Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. április, IV. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
KIS LÍRAI ANTOLÓGIA

KIS LÍRAI ANTOLÓGIA
A semmi sodra
Akiről írok – régről ismerős már. Akiről írok – mégis ismeretlen. Külön bolygó: csak rátéved szemünk, s talán a szív tapintja, érti jobban őt, a téli éjszakáknak éles csillagát… Mert csupa kráter, láthatatlan hegylánc. Mare Tranquillitatis. A tékozló csend csillaga. Megy az égen. Pontosan, szépen. Rá-ráfeledkezünk már öntudatlanul. (Minek is kell fegyvert veretni belőled?) Rá-rárévedünk, érezzük: ott van, ott kell lennie… Pályáját futja épp a hallgatásnak… S az ég lehunyja öt is sok szemével… Mert csak a metaforák szólhatnak ilyen szép esetlenséggel a hűségről.
Akiről írok – mindig a rakodópart alsó kövén ül, de most (talán a Japán Kávéház előtt) még visszafordul az Andrássy úton. Egyetlen pillanatra. Valami fáradt mosolyféle játszik a megfakult fotókon. Valami megviseltség az elviselt világban, a viseltes kabátban. (Máma már nem szakad tovább…) Szelíd megtörtség, lélek fénytörése. Szilaj szerelmek s balhitek között csak bűnös szentek állhatnak meg így – örök áhítozásban, ennyire ártatlanul a kivívott szenvedés kérlelhetetlen derűjében. De jönnek már, mert özönlenek majd az Öntudatosabb Elvtársi Fotográfusok is: magas homlokát osztályharcossá ránctalanítják, márvánnyá merevítik, százados téveszmék szobrává… És szomorúan bujkáló faunos mosolya kemény vonallá feszül hatalmas kezök alatt. Tankönyvekbe parancsolják letudható példázatnak, nyíltan lobogó arcát pedig munkásköltősre retusálják, megideologizálják, mert kényelmetlen már a költemény, a gondolatban őrlő kételyek s a kételyekben őrlő gondolat: a meggyötört költő maga. Bár ez se használ, az se működik… Kényelmetlen – gondoljátok meg, proletárok! Avagy tán mégsem?... Mert újabb gyorsfényképészek gyülekeznek: restaurátorok, patológusok, hamari irodalom-politikusok, hordóbűvölök, kalandorok, zugkritikusok, bértollnokok, immár keresztényinél is keresztényibb népnevelők és neofiták. Post festem hangoskodók, post mortem okoskodók: olyanok, akik vakbuzgón tiltakoznak, mivel nem hajlandók egy kommunista (!?) költő nevét viselő utcában lakozni… Azoknak az Ady Endre utca is smafu, a Juhász Gyula utca semmiség, a Radnóti Miklós utca pedig egyenesen kihívó gyalázat. Volna számukra két javaslatom: papi segédlettel kereszteljék át azt az ominózus utcát Vitéz Alsószittyagatyádi Thely Szigfrid honfi poéta nevére, avagy költözzenek ki sürgősen belőle… Költözzenek ki a magyar lírából, mert kényelmetlen és lakhatatlan. Nem való. Nekik. S e pár sor pamflet zárlataként még csak annyit izennék a sőngájszt viceházmestereknek, hogy le a fejekkel, újdon uraimék, le az összes fejekkel, a magaméval szintúgy, mert szíves örömest ellaknék én a Babits Mihály utcában, a Kosztolányi Dezső utcában, a Füst Milán utcában, avagy nemkülönben egy képzeletbeli Újhold utcában – csakhogy végre szabadon lakhassak, mert nagyon szeretnék, a József Attila utcában is. Én mondom: Még nem nagy az ember. Nem szül a szabadság rendet… De képzeli, hát szertelen.
Akiről írok – kényelmetlen az. Többrendbelileg, visszaesően. Nem idegnyugtató felhőjáték önmagának sem, rögtönítélő utókorainak önismeretében sem. Hallgatni ugyan lehet róla, csak éppen elhallgattatni lehetetlen, mivel még mindig váltakozó nemzedékek figyelnek rá, s a legfiatalabbak is folyton felé fordulnak, hozzá folyamodnak, ha költészettel illő szólniok: kívülről tudják, belülről érzik, hogy a semmi ágán ül szívük… Mert nem dogmatikus fillérekre is beváltható proletár legendája hat, hanem valami sokkalta megrázkódtatóbb: a megsejtett teljesség és az állandó hiányérzet diszharmonikus kifejezése, azaz képeinek, létmetaforáinak igazi szépsége, vádló világérzékenységének kifinomult ereje. Még pontosabban: nem átpoetizált, nem kétségbeejtő nyomorúsága hatékony, hanem a bizakodni tudó kétségbeesés külön költői mindenséget teremtő hitele borzongat meg. Az a mód, ahogyan József Attila a nyelvben van – amennyire a lírában létezik. Éppen ezért talán mégsem közhely az, hogy a költő csak a szavakban, csak a sorok mögötti csendben élhet igazán: magának is, másoknak is csak ott lelhet hazát és nyugalmat, végképp csak ott remélhet lakhelyet és családot. Mindabban, ami megíratott, mindabban, ami elhallgattatott egyetlen versben. Olyan szabadság ez, amelyben nem a költők rémregényes életrajza, hanem szavaik lélekrajza a meghatározóbb. Ami kell. Úgy hiszem, nem pusztán a test éhsége a tét, hanem a léleké is: a vágyé, amely a szeretetért lök a világra… Elvegyülni és kiválni. Mértéket keresni s nem találni benne, éneimet keresni s nem találni benne, Istent keresni s nem találni őt sem… És aztán egy isten tragikus magányában, mintegy magunkból, hirtelen mégis megteremteni mindent, de felőrlődni a gyönyörű kudarcban, a kezdeti dolgok gomolygó genezisében… Mert ez is valamely kegyelem kérdése, hiszen a költészet végső soron a nyelvi megformálás kegyelmében működik: a maga törvényeivel és törvényszegéseivel mindig az emberi létre s a létben irányul. Kimondhatóvá gyúrja, mintázza a mondhatatlant: megnevezi azt, ami szétszakít, tagolja azt, ami eltiporhat, ami már-már az őrület tornácában, a mélységekben szűköl szeretetlenül… A szomorú állat fölemeli fejét, felénk fordítja láthatatlan arcát, a lelkeset: szaggatott létét áthatja a Vers, az emberiesség ésszerű világossága. Ilyen küzdelmesen kopár fényűek csak kései költemények lehetnek: széljegyzetei valaminek, ami nincs, de lehetne… Ami sebként ég, hevül József Attila elárvult eszméletében. Az elhallgatás felé torlódó lírának nincs biztos arkhimédészi pontja, csak örvénymozgásai vannak: a Világ és az Én között (utolsó morzsáit rágom) már nincsenek precíz kötőszavak, csak megtorpanó vesszők – mínuszba meredő, semminek kijátszó gondolatjelek. Más, zaklatottabb szintaxis hordja, dobálja, feszíti keresztrímre a szavakat: más áradás az egzisztencián túl… Az égi semmi habja átmos – amiképpen a hű tanítvány, Pilinszky János mondaná… Avagy ami elránt, magába zár. egyetlenné tisztít el nem követett bűneinktől, el nem követett verseinktől… A semmi sodra.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék