Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. szeptember, IV. évfolyam, 9. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DOKUMENTUM

DOKUMENTUM
Álom és tűzvész
Kék huzatú paplanjaink alatt azon az éjjelen valószínűleg mélyen és látszólag nyugodtan aludtunk, lehet talán horkolva vagy szuszogva, oly kimerülten, szinte ájultan, akár a végtelen országutak a földet beborító ég alatt. A város akkori szélén – azóta a hatalom új urai kitágították a várost, tisztviselő házacskákkal tűzdelték teli a végeket, házakkal, mikben adóellenőrök, rendőrök, végrehajtók, őrmesterek tanyáznak és egy hajdani polgármester – mondom, a város szélén, alig másfélezer méterre házunktól, ahonnan gyászosan vonított fel néha egy-egy kutya, mintha csak jelezni akarná: valami történni fog. Az elhanyagolt istállókban a felgyülemlett trágyalé alatt rothadó padozaton a bérkocsisok és fuvarosok lovai idegesen és nyugtalankodva dobogtak, a nyakukba vetett rozsdálló láncokat idegesen rángatták, fel-felnyerítettek. A külvilág egyelőre még megnevezhetetlen rémületével pereltek? Kint, házunk falain túl, a dobogó, nyugtalan állatokat kivéve a világ még ugyanolyan békességesnek tűnhetett, mintha az emberekben, bennünk sem és körülöttünk semmi sem változott volna, mintha a susogó fák füstszerű, bizonytalan, néha hömpölyögni tűnő sötétkék árnyéka és a zöldfényű sziporkázó csillagok még ugyanazt a világot díszítették volna, amelyben még csak napokkal ezelőtt éltünk. Aludtunk és ablakunk előtt a sötétben elcikkanva éjszakai madár sikoltott, mint amikor egy megriadt gyermek borzalmas felfedezést tesz, rettenetét nem meri kikiáltani, de a torkát mégis elhagyja egy fojtott, fulladozó, szívünket összeszorító hang. Aludtunk, bűvölten és nehezen, mint a tudatlanok és a boldog eszmélet-nélkül valók, testünk néha mégis beleremeghetett egy szinte észlelhetetlen fuvallatba, mely nemcsak a lelkeken, nemcsak a mozdulatlanságon remegett át, de ott rezgett az egész sík tájékban, mely egyre mélyebb s mélyebb hullámokat vetve a hegyek felé futott, sőt egész Európán átborzongott, a hegyeken, az erdőkön, rónákon, városon és falun.
Nem hallhattuk a hajnalba merülő éjszakai órán a dördülést, mely Zimonynál felgomolyogva belepte a tájat, felriasztotta a loncsos falvak rettegő népségét, a barmokat és a kuvaszokat, mik zajongásukat faluról-falura küldve egyetlen vonításba és zengésbe gyújtották az egész dunai vidéket. Arra ébredtünk, hogy anyám eszelős rémületben, tágra nyílt szemekkel s megrettenten ül ágyában. A sötétben nem láttuk pontosan arcát, de hallottuk lihegését s egészen közelről, a kertek alól a kutyák hirtelen feltört sivalkodását. Apám remegő zavarban gyújtott lámpát, szólongatta anyámat:
– Anna, Anna fiam, tekintsen rám! No, térjen magához! Valami gonoszat álmodott, ugye? No, nyugodjék meg, álom volt csupán! Álom...
S mintha anyám csak ezt a mágikus szót várta volna:
ÁLOM,
hirtelen leejtette szempilláit, vonásai újra angyalian kisimultak, arca a hegyek közt álmodó tavak tükréhez lett hasonlatos, és mire apám óvatosan visszafektette csipkés párnájára, oly békességessé vált újra egész lénye, mintha semmi sem történt volna tudata elmerült zugaiban, mintha még csak meg se legyintette volna a rémület, a múlt szárnyrebbenése, oly édesen, mosolyogva és békességesen aludt tovább.
De vajon mitől, miért riadt ő meg azon az éjszakán? Azért-e, mert a világban rémületes dolgok történtek, vagy egyébért, egy rejtett távoli, még ki nem mondott múltbéli borzadály miatt? A Zimonynál eldördült ágyúszó miatt?
Hogy mi támadt fel benne azon éjjelen is, mint még annyiszor, már asszonyi ifjúságában, arra talán néhány hónappal később kaptam választ, de lehet, esztendők is teltek közben. Esztendők, miknek hálójában tépetten és véresen forgolódtak a hónapok, a hetek, a napok és az órák, mindaz, ami annak idején elindult és elszabadult, a háború. Nem volna teljes ama napok és ama órák képe – így érzem most –, ha nem követném nyomon a riadalomnak azt a pillanatát, melyből én csak egy fájdalmas arcot és a megbékülést láttam félálmomban a pamlagról.
Igen, később valamikor, egy téli este történt, hogy elértem ama pillanat gyökeréhez.
Apám már vidám katonaként töltötte velünk egy városban ugyan, de tőlünk távol az estét. Új barátokkal, civilekkel és hadfiakkal. Az állomások ziháló forgatagába lángoló szemű vonatok érkeztek, és más vonatok a távolba merültek, az éjszakába és a holnap bizonytalan sötétségébe. Füttyük és sikolyuk vérfagyasztóan száguldott végig a városon, befurakodott a házakba, a kaszárnyákba, a sóhajokkal és nyöszörgésekkel telt kórházakba, szorongást keltve és figyelmeztetve az ébrenvalókat, hogy éjszaka mint éjszaka a nagy távozás, a halál és a pusztulás percei követik egymást.
Valamely este kályhánkban elevenen s valami boldog önfeledtséggel lobogott a tűz. Hiszen tél volt, anyám és én a kályha előtti bolyhos szőnyegen öszebújtunk, már kifogytak a tündérmesék és a szomorúság megnevezhetetlen hangzatai szertezsongtak a pihegő szobán. Aztán a kályha mária-üvege mögött káprázó parázs lassan-lassan víziószerű formákat rajzolt elénk, az asztal körül elhagyatottan álldogáló székek árnyékai a rózsaszín falon megrendültek, lassú, imbolygó táncba kezdtek, akár azok a délszigeti táncosok, kik előbb csak lassan ringatóznak, rengve és remegve, mint a szél bolygatta virágok, majd egyre elevenebbül, vadabbul forgolódnak, akárha képtelen benső vihar rázná és marcangolná szívüket, míg csak az önkívület és egy tetszhalállal rokon állapot, a mozdulatlanság le nem győzi őket. Az ágy és a szekrény körvonalai is ilyenképp másultak meg. Kikerekedtek, más szögleteket vettek fel. Végül mozdulatlan házakhoz hasonlítottak. Egyre ismerősebbé váló házakhoz. A menyezet pedig kék színt öltött, síkja lassan fölénk gömbölyödött, a szemhatár kitágult, bodros fehér felhők tündököltek fel a daloló messzeségben.
Alattunk a nagy puha szőnyeg lélegzeni kezdett, akár a zizegő füvű tavaszi legelők pázsitja.
Valahol egészen távol – hiszen a kép és a képzelettel együtt a tér kitágult – a szél a porzó országúton összegubancolódott tüskés kórót görgetett, s valahol egy szekér zörgését véltük hallani, majd elnyúlt hosszú mozdonyfüttyöt...
Anyám mesélt. Révetegen. Boldogan.
A világ egyetlen álommá vált. Kezeim, mint az apró galambfiókák, puha kezeiben pihentek. Kezeiben, miket annyira szerettem, ha megsimogattak, vagy ha elalvás előtt lágy mozdulattal vállaimra borították a paplant, s ilyenkor lehelletével arcomat súrolta, és bensőmet egy megmagyarázhatatlan remegés lepte el, talán a boldogság. Kézen fogott, és mi elindultunk a réti ösvényen. A fű egy-egy szederbokor alján még nedvesen csillogott és a virágok kelyhében, akár egy fehéren izzó csöppnyi üveggömb: a harmat.
Így jártunk szökve egy messzi nyárban, holott a valóságban a vonat füttye, egy őszi katonavonaté volt, vagy egy sebesült vonaté, mely a halált vonszolta magával, s a nedves, a havas, himbálózó kék téli levegőben még csak erősebben és kíméletlenebbül hangzott. Havas szél vágtatott át a város felett, belevágott a kéménybe, horkantott és kiáltott, mintha csak vissza akarna szólítani a bús jelenbe, de hiába... Mi már nem hallhattuk a pillanat valóságának zengő hangzatait, képzeletünk ott járt a múltban, egy hulló nyár ölén, anyám akácok, kukoricaföldek, szántók és füzesek közé bújt szülőfalujában, közel a tanyai világhoz, mely viszont apám gyermekkorának emlékeit ringatja, persze, régen megváltozva, új urakkal és új szolgákkal, de változatlanul a régi szegénységgel, búval, bajjal.
Múlt és más világ ez, emlék az emléken túl, úgy érzem, csupán eldadogni tudom, és anyám derengő szavai fénytelenül pengenék és hév nélkül, csupán képzeletem izzására utalva, öröm fogja el szívemet, ahogyan most újra feltűnni látom a pillanatok és az évtizedek mélységéből a szellőben pergő, forgó levelű akácokat, s mögöttük hirtelen, akárha egy bűvész varázskendője alól bújnának elő, a csatorna agyagos, sárga, kavargó habjait, a víz fodros felületét. A falu katolikus temploma és tornya, mintha ijeszteni akarna, hirtelen komolysággal elébünk toppan. Tulajdonképpen idétlen építészmunka, amolyan századvégi falusi templomtoronnyal, vidéki mesteremberek tákolmánya, híján a kultúra és az ízlés nyomainak, mintegy ezzel is jelezve, hogy e táj tán még a pokol fenekénél is kietlenebb, reménytelenebb az álmodók és az alkotók számára, de nemcsak a táj, hanem talán méginkább a kor az egyetlen és végzetes csapda, melyből nem szökhetünk, csak fellázadhatunk ellene. Az eső látogatta legelők kánaáni kövérségű füve mélyen és lengedezve hullámzott lábunk alatt. A lobogó fűszálak átcsaptak a réti ösvény szalagján, és anyámnak el kellett bocsátania kezemet, finom mozdulattal bokrok ágait hajlította félre, egész lombesőt, és mi egyszerre, mintha egy zöld tenger utolsó, porzó hullámgörgetege mögé értünk volna, e tenger partjára léptünk, a szerb falu házacskái közé. Édesanyám szülőfaluja.
Előttünk a malom málladozó épülete, barlangszerű mélyén az óriási, immár megbarnult malomköveket nem villanyerő hajtotta, de még csak nem is víz, ami pedig fölös bőségben hömpölygött városunk felől, a csatorna partjai közt, s persze még sokkal messzibről, a krassói hegyekből a falut megkerülve a Tiszába s belőle a Duna felé és a Dunát végigúszva a tengerek felé. A morogva egymásra gördülő malomköveket csikorgó vasabroncsokba szorított tölgyfaszerkezeten lovak vonszolják körbe. A falakról mész és zöld szemű penész bámul hályogosan a fülledt ködű homályba, és a lehullott tapasztás feketedett vályogtéglákat leplez le. Az egymás elé fogott három ló jármát húzva épp csak, hogy szűk kört írhat le, valami ődöngő, természeten túli egyhangúságban forognak, ami semmihez a világon nem hasonlítható, az elmúláshoz éppoly kevéssé, mint az élethez. A hajcsár s egyszemélyben molnárlegény bálványszerű méltósággal ül az egyik forgó gerendán, pipázik és köpködik, néha megcsattogtatja ostorát, néha káromkodik...
– Túl a malmon – szólott anyám –, ott, látod azt a nagy házat? Az volt a mi házunk, az a cseréptetős.
Olyan büszkeséggel s eláradón mondja ezt, mintha bizony abban a percben, amelyben e házról beszélt, újra átborzongott volna rajta a falvak szülötteinek az a különös izgalma, melyet mindannyiszor átélnek, ahányszor csak valami rendkívüli újítással változtatnak évszázados környezetükön és szokásaikon. Bevallom, én is szeretem és még ma is ragaszkodom ehhez a házhoz, az emlékek házához, mely tulajdonképpen már nem is az én világomból dereng fel, hanem egy számomra még rejtelmesebb rengetegből, anyám gyermekkorából. Képe mégis oly eleven bennem, akár a fény azoknak a titokzatos földközi-tengeri barlangoknak a mélyén, mikben az ember lélegzetét veszítve merül el kábulva a sziklafalakat és az alatta rengő víz gyűrűző tükrét beragyogó misztikus azúrkékségben.
Ez az irreális és mégis valóságos falu most hagyja el a nyarat, búcsúzni tűnik az örökléttől, mely talán csupán az évszakok kérlelhetetlen visszatérésében él. A lombokban, mint a gondba merült harmincon, negyvenen túli ember halántékán az első ősz hajszálak, sárguló foltok merülnek fel, még nem hivalkodva, de mindenesetre az idő haladását jelezve. Nappalok röpülnek és hetek. A cséphadarók és a magot taposó lovak elvégezték őszi munkájukat. A szőke szalmakazlak, mint a felhő a vöröslő erdő fölé, túlnőttek a házakon, a megfakult, megbarnult, megöregedett és elfáradt tájban.
A nagyszülők padlásán, még nem a cserepes házban, hanem a helyén volt régi zsúpfödelesben, garmadával súlyosodik az aranyló töretlen kukorica, másik halomban a búza, kerek somfarudakon az őszi első disznóvágás dús trófeáiként, zsírt izzadó gyöngyházfényű hurkák, bizalmas kettősbe font kolbászok, fokhagymás lében ázott oldalasok, mik még a füstölést lesik. És a hatalmas szalonnatáblák várják, hogy a tél derekán fehéren és villogón kristályosodjék ki felületükön a beléjük ivódott só. A ház előtti kert virágait rég megfogta a dér, morbid kórok meredeznek a levegőbe, s alattuk csapzott, immár rothadó levelek, akár valami valószínűtlen tenger partjára kivetett kallódó, oszló hullák. A fellebbezhetetlen elmulás lehelete. Ez az ősz.
A gyermekek, Anna – ő lett tíz és valahány évvel később anyám – és nővére, a dundi Erzsi, az első szobában tornyos ágyaik mélyén kucorogtak. Apjuk, Antal gazda, megitatta már az állatokat, és felesége buzgón valami varrásra hajol. Megkönnyebbülés lengi be a házat. Antal gazda szikár, magas férfi, szürke szemei enyhe békességben lobognak, és középtermetű, karcsú asszonya szája körül a nyugalom csendes derűje villódzik. A mindenesti zord vendég, a gazdasszony nagynénje e percben hagyja el a házat. Corbierné, a „Nagynéni”.
Az egész családnak csak „Nagynéni”-je volt ő, a gyermekeknek és a felnőtteknek egyaránt. Különös figura, a család történetében díszhelyet betöltő, örökké suhogó feketébe öltözött. Tekintete most is fagyos volt, ahogy betette maga mögött a csikorgó léckaput. Léptei a zajtalan sötétségben szárazon koppantak. A mozdulatlan csend mélyéből néha sziszegő szellők rugaszkodtak elő, mintha gonoszkodó, tréfás faunok kacagtak volna rajta. A nagynéni az út közepéről még egyszer visszfordult, szeme hamar megszokta a sötétséget. A falu körvonalai szigorúak és a földhöz láncoltak, a földmívesek, a jegyző, a pap, a tanító mind aludni készülnek. Egy-egy disznó felröffen, a homályban felbődül egy szomjasan maradt tehén, a fák, az ólak és a pókhálós színek felsóhajtanak.
Mintha az időtől megfeketedett kukoricahombár mögött egy árny suhanna el. Ki az? Fekete, megfoghatatlan emberi körvonalú tömeg.
„Képzelődés, képzelődés”, nyugtatta magát Corbierné. Konok arcán látszik a sötétségben a félelem fintora, bolyhos gyapjúkendőjét egyik kezével szorosabbra vonta a mellén, másik kezével a port érintő selyemszoknyáját emelte fel. Lépteit hirtelen meggyorsította. Mintha valaki nesztelenül a nyomába szegődött volna. Most már szalad, de érzi, nem jut előbbre, nem szabadul az árnytól. Sikoltana: „Antal, Antal gazda segítsen!” Hívná, de a hang nem hagyja el a torkát. Végül kezében a kova és a tapló. A mécsessel a kezében megáll a tükör előtt, melynek hámló foncsorából tépett, viaszsárga arc mered rá, öreg, vigasztalan és ijesztő.
– Senkit se láttam, senkit – suttogja forrón és megrendülten. – Szent Ágoston segélj!
A nagynéni, amolyan vidéki bogaras gazdag asszony volt, gazdag és egy elmúlt világ fogalmai szerint előkelő családi múlttal, gőggel, túlzó büszkeséggel vagyonára, hite szerint a család védelmezője, de mosolytalan és kegyetlen, akár a téli ég vagy a feldúlt tenger. Szívjósága legfőképp igazságos kamattal mért kölcsöneiből állott, no meg örökség-ígérgetéseiből, mikből azonban semmi se lett, mert a plébános ügyesebb volt az udvarláshoz nem értő paraszti rokonoknál.
– Bolond a szegény francia, bolond... – mondogatták nagy apámék házában, ha kilépett a kapun. Nem megvetéssel, sajnálattal mondogatták ezt, hiszen még fiatalon maradt özvegy és Szent Ágostonról elnevezett fia mire elérte volna a nagynéni reményeit megkoronázó férfikort, valami ismeretlen és kínzó betegségben elsorvadt, elpusztult, akár egy nyomorult mezei rovar. Azóta a nagynéni, mint mondani szokta, már csak a családnak élt, holott valójában minden óráját a vallási életnek szentelte. Ha a törpe görögkeleti szerb templommal szemben ágaskodó, az előbbivel szinte fölényesen mérkőzni tűnő szegényes katolikus templom fedelén beesett az eső, ő javíttatta meg az egeik terheit viselő tetőt, sőt az élők sorából rég eltávozott fia harmincadik születésnapjára új főoltárral ajándékozta meg a templomot és ennek főképeként nem a kétezer év előtti szegénynép vérző, töviskoszorús vezérét mázoltatta fel egy arra vándorló olasz művésszel, kivel még néhány francia szóra emlékezve értekezett az egész járás nobilitásainak csodálatára. A talján nem Krisztust festette a főoltár fölött díszlő képre, hanem Szent Ágostont, és az egyházatya arca helyére, mivel annak mása sehol fel nem található, egy megbarnult daguerotipiáról fia finom, európai metszésű arcmását. Naphosszat üldögélt azután Corbierné a sekrestye ajtaján titkon besurranva az idétlen boltívek alatt, és eme arcból a végleg elveszett múltat idézte fel újra memóriája rejtekeiből, egy az emlékezésben megszépülő paradicsomi világot, az eredetet és a forrást, nem tudva, hogy az elvesztett Nyugatot.
Elzász volt ez a bölcső, és az az arc az orgona apró és vastag sípjaival szemben az ősi hont is szimbolizálta a nagynéni képzelmeiben, a szellemet és a civilizációt a barna darócba bújt földmívesek, az örökké vitatkozó és fifikus felesek, a kóbor cselédek, az izzó, határtalan sík vidék álmosító és fojtogató környezetében. Az egyházközség nem is maradt háládatlan, halála napján lelkiüdvéért még mostanában is misét mondanak az egyházra hagyott ingatlanokért és ingóságokért, bankbetétekért, részvényekért és kötvényekért.
Corbierné még egyszer kikémlelt rezgő függönyei mögül, de az út túlsó oldalán, az akácok mögött megbúvó rokoni ház körül semmi moccanás.
Antal gazdát az asztal végére terített vacsora várja, juhtúró, kenyér, opálos héjú, édes vöröshagyma. A férfi a két szobát elválasztó sötét konyhában motoszkál, a vedret zörgeti, vizet csobogtat, locskol – mosdik. A konyha sötét. De képzeletében és elméjében világosság, még mindig az elmúlt percekben él, szürke, álmodozó szemeivel a homályban is még az állatokat látja, melyektől az előbb búcsúzott, utolsó pillantást vetve a hosszú istálló borongó mélye felé. Hunyorgó lantornáját lóbálva még egyszer végigment az állatok során, elérzékenyülten megtapogatta, megveregette farukat, szőrük, mint valami bársonyos mező, megvakarta, megsimogatta. Egy foltos, még tejszagú tinónál hosszasabban időzött, beszélgetett vele.
– Nem bánt már a béres, nem veri a hátadat ostorral, villával, növekedj, erősödj, hadd teljék benned öröme kicsi Annának, övé vagy...
A fiatal állat ráemelte két nagy villanó fekete szemét. Ez a sötétség maga volt a nyugalom, a jóság és a lélek. Állatok különösmód tudnak nézni, értelemmel és érzelmektől hevülten, gyűlölködve és szeretettel. A legrettenetesebb, amikor a fájdalom ül ki szemükbe. Olyan ez, mint a ligetek nedves hervadása, mint a sírás, mint a hangtalan zokogó ének, szomorú és ellenállhatatlanul megindító. Érzik az emberi jóságot, és érzik a kegyetlent, az ősi elemet: az állatot az emberben. Szenvednek és boldogok tudnak lenni. A vásárok, amikor egyegy gonddal ápolt állattól Antal gazdának meg kellett válnia, mindig fájdalmasak és szenvedéstelik voltak. Talán azért is szerette legjobban a méheket, tőlük nem kellett sose búcsúznia, zümmögő, zenélő nyüzsgésükben étlen-szomjan akár napokra is el tudott felejtkezni. Szerette a némaságot és a magányt, a csendes bíbelődést apró dolgokkal, a felelőtlen tervezgetés és az ábrándozás óráit. Így, tervezgetve és ábrándozva járta be a Monarchia katona-borbélyaként a Duna tájait, s tanult meg minden nyelvet, mit errefelé beszélnek, mert a szavak, a mondatok, a szófűzések, de főleg az énekek, országutakon és utcákon mind újabb és újabb világát hozták el számára az álmodozásnak, nemzeteket ismert meg, tájakat és embereket, kultúrákat és titkokat, tudást szerzett, érzelmekben gazdagodott, míg ebben a faluban asszonyára talált, a még csupán tizenhat esztendős Annára. Hogyan, miként került ide, abba a faluba katonáskodása után, a jóég tudja... Így élt ő, állatokkal kereskedve, marhákkal, lovakkal és disznókkal, földet vett és eladott, de legszívesebben meglett férfikorában is állatai nyomában az országutakon barangolt, akár a harmadik megyéig is. Sokféle tudományáért a földmívesek szerették és tisztelték. Csupán Corbierné gyűlölte, tartósan és némán, összeszorított fogakkal, mint valami elkeseredett harcban. Miközben Antal gazda állatait becézve, nógatva, messzi utakon és a viszontlátás örömében megszépülő városokon át hajszolta magát, míg asszonya, nagyanyám, akárcsak gyermekkorában, ott görnyedt Corbierné udvarán a cigányok faragta tekenyő fölött, mosott, szapult, dolgozott, keze alól az egyik vakító fehérségű ruha a másik után került ki, nagynénje pedig ott ült terpeszkedve, legyezővel a kezében a tornácon, lábainál Anna és Erzsike hangtalanul és rémülten játszadoztak, s ő Antal gazdát szidta:
– A semmirekellő, ez fog én utánam örökölni, a lengyel jövevény, katona borbély, erre marad a család vagyona, egy szál ingben jött ide, egy ruhában, egy kalappal s szégyenszemre kupec lett belőle, paraszt. De Ágostonnak meg kellett halnia. S talán jobb is, hogy nem látja családunk süllyedését... Dörgöld, lányom, dörgöld jobban azt a függönyt, megérdemlem. Anyád voltam, boldogult húgom helyett, isten nyugosztalja szegény Luizet...
Kint a konyhában vége szakadt a prüszkölésnek és a krákogásnak, Antal gazda pirospozsgásan, haját rendezgetve megjelent a küszöbön. Nagyanya mosolyogva nézett fel rá, akár egy darab fehér kenyér:
– Egyék már, Antal!
Az ágy végében a kicsi Erzsike mocorgott, addig tett-vett, míg a másik szobából átszökött szüleihez, ebbe a párás, meleg, dús békességbe, mely minden este úgy töltötte meg a két ember szobáját, mint a nyári reggelt a fény, az elevenedés, az egész élő világ első, hajnali lélegzetvétele.
– Úgy-e Mária, el kellett küldenem a bérest? – kérdi a férfi.
– Jól tette Antal. Kiadtam a szalonnáját, bére-részét, dohányát, búzáját, ami járt neki. Tán vízkereszt előtt is találunk még megfelelő embert, aki nem veri ilyen baromian az állatot. Haragos szemekkel, köszönés nélkül, ijesztő arccal ment el. Én féltem tőle. Azt követelte, hogy vízkeresztig fizessem ki... Azután fenyegetőzött...
Már az ágy bő és lágy fészkén a sötétben beszélgettek, mind lassabban és halkabban, elálmosodva és eloldódva a világtól. Erzsike a lábuknál mélyen szuszogott, aprókat sípolva, mint a kovács kicsi fújtatója a sistergő és sziszegő parázs felett.
– Garázda ember volt – suttogta az asszony. – Vasárnap úgy kellett kerülni, mint a veszedelmet. Biztos akkor is italos volt, mikor a tehenet véresre verte... A múltkoriban este, itt feküdt a kert alatt, az orgonabokrok mögé rejtőzve a szomszéd legényekkel... Zöldséget szedtem ki másnapra... Azt kérdezte tőle valamelyik, miért ilyen fékezhetetlen, indulatos és vad? Nem fél az Istentől? Nincs Isten, mondotta, mert nem Isten, aki csak a gazdák pártján van. S ha meg volna, az abból látszik csupán, hogy a bérest szidják, kergetik, zavarják. Ezt adja ő vissza a gazdának. Addig veri a marháját, amíg a lélek kimegy belőle. Vele ne hangoskodjék egy gazda se, mert parazsat rak a feje alá. Így beszélt. Nem akartam magát nyugtalanítani Antal, s azt se mondottam, hogy a gyerekekre oly furcsán nézett mindig, olyan gonoszul... No de most már elment ez a félelmetes ember...
Egy percnyi némaság követte a lefojtott, meleg asszonyi hangot, a szobában a csend megremegett, a konyhai óra rézingája egyenletes kattogással lengett a sötétségben, az ablak alatt a kutya vinnyogott, és valahol egészen távol elhangzott egy tehén tompa, fájdalmas bőgése.
– Félek, Antal, félek... Suttogta az asszony, oly halkan, hogy a sötétség neszei zavartalanul tovább kattantak, szisszentek, reccsentek, mintha egy láthatatlan test lépkedne a sötétben, leülne a nádfonatú, percegő székekre, nekitámaszkodni a szekrénynek, és óvatosan, mint a tolvaj, az ajtót és az ablakot próbálgatná. Gerendák csikorogtak, a szú folytatta rejtélyes, végtelen romboló munkáját. Antal gazda felriadt:
– Annácskát odaát betakartad? Be van-e téve az első szoba ablaka?
– Alszik a kedvence, Antal. Aludjék maga is, nemsokára hajnalodik... Az álom ismét szétteríté szárnyait, és a sötétség, a csend újra megkezdte
sajátos és titokzatos életét, a tárgyak, a holt dolgok megmozdultak, panaszkodtak és tágultak, izgalmas neszek töltötték be a szobát, hangok és mozdulatok, mik egyedül csak az éjszakában léteznek, akárcsak azok a felfedezhetetlen növények, mik a tengerek sötét mélységében élik egyedülvaló, rendkívüli és megfejthetetlen életüket. Igen, az álom szétterítette szárnyait a ház fölött.
A borzadályt keltő sötétségben egy test, egy árny mozgott, a kukoricahombár felől kúszott előre a ház felé, az állatok magasba emelve orrukat érezték az ismerős és félelmet keltő szagot, de nem bődültek fel, a kutya szemgolyói zölden felvillantak, de pihés pilláit ismét nyugodtan lehunyta. A hombár felől egérszag áradt a tornác felé, a létra és az eresz halkan megcsikordult. Egyébként a falu, a határ hangtalan volt és sötét. A bodros hullámú rémület hajózott a folyam és a tengerek felé...
Messze, messze attól a pillanattól, a háborúban reánk is csend borult. Mesélő anyámra és rám.
Nem hallottuk a távolba igyekvő vonatok mozdonyainak valóságra és jelenre ébresztő füttyét.
Nem hallottuk a kerekek zakatolását a síneken, sem a fáradt tengelyeknek a falut és várost bezengő sikongását. Még csak a kihunyó tűzön a fáradt parázs pattogását sem hallottuk.
Mindez, minden anyámat és a múltat figyelte!
– Meséld tovább – kérleltem anyámat, és újra elsüllyedtünk a múlt ama vésztelt falujában, mely ott áll még ma is a csatorna partján görnyedten és pusztulón, de a háború és a tél ama órájától oly kiszámíthatatlan messzeségben, mint egy fájdalmas, de boldog érzésekkel kecsegtető álomsziget. Ezt a szigetet mi magunkban hordoztuk, neveltük és ápoltuk, akárcsak lényünk és valóságunk valamilyen megmagyarázhatatlan érzéshez vagy emlékhez hasonlító egyik részletét.
– Azután megtörtént a baj... – folytatta anyám...
Corbierné, alighogy végighadarta rózsafüzére tizedik gyöngyét szorongatva az üdvözlégyet – évek óta estéről estére rózsafüzérezéssel ringatta magát álomba, s közben gondolatai halott Ágostonjánál kalandoztak, egy nem létező révületes látomásvilágban, szentek, rózsálló felhők és angyali zene között – az álom birtokába kerítette őt is, hogy társalgásait és képzelgéseit a tudattalan világában folytassa. Ott, ahol már félálomban ringatózva is fájdalmak, kínok marcangolták szívét... Ám álmában még odáig sem érkezhetett Corbierné, hogy fia hozzá intézett kürtök és oboák harsonásához hasonló szóáradatára egy valószínűtlen, fehér tájban kiegyenesedve válaszoljon. Szemhéjain, melyek alatt sötéten kidudorodó pupillái nyugtalanul vándoroltak, kínzó vörös fényfolt gyúlt ki, eleinte csak akkora, mint egy gyöngyszem, mely aztán szökkenve, ugrálva, nőve száguldott körül a szobán, körültáncolt a szekrények patinás, pulitúros biedermeyer intarziáin, az ágy peremén, a mécses ólomba foglalt üvegszemein, majd beborította a falakat, a menyezetet és végül az egész ágyat. Corbierné zihálva lihegett, de nem tudott felébredni. Antal gazda tartotta karjaiban. Ezt érezte. „Nem engedlek, nem engedlek. Előbb válaszolj minden kérdésemre...” Corbierné nyöszörgött. „Nem tudok, nem tudok válaszolni, engedj felébredni... Engedj te, te lengyel csavargó, gyilkos...” Az ölelés egy pillanatra meglazult, és a lengyel már valahol messze fent állt a levegőben, elérhetetlenül, és újra nevetett... „Te paraszt, te fenevad, nem is tudom, hogy lett nagybátyádból kanonok Hódmezővásárhelyen...” Aztán újra és szinte énekelve Elzászról beszélt. Gyermek volt és a tájak vonaglottak. „Magyarország s e gyalázatos vidék.” Tehet-e róla, hogy idekerült, a vadak közé... Az udvaron barna tócsák álltak, hirtelen világítani kezdtek. Anna és Erzsi anyja, Mária ott dohogott a teknyő fölött az udvaron, zászlókat mosott, trombitákat súrolt, csirkét kopasztott. Az elmetszett nyakú csirkét hirtelen elhajította, és ijesztő rikácsolással kiabált: „Mit akar az én lengyelemtől? Hozzá adott feleségül. Két évig kellett várnom, míg megszerezte a hat pár fehérneműt, a fényes fekete ünneplőt, az aranyórát, amit feltételül kiszabott neki, mert úgy gondolta, aranyórára sose tehet szert. Megszerezte, elvett feleségül, azóta százannyit szerzett.” Az álomfoglyát elöntötte a forróság, hegyes orrát, akár egy vészjelet, a magasba emelte, sarkon fordult, és a vállán keresztül odasüvítette, mint egy kellemetlen hangú éjszakai madár: „Örökre elveszett benned anyád, a család méltósága, bozontos paraszt lettél, akárcsak kupeced és ezek itt mindnyájan, barbár.” Valaki belépett a házba, a küszöbön túl hideg szél süvöltött, valaki orvul rátört, egy sápadt arc hajolt föléje, ő öklével a szemek tájára sújtott, sárga lobbanás lepte be a teret, és a fényben megismerte a fia felpattant szemű képét a halottaságyon. A világ bíborvörösben lobogott.
– Hol vagyok, hol vagyok? – hörögte sírva, kezeit szemei elé emelve. – Ágoston, hol vagyok? Antal! Antal! De Ágoston néma maradt, és láthatatlan, mintha csak büntetni akarná. A szikár, riadalmában eltorzult arcú asszony földig érő csipkés hálóingében, mint valami óriási rózsaszínű pille, kétségbeesetten rebbent a vérvörös falak mentén, de nem találta meg a kijáratot. Végre kezébe akadt az ablak vörösréz fogantyúja. A hideg fém érintése úgy járta át, mint egy villámcsapás fénye. Most már mindent tudott és mindent látott.
Sikoltva feltépte az ablakot...
Az utca túlsó során lángok szálltak az ég felé, véres szalagok, rózsaszínű szikrákat ontó felhők, barna gomolyagok.
– Tűz! Tűz! Antal gazda háza ég! Tűz... – kiáltotta fuldokolva, hosszan és panaszosan elnyújtva a szavakat, kétségbeesetten. Még hallotta, hogy a házak ablakai sűrű csattogások közepette felcsapódnak, mint amikor vadászaton görgő visszhangok közepette szárazon csattognak a fegyverek. Közben egy JézusIsten segélj! kiáltás pont úgy hangzott, mintha valakit orvul, készakarva vagy csupán véletlenségből halálosan megsebeztek volna. Corbierné határozottan érezte szíve képtelenül gyors ütemét, de mire odakapott, már elsötétedett vele a világ. A padlóra hullva a bábeli zajt messziről és halványan hallotta, összekuszálva és zavartan, de azután ez is elnémult. A szél hideg lábakkal, nyirkosan járkált fölötte, mint a nedves talpú patkányok a szeméten, a függönyt zizegve, vöröslőn meglobogtatta az eszméletlen testén túl, a fénycsóvák egyre őrültebb száguldásban igyekeztek a felhők közé jutni.
Egy fekete árny, valahol messze, egészen valószínűtlen sebességgel, viszsza se pillantva száguldott végig a legelőkön, és a kukoricások és füzesek közt surranva, mint a róka az erdőkön át, a hegyek felé.
Az égi réteken, valahol sejtelmes messziségben, a sötétség szívéből kelve, pislogón derengve közelített az őszi hajnal és az eszmélet.
Antal gazda háza körül visongó, ordító tömkelegbe gabalyodtak a falusiak. Szerbek, francia meg német nevű svábok és bolgárok, románok meg magyarok. – Ma is ez a Bánát, határon innen és túl! – A zsindely pattogva ugatott. Antal gazda láncaik és köteleik közül állatjait szabadította ki, most maga is villával verte őket, törjenek ki a szabad ég alá, el a tűztől, a veszedelemtől, el a pusztulástól! A kutak és a vedrek vize mind kevés volt, s mintha csak olaj lett volna a tűzre, a lángok egyre magasabbra lobogtak. Erzsikét egy szomszédasszony felnyalábolta és átvitte Corbierné házába. Az anya félőrülten hányta ki az ablakon a legképtelenebb tárgyakat, párnákat, képeket, takarókat, ruhákat, evőeszközöket, lábosokat, kancsókat, zsámolyokat, abroszokat. Egy dunyha huzata beleakadt a törött ablak üvegfogába, és a tollak, mintha kényelmetlen börtönből szabadulva az égbemenetel csodáit szeretnék megismételni, rőt, kísérteties, égbe emelkedő hópelyhekhez hasonlóan szálltak fel a magasba, ahol egy ideig rejtélyes bíborszínű felhőt alkottak, majd egyre ritkulva eltűntek, megsemmisültek, elvesztek, mint a szerteoszló nyári szivárvány. A szomszéd épületek ereszei alól kétségbeesve és sikoltozva menekültek a madarak, a galambok felszálltak a bevilágított magasságba, és az állatok messzi körzetben nyugtalanul és kétségbeesetten bömböltek, nyíttak és üvöltöttek. Antal gazda az utolsó marhát is kituszkolta az istállóból, a kicsi Anna foltos hátú, tág szemű tinóját, s nyomában felvérzett arccal, csapzottan, izzadtan, eltorzultan kilépett a pokoli fénybe és a hőbe. A tetőn egy gerenda nagy robbajjal, lángolva bedőlt, és a bornyú megrettenve, vadul nekivágtatott a letiport kerítésnek, a tajtékzó tehenek, lovak, csikók, ökrök nyomában, bele az utca sötét mélyébe, a legelők felé, messzire, messzire oda, ahol megszűnik a vörös, remegő világosság, a fullasztó füst szaga, a ropogás és az emberek sivalkodása, könyörgése és jajveszékelése. A tető már egészen elmerült a lángokban. A tűzben a padláson pusztuló kukorica furcsa recsegéssel pattantotta szét a héját, s mint valami varázsló, pajzán játékában a hőségtől és a levegő gomolygásától messze lendítve, az égő ház fölé szállt, lehullt az udvarra, a rémült bámészkodók és a tüzet oltó serények lába alá, a sárba és a pernyék közé. A tető közepéről hatalmas, dús, koromfekete füstoszlop emelkedett a magasságba, az elégett szalonna, a sonkák, a kolbászok, a zsír: a bőség emléke szállott el vele. A szomszéd gazdaságokban toporzékoló marhákat le kellett vágni köteleikről és leoldani láncaikról, lovak, disznók, birkák, tehenek vágtattak az utcákon az emberek között, és az embereket letiporva, szekereket felfordítva és kapukat kidöntve. A szárnyasok átröpködték a kerítéseket.
A rémület tombolása. Tűz, tűz, tűz!... A gyermekek anyja sápadtan és mozdulatlanul bámulta a lángokat. Antal gazda rátalált, és zokogva a vállára borult, csukladozva, megszakadó szívvel ismételte:
– Semmit se tudtam megmenteni, semmit, csak az állatokat...
A szülők szobájában hatalmas csattanással az agyagpadlóra zuhant az aranyozott, láncokon függő olajlámpa. A szerteömlő gyúlékony anyag tüzet fogott, és a szoba egy pillanat alatt, mint valami borzalmas színjátékban kivilágosodott, a kövér füstön át is látni lehetett a feldúlt szobában a kitépett szekrényeket, a ropogva repedező falakat.
A szobákat összekötő konyha mennyezete lángolva, mint valami bibliai látomásban tüzes felhő, lassan, himbálózva és bizonytalanul leereszkedett.
Az asszony szemei elé emelte kezét.
Semmit sem menthetett meg a konyhából. Vagy mégis? Erőszakkal vonszolták ki az égő házból, most már beletörődik, hogy értelmetlen harc lett volna ez a tárgyakért, miket sirat és amiknek pusztulását bár látja, hiányukat még el sem tudja képzelni, hiszen ami itt elvész, az kettőjük tízévi keserves, elszánt, nehéz munkája. A ház körül a falu férfiai a hőségben s a pernyeesőben arcukat eltakarva bontják s hordják el a kerítést, hányják arrébb a vad éjszakai világosságban a közeli szalmakazlakat, szedik szét a falnak támaszkodó górét. A két síró ember mellé, a lábuknál heverő holmikon keresztül odalép a magyar tanító, vállukra teszi könnyű és csupán a könyvek forgatásához szokott finom kezét.
– A tűz nyugszik már – mondja. – Gazdaságuk megmarad. Szedjék öszsze magukat, Antal gazda. Szedjék össze magukat...
De ki hallja ezt a beszédet, ember mondja-é, vagy látomás, közel hangziké, vagy messze távolból, nem tudja a férfi meg az asszony. De a ropogásban és recsegésben, a füstben és a hőségben tovább s mind közelebb kerülnek a szavak a két síró emberhez:
– Erzsike odaát van Corbiernénál. Annácskát hová vitték?
Ez már egészen közelről hallatszik. Annácska, Annácska... ez a két szó s a hozzá fűződő kép, a gyermek arca. Zúg minden, dörömböl, dörög, túlharsog mindent:
– Anna, Anna! – kiáltja a gazda, de senki se válaszol. Senki se látta Annát.
Antal gazda nekirohan a lángba borult ajtónak, de égő gerendák állják az útját, mint rettentő parancsolat, mint kétségbeejtő tilalom. „Anna, Anna...” hangzik és süvít a hangja. Kiáltozva megkerüli az épületet. Az ablakon még bejuthat az első szobába. Gondolata a férfiak gondolata. A tuskózó és az erdőlő fejszék süvöltve tépnek rést az ablakokon, s már bontják is a falat, kő, vakolat, vályog, fa és vas hajlik és omlik össze a csapások alatt. A szobába az ablakok zúzott résein át is alig ér valami a harsogó világosságból, s ha a nap egyenesen ide besütne, akkor is elnyelné sugarait a csendesen és alattomosan gomolygó sűrű, barna füst. Antal gazda vakon, fulladozva, kiáltozva halad előre a forró sötétségben, az a néhány lépés, amit az ablaktól az ágyig meg kell tennie, évszázadokon és országokon átvezetett, oly végeérhetetlenül hoszszú volt. Bútorok dőltek fel útjában, és a pohárszékről csörömpölve seperte le a virágos, régi porcelánokat.
Annát élettelenül és alig pihegve találta dunyhája alatt, a párnák ráncai között elmerülve. Levegőre ért a gyermekkel, kezek nyúltak feléje. Annát a magasba emelték, és lengve repítették az anya öléig. Ájult kis teste, mint játékszer, arca verejtékben fénylő. A nép, mint egy csodát lesve, szorongó lélekkel, félelem telten állott az eszméletlen körül. A tanító tejet töltött a leányka szájába, az asszonyok, mint valami jótékony angyalok, törülgették, kenték, mosdatták, ősi szláv varázsszavakat mormoltak rá, homlokát és szívét kereszttel illették, babonás mozdulatokkal és rejtelmes szerekkel. Némelyek, akik nem hittek a bűbájosságban, magasabbrendű varázslathoz folyamodtak, kezüket szájukon összekulcsolva, lehunyt szemekkel szenteket idézve imádkoztak. Csendes mormogás töltötte be a pusztulástól és dúlástól torzult udvart, a tűz zaja csendesedett, és fénye lassan-lassan halványodott, mintha valóban egy nagyobb és erősebb világosságnak készülne helyét átadni, a hajnalnak. És ahogy közelített a nappal a kicsi Annába is úgy tért vissza percről percre az eszmélet, akár egy eleinte még torz és részlettelen emlék, mely azután a képzelettel és az érzékelések nyugtalanságával nőve és tágulva kikerekedik és teljessé, hihetővé, igazzá valósul.
Anna felnyitotta a szemeit.
– Él! Él! – kiáltozták az asszonyok és a férfiak. És az anya eszelősen nevetve, sikoltva és sírva ráborult a gyenge kis testre.
Ám a feleszmélt kislány számára a keserű illatok, az elhamvadó tűz zavart, rendszertelen ritmusú percegése, a sistergés, mi a parázs és a rádöntött víz hersenő egymásra rontásából felszállt, a megfeketedett ég és a kisírt arcok, ez egy idegen, egy más, egy ismeretlen világ, ismeretlen jelekkel és idegen tüneményekkel...
Az emberek már bemerészkedtek a leégett ház kormos és tüzes falai közé, szétverni és eloltani az utolsó izzó gerendák parazsát is, hogy egy-egy épségben maradt tárgyat a korom és a hamu alól kimentsenek. Corbierné tágra meredt szemekkel, szívén ecetes-vizes kendővel, homlokán borogatással merengve bámult ki ablakán a gőzölgő és füstölgő romokba. Nem érzett semmit, és ha ez emberileg lehetséges, semmire sem gondolt, talán még a szentekre sem, és kísértetektől hemzsegő álmaira sem. Erzsike egy immár oszladozó selymű pamlagon hevert vacogva és fázva, hangtalanul sírva. Antal gazda tétován vándorol körbe a szürkülő udvaron, mely egy vesztett és véres csata színhelyéhez hasonlított. Az anya, megmentett tárgyai közt, a földön kuporogva beteg leánykáját ringatta. Egy kócos és kialudatlan szomszédasszony zöld mázú, ütődött agyaglábosban forró köménymaglevest hozott a szenvedőknek, és a gazdák födetlen fővel, komoly tekintettel megálltak a fájdalmas család előtt. Sorra, egyszerűen és természetesen és lágyan mondották, mint a gügyögő szél vagy a csobogó patak, ki az egyik, ki a másik nyelven:
– Aztán, Antal, én elvégzem őszi szántásodat...
– Az őszi vetést magamra vállalom...
– Egy hold rozs vetőmagját felajánlom...
– Az én darabom mellett jut a te két holdadra is vetőbúzámból...
– Egy napig fuvarozok az új házra épületfát az erdőből...
Antal gazda csak bólogatott hallgatagon és elmerülten, s úgy tűnt, még nem képes e mondottak jelentését egybefűzni. Az emberek hazatértek, de a gazda és asszonya nem tértek nyugovóra, nem volt hová fejüket lehajtani, a reggel ott érte őket a fájdalomban, a füstben és a párában. Néha megeredt könnyük, s csorgott arcukon, mint őszi eső a barna zsindelytetőkön. Antal gazda könnye mintha az ifjúság végtelen vándorútjairól érkezett volna, Lengyelföld, Ausztria, Csehország, Olaszország, Erdély, Horvátország, Dalmácia, a Nagy Alföld, folyók és országutak, emberek és szekerek, fájdalmas városok és kegyetlen falvak, katonáskodás és kalandok, ez a falu a csatorna partján, a méhes, az asszony és a gyermekek, a szilárd föld, melyen állatjai bőgve, legelve vándoroltak. Corbierné ijesztő arcéle és az elűzött béres sötét árnya...
– Sose tettem rosszat embernek, de a boldogságért és a nyugalomért, úgy látszik, meg kell fizetni. Nincs boldogság és nincs nyugalom... – ezt mondotta. Kinek? Senki se hallotta...
A láthatár fölött oszladoztak a szürke felhők, mintha a tűz és az éjszaka őket is megemésztette volna. Erzsike szökve, félve futott át az úton, anyjához bújt és húgához, mindent tudott, és semmit se kérdezett. Az anya megszólalt:
– Nem! Nem cselédkedek többé a franciánál. Nem bírom ki. Inkább bemegyünk a városba, dolgozok, mosok, hallottam a gyárakról, ahol posztót készítenek gépen. Asszonyokat is felvesznek. Petrovics, a suszter is beállt egy gyárba. A kidöntött kerítés előtt barna tehén állt meg, homlokán fehér csillaggal, nagy szemeit körüljártatta, a környezetet már nem ismerte meg, csak az embereket: a gazdát, Máriát és a gyermekeket. Egy hiányzott innen: a szolga. És ez jó volt. A gazdáit körüllengő szagot már érezte az éjszaka, ettől futott neki a mezőnek, és attól a tűztől, a rettentő nyugtalan világosságtól, mely mint az árvíz jött és betöltött mindent. A csillagos homlokú tehén, mintha csak hírt hozott volna az éjszakából, Antal gazda felé fordította fájdalmas szemű, szép nagy fejét, és hosszasan elbőgte magát. A férfi odament az állathoz, és a nyakába borult. Az állat új illatokat hozott magával, a rét fűszeres füveinek szagát és az anya keze alatt majd bőségesen csorduló, habzó tejet. A gyermekek a szájukhoz emelték a meleg csuprokat, szél kerekedik és szétveri a ház fölött gomolygó maradék füstfoszlányokat.
– Nem megyünk a városba – mondotta Antal gazda. – A föld és az állat nem hagyott el bennünket, az emberek sem hagytak el... Nem hagynak el...
Anyám elhallgatott. Egymás kezét fogtuk, csend támadt. Alattunk a puha szőnyeg már nem lélegzett. Nem hallottuk, hogy a világban, körülöttünk fegyverek ropognak, ágyúk dörögnek. Álom és tűzvész...
MÉLIUSZ JÓZSEF
Utóirat
vagy: Naplólapok az egyszemélyes kávéházban
Az Álom és tűzvész a Város a ködben című korrajz-regényemben meg nem jelent részlet. Közléséről e könyv első (1969) és további (1981–1982) megjelenésekor, egyrészt azért mondtam le, mert hangütése eltér a regény stílusától; másrészt, az első szerkesztővel (Balogh József) egyetértve, terjedelmi okokból mondtam le megjelenéséről, akárcsak a következő kiadások alkalmával.
Álom és tűzvész című írásom a Szirmai Károly és Draskóczy Ede szerkesztette újvidéki Kalangya irodalmi folyóirat 1971 január–februári számában jelent meg (38–52. old.). Gálfalvi György szorgalmazásának köszönhetően, mostani, itthoni közlés alkalmával, szövegem csupán stilisztikai kiigazításokat tett szükségessé.
A Kalangyában megjelent írásomnak késői visszhangja támadt. A most 84 éves, velem egyidős, kiemelkedően jelentős bánát-bácskai – azaz vajdasági – regényíró, Herceg János az újvidéki Magyar Szó 1973. december 3-i, vasárnapi számában (16. old.) ugyancsak Álom és tűzvész című tárcájában a következőket közölte:
– Itt a háborús Kalangya, mondta Kiss Lajos a zombori kaszinóban (...) s felállt, abbahagyta a preferanszot. (...)
– Látod, itt vannak az erdélyiek! – s a címlapra mutatott, Vita Zsigmond cikkére, amelyet elakadó lélegzettel olvastam, mert ilyen sorok voltak benne: „Aztán jöttek a szekerek, az autók, végeláthatatlan hosszú sorokban. (...)
Szemlér Ferenc az írókat írásra serkentette, de nemsokára nem volt lap, ahova írni lehetett volna.” (A Bécsi Döntést követően Délerdélyben. M. J. megj.)
A Kalangyának ezt a számát szamárfülesre olvasták a Kaszinó olvasótermében. (...)
S ezt a háborús Kalangyát lapozva oly öregnek éreztem magam, mint soha eddig még. Mint aki már réges-rég megélt valamit, ami most sötéten és vészesen, könyörtelen fenyegetéssel közeledett feléje.
A temesvári Méliusz József nevét még a Korunkból ismertem. Most, hogy ő is bebocsátást kért a Kalangyába, ami számomra már testvérien szép és felemelő érzéssel járt, a prózaíró is megmutatkozott előttem. S micsoda prózával! Olyannak, amilyet én szerettem volna írni, attól fogva, hogy írni keztem.
Nekem is a háborús gyerekkor, az álom és tűzvész (...) maradt a legnyomasztóbb élményem. Hányszor fogtam hozzá, hogy most majd megírom, s mindannyiszor abbahagytam! Novellákat és regényrészleteket adtam ki csupán a kezemből a háborúnak egy-egy fragmentjét megírva, de inkább az említett lidércnyomástól igyekezve megszabadulni valamilyen proletkultos pátosszal és a húszas évek pacifizmusával.
Most az egész Kalangyából – pedig igen színvonalas, erős és terjedelmes kettős szám volt! – Méliusz háborús prózája tette rám a legnagyobb hatást.
Talán nemcsak azzal, hogy új háború árnyékát húzta fölénk, a mi nemzedékünk fölé, mint akik beleöregedtünk egy új tűzvészbe. Azzal, hogy az álmot is rejtelmes derengésben tudta megőrizni, mint aki ebben a témában Renn és Remarque helyett inkább Proustot követi. Csak kísértetiesebben. Az eltűnt időt nem visszaidézve, hanem történelmi aktualitásával újraélve. Micsoda intuíció! Hiszen 1932-ben, Berlinben egyetemistaként megéltem Remarquet-ot, Rennel barátságba kerültem, de Gyergyai Albertnek a harmincas évek második felében megjelent csodálatos Proust-fordítása életreszólóan hatott rám, aki a Város a ködbent a második világháború köszöbén és idején írtam.
Herceg János következő vasárnapi A sorok között című tárcájában (Magyar Szó, 1973. dec. 16., 11. old.) visszatér az előbbiekhez:
Tragikum és bűbáj egyensúlyát Méliusz prózájában még tüneményesebbé tette erdélyisége. Mintha a (a Bécsi Döntéssel, M. J. megj.) kettévált Erdélyben ők őrizték volna a maradandóságot: ősi zsoltárok zengedelme vált hallhatóvá Szemlér verseiből is és Vita Zsigmond tanulmányából is. Méliusz pláné bánáti, valaki még azt is tudni vélte, hogy egy gazdag szerb patríciuscsaládból való, s gyakran jár át Temesvárról Versecre a rokonaihoz. (Ami persze legenda. M. J. megj.)
De nekünk minden erdélyi volt, ami a román határon túl magyar volt. S a magunk helyzetében is görcsösen ragaszkodtunk az elzárkózó és beszűkítő „vajdasági” jelzőhöz. (...)
Én mégse tudtam megszabadulni ettől a kicsit beszűkítő jelzőtől. A Kalangya tíz esztendejéről szólva, egyre „vajdasági” irodalomról beszéltem, mintha az anyanyelv határainál tovább nem mertem volna menni. (...)
A továbbiakban Herceg János memóriája az előbbi tárcájában említett Kalangya -szerkesztő, Szirmai Károly szavait idézi:
– Tudod, kérlek alázattal, mit mondott Benedek Elek, amikor egyszer tisztelgő látogatásra vitték el erdélyi írók Goga Octavianhoz, s az szemrehányást tett a sok allegória és jelbeszéd miatt? Azt hiszem, kegyelmes uramnak – mert akkor már miniszter volt a román költő, Ady barátja – mint egykori kisebbségi írónak nem lehet idegen a követelmény, hogy a kisebbségi író tanuljon meg a sorok között írni.
Goga válasza:
– Csakhogy ez korántsem allegória és jelbeszéd. Ez egy nagyonis félreérthetetlen vád, amely ellen tiltakoznom kell.
Hadd fűzzem hozzá: az első horogkeresztes diktatúra létrejötte Goga Octavian nevéhez fűződik. 1938. Létrejöttét Luc Lelong álnéven írtam meg a csehszlovákiai Magyar Napban, A horogkeresztes Románia főcímmel (1938. február 23., február ?, 1938. január 27., 1938. január 28., 1938. január 30., 1938. február 2., 1938. február 4.). Mindezzel azonban nem akarjuk Goga, a költő művészi jelentőségét kétségbe vonni. Hasonló kibékíthetetlen ellentétre – a művészi teljesítménynek ellentmondó negatív politikai szerep – évszázadunk irodalmában világszerte számos a példa.
A Herceg János tárcáiból idézettekért, úgy érzem, röstellkednem illenők. Mármint a tulajdon írásaimról elismerően szólókért. Ámde a szavak igaza – úgy érzem: igaza –, még ha írásommal kapcsolatos is, fontosabb, mint a lehetséges gyanúsítás, hogy mindez csupán M. J. hiúságát szemléltető önmítosz-teremtés. Nem bánom a dorgálást vagy annál különbeket sem.
Köszönettel kívánok hát a Szerbia–Románia határon túlról Herceg Jánosnak közelítő 85. születésnapjára minden ily alkalommal kívánhatót. Ha ugyan van még határ az egyetemes magyar irodalom országhatárok által bekerített, de összetartozó, egymásba sugárzó részei között. Nemcsak ma. 1919 óta. Nálunk erről tanúskodnak a Napkelet, az Erdélyi Helikon, a Pásztortűz, a Független Újság, a Korunk és valamennyi egykori napilapunk, elsőül a Brassói Lapok. És velünk – velünk – a jugoszláviai, a csehszlovákiai magyar sajtó, a párizsi valamint az Észak-Amerikától a Szovjetunióig megjelent irodalmi lapok. Megannyi más és más hangú és szellemű, anyanyelvű irodalmunk együtt a magyarországival.
Visszatérve Álom és tűzvész című írásomhoz még csak ennyit: lapjain édesanyámat Annának nevezem. Nem. Gertrúdnak keresztelték a bánáti Csene katolikus templomában. Tizenhat éves korában vette feleségül apám. Tizenhét éves korában szült engem. És lett falusi, félparaszti leányból tisztviselő feleségként kispolgári úriasszony, selyem kosztümben, tollas kalappal. Apám Lórinak szólította. Miért? Nem tudom...
Végezetül: bocsánatért esdeklem az Álom és tűzvész című írásom ez utóhangjának elkövetéséért.
Bukarestben, 1993. június 10-én,
m. j.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék