Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. április, IV. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DOKUMENTUM

DOKUMENTUM
A Termés megalakulása
Brassóban, 1937 októberében mutatkozott be először az erdélyi magyar irodalom új nemzedéke: azok a fiatal írók, költök, akiknek az indulása már a kisebbségi évekhez kötődött. Kiss Jenő emlékei szerint1 a legkülönbözőbb társadalmi helyzetű és nézetű alkotók (paraszti, polgári, arisztokrata származásúak) olvasták fel műveiket az unitárius templomban összegyűlt közönség előtt. Ott volt Bözödi György, Kiss Jenő, Szabédi László – a Termés későbbi alapítói közül; majdani ellenfelük, Vásárhelyi Ziegler Emil; a munkásíró Nagy István és Wass Albert gróf, aki Marosvécs mintájára Vasasszentgotthárdra hívta nemzedéktársait. Akik nem lehettek jelen az irodalmi esten, azok az Új Erdélyi Antológiából (Kolozsvár, 1937) ismerhették meg a romantikus életfelfogással szembefordult fiatalok verseit, elbeszéléseit. Ez a nemzedék jelentette az ugyancsak októberben (2–4.) tartott Vásárhelyi Találkozó derékhadát, azét az összejövetelét, amelyen először fogalmazták meg egységesen, a demokratikus eszmeiség jegyében a kisebbségbe szorult erdélyi magyarság hitvallását. Többen közülük kapcsolatban voltak az Erdélyi Fiatalokkal, ők hozták létre 1939-ben az Erdélyi Enciklopédia könyvkiadói vállalkozást is, amelynek keretében – a Magyarország felfedezése-sorozathoz hasonlóan – szociográfiai indíttatású művek jelentek meg, főként olyanok, amelyeket az Erdélyi Szépmíves Céh nem vállalt. A harmincas évek második felében kezdtek kialakulni az új nemzedéken belül az egyes eszmék szerint összetartó csoportosulások, a szorosabbra fűzött baráti kötelékek – ez az általános helykeresés időszaka volt. Egy csoportosulás ezek közül igen fontos a Termés szempontjából. 1935-ben az akkori huszonévesek félhavi szemlét indítottak Kolozsvárott Koós-Kovács István szerkesztésében. Mindössze hat száma jelent meg, azután az anyagi nehézségek miatt átadták a lapengedélyt – és ezzel együtt nevüket, a Hitelt – az 1936-tól ’44-ig ugyanezen a néven megjelenő folyóiratnak. A főmunkatársak között volt Bözödi György, Kárász József, Makkai László, Szabédi László, Szabó Lajos, Szenczei László, Venczel József; szerepelt benne Kiss Jenő s Szemlér Ferenc néhány írása, valamint illusztrációként Gy. Szabó Béla egy-egy fametszete. Az 1935-ös Hitel irodalmi jellegű szemle volt – írtak egyebek között a lengyel, a román irodalmi életről, arcképsorozatban mutatták be a fiatal írókat (Illyést, Kodolányit stb), műfordításokat közöltek és könyvrecenziókat –, de minden számban volt legalább egy cikk a nemzeti, ezen belül a nemzedéki önismeret kérdéséről s az erdélyi kisebbségi kulturális élet alakulásáról. Írásaik általában nem egy laphoz kötődtek, egy-egy név több helyütt is fölbukkant, így az Erdélyi Helikonban, a Korunkban, a Pásztortűzben, a Keleti Újságban, az Ellenzékben, a Brassói Lapokban, az Erdélyi Fiatalokban és a későbbi (1936–44) Hitelben.
A bécsi döntés után a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyben az a kisebbségi írói szemlélet, amely a megelőző időkben megtartó erő volt, időszerűtlenné vált. Egyénnek és közösségnek egyaránt meg kellett találnia azt a módot, amely az erdélyiség sajátos színeit megőrizve igazodik a megváltozott körülményekhez. Módosultak a publikációs lehetőségek is egyfelől, mert a megnagyobbodott Magyarország minden sajtóterméke szívesen közölt erdélyi íróktól; másfelől, mert a fentebb említett kisebbségi magyar lapok közül csak két irodalmi fórum maradt (az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz), a Hitel a társadalomtudományok felé hajlott, keveset foglalkozott az irodalmi élettel, a Kelet Népe pedig 1942-ben, Móricz halálával megszűnt. A negyvenes évek elejére erősen visszaesett a két vezető irodalmi lap színvonala: fokozatosan elszürkültek, bezáródtak, s egyre érezhetőbbé vált, hogy valamiféle pezsdítő változásra lenne szükség. Hasonló bezárkózás, a vállalkozó kedv lankadása volt tapasztalható az Erdélyi Szépmíves Céhnél is.
A sajtóban több támadás érte a Helikon közösségét, kiadóját és lapját. Ezek közül az egyik a marosvásárhelyi Székely Szóban jelent meg, s jellegzetes példája az erősödő általános ellenérzésnek:
„... már nem lehetett újabb meg újabb pesti szubvenciókat kitalpalni a Helikonnak, és önként kiütközött az a kérdés is, mi értelme van az anyaországgal egyesült Erdélyben kiadást készíteni a Helikon könyveiből, amikor a budapesti nyomda lényegesen jobb nyomdatechnikával, könnyűszerrel kinyomhatná az erdélyi kiadás pár száz többletpéldányát is”2 A cikkíró az erdélyi könyvkiadás – és a Szépmíves Céh – létjogosultságát kérdőjelezi meg, megfeledkezve a kisebbségi esztendőkben betöltött igen fontos szerepéről. Maga a helikoni íróközösség is tarthatatlannak ítélte az 1942-es állapotot, ezért a 15. marosvécsi összejövetel egyik sarkalatos pontja lett az önvizsgálat és az újjáalakulás módjának megtalálása.
Míg az említett lapok és szervezetek gyöngültek, a fiatal nemzedék egyre erősödött, s helyet követelt magának az irodalomban. Az 1942-es könyvnapra kiadott Üdvözlégy szabadság antológia fiatal költői (Derzsi Sándor, Hegyi Endre, Horváth Imre, Horváth István, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi László, Varró Dezső) az előszóban hangsúlyozzák, hogy „Erdély fiatal költőiben – a nagy elődökhöz méltóan – elevenen él a történelmi lelkiismeret s a nemzet sorsának szüntelenül vigyázó gondja.”3 Vállalják tehát az erdélyi irodalom folyamatosságát, az előttük járók örökségét, de nem fogadják el a hozzá nem értő, mégis fontos irodalompolitikai (szerkesztői, lektori) helyet elfoglaló gyenge utódok által támasztott követelményeket. Ez az antológia az alakuló írói közösség történetében a közvetlen előzményekhez tartozik. A kiadó, dr. Szentgericei Jakab Jenő később vállalta folyóiratuknak és tervezett könyvsorozatuknak a megjelentetését is. A csoport több tagjához személyes kapcsolat fűzte, így Szabédi Lászlóhoz, aki ötödik gimnazista korában tanította hittanra – akkor még mint Székely László; a bözödi születésű Jakab Györgyhöz (Bözödi), aki osztálytársa volt; Jékelyvel és Kiss Jenővel a készülő antológia alapozta meg barátságát. Szabédi László 1942. július 30án keltezett, Bözödinek szóló levelében4 a formálódó közösség terveiről ír, a Pásztortűz esetleges átvételéről, a Helikon közelgő üléséről, Tompa Lászlóék marosvásárhelyi próbálkozásáról („Mint hallom, Tompa L.-ék is akarnak valamit, a Zord Időket feltámasztani M. V.-helyt. Jele, hogy valamit igazán kell csinálni.”), s N. B. megjegyzéssel írja:
„Nemcsak a lapról van szó, írói közösséget akarunk alakítani.
Tagok: Asztalos, Bözödi, Jékely, Kiss, Szabédi, Wass, Kovács Gy, Gagyi, Hegyi, Varró, Horváth I., Derzsi, Szabó Lajos, esetleg mások is. Ezeken kívül számos munkatárs. Légy jó, írd meg a véleményedet az írói közösség megalakításának gondolatáról.
L.”
A felsorolt nevek legtöbbje már előfordult vagy az 1937-es brassói irodalmi esten, vagy az Új Erdélyi Antológiában, vagy az Üdvözlégy szabadság szerzői között; van, aki ekkor már Erdély-szerte ismert, így Szabédi, Jékely, Bözödi, Kiss Jenő. Szabédi László „spiritus rector”-i szerepe már ezekben az években kezd kirajzolódni. Levelezéséből kitűnik, milyen szövevényes rendszerrel kellett megküzdenie annak a fiatal íróközösségnek, amelyik sem a Helikonhoz, sem a Vásárhelyi Ziegler irányította Pásztortűzhöz nem akart tartozni. Az alapító tagok többsége Kolozsvárt élt, így élőszóban értesülhettek az újabb fejleményekről. Bözödinek azonban, aki Marosvásárhelyt lakott, nem mindig volt lehetősége a személyes találkozásra, ezért levélben értesítették a tervekről, a tárgyalásokról, a Helikon előtt képviselendő álláspontról. A Szabédinak küldött válaszlevelek hangvétele szigorú, esetenként ironikus, és minden esetben látszik, hogy szerzőjük igen alaposan átgondolta minden egyes mondatát. Tudja, hogy az ő neve a Székely bánja 1938-as megjelenése, illetve a kiadás körüli nézeteltérések óta (a könyv 17 fiatal író összefogásával jelent meg, miután a helikoni kiadó visszautasította), nem biztos támasz egy új kezdeményezéshez, ezért a közösség érdekében inkább önmaga háttérben maradását javasolja, amíg végig nem viszik az ügyet.
Bözödi György és Szabadi László fennmaradt levelezéséből az alapító gondolattól a megvalósulásig követhetők az események, a menet közben felmerült elvi állásfoglalások és gyakorlati teendők.
„Végre, hogy valamit csináltok a sok tervezés után. A Pásztortűz átvétele ha sikerül, roppant nagy jelentőségű volna mindnyájunk számára, nem csak nemzedékünk szempontjából, hanem egyénileg is, mert akkor bizonyára többet dolgoznánk. Én most veszem észre magam, hogy nem szándékosan, de „véletlenül” már évek óta nem írtam oda sem, valahogy meg is feledkeztem, hogy létezik, annyira eljelentéktelenedett. Ennek az eljelentéktelenedésnek szándék nélkül mi is okozói voltunk ugyan, de legfőképpen V. Z., aki amolyan dilettáns műtörténeti lappá képezte át. Legnagyobb örömmel vennék részt a munkában, ha – ismétlem – sikerülne, de erre nem sok reményem van. V. Z.-től nem lesz könnyű megszabadulni, vele pedig nem tehet. Főleg azért nem lesz könnyű, mert az engedély az ő nevére szól, átírása pedig nagyon nehéz. Nem lehetetlen, de nehéz, viszont ha más akadály nem lesz, ezt talán el lehet intézni.
Az írói közösségre feltétlenül szükség lesz, de a siker érdekében kérlek, egyelőre csak a ti magatok nevében beszéljetek, és intézzétek a dolgokat. Tudom, hogy menynyire hátrányára volna az elhatározásotokra, ha felmerülne az ón nevem is, különösen a közeli Helikon-találkozón, ahol megbeszélik a dolgot. Általában a Helikon és az egyes vezetők előtt is annyira vörös posztó a nevem, hogy idegesítené őket, ha arra gondolnának, hogy engem is szerephez juttatnak azáltal, ha a lapról lemondanak. Viszont Asztalos, Jékely és Szabédi neve olyan, amiért meghozzák esetleg ezt az irodalmi áldozatot, habár a Járosi-Tavaszi front nagy szívfájdalmával számolnia kell. Lehet, hogy borúlátó vagyok, de én ismerem annyira csökönyösnek ezt a baráti kört, hogy ilyen áldozatot ne tételezzek fel róluk. Ha ugyan egy másik körülmény nem kényszeríti őket a napról napra fogyó előfizetők, az anyagi zavarok és a ráfizetés, amit esetleg megsokallhattak.
De ezen a ponton számunkra is kérdések merülnek fel. Anyagiakat kell vállalni a lappal, mert az első hónapokban legalábbis biztos a ráfizetés. Nem tudom, erre nézve milyen tervetek vagy megoldásotok van, de jóelőre figyelembe kell venni. De ezt a kérdést is megoldjuk valahogy, én például hajlandó vagyok tőlem telhetőleg anyagi áldozatot is vállalni. Tehát minden körülmények között ütni kell a vasat, és feltétlenül ki kell erőszakolni tőlük a lapot. Erre most van a legjobb alkalom, mert mélyponton állanak, nem szabad lélegzethez engedni őket, mert ha egy-két héten belül nem oldódik meg, akkor ismét elposványosodik, és reménytelen huzavona lesz belőle.” 5
Bözödi György soraiból a kor erdélyi irodalmi életének fontos összetevői rajzolódnak ki: a Pásztortűz eljelentéktelenedésében saját nemzedékét is felelősnek tartja; utal a lapindítás körüli hivatalos, anyagi és személyi nehézségekre, a Helikon várható reagálására. Szabédi nem sokat várakoztatja, augusztus 5-én, néhány nappal a 15. vécsi összejövetel előtt háromoldalas részletes levelet ír Marosvásárhelyre, amelyben – nyilván a többiekkel való megbeszélés alapján – meghatározza az íróközösség jellegét és feladatait. A levél elején az Üdvözlégy szabadság antológiával kapcsolatban írja, hogy annak sikere nyomán Jakab Jenő is hajlik a további együttműködésre, annál is inkább, mert a könyv iránti kereslet azt mutatta, hogy nagyszámú olvasóközönségre lehet számítani. Majd beszámol a Pásztortűz átvételének mozzanatairól, a baráti kör félreértéséről, a katonáskodó Vásárhelyi Ziegler Emil sértődött üzenetéről, a szerkesztők személye körüli huzavonáról. Szavaiból nyilvánvaló, hogy a nagy elődöt, Reményik Sándort szívesen vállalják mint alapítót, de Tavaszy Sándorral nem kívánnak közösködni. Eredetileg Asztalos István és Bözödi György neve merült föl mint szerkesztőké, de más megoldást választottak: az írókör vezetőiből összeállt bizottság irányítaná a lapot. Bözödi – amint ő maga is javasolta – kimaradt a Helikonra szánt előterjesztésből, mert a többiek is egyetértettek azzal, hogy személye ellenérzést válthat ki, s ez az ügy sikerét veszélyeztetné A Helikon tehát hiába gyöngült meg az általános vélemény szerint, hiába érte olyan sok bírálat, mégis megőrizte döntnöki szerepét: múltja tiszteletet parancsolt minden korosztálynak. Az alkalmasnak látszó időpont mellett – amire Tamási hívta fel a figyelmüket – ez volt az oka, hogy a fiatalok, akik közül többen is tagjai voltak a Helikonnak, a vécsi találkozót választották terveik nyilvánosságra hozására. Igazolni akarták, hogy nem az erdélyi irodalom egységét bomlasztó nemzedéki leválásra készülnek, hanem a megújuló helikoni íróközösség alapelveit elfogadó, de saját célkitűzéseiket a megváltozott történelmi feltételeknek és a magyar népi mozgalom demokratikus iránymutatásának megfelelően formáló nemzedéki csoport kialakítására.
„Tulajdonképpen úgy áll a dolog, hogy Asztalos, Kiss és én összeültünk, hogy valamit csinálni kéne. Abból a kezdeményből indultunk ki, ami a román hatóságok miatt maradt volt félbe, a kiszállásokból. Folytatni kellene valamilyen formában a közös munkát. Az Üdvözlény szabadság szép sikere megmutatta, hogy igenis volna mód rá, hogy közönséget kapjunk magunknak (…) A nagy tapasztalat az volt, hogy a változásra csak mi reagáltunk méltó módon, valamint az, hogy tudtunk reagálni, ámbár illetékes körök elfelejtettek felszólítani minket, hogy alkossunk egy antológiát. Kiadót is kaptunk (Jakab Jenőt), vagyis új erőkkel is számolhatunk. A beszélgetésből az alakult ki, hogy úgy látszik, nagyobb erőt jelentünk, mint amennyit általában szoktak nekünk tulajdonítani. Felmerült tehát az írói közösség megalakításának gondolata. A munkatervet három pontban határoztuk meg: 1. kiszállások és városi irodalmi felolvasások; 2. könyvsorozat (a Jakab J. kiadásában); és 3. folyóirat. Így jutott eszünkbe, hogy mielőtt új folyóirat alapítására szánnók rá magunkat, ajánlatot teszünk a Pásztortűz átvételére. Az ajánlatot meg is tettük Moldován Palinak, megkérve őt, hogy ajánlatunkat továbbítsa a Pásztortűz baráti közösségének, s adjanak módot nekünk egy teljes számban való beszélgetésre. Össze is ültünk (ők öten, mi hárman), de kiderült, hogy ajánlatunkat félreértették (gyanúm szerint szántszándékkal). Mi ugyanis azt mondtuk, hogy a lap vezetését teljesen át akarjuk venni, de ami a lap tulajdonjogát illeti, abból csak annyi részt igényelünk, amennyi számunkra a teljes szellemi függetlenséget biztosítaná, ha azonban úgy látnák jobbnak, mi a lap tulajdonjogát is teljes egészében átvállaljuk. Ők ezt úgy értelmezték, hogy belterjesebben be akarunk kapcsolódni a lap munkájába, s azt örömmel vették, s a következő formulát ajánlták: Pásztortűz, alapította Reményik Sándor, Tavaszy S. közreműködésével szerkeszti Szabédi László vagy Asztalos István vagy Kiss Jenő. Mi aztán kifejtettük, hogy ez nem felel meg a mi elképzelésünknek. Mi csak a Reményik nevét volnánk hajlandók átvállalni, tehát: Pásztortűz, alapította Reményik Sándor, szerkesztőbizottság: Asztalos, Jékely, Kiss, Szabédi; felelős kiadó Szabédi (vagy valamelyik). Ez a siker kedvéért. Az eredeti elképzelésünk az volt, hogy Asztalos és Bözödi szerkesztik a lapot. Megtudtuk azonban, amit leveledben magad is írsz, hogy a te neved vörös posztó, s nem akartuk már eleve kockáztatni az ügy sikerét. Kissé szégyelltük is a dolgot, de végeredményben itt úgyis csak formaságokról van szó. Mi Reád minden körülmények között számítunk. Erre aztán azt mondtak, hogy végleges választ augusztus végén adnak, addig megbeszélik V. Zieglerrel is a dolgot. Időközben Kéki írt V. Zieglernek (de neveinket, elég ügyetlenül, nem említve), mire V. Z. egy dühös választ adott, hogy amíg ő magyar honvéd, mik nem készülnek a háta megett. Tehát valóban el kell készülni a legrosszabbra. Közben mi elhatároztuk, hogy a dolog méregfogát kihúzzuk a Helikon felé, s felkerestük előbb Tamásit, aki örömmel verte elhatározásunk, majd Kovács Lacit is (itt a formula az volt, hogy ő, a Helikon szerkesztője, nyugtassa meg a Pásztortűz baráti körét, hogy nem lát a lap átvételében ellenséges aktust). Tamási figyelmeztetett arra, hogy 14–15–16-án helikoni összejövetel lesz Vécsen, s azon tisztázzuk az új írói közösség viszonyát a helikoni írói közösséghez. E tekintetben még hátravannak a megbeszélések; nyilván konkrét ajánlatokkal kellene előállni. E pillanatban még azt sem tudjuk, mi volna jó, az-e, ha az írói közösséget valóban megalakítanánk még 15-e előtt, vagy a vécsi összejövetel utánra halasztanánk. Légy elkészülve, hogy esetleg döntünk nálad nélkül, de mindenképpen számítunk arra, hogy nem dezavuálsz majd minket.
Erre a vécsi összejövetelre engem is elhívtak. (…) Valószínű, hogy valóban elmegyek. Mindenesetre kíváncsi vagyok, mi lesz. Újra akarják szervezni a Helikont. Bizonyára, ki akarják küszöbölni a zsidókat. Meglátjuk, meddig mennek el, s azt is, milyen szerepet szánnak nekünk. Rossz jel, hogy Téged, úgy látszik, semmi körülmények között nem hajlandók meginvitálni, ill. Jánossal meginvitáltatni. Kár, hogy nem vagy itt; sok mindent lehetne s kellene most megtárgyalni. De végeredményben azt hiszem, most már mennek a dolgok maguktól. A mi írói közösségünket én elég természetes (Sz. L. kiemelése) alakulatnak látom ahhoz, hogy ne féltsem apró esetlegességektől. Van itt egy-két olyan fontos pont, ami nem érdemünk, de helyzeti előnyünk: közülünk kimaradtak a zsidók, s mi magunk nem voltunk soha szabadkőművesek. Én annak, aki volt, nem rovom fel, hogy volt; tény azonban, hogy mégis egészségesebb dolog, ha nem kell kimagyarázásokkal kezdeni, hanem eleve mentesek vagyunk minden balaszttól.
..............
Ami a lap anyagi oldalát Illeti, Jakab Jenő venné ál a lapot, de ezt még egy ideig nem publikáljuk. Ő is veres posztó! De mi magunk is részt akarunk vállalni.”6
.............
Egy nappal később, augusztus 6-án Bözödi meglehetősen Indulatos levelet küldőn Kolozsvárra7 Ebben egyetért ugyan azzal, hogy nemzedékük jelentősebbnek ígérkezik, mint azt sokan gondolták, tehát valóságos erőt hordoz magában, s nem kényszerűi a meglévő megnyilvánulási formák maradéktalan elfogadására, de aggályai vannak, sőt ellenérzése is a Vécsen tervezett tárgyalásokkal szemben. Ítélőszéknek nevezi a Helikont, amely elé „odaráncigálják” a fiatal nemzedék meghívásra érdemesített képviselőit, holott annak erre sem joga, sem megfelelő irodalmi ereje nincs Bözödi szerint. Véleményében ezúttal (elbillen az egyensúly a realitás és az indulat között, hiszen ha gyengült is a Helikon, mégis mindvégig tekintélynek örvendett, s a vele való kapcsolatot szinte senki sem kerülhette ki, lettlégyen tagja vagy ellenzője. Jó alkalom volt a marosvécsi találkozó arra, hogy az új íróközösség itt jelentse be megalakulását. Aggodalma annyiban volt jogos, hogy az íróközösség még inkább csoport volt, s a szervezetlenség, kialakulatlanság észrevétlen hibái miatt esetleg részletmegoldásokra kényszerülhettek volna – ezt pedig Bözödi határozottan ellenezte. Hangsúlyozta, hogy csak akkor vállalja a közösséget, ha sikerül a teljes önállóságot elfogadtatni a Helikonnal. Augusztus elején azonban, amint ez a fenti levelekből is látható volt, még sok részletkérdés várt tisztázásra. A Pásztortűz ügye is félmegoldásnak látszott, ezért javasolta helyette az Erdélyi Szemle átvételét. Az események úgy alakultak Vécsen, hogy az új nemzedék írói elfogadtatták magukat, a Helikon tudomásul vette önállóságukat, és így Bözödi is lelkes munkatársként vette ki részét a további teendőkből.
„Leveled sok fontos kérdést vet fel, és sietek a válasszal, mert mint látom, határidők szerepelnek, és azoknak eljötte előtt még sok mindent tisztáznunk kell. Örvendek, hogy az Asztalossal és Kissel folytatott beszélgetésekben arra a megállapításra jutottatok, hogy nemzedékünk vagy társaságunk nagyobb erőt jelent, mint amit általában szoktak nekünk tulajdonítani. Ezt én már nagyon rég mondom, annál is inkább, mert jól látom, hogy ennek tudatában vannak a helikoni oldalon, és szándékosan igyekeznek eljelentékteleníteni, szétforgácsolni és szétzülleszteni és a meglévő erő továbbfejlődését megakadályozni. Ezért sürgettem mindig, hogy tennünk kell valamit, a Helikon és a Pásztortűz mellett és azok ellenére is. Velük bármilyen kompromisszum csak a mi hátrányunkra és jelentőségünk csökkentésére lehet. Természetes, hogy a Pásztortüzet nem vehetjük úgy át, hogy „belekapcsolódunk intenzívebben”, mert arról mondanánk le, amit éppen tenni akarunk. Nagyon jól tudom, hogy nem annyira zsidómentes magatartásom és gondolkozásom miatt lettem vörös posztó mindkét kör szemében, hanem azért, mert ezt az álláspontomat – ellenük irányuló, függetlenülni igyekező álláspontomat – már régen látják. Hiszen már a román idők végén is inkább pesti lapokba írtam, két rossz közül – a nagyobbikat választva. Úgy látom a jelekből, főleg a ti megmozdulásotokból, hogy mindnyájunk számára elérkezett most már a döntés pillanata. Ha most nem vagyunk elég erősek megvívni a magunk harcát – ezt pedig minden írói nemzedék meg kellett tegye, aki valamire jutni akart –, akkor újabb hosszú esztendőkre eljátsszuk a lehetőséget. Az esztendők pedig nagyon telnek, és ha nem vigyázunk, kiesünk az időből, és azt vesszük észre, hogy majd nálunknál is fiatalabb nemzedék jelentkezik, és mi erőtlenségünkben teljesen háttérbe szorulunk, örökre jelentéktelenek maradunk. De hogy ez a kérdés mennyire nem csupán nemzedéki kérdés, hanem szellemi alkat kérdése is, mi sem bizonyítja jobban, mint éppen antológiátok. Régóta tudjuk, hogy mi másképpen gondolkozunk és másképpen látunk, mint a helikoni társaság, ez bármelyikünk írásaival könnyen szemléltethető, tehát nekünk szellemileg sem sok kapcsolatunk van azokkal, akikkel most tárgyalnunk kell függetlenségünk ügyében. Viszont attól félek, hogy a sok tárgyalás a mi hátrányunkra lesz, nemcsak eléggé harcos magatartásunk, hanem szervezetlenségünk miatt is. Az ilyen dolgokat nem lehet az ellentáborral való tárgyalásokkal kezdeni, hanem – ne mosolyogj – forradalommal. Ennek az utóbbinak a szellemi eszközeit is kell használnunk.
Az hiszem, látod, hogy nem elmélkedés ez a hosszúra nyújtott levél, mert konkrét dolgokra vonatkozik. Én úgy látom, eljött a döntés ideje mindnyájunknak. És úgy látom, nekem csak akkor van közöttetek helyem, ha ezt az álláspontot magatokévá teszitek Ha most is félmegegyezéssel zárul a felkavart ügy, attól félek, szükségképpen szétválnak a mi útjaink is, mert én inkább a magányba záródom, semhogy olyan körökben szerepeljek, melyeknek erkölcse, szelleme és célja számomra idegen. A becsület és barátság kötelez arra, hogy ezt neked megírjam.
Nem akarok jósként szerepelni, de mostani leveled megerősíti azt, amit legutóbb írtam a Pásztortűzzel kapcsolatos aggályaimról. A személyeket és a viszonyokat ismerve, kedvező hangú értesítésed dacára is tisztában voltam vele, hogy ez a terv nem sikerülhet, mert ők nem adják át a lapot. Nem adják azért, mert nem akarnak lemondani róla, ez természetes, és főleg nem-adják azért, mert minket, a rettegetteket engednének ezáltal előre törni. Ők kompromisszumot szívesen tesznek addig, amíg a saját ügyüket nem érinti hátrányosan, az pedig, ha «belekapcsolódunk», nekik mérhetetlen előnyükre lenne, amilyen mérhetetlen hátrányunkra nekünk. Megnyugtat, hogy leveledből ítélve ezt a módot ti is elutasítjátok, és a dolog elintéződik azzal, hogy félreértés történt.
Másik aggasztó körülmény, hogy a helikoni tanácskozástól tették függővé a dolgok további alakulását. Ez ismét csak taktikai fogás lehet, de nagyon átlátszóan rosszindulatú fogás velünk szemben. Hogy ugyanis a Pásztortűz ügye felett miért kell a Helikonnak dönteni, azt a fennálló kapcsolatokat ismerve sem tudom megérteni. Sértőnek találom, hogy egy ilyen ügyben is a Helikon elé ráncigáljanak bennünket, mint valami legfőbb ítélőszék elé, holott a Helikonnak erre sem erkölcsi, sem szellemi, sem irodalmi ereje vagy joga nincs. Ellenben ez a módszer kitűnően alkalmas a mi társaságunk bomlasztására Hogy ezt mennyire tudják, a tanácskozás előkészítése elárulja. Tudtommal csak téged hívtak meg, mint új fiút, ha esetleg másokat is hívtak, az csak rontja számunkra a helyzetet. Mert ha egyszer elmentetek és belekapcsolódtatok, azután már sokkal rosszabb „kikapcsolódni”. Úgy látom, mint te is írod, hogy nem kizárólag a régi helikoni összejövetelről van szó, hanem új írói közösség alakításáról. A régi társaságot megtisztogatják, lehetőleg kihagyják a zsidókat, és új erőkkel frissítik fel magukat. Téged, amint látom, ez az új lehetőség késztet arra, hogy esetleg elmenj, habár, mint írod, azért várod a meghívást, hogy határozott visszautasítás megindoklására legyen alkalmad. Jól tudod, hogy én ugyanígy vagyok, azzal a különbséggel, hogy engem meg sem hívtak. Teljesen a te dolgod, hogy végeredményben miként határozol és elmész-e, de ebben a fontos pillanatban szükségesnek látom mégis a magam részéről hozzászólni. Azt írod, azért mennél el, hogy társaságunk nagyobb számban legyen képviselve. De miért legyen nagyobb számban képviselve? Ha arról van szó, hogy a társaság akar megbeszélni valamit vagy ők akarnak megbeszélni a társasággal, akkor menjen el az egész társaság! (B. Gy. kiemelése) (…)
Ti állítsatok össze egy névsort azokból, akiket az írót körötökben vagy baráti körötökben szerepeltetni akartok, akár munkaközösség vagy főmunkatársak a lapnál, vagy bármilyen címen, ez nem fontos. Fontos az, hogy ez a névsor elkészüljön, meg végre tisztázná számunkra is, hogy kikről és miről van szó. Ezt a névsort sürgősen nyújtsátok be a Helikonnak, jelezve, hogy ha valamit meg akarnak beszélni a társasággal, amely a Pásztortüzet át akarja venni, úgy ezekkel az emberekkel beszéljék meg, mert helyettük egy-kettő nem nyilatkozhatik. (…)
Bár mondom, nem látom be, hogy egyáltalában miért kell velük tárgyalnunk a magunk ügyéről, és miért nem intézhetjük tőlük teljesen függetlenül.
Ennek az utóbbinak ez volna a módja. Teljesen új lapot indítani, ami nehéz ugyan, de nem lehetetlen. Másik mód: tárgyalni esetleg az Erdélyi Szemlével, amit tetszés szerint átalakíthatnánk. Nagy László régóta ajánlgatja nekem, azt hiszem, át lehetne venni… Ha a Pásztortűz ügye nem halad jó mederben, nem érdemes erőszakolni, nehogy nevetségessé tegyük magunkat.”
Amint a fenti levélváltásból kitűnik, nemcsak a Helikon írói készültek nagy átszervező tervekkel a vécsi összejövetelre, hanem a fiatalok, a nagyjából egykorú nemzedék meghívott képviselői is (Asztalos István, Gagyi László, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Kovács László, Szabédi László, Szenczei László, Wass Albert). Asztalost, Jékelyt és Szabadit ekkor választották a munkaközösség tagjává. A találkozóról kiadott Tájékoztató jelentés szerint a második napon jelentette be Szabédi László az írócsoport megalakulását, s röviden a programját is ismertette. Asztalos a Szabédi levélből már ismert hárompontos közművelődést javaslatból kettőt, az olcsó könyvsorozat és a városokban, falvakban tartandó előadássorozat tervét terjesztette a Helikon elé. A harmadikat, a lapindítást természetesen nem, hiszen az nem érintette a vécsi íróközösség egészét. Ezután felszólította az írókat, közösen álljanak ki „a nemzet egységét veszélyeztető szociális méltánytalanságok ellen”.8 Az összegzésül kiadott Nyilatkozat9 szerint valóban újra fogalmazták a Helikon feladatát, megmaradva az erdélyi szellem önállóságánál mint alaptételnél. Fontos céljaik és teendőik között elméletiek és gyakorlatiak egyaránt szerepeltek, így az egyéni mellett a közösségi felelősségtudat erősítése, a helyesen értelmezett – az együtt élő népek szellemi értékeit becsülő – nemzeti érzület megőrzése; népkönyvtárak és közművelődési előadássorozat szervezése. Voltaképpen ezek egyike sem új kezdeményezés, de a történelem hozta sorsváltás óta az 1942 augusztusában öszszehívott tanácskozás volt az első olyan alkalom, amikor a kisebbségi lét tapasztalatait s a megváltozott körülményeket értékelve, Erdély vezető íróközössége újra a régi, 1940 előtti formában vitathatta meg, majd hozhatta nyilvánosságra az elkövetkezendő időkre érvényes állásfoglalását. (1940–41-ben csak igen szűk körű baráti összejövetelre volt lehetőség a felbolydult politikai viszonyok miatt.) A vécsi elhatározás ellenére a Helikon, de különösen a Szépmíves Céh nem újult meg olyan mértékben, amint ezt a fiatalok várták. Csoportosulásukat elfogadták ugyan, de a Tájékoztató jelentésen kívül az Erdélyi Helikon egyetlen sort sem közölt róluk vagy a Termésről annak létezéséig, 1944 őszéig. Szentimrei Jenő, aki jelen volt az összejövetelen, a Magyar Csillag 1943. 3. számában hosszasan elemezte a Termés első kötetét10, és bemutatta annak előzményeit is. A budapesti olvasók így hiteles képet kaphattak a fiatal nemzedék írócsoportjának megalakulásáról, bejelentésük helikoni visszhangjáról. Szentimrei hangsúlyozta, hogy nem felelőtlen, nemzeti egységet bomlasztó fiatalos forrongásról van szó, hiszen a csoport programja világnézetileg nem áll ellentétben a Helikonnal, s komoly terveiket igazolják a köztük levő Baumgarten-díjasok is. „Nem, nem és nem – hangoztatta szóvivőjük –, nem akarunk kiválni a Helikonból. Nem lobogtatunk semminő új világnézeti jelszavakat. Megtagadni sem akarjuk a közös múltat, de az egyetemleges felelősséget sem akarjuk vállalni azért a múltért, mely nem egészen a mienk. Erdélyiek akarunk maradni, de három esztendeje itt a kisebbségi magyar írás anakronizmussá vált. A mi erdélyiségünk bizonyos mértékben folytatása a tieteknek, de az új életviszonyok megújulást követelnek ezen a vonalon is. Annyi az egész: felnőttnek érezzük magunkat, magunk gazdái akarnánk lenni.”11
Az eddigiekből körvonalazódott okok (a fiatal generáció térigénye, a Helikon-fogalom konzervatívvá válása, a meglévő irodalmi lapok elszürkülése, a közművelődést szolgáló vállalkozókedv hullámzása, a közvetlenné vált magyarországi kapcsolatok követelményei), miatt szükséges volt egy kisebb nemzedéki jellegű munkaközösség létrehozása. Olyan közösségé, amely továbbviszi az erdélyiség addig kialakított hagyományait, s anélkül, hogy ezeket feladná, gondolkodásával és tevékenységével könnyebben illeszkedik az észak-erdélyi valósághoz.
Nyilatkozatuk, A magára talált Erdély szava 1942. október 18-án, a Keleti Újságban jelent meg. (Később több lap is közölte szó szerint vagy kivonatos formában.) Megfogalmazója – a visszaemlékezések szerint Szabédi László – abból indul ki, hogy annak a nemzedéknek, amely a kisebbségi létben nőtt fel, egészen más a valóságértékelése, mint Tamási, Berde Mária, Kós Károly korosztályának. Ők még tapasztalhatták a Trianon előtti Magyarország társadalmi és művelődési életének sajátosságait; az ő nemzedékük hívta életre a húszas évek kisebbségbe került magyarságát, megalkotva sajtóját, könyvkiadását, intézményeit – s iránymutató gondolatát, a transzilvanizmust. A fiatalok önállóságigénye, különbözőségük okainak és jellegének feltárása nem jelentett szakítást: a kiáltványt aláírók fontos feladatuknak tekintették az addigi szellemi értékek megőrzését, az „erdélyiség” továbbvitelét a megváltozott körülmények között is. Elhatárolták magukat a hangoskodó magyarkodástól (ami ezekben az években az állampolitika egyik fontos alkotóeleme volt), ehelyett a valós magyar szellemi értékek közvetítését vállalták fel, ilyenformán kapcsolódva a népi mozgalomhoz: részben a népi kultúra mélyrétegeiben talált kincseket szándékozták beilleszteni az egyetemes magyar művelődésbe, részben az irodalomtól, történelemtől, gazdaságpolitikától elzárt néprétegeket kívánták beavatni a tudomány és a művészet számukra érdekesnek ítélt kérdéseibe. Programpontjaik majdnem azonosak a Szabédi-levelekben olvashatókkal, illetve a Helikonon elmondottakkal. A különbség az, hogy a beköszöntő nyilatkozatban már nemcsak általában szerepel az íróközösség folyóirata, hanem Termés címmel, utalva röviden a tervezett rovatokra is. Körülbelül szeptember közepére alakult ki a Termés szerkezete, a rovatok megnevezése és jellege. Abban a levélben, amelyet Asztalos István 1942. szeptember 25-én írt Bözödi Györgynek (a kolozsvári írók megbízásából), olvasható, hogyan zárult le a Pásztortűz ügye, s hogyan döntött az íróközösség a saját irodalmi fórum dolgában; majd a közösségi ügy – személyi ügy ütköztetésével vitatkozik Bözödivel, aki – Asztalos szerint – a Helikonon való részvétel ellenzésével személyivé tette a közösségi ügyet. 12
„A Pásztortűz ügye megfeneklett. Húzták-halasztották, s már tisztán lehet látni, hogy hamarébb lesz Magyarország szociális kérdése elintézve, mint ahogyan ők nekünk átadják a lapot. A napokban levelet írtunk nekik azzal, hogy a nem válaszadást is nemleges válasznak vesszük. De hát már pontot lehet tenni a Pásztortűz után. Most már ezt lezárva, összeültünk újra itt mi ötön (Kiss, Jékely, Szabédi, jómagam és mint anyagi alap, Jakab Jenő), s elhatároztuk, hogy új lapot indítunk, jobban mondva, nem is lapot, hanem évkönyvet. A következő formán gondoltuk el:
«Termés» volna a címe, s négyszer jelenne meg évente, a négy évszak idején. Éppen ezért kötetjelzés helyett, mivel az első szám most ősszel jönne ki – Ősz, Tél. Tavasz, Nyár –, sorrendi alcímeket írnánk a főcím, a Termés alá. A lap szépirodalmi lesz, és a következő hat állandó rovatból állana: – I. a szépirodalmi rész, maga a «termés». II. Vadrózsák, mely alatt népköltészetet hoznánk, népmesék, népdalok stb. III Vélemény könyvekről és irodalmi hozzászólásokról. IV. Művészet, melyben képzőművészettel, zenével, színházzal, rádióval és filmmel foglalkoznánk. V. rovat lenne a Vigyázó, mely a magyar, román és szász kulturális jelenségeket vigyázná. VI. a Harang, melyben előadásokat, kiszállásainkat, kiadványainkat hirdetnénk.
Tehát ilyenformán képzeltük el a lapot, s amint már említettem, december 1-re jönnénk ki az első, vagyis az őszi számmal.”
A nyilatkozat aláírói között, Bözödi György kivételével (emlékei szerint nem volt akkor Kolozsvárt, amikor alá kellett volna írnia), ott van mindazoknak a neve, akit tervezéstől kezdve elvi kiállásukkal vagy gyakorlati tanácsaikkal segítették az alakuló írócsoport munkáját. Közülük Szenczei László és Wass Albert nem sokkal a megalakulás után eltávolodtak a közösségtől. Bözödi tehát nem szerepelt az aláírók között, az előkészületekben való részvételéről pedig – amint ez a levelekből is kiderült – csak a beavatott szűk kör tudott. E két dolognak köszönhető Kovách Aladár levele: az egyetlen olyan általam ismert dokumentum – eltekintve az 1943-as Pásztortűz-beli cikktől –, amely helyteleníti az új erdélyi írócsoport létrejöttét.13 Indoklása nem érdektelen, hiszen nem „személyes ügy” szülte ellenérzését, hanem a „közösség ügye”, a magyar kultúra egységét féltő gondolat, Budapestről szemlélve igen könnyen ítélték belterjesnek, provinciálisnak a vidéki irodalmi egyesületeket, köröket, könyvkiadókat, lapokat – ideértve az észak-erdélyi és a felvidéki városokét is –, anélkül, hogy alaposabban ismerték volna működésüket, a közművelődésben betöltött szerepüket. Kovách Aladár, a Bolyai Akadémia vezetője, ismerte a sajátos erdélyi kultúrát és gondolkodásmódot, de ismerte azokat a követelményeket is, amelyeket a kisebbségi helyzet részleges megszűnése után az egyetemes magyar művelődés fogalma hordozott. Attól tartott, hogy az irodalmi önállóság, a transzilván jelleg megőrzése előbb-utóbb „lelki különálláshoz” fog vezetni.
„Szabédi Laciéknak valami gyarló szervezkedéséről olvasok időnként színtelen, szürke, jellegtelen nyilatkozatokat. Tudom, hogy Téged mint összeférhetetlent átejtettek, s ennek őszintén örültem. Fontos, hogy teljesen szabad légy, fontos, hogy Budapesthez kapcsolódj – ma szükségtelen kis-transylván irodalomcsődületet támasztani; – nekünk itt Pesten pontosan ugyanazok a problémáink egyetemes kérdésekben vagy az előttünk járókkal szemben, mint odaát, de több az eszköz, nagyobb a hatósugár. Ma csak hídnak szabad lenni a két országrész között, nem hídfőnek vagy bunkernek. Ezt meg kell érteni. Ha van egy kvári könyvkereskedő, aki kiadói szerepkört akar játszani: jól van, tegye, rendben van, annyi anyag van, hogy öt kiadó se győzné. Csak azt tegyék, hogy Belvárosi Kávéház Tömörület címén új erdélyiség jelszóval akár csak látszatát is nyújtsák a románok s egyéb rosszindulatú idegenek számára a lelki különállásnak. Itt megy át ez a probléma országos érdekekbe. Azért, hogy én Kvárott nagyobb fiú legyek, mert kisebb a társaság, s alacsonyabb a vakondtúrás, nem szükséges Magyarországnak, a Dunának, Budapestnek hátat fordítani, értsék meg, hogy az erdélyi provincializmus mint irodalompolitika, csak a megszállás éveiben volt indokolt.
Kovách Aladár nézete vitatható annyiban, hogy nem fontos minden írónak Budapesthez kapcsolódnia, s nem feltétlenül „kis-transylván irodalomcsődület” egy új íróközösség létrehozása Erdélyben Mindenesetre úgy tűnik, nem olvasta el elég figyelmesen a nyilatkozatot, hiszen abból kiderül, hogy a Termés írói köre nem határolta el magát az egységes magyar kultúra szolgálatától. A transzilvanizmus, amely a kisebbségi művelődés tartópillére volt, valóban szükségtelenné vált a régi formájában (valószínűleg ezt érti „provincializmus” alatt Kovách Aladár). Az általa is fontosnak tartott híd-szerep azonban csak akkor valósulhat meg, ha az ezekben az években tért hódító nemzedék – amint tervezte is – az erdélyiség hagyományait megőrizve fordul az új, valóban szélesebbre tárt kapu felé. Féja Géza, aki a Reggeli Magyarországban elemezte a beköszöntő nyilatkozatot, nem osztja a fenti véleményt, sőt kurzív szedéssel emeli ki, hogy „Eddig Erdélyt szállították Magyarország felé. Most: Magyarországot akarják Erdélybe vezetni.”14
Összehasonlítja az első és a második nemzedék jellegét és felvállalt feladatait. Hibául rója fel azoknak, akik a kisebbségi évek erdélyi könyvkiadását és közművelődését irányították, hogy „túlságosan keveset gondoltak arra, hogy közvetlen kapcsolatokat teremtsenek az írók és az erdélyi közönség között. Az sem jutott eszükbe, hogy némiképpen mégis írói és irodalmi feladat a nép kulturális gondozása vagy pedig a közérdekű irodalmi kultúra megteremtése”.15 A második nemzedéknél ezek célkitűzésként szerepelnek, így Féja, amikor kiáltványukat elemzi, ismét a nyomdatechnika segítségével emeli ki, hogy az írás mellett, saját írói munkájuk mellett a népi közművelődést is szolgálják terveik. Ennek a cikknek a tükrében látszik igazán, milyen elhamarkodottan ítélte meg Kovách Aladár azt az új íróközösséget, amely hamarosan irodalmi felolvasó esten mutatkozott be Kolozsvárott (november 7-én), majd ezt követően az EMKE-vel16 együttműködve, megkezdődött a tervezett közművelődési előadásaik sorozata, s decemberben, ahogyan elgondolták, megjelent évnegyedes folyóiratuk, a Termés első száma.
Jegyzetek
1. Kiss Jenő: Fiatal erdélyi írók brassói estje. In.: Emberközelből. Dacia, Kolozsvár, 1979. 185– 186. p.
2. -á-: A Helikon harca önmagával és a fiatalok íróközösségével. Székely Szó, 1942. aug 9. 5. p (-á- = Szász Endre)
3. Üdvözlény szabadság. Szentgericei Jakab Jenő kiadása. Kolozsvár, 1942. 5. p.
4. Igaz Szó, 1969. 3. sz. 396–397. p.
5. Bözödi György levele Szabédi Lászlónak. 1942. aug. 3.
6. Szabédi László levele Bözödi Györgynek. 1942. aug. 5.
7. Bözödi György levele Szabédi Lászlónak. 1942. aug. 6
8. Tájékoztató jelentés a 15. marosvécsi találkozóról. Erdélyi Helikon, 1942. 9. sz. 606–607. p.
9. Az írói közösség nyilatkozata. Erdélyi Helikon, 1942. 9. sz. 596–604. p.
10.  Szentimrei Jenő: Termés. Magyar Csillag, 1943. 3. az. 155–158. p.
11.  Szentimrei Jenő: i.m. 155. p.
12.  Asztalos István levele Bözödi Györgynek Igaz Szó, 1969. 3. az. 397–399. p. A kiemelések Asztalostól valók.
13.  Kovách Aladár levele Bözödi Györgynek. 1942. nov. 12.
14.  Féja Géza: Írók kiáltványa. Reggeli Magyarország. 1942 okt. 25. 7. p.
15.  Féja Géza: i. m. i. h.
16.  EMKE = Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület. Hasonló Szervezet az ÉMKE, az északkelet-magyarországi Kulturális Egyesület is, amely a Termés íróit 1943-ban Kárpátaljára hívta meg.
B. NÁDOR ORSOLYA

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék