinburne nyomán íródtak) lélektaniságukban a kétely megszólaltatói az abszolút igazságok létezésében (a Theosophikus énekek kétféle vallásos eksztázisra, a Strófák a wartburgi dalnokversenyről kétféle szerelemre engednek következtetni). E lélektaniságnak szolgáltatják ki versei a céltudat, a cselekvés fogalmait; a világ-hiányt az élmények tarkaságával próbálja ellensúlyozni, ahogyan az impresszionizmusban és szimbolizmusban költői konvencióvá válik a gondolat, elemző értelem, elvont-általános megértés, következtetés helyettesítése benyomással, érzékeléssel, részélményekkel, baudelaire-i „kapcsolatokkal” és verlaine-i „csak-zenével”. Babits viszont nem lehet igazán sem dekadens, sem szimbolista; nála a magyar irodalomban még sohasem látott játék a szavakkal és mondatokkal, az olvasó megdöbbentésének „stílusromantikája” félelmetesen tudatos, és a „műgondot” tudatosan hangsúlyozza is: „Ezek hideg szonettek, mind ügyesség/ és szenvtelen, csak virtuozitás.”
Babits mindig új és új arcát mutatja, hol antik köntösben bukkan elénk, hol expreszszionista szabadversben, de mégsem találkozunk nála azzal a programszerű eredetiséggel, mely a fin de siécle íróinak sajátja, s melyről Chesterton azt írta: „Az ember a múlt őserdeiből kijövet, a történelmen, a valódi haladáson keresztül mindig megtalálta az útját azáltal, hogy emberi ösztöneit követve, az orra után ment. De ezek a maiak, ezek atlétai erőfeszítéseket tesznek, hogy megelőzzék saját orrukat.” S nincs meg nála az a programszerű pesszimizmus sem, melyet a nagymester, Schopenhauer és az ateizmus, elsősorban Nietzsche diktált, s mely „legfeljebb azokat vigasztalta meg, akik nem érezték igazán szükségét annak, hogy megvigasztalódjanak,... a pesszimizmus tanai, bármilyen csalogatóak, amíg az ember fiatal és gazdag és jól érzi magát, különösen gyöngékké és siralmasan hamisakká válnak, amikor korunk előrehalad, amikor a betegségek jelentkeznek, amikor minden meginog...” (Huysmans) Ugyancsak mentes a fáradtság kötelező attitűdjétől, melyet egy messzire jutott század akaratgyenge, túlfinomult, bonyolult embere követel meg, s a renani tanítást, miszerint az igazság az árnyalatokban és a világkép szintén az árnyalatokban van, egyszóval: az impresszionizmus sem érinti, legföljebb a formával kísérletezik. A fáradt és beteg társadalom önkifejezése a patologikusban, a világfájdalom, a neuraszténia, a freudi-jungi tanítások nem találnak utat a már első kötetével a költői divatokkal szakító Babitshoz. Az antik irodalmon, az angolokon és Aranyon nevelkedett költő az első világháború után sem veszti el eszményét a tiszta észben: az általános kiábrándulás, mely a kor gondolkodási vonalait összekuszálta, a racionális világfelfogás csődjét hirdetve, a természetszerű áthajlás az irracionalizmusba úgy az átlagember életében, mint a művészetben és bölcseletben – gondolkodásban – gondoljuk csak Spengler elméletére az elöregedett, civilizációvá merevedett nyugat-európai kultúra hanyatlásáról, mely – írja – hasonló, mint a késői egyiptomi kultúra, az ún. alexandrizmus és a késői görög kultúra, az ún. hellenizmus hanyatlása, végzetes átfordulása civilizációba, mikor a szellemi értékeket az anyagiak irányítják; vagy Frobenius tanaira a paideumá-ról, melyet az ember vallásosan, benső megragadottsággal közelíthet meg, s mely azonos szellemi nevezőre hozta a vallást, művészetet, a gyermekkori félelmeket, a babonát, rögeszmét és az elmebetegségek egy részét. A művészetben számos mozgalom valóságos szétrobbanása játszódik le (pl. a kubizmus mint mozgalom megszűnik létezni), ugyanakkor létrejön az absztrakt művészet és nem utolsósorban a dada-mozgalom, mely művészetnek nem nevezhető, hiszen anti-művészet, anti-kultúra, anti-civilizáció, a legmegrengetőbb és legáltalánosabb tagadása mindennek, a múlt teljes gondolati, művészi rendjének kétségbe vonása, arra a kérdésre próbálván ezzel válaszolni, hogy MIÉRT történhetett meg, hogy milliók dalolva, szívükben gyűlölettel, fegyverükön virággal indultak saját vesztükbe. Ebből a mozgalomból indul ki a szürrealizmus, mely mindenfajta racionális kétségbe vonása, tagadása. A barbárság vonzó program lesz a művészetben-gondolkodásban, s őszinte, újszerű klasszikusok megtisztelő jelzőként kapják a „barbár” jelzőt. Az elmebetegek és gyerekek rajzainak kultusza köszönt be, s ez ellen fordul Babits, és ez ellen dörög Kosztolányi:
Semmi, ami barbár
nem kell soha nékem, semmi, ami bárgyú,
nem keltenek ők sem, kik titkon az éggel
rádión beszélnek, a jósok, a boncok,
a ferde vajákos, ki cifra regéknek
gőzébe botorkál, csürhe-silányok,
kik csalva, csalatva egy jelre lehullnak,
s úgy fintorog arcuk,
mint a bolondé.
Lehet, hogy nem volt igaza – igazuk. De ott volt a felismerés, hogy bár a háború utáni hangulatnaki-rracionalizmusnak megvan a maga történelmi jogosultsága, ez a tömeglélektani szükségszerűség mégsem bizonyítja szüleményének mint gondolkodásnak helyességét. Azok az események, melyek az „idő szavának” túlságosan erős ihletése alatt születnek meg, nagyon is korszerűek ahhoz, hogy sokáig azok maradhassanak, s így a történelmi helyzet megváltoztával hamarosan elavulnak. Babits költészete sosem volt igazán korszerű, éppúgy, ahogy Berzsenyié sem volt az, és ahogy Bach zenéje is éppen korában tűnt a leganakronisztikusabbnak.
Babits állásfoglalásának a szellemi tisztult élmények kifejezése mellett az érzelmekkel szemben (már fiatalon intellektuális költővé válik ezért) talán egyik legszebb példája a Józanság című verse.
Ez a vers, akárcsak a „szerelmes” versek nagy része, A harmadik emeleten, Őszinteség, Ideges esztendők, Könnyű dalt szeretnék írni a kedveshez 1922–23-ban született, miután 1921-ben feleségül vette a rokonlelkű tanítvány-költőnőt, Török Sophie-t. Verseiben ettől kezdve gyakran felbukkan a kedves, a Te fogalma, s megszabadul A lirikus epilógja önmagába-zártságától:
Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:...
...
...én vagyok az alany és a tárgy,
jaj én vagyok az ómega s az alfa.
Ugyanekkor száműzi verseiből az otthontalanság érzését: megjelenik verseiben az otthon.
Az otthon lesz Babits versének egyik kulcsmotívuma: száraz tetőnk, és a kezdőmondat: „Alszol mellettem...”, mely szinte József Attila Ódájának mellékdalát anticipálja: „Ahol én fekszem, az az ágyad”, vagyis az otthon nem önmagában, hanem a kedves jelenléte következtében nyeri el értelmét, jelentését. Ehhez kapcsolódik a másik kulcsmotívum, a „szent vágy, a jó láz, a bölcs szimat, az erős, ritka póráz”; a kedveshez-otthonhoz kötő erő szimbóluma. Mindegyikük megjelenik korábbi verseiben; a „szent vágy”, a szerelem motívuma megvan az Ideges esztendőkben: „szent zablák, kötelek nyúltak, lazultak, lehulltak:/ de a forró kapcsok, a húskarok, összeszorultak”, ahol a „szent zablák” képzettársítás éppoly szokatlan, mint a Józanság „jó láza”: az egymással ellentétes értékek kapcsolata. Az Őszinteség szerelem-motívuma szintén a „szent” jegyében áll:
A szó itt tévedez, elmarad...
Fond, Ariadném, szent fonalad,
És ahová sem igen, sem nem,
Tán elvezet majd a szerelem.
A szerelem tehát, mint Ariadné-fonal, az egyetlen megmentő, kivezető a labirintusból – az ész labirintusából, a megértéséből, és így a hit, a vallás mellé emelkedik, a szent jelző mellé. Ezért lehet a Józanságnak is kulcsmotímuva, mint az egyetlen pozitív erő, mely képes, akárcsak a hit, mely mellé emelkedik, ellensúlyozni az „új bajt”, a „gyűlölségnek száz Medúza-szobrát”, az egész ablakon kívüli irracionális világot. Ugyanakkor ez a szerelem nemcsak szent: erős is, póráz, mely fel bírja venni a harcot a bozót-világgal. A motívum szintén nyomon követhető a többi versben, az Adriadné-fonal, a szent zablák, kötelek azonban nemcsak a szerelem szimbólumai: ifjúkori kötetének egyik verse, a Vérívó leányok már-már Gogolt idéző világában is felbukkan a szó:
A sápadt, vérivó leányok
keringenek szivem körül;
zsineget fonnak zabolának
hajrá! a Sátán úgy örül!
Zsineget fonnak zabolának
vacogó fogaim közé –
Innen, a „létlen boszorkányoktól”, a „vad semmitől” jut el Babits a szerelem „szent zablájáig”, s ahogy verseiben lassan áttér a görög témákról a keresztény motívumokra (Recitativ című kötete), úgy szentesül a motívum, s válik a lehúzó erők, a Sátán eszközéből az egyetlen megmentő, a szerelem erejévé. Ez a sátánizmus pózaiból, dekadenciájából a józanságig elvezető út.
Egy következő kulcsmotívum: a bozót.
Száraz tetőnk alá ma behúzódva
az ablakon berémlő vert bozótba
új bajra ki ne szökj...
A bozót, a „vert bozót” szinte adys hangulatot idéz: „Hol foltokban imitt-amott/ Ős sűrűből bozót rekedt meg,/ Most hirtelen téli mesék/ Rémei kielevenednek...” „Itt van a sűrű, a bozót / itt van a régi, tompa nóta,/ Mely a süket ködben lapult/ Vitéz, bús nagyapáink óta...” „S a köd-bozótból kirohan/ Ordas, bölény, nagymérgű medve.”
Az Ady-i rémségeknek megfelelnek a babitsi sorok:
Lélek les ott künn lelket, mint a kobra,
S a gyűlölségek száz Medúza-szobra
mered a lomb között.
A bozót, ez a cserjékből, gazból álló kusza növényzet, az érintetlen vadság, giz-gaz, rengeteg, elhagyatottság, labirintus értéknegatívumainak hordozója lesz. A bozót minden, ami a rendnek, így a gondolkodásnak, logikának, magának a civilizációnak ellentéte – így világa szükségszerűen irracionális, és megtelik rémekkel.
A „bizonytalan ösvény”, a „furcsa út” szintén kulcsmotívum – Babits az egész otthonon túli, ablakon túli világot benépesíti az Ady lápvilágát idéző szörnyekkel. A lélek, ez az eltévedt lovas már megjárta a „furcsa utak” útvesztőjét:
Elég volt járni, elég volt keresni,
kétoldalt lándsás kapukon belesni,
záporral csorgani...
A „kétoldalt lándsás kapukon belesni” metafora „lándsás kapui” lehetnek védett kapuk, őrzött kapuk, melyek mögött valami titkos, valami tiltott rejtőzik. Olyan kapuk, amelyeken csak belesni lehet, nagy titkok őrzői, olyanokéi, melyek sebeznek, ölnek. S már itt vagyunk az Őszinteségnél:
A szó ott tévedez, elmarad...
Fond, Ariadném, szent fonalad,
és ahová sem igen, sem nem,
tán elvezet majd a szerelem...
Az új baj feltételezi a régit: s Babits racionális világában, pacifizmusában, elefántcsonttornyában ez jelentheti korábbi irracionalizmusát, az élményeket, melyek első kötetét formálták, vagy a Laomedaiát, a Danaidákat, a Vakok a hídont. De lehet még inkább egy irracionális világ, egy világháború okozta értékrendszerváltás, vagy maga a háború, a halálraítélt emberek s a milliók megbolygatott élete – s lehet a háború utáni eszmék, a két oldalról is fenyegető totalitárius törekvések, korcs gondolatok halmaza, s már helyben is vagyunk:
Lélek les ott künn lelket, mint a kobra,
a gyűlölségnek száz Medúza-szobra
mered a lomb között,
vagy ahogy az Egy filozófus halálában írja:
És a vad, formátlan tények sodra egyszer lesodort!
Ugyanaz az eszmékért, gondolatokért, a gondolkodásért kiáltó félelem szólal meg az utolsó előtti szakaszban:
Óh, előrefutós meg visszatérős
lelkem, drága kis ebecském, be félős,
hogy nyomod ottveszik...
Az előző szakasz csupa visszafojtott indulat: a „lélek les ott künn lelket, mint a kobra” képben már a les szó, a lopva megfigyelés-várás, a kobra értékminőséggel társítva lesállássá, orvvadászattá, csapdává, alattomos támadássá aljasul, a Medúza-szobor, a görög mítoszt idézve, iszonyatot, kővé-válást, borzalmat okozó szimbólum, a gyűlölségé, az egymásra-lesésé – az alantas értékek e halmaza úgy lapul a bozótban, mint országhatáron az egymásra uszított hadseregek támadás előtt. Ezért a száraz tetőnk, az alantas e záporától érintetlen otthon sziget lehet a tengerben, olyan sziget, melyet körülvesz ugyan a tenger („az ablakon berémlő vert bozót”), de semmilyen szökőár nem tudja lepusztítani. S a kedves ottléte, aki az otthont valódi otthonná teszi, biztosítja a visszatérést:
... be félős,
hogy nyomod ottveszik,
ha nem von vissza a szent vágy, a jó láz,
mint bölcs szimat, mint erős, ritka póráz,
az alvó kedvesig...
Ez ismét egy ellentét: míg a második szakaszban
Korholva nézem bolond lelkemet:
elhagy, és föl-le kémli vonalát
egy furcsa útnak.
vagyis az értelem, a józan ész „korholja” a bódultságot, a „bolond lelket”, addig az utolsó szakaszban a szerelem, a vágy a „bölcs szimat”, ami önmagában ellentétes jelentéseket hordoz: a bölcs egy kizárólag racionális, gondolkodási szuperlatívusz, míg a szimat a megérzés, az intuíció szimbóluma (lehetne). Tulajdonképpen a kettő együtt jellemzi az emberi gondolkodást, az emberi haladást – de Babits, a poéta doctus, a szerelmet és a művészetet, e két alapjában nem racionális fogalmat is felruházza a bölcs jelzővel, mint ahogy a költészete is az ihlet és a gondolat napéjegyenlősége. A két minőség, a „bolond” és „bölcs” egymás klasszikus ellentétei: itt az irracionális „furcsa ösvényeire” tévedt lélek áll szemben a vággyal-szerelemmel, és – legalábbis Babits szemében alsóbbrendűnek bizonyul – a szerelem válik a racionális, az öntudat hordozójává, tehát a szerelem, mely az öntudatot irányítja, az egyetlen működőképes, mindenképpen pozitív érték.
A kulcsmotívumokat felvázolva: a négy kulcsmotívum egyfelől a pozitív vágy, szerelem és öntudat, másrészt a bozót és a feléje vivő furcsa út. Egy másik, mögöttes értékeket figyelembe vevő értelmezés szerint Babits verse nem mondja ki, csak utal rá, hogy éjszaka van: Alszol mellettem. A berémlő, mered szavak tartalmukban-hangulatukban hordozzák -érzékeltetik az éjszakát, a sötétséget. A versszakokban feltörő irracionális elem tehát – az álom. Az álom, az a „furcsa út”, mely a ráció kialvásakor nyílik meg, mint ahogyan Goya metszetén „Az ész álma szörnyeket hoz létre”. Az álom útja az, melyen az ember „bódulva bolyong” (Babitsra jellemző, hogy ide is beszúrt egy alliterációt), s mely mindenféle szellemi kiszolgáltatottság jelképe lesz Babitsnál, a bölcselőnél, ugyanaz a kiszolgáltatottság, mely Hodler képén, „Az éjszaká”-n lemezteleníti az alvókat. A költő iszonyodik ettől, ezért „korholja” lelkét, és ezért kapcsolódik az öntudatához a biztosító tudat, hogy a kedves ott alszik mellette, így vissza tudja téríteni lelkét az álom, az irracionális fenyegető mélységéből a racionális gondolkodás, az öntudat síkjára.
Így megvizsgálva, felvázolhatjuk a vers szerkezetét: a Józanság gondolatpályája ellipszis alakzatot ír le az álom és az öntudat kettős középpontja körül, ez képezi a vers belső struktúráját, a felszíni struktúrát pedig az epikai háttér: a lélek útja az alvó kedvestől az irracionálisig, az álomig, melyet a bozót jelképez, és a visszatérés a kedveshez az öntudat segítségével. Így írja le a vers az alakzatot, az indulópont (1. szakasz–8. szakasz utolsó sora) elhagyásával és a távolodással az álom felé (2.–5. sz.), eljutva a legtávolabbi pontig, az antipólusig (6.–7. sz.), majd onnan visszatérve a kiindulópontba (8. sz.). A két ív tehát egyrészt a lélek „bódult bolygása”, másfelől a „bölcs szimat, az erős, ritka póráz”.
Nyelvileg is találunk egy váltást: az első két szakasz, mely az epikai, felszíni struktúrát jelzi, első két sora 5/5-ös tagolású, az utolsó, rövid szakasz pedig 5 szótagból áll. A rímképlet: abc/abc. A „monológ” kezdete váltást eredményez: a sorok egy szótaggal bővülnek, a tördelés már 5/6-os, az utolsó sor 6 szótagos. A rímképlet is megváltozik: aab/ccb-re vált. Ez hangulatilag az egyszerűbb epikai résznél oldottabb hangulatú, a sorok és a rímelés folytán a szakaszok is egymásbafolyóbbak.
A vers már első ránézésre „antikos”, úgy mint forma, Babits átvévén a görög népdalok és Pindarosz strófáit, úgy mint minőség: már a verscím, a józanság és a versszervező elem, az öntudat-lélek párbeszéd (mely szintén antik hagyományú: Ovidiusnál, Szapphónál és a reneszánsz költőknél – pl. Pannoniusnál – érte virágkorát) egyaránt a régiek önmegszólítását, ön-ismeretét és az antik nyugalmat idézik. Babits verse mégis szól a XX. század emberéhez: mindenfajta sötét irracionalizmus, okkultizmus ellen szól, és helyreállítja az emberi lélek belső egyensúlyát.
Legyen, hogy sokan értsék meg tanítását!
MIHÁLYCSA-BÁNYÁSZ ERIKA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék