DOKUMENTUM
DOKUMENTUM
A Termés megalakulása
Brassóban, 1937 októberében mutatkozott be először az erdélyi magyar irodalom
új nemzedéke: azok a fiatal írók, költök, akiknek az indulása már a kisebbségi
évekhez kötődött. Kiss Jenő emlékei szerint1 a legkülönbözőbb
társadalmi helyzetű és nézetű alkotók (paraszti, polgári, arisztokrata
származásúak) olvasták fel műveiket az unitárius templomban összegyűlt közönség
előtt. Ott volt Bözödi György, Kiss Jenő, Szabédi László – a Termés későbbi
alapítói közül; majdani ellenfelük, Vásárhelyi Ziegler Emil; a munkásíró Nagy
István és Wass Albert gróf, aki Marosvécs mintájára Vasasszentgotthárdra hívta
nemzedéktársait. Akik nem lehettek jelen az irodalmi esten, azok az Új
Erdélyi Antológiából (Kolozsvár, 1937) ismerhették meg a romantikus
életfelfogással szembefordult fiatalok verseit, elbeszéléseit. Ez a nemzedék jelentette
az ugyancsak októberben (2–4.) tartott Vásárhelyi Találkozó derékhadát, azét az
összejövetelét, amelyen először fogalmazták meg egységesen, a demokratikus
eszmeiség jegyében a kisebbségbe szorult erdélyi magyarság hitvallását. Többen
közülük kapcsolatban voltak az Erdélyi Fiatalokkal, ők hozták létre 1939-ben az
Erdélyi Enciklopédia könyvkiadói vállalkozást is, amelynek keretében – a
Magyarország felfedezése-sorozathoz hasonlóan – szociográfiai indíttatású művek
jelentek meg, főként olyanok, amelyeket az Erdélyi Szépmíves Céh nem vállalt. A
harmincas évek második felében kezdtek kialakulni az új nemzedéken belül az
egyes eszmék szerint összetartó csoportosulások, a szorosabbra fűzött baráti
kötelékek – ez az általános helykeresés időszaka volt. Egy csoportosulás ezek
közül igen fontos a Termés szempontjából. 1935-ben az akkori
huszonévesek félhavi szemlét indítottak Kolozsvárott Koós-Kovács István
szerkesztésében. Mindössze hat száma jelent meg, azután az anyagi nehézségek
miatt átadták a lapengedélyt – és ezzel együtt nevüket, a Hitelt – az
1936-tól ’44-ig ugyanezen a néven megjelenő folyóiratnak. A főmunkatársak
között volt Bözödi György, Kárász József, Makkai László, Szabédi László, Szabó
Lajos, Szenczei László, Venczel József; szerepelt benne Kiss Jenő s Szemlér
Ferenc néhány írása, valamint illusztrációként Gy. Szabó Béla egy-egy
fametszete. Az 1935-ös Hitel irodalmi jellegű szemle volt – írtak egyebek
között a lengyel, a román irodalmi életről, arcképsorozatban mutatták be a
fiatal írókat (Illyést, Kodolányit stb), műfordításokat közöltek és
könyvrecenziókat –, de minden számban volt legalább egy cikk a nemzeti, ezen
belül a nemzedéki önismeret kérdéséről s az erdélyi kisebbségi kulturális élet
alakulásáról. Írásaik általában nem egy laphoz kötődtek, egy-egy név több
helyütt is fölbukkant, így az Erdélyi Helikonban, a Korunkban, a Pásztortűzben,
a Keleti Újságban, az Ellenzékben, a Brassói Lapokban, az Erdélyi Fiatalokban
és a későbbi (1936–44) Hitelben.
A bécsi döntés után a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdélyben az a kisebbségi
írói szemlélet, amely a megelőző időkben megtartó erő volt, időszerűtlenné
vált. Egyénnek és közösségnek egyaránt meg kellett találnia azt a módot, amely
az erdélyiség sajátos színeit megőrizve igazodik a megváltozott körülményekhez.
Módosultak a publikációs lehetőségek is egyfelől, mert a megnagyobbodott
Magyarország minden sajtóterméke szívesen közölt erdélyi íróktól; másfelől,
mert a fentebb említett kisebbségi magyar lapok közül csak két irodalmi fórum
maradt (az Erdélyi Helikon és a Pásztortűz), a Hitel a társadalomtudományok
felé hajlott, keveset foglalkozott az irodalmi élettel, a Kelet Népe pedig
1942-ben, Móricz halálával megszűnt. A negyvenes évek elejére erősen
visszaesett a két vezető irodalmi lap színvonala: fokozatosan elszürkültek,
bezáródtak, s egyre érezhetőbbé vált, hogy valamiféle pezsdítő változásra lenne
szükség. Hasonló bezárkózás, a vállalkozó kedv lankadása volt tapasztalható az
Erdélyi Szépmíves Céhnél is.
A sajtóban több támadás érte a Helikon közösségét, kiadóját és lapját. Ezek
közül az egyik a marosvásárhelyi Székely Szóban jelent meg, s jellegzetes
példája az erősödő általános ellenérzésnek:
„... már nem lehetett újabb meg újabb pesti szubvenciókat kitalpalni a
Helikonnak, és önként kiütközött az a kérdés is, mi értelme van az
anyaországgal egyesült Erdélyben kiadást készíteni a Helikon könyveiből, amikor
a budapesti nyomda lényegesen jobb nyomdatechnikával, könnyűszerrel kinyomhatná
az erdélyi kiadás pár száz többletpéldányát is”2 A cikkíró az erdélyi
könyvkiadás – és a Szépmíves Céh – létjogosultságát kérdőjelezi meg,
megfeledkezve a kisebbségi esztendőkben betöltött igen fontos szerepéről. Maga
a helikoni íróközösség is tarthatatlannak ítélte az 1942-es állapotot, ezért a
15. marosvécsi összejövetel egyik sarkalatos pontja lett az önvizsgálat és az
újjáalakulás módjának megtalálása.
Míg az említett lapok és szervezetek gyöngültek, a fiatal nemzedék egyre
erősödött, s helyet követelt magának az irodalomban. Az 1942-es könyvnapra
kiadott Üdvözlégy szabadság antológia fiatal költői (Derzsi Sándor,
Hegyi Endre, Horváth Imre, Horváth István, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Szabédi
László, Varró Dezső) az előszóban hangsúlyozzák, hogy „Erdély fiatal költőiben
– a nagy elődökhöz méltóan – elevenen él a történelmi lelkiismeret s a nemzet
sorsának szüntelenül vigyázó gondja.”3 Vállalják tehát az erdélyi
irodalom folyamatosságát, az előttük járók örökségét, de nem fogadják el a
hozzá nem értő, mégis fontos irodalompolitikai (szerkesztői, lektori) helyet
elfoglaló gyenge utódok által támasztott követelményeket. Ez az antológia az
alakuló írói közösség történetében a közvetlen előzményekhez tartozik. A kiadó,
dr. Szentgericei Jakab Jenő később vállalta folyóiratuknak és tervezett
könyvsorozatuknak a megjelentetését is. A csoport több tagjához személyes
kapcsolat fűzte, így Szabédi Lászlóhoz, aki ötödik gimnazista korában tanította
hittanra – akkor még mint Székely László; a bözödi születésű Jakab Györgyhöz
(Bözödi), aki osztálytársa volt; Jékelyvel és Kiss Jenővel a készülő antológia
alapozta meg barátságát. Szabédi László 1942. július 30án keltezett, Bözödinek
szóló levelében4 a formálódó közösség terveiről ír, a Pásztortűz
esetleges átvételéről, a Helikon közelgő üléséről, Tompa Lászlóék
marosvásárhelyi próbálkozásáról („Mint hallom, Tompa L.-ék is akarnak valamit,
a Zord Időket feltámasztani M. V.-helyt. Jele, hogy valamit igazán kell
csinálni.”), s N. B. megjegyzéssel írja:
„Nemcsak a lapról van szó, írói közösséget akarunk alakítani.
Tagok: Asztalos, Bözödi, Jékely, Kiss, Szabédi, Wass, Kovács Gy, Gagyi, Hegyi,
Varró, Horváth I., Derzsi, Szabó Lajos, esetleg mások is. Ezeken kívül számos
munkatárs. Légy jó, írd meg a véleményedet az írói közösség megalakításának
gondolatáról.
L.”
A felsorolt nevek legtöbbje már előfordult vagy az 1937-es brassói irodalmi
esten, vagy az Új Erdélyi Antológiában, vagy az Üdvözlégy
szabadság szerzői között; van, aki ekkor már Erdély-szerte ismert, így
Szabédi, Jékely, Bözödi, Kiss Jenő. Szabédi László „spiritus rector”-i szerepe
már ezekben az években kezd kirajzolódni. Levelezéséből kitűnik, milyen
szövevényes rendszerrel kellett megküzdenie annak a fiatal íróközösségnek,
amelyik sem a Helikonhoz, sem a Vásárhelyi Ziegler irányította Pásztortűzhöz
nem akart tartozni. Az alapító tagok többsége Kolozsvárt élt, így élőszóban
értesülhettek az újabb fejleményekről. Bözödinek azonban, aki Marosvásárhelyt
lakott, nem mindig volt lehetősége a személyes találkozásra, ezért levélben
értesítették a tervekről, a tárgyalásokról, a Helikon előtt képviselendő
álláspontról. A Szabédinak küldött válaszlevelek hangvétele szigorú, esetenként
ironikus, és minden esetben látszik, hogy szerzőjük igen alaposan átgondolta
minden egyes mondatát. Tudja, hogy az ő neve a Székely bánja 1938-as
megjelenése, illetve a kiadás körüli nézeteltérések óta (a könyv 17 fiatal író
összefogásával jelent meg, miután a helikoni kiadó visszautasította), nem
biztos támasz egy új kezdeményezéshez, ezért a közösség érdekében inkább önmaga
háttérben maradását javasolja, amíg végig nem viszik az ügyet.
Bözödi György és Szabadi László fennmaradt levelezéséből az alapító gondolattól
a megvalósulásig követhetők az események, a menet közben felmerült elvi
állásfoglalások és gyakorlati teendők.
„Végre, hogy valamit csináltok a sok tervezés után. A Pásztortűz átvétele ha
sikerül, roppant nagy jelentőségű volna mindnyájunk számára, nem csak
nemzedékünk szempontjából, hanem egyénileg is, mert akkor bizonyára többet
dolgoznánk. Én most veszem észre magam, hogy nem szándékosan, de „véletlenül”
már évek óta nem írtam oda sem, valahogy meg is feledkeztem, hogy létezik,
annyira eljelentéktelenedett. Ennek az eljelentéktelenedésnek szándék nélkül mi
is okozói voltunk ugyan, de legfőképpen V. Z., aki amolyan dilettáns
műtörténeti lappá képezte át. Legnagyobb örömmel vennék részt a munkában, ha –
ismétlem – sikerülne, de erre nem sok reményem van. V. Z.-től nem lesz könnyű
megszabadulni, vele pedig nem tehet. Főleg azért nem lesz könnyű, mert az
engedély az ő nevére szól, átírása pedig nagyon nehéz. Nem lehetetlen, de
nehéz, viszont ha más akadály nem lesz, ezt talán el lehet intézni.
Az írói közösségre feltétlenül szükség lesz, de a siker érdekében kérlek,
egyelőre csak a ti magatok nevében beszéljetek, és intézzétek a dolgokat.
Tudom, hogy menynyire hátrányára volna az elhatározásotokra, ha felmerülne az
ón nevem is, különösen a közeli Helikon-találkozón, ahol megbeszélik a dolgot.
Általában a Helikon és az egyes vezetők előtt is annyira vörös posztó a nevem,
hogy idegesítené őket, ha arra gondolnának, hogy engem is szerephez juttatnak
azáltal, ha a lapról lemondanak. Viszont Asztalos, Jékely és Szabédi neve
olyan, amiért meghozzák esetleg ezt az irodalmi áldozatot, habár a
Járosi-Tavaszi front nagy szívfájdalmával számolnia kell. Lehet, hogy borúlátó
vagyok, de én ismerem annyira csökönyösnek ezt a baráti kört, hogy ilyen
áldozatot ne tételezzek fel róluk. Ha ugyan egy másik körülmény nem kényszeríti
őket a napról napra fogyó előfizetők, az anyagi zavarok és a ráfizetés, amit
esetleg megsokallhattak.
De ezen a ponton számunkra is kérdések merülnek fel. Anyagiakat kell vállalni a
lappal, mert az első hónapokban legalábbis biztos a ráfizetés. Nem tudom, erre
nézve milyen tervetek vagy megoldásotok van, de jóelőre figyelembe kell venni.
De ezt a kérdést is megoldjuk valahogy, én például hajlandó vagyok tőlem
telhetőleg anyagi áldozatot is vállalni. Tehát minden körülmények között ütni
kell a vasat, és feltétlenül ki kell erőszakolni tőlük a lapot. Erre most van a
legjobb alkalom, mert mélyponton állanak, nem szabad lélegzethez engedni őket,
mert ha egy-két héten belül nem oldódik meg, akkor ismét elposványosodik, és
reménytelen huzavona lesz belőle.” 5
Bözödi György soraiból a kor erdélyi irodalmi életének fontos összetevői
rajzolódnak ki: a Pásztortűz eljelentéktelenedésében saját nemzedékét is
felelősnek tartja; utal a lapindítás körüli hivatalos, anyagi és személyi
nehézségekre, a Helikon várható reagálására. Szabédi nem sokat várakoztatja,
augusztus 5-én, néhány nappal a 15. vécsi összejövetel előtt háromoldalas
részletes levelet ír Marosvásárhelyre, amelyben – nyilván a többiekkel való
megbeszélés alapján – meghatározza az íróközösség jellegét és feladatait. A
levél elején az Üdvözlégy szabadság antológiával kapcsolatban írja,
hogy annak sikere nyomán Jakab Jenő is hajlik a további együttműködésre, annál
is inkább, mert a könyv iránti kereslet azt mutatta, hogy nagyszámú
olvasóközönségre lehet számítani. Majd beszámol a Pásztortűz átvételének
mozzanatairól, a baráti kör félreértéséről, a katonáskodó Vásárhelyi Ziegler
Emil sértődött üzenetéről, a szerkesztők személye körüli huzavonáról. Szavaiból
nyilvánvaló, hogy a nagy elődöt, Reményik Sándort szívesen vállalják mint
alapítót, de Tavaszy Sándorral nem kívánnak közösködni. Eredetileg Asztalos
István és Bözödi György neve merült föl mint szerkesztőké, de más megoldást
választottak: az írókör vezetőiből összeállt bizottság irányítaná a lapot.
Bözödi – amint ő maga is javasolta – kimaradt a Helikonra szánt
előterjesztésből, mert a többiek is egyetértettek azzal, hogy személye
ellenérzést válthat ki, s ez az ügy sikerét veszélyeztetné A Helikon tehát
hiába gyöngült meg az általános vélemény szerint, hiába érte olyan sok bírálat,
mégis megőrizte döntnöki szerepét: múltja tiszteletet parancsolt minden
korosztálynak. Az alkalmasnak látszó időpont mellett – amire Tamási hívta fel a
figyelmüket – ez volt az oka, hogy a fiatalok, akik közül többen is tagjai
voltak a Helikonnak, a vécsi találkozót választották terveik nyilvánosságra
hozására. Igazolni akarták, hogy nem az erdélyi irodalom egységét bomlasztó
nemzedéki leválásra készülnek, hanem a megújuló helikoni íróközösség alapelveit
elfogadó, de saját célkitűzéseiket a megváltozott történelmi feltételeknek és a
magyar népi mozgalom demokratikus iránymutatásának megfelelően formáló
nemzedéki csoport kialakítására.
„Tulajdonképpen úgy áll a dolog, hogy Asztalos, Kiss és én összeültünk, hogy
valamit csinálni kéne. Abból a kezdeményből indultunk ki, ami a román hatóságok
miatt maradt volt félbe, a kiszállásokból. Folytatni kellene valamilyen
formában a közös munkát. Az Üdvözlény szabadság szép sikere
megmutatta, hogy igenis volna mód rá, hogy közönséget kapjunk magunknak (…) A
nagy tapasztalat az volt, hogy a változásra csak mi reagáltunk méltó módon,
valamint az, hogy tudtunk reagálni, ámbár illetékes körök elfelejtettek
felszólítani minket, hogy alkossunk egy antológiát. Kiadót is kaptunk (Jakab
Jenőt), vagyis új erőkkel is számolhatunk. A beszélgetésből az alakult ki,
hogy úgy látszik, nagyobb erőt jelentünk, mint amennyit általában szoktak
nekünk tulajdonítani. Felmerült tehát az írói közösség megalakításának
gondolata. A munkatervet három pontban határoztuk meg: 1. kiszállások és városi
irodalmi felolvasások; 2. könyvsorozat (a Jakab J. kiadásában); és 3.
folyóirat. Így jutott eszünkbe, hogy mielőtt új folyóirat alapítására szánnók
rá magunkat, ajánlatot teszünk a Pásztortűz átvételére. Az ajánlatot meg is
tettük Moldován Palinak, megkérve őt, hogy ajánlatunkat továbbítsa a Pásztortűz
baráti közösségének, s adjanak módot nekünk egy teljes számban való
beszélgetésre. Össze is ültünk (ők öten, mi hárman), de kiderült, hogy
ajánlatunkat félreértették (gyanúm szerint szántszándékkal). Mi ugyanis azt
mondtuk, hogy a lap vezetését teljesen át akarjuk venni, de ami a lap
tulajdonjogát illeti, abból csak annyi részt igényelünk, amennyi számunkra a
teljes szellemi függetlenséget biztosítaná, ha azonban úgy látnák jobbnak, mi a
lap tulajdonjogát is teljes egészében átvállaljuk. Ők ezt úgy értelmezték, hogy
belterjesebben be akarunk kapcsolódni a lap munkájába, s azt örömmel vették, s
a következő formulát ajánlták: Pásztortűz, alapította Reményik Sándor, Tavaszy
S. közreműködésével szerkeszti Szabédi László vagy Asztalos István vagy Kiss
Jenő. Mi aztán kifejtettük, hogy ez nem felel meg a mi elképzelésünknek. Mi
csak a Reményik nevét volnánk hajlandók átvállalni, tehát: Pásztortűz,
alapította Reményik Sándor, szerkesztőbizottság: Asztalos, Jékely, Kiss,
Szabédi; felelős kiadó Szabédi (vagy valamelyik). Ez a siker kedvéért. Az
eredeti elképzelésünk az volt, hogy Asztalos és Bözödi szerkesztik
a lapot. Megtudtuk azonban, amit leveledben magad is írsz, hogy a te neved
vörös posztó, s nem akartuk már eleve kockáztatni az ügy sikerét. Kissé
szégyelltük is a dolgot, de végeredményben itt úgyis csak formaságokról van
szó. Mi Reád minden körülmények között számítunk. Erre aztán azt mondtak, hogy
végleges választ augusztus végén adnak, addig megbeszélik V. Zieglerrel is a
dolgot. Időközben Kéki írt V. Zieglernek (de neveinket, elég ügyetlenül, nem
említve), mire V. Z. egy dühös választ adott, hogy amíg ő magyar honvéd, mik
nem készülnek a háta megett. Tehát valóban el kell készülni a legrosszabbra.
Közben mi elhatároztuk, hogy a dolog méregfogát kihúzzuk a Helikon felé, s
felkerestük előbb Tamásit, aki örömmel verte elhatározásunk, majd Kovács Lacit
is (itt a formula az volt, hogy ő, a Helikon szerkesztője, nyugtassa meg a
Pásztortűz baráti körét, hogy nem lát a lap átvételében ellenséges aktust).
Tamási figyelmeztetett arra, hogy 14–15–16-án helikoni összejövetel lesz
Vécsen, s azon tisztázzuk az új írói közösség viszonyát a helikoni írói
közösséghez. E tekintetben még hátravannak a megbeszélések; nyilván konkrét
ajánlatokkal kellene előállni. E pillanatban még azt sem tudjuk, mi volna jó,
az-e, ha az írói közösséget valóban megalakítanánk még 15-e előtt, vagy a vécsi
összejövetel utánra halasztanánk. Légy elkészülve, hogy esetleg döntünk nálad
nélkül, de mindenképpen számítunk arra, hogy nem dezavuálsz majd minket.
Erre a vécsi összejövetelre engem is elhívtak. (…) Valószínű, hogy valóban
elmegyek. Mindenesetre kíváncsi vagyok, mi lesz. Újra akarják szervezni a
Helikont. Bizonyára, ki akarják küszöbölni a zsidókat. Meglátjuk, meddig mennek
el, s azt is, milyen szerepet szánnak nekünk. Rossz jel, hogy Téged, úgy
látszik, semmi körülmények között nem hajlandók meginvitálni, ill. Jánossal
meginvitáltatni. Kár, hogy nem vagy itt; sok mindent lehetne s kellene most
megtárgyalni. De végeredményben azt hiszem, most már mennek a dolgok maguktól.
A mi írói közösségünket én elég természetes (Sz. L. kiemelése)
alakulatnak látom ahhoz, hogy ne féltsem apró esetlegességektől. Van itt
egy-két olyan fontos pont, ami nem érdemünk, de helyzeti előnyünk: közülünk
kimaradtak a zsidók, s mi magunk nem voltunk soha szabadkőművesek. Én annak,
aki volt, nem rovom fel, hogy volt; tény azonban, hogy mégis egészségesebb
dolog, ha nem kell kimagyarázásokkal kezdeni, hanem eleve mentesek vagyunk
minden balaszttól.
..............
Ami a lap anyagi oldalát Illeti, Jakab Jenő venné ál a lapot, de ezt még egy
ideig nem publikáljuk. Ő is veres posztó! De mi magunk is részt akarunk
vállalni.”6
.............
Egy nappal később, augusztus 6-án Bözödi meglehetősen Indulatos levelet küldőn
Kolozsvárra7 Ebben egyetért ugyan azzal, hogy nemzedékük jelentősebbnek
ígérkezik, mint azt sokan gondolták, tehát valóságos erőt hordoz magában, s nem
kényszerűi a meglévő megnyilvánulási formák maradéktalan elfogadására, de
aggályai vannak, sőt ellenérzése is a Vécsen tervezett tárgyalásokkal szemben.
Ítélőszéknek nevezi a Helikont, amely elé „odaráncigálják” a fiatal nemzedék
meghívásra érdemesített képviselőit, holott annak erre sem joga, sem megfelelő
irodalmi ereje nincs Bözödi szerint. Véleményében ezúttal (elbillen az
egyensúly a realitás és az indulat között, hiszen ha gyengült is a Helikon,
mégis mindvégig tekintélynek örvendett, s a vele való kapcsolatot szinte senki
sem kerülhette ki, lettlégyen tagja vagy ellenzője. Jó alkalom volt a
marosvécsi találkozó arra, hogy az új íróközösség itt jelentse be megalakulását.
Aggodalma annyiban volt jogos, hogy az íróközösség még inkább csoport volt, s a
szervezetlenség, kialakulatlanság észrevétlen hibái miatt esetleg
részletmegoldásokra kényszerülhettek volna – ezt pedig Bözödi határozottan
ellenezte. Hangsúlyozta, hogy csak akkor vállalja a közösséget, ha sikerül a
teljes önállóságot elfogadtatni a Helikonnal. Augusztus elején azonban, amint
ez a fenti levelekből is látható volt, még sok részletkérdés várt tisztázásra.
A Pásztortűz ügye is félmegoldásnak látszott, ezért javasolta helyette az
Erdélyi Szemle átvételét. Az események úgy alakultak Vécsen, hogy az új
nemzedék írói elfogadtatták magukat, a Helikon tudomásul vette önállóságukat,
és így Bözödi is lelkes munkatársként vette ki részét a további teendőkből.
„Leveled sok fontos kérdést vet fel, és sietek a válasszal, mert mint látom,
határidők szerepelnek, és azoknak eljötte előtt még sok mindent tisztáznunk
kell. Örvendek, hogy az Asztalossal és Kissel folytatott beszélgetésekben arra
a megállapításra jutottatok, hogy nemzedékünk vagy társaságunk nagyobb erőt
jelent, mint amit általában szoktak nekünk tulajdonítani. Ezt én már
nagyon rég mondom, annál is inkább, mert jól látom, hogy ennek tudatában vannak
a helikoni oldalon, és szándékosan igyekeznek eljelentékteleníteni,
szétforgácsolni és szétzülleszteni és a meglévő erő továbbfejlődését
megakadályozni. Ezért sürgettem mindig, hogy tennünk kell valamit, a Helikon és
a Pásztortűz mellett és azok ellenére is. Velük bármilyen kompromisszum csak a
mi hátrányunkra és jelentőségünk csökkentésére lehet. Természetes, hogy a
Pásztortüzet nem vehetjük úgy át, hogy „belekapcsolódunk
intenzívebben”, mert arról mondanánk le, amit éppen tenni akarunk. Nagyon jól
tudom, hogy nem annyira zsidómentes magatartásom és gondolkozásom miatt lettem
vörös posztó mindkét kör szemében, hanem azért, mert ezt az álláspontomat –
ellenük irányuló, függetlenülni igyekező álláspontomat – már régen látják.
Hiszen már a román idők végén is inkább pesti lapokba írtam, két rossz közül –
a nagyobbikat választva. Úgy látom a jelekből, főleg a ti megmozdulásotokból,
hogy mindnyájunk számára elérkezett most már a döntés pillanata. Ha most nem
vagyunk elég erősek megvívni a magunk harcát – ezt pedig minden írói nemzedék
meg kellett tegye, aki valamire jutni akart –, akkor újabb hosszú esztendőkre
eljátsszuk a lehetőséget. Az esztendők pedig nagyon telnek, és ha nem
vigyázunk, kiesünk az időből, és azt vesszük észre, hogy majd nálunknál is
fiatalabb nemzedék jelentkezik, és mi erőtlenségünkben teljesen háttérbe
szorulunk, örökre jelentéktelenek maradunk. De hogy ez a kérdés mennyire nem
csupán nemzedéki kérdés, hanem szellemi alkat kérdése is, mi sem bizonyítja
jobban, mint éppen antológiátok. Régóta tudjuk, hogy mi másképpen gondolkozunk
és másképpen látunk, mint a helikoni társaság, ez bármelyikünk írásaival
könnyen szemléltethető, tehát nekünk szellemileg sem sok kapcsolatunk van
azokkal, akikkel most tárgyalnunk kell függetlenségünk ügyében. Viszont attól
félek, hogy a sok tárgyalás a mi hátrányunkra lesz, nemcsak eléggé harcos
magatartásunk, hanem szervezetlenségünk miatt is. Az ilyen dolgokat nem lehet
az ellentáborral való tárgyalásokkal kezdeni, hanem – ne mosolyogj –
forradalommal. Ennek az utóbbinak a szellemi eszközeit is kell használnunk.
Az hiszem, látod, hogy nem elmélkedés ez a hosszúra nyújtott levél, mert
konkrét dolgokra vonatkozik. Én úgy látom, eljött a döntés ideje
mindnyájunknak. És úgy látom, nekem csak akkor van közöttetek helyem, ha ezt az
álláspontot magatokévá teszitek Ha most is félmegegyezéssel zárul a felkavart
ügy, attól félek, szükségképpen szétválnak a mi útjaink is, mert én inkább a
magányba záródom, semhogy olyan körökben szerepeljek, melyeknek erkölcse,
szelleme és célja számomra idegen. A becsület és barátság kötelez arra, hogy
ezt neked megírjam.
Nem akarok jósként szerepelni, de mostani leveled megerősíti azt, amit legutóbb
írtam a Pásztortűzzel kapcsolatos aggályaimról. A személyeket és a viszonyokat
ismerve, kedvező hangú értesítésed dacára is tisztában voltam vele, hogy ez a
terv nem sikerülhet, mert ők nem adják át a lapot. Nem adják azért, mert nem
akarnak lemondani róla, ez természetes, és főleg nem-adják azért, mert minket,
a rettegetteket engednének ezáltal előre törni. Ők kompromisszumot szívesen
tesznek addig, amíg a saját ügyüket nem érinti hátrányosan, az pedig, ha
«belekapcsolódunk», nekik mérhetetlen előnyükre lenne, amilyen mérhetetlen
hátrányunkra nekünk. Megnyugtat, hogy leveledből ítélve ezt a módot ti is
elutasítjátok, és a dolog elintéződik azzal, hogy félreértés történt.
Másik aggasztó körülmény, hogy a helikoni tanácskozástól tették függővé a
dolgok további alakulását. Ez ismét csak taktikai fogás lehet, de nagyon
átlátszóan rosszindulatú fogás velünk szemben. Hogy ugyanis a
Pásztortűz ügye felett miért kell a Helikonnak dönteni, azt a fennálló
kapcsolatokat ismerve sem tudom megérteni. Sértőnek találom, hogy egy ilyen
ügyben is a Helikon elé ráncigáljanak bennünket, mint valami legfőbb ítélőszék
elé, holott a Helikonnak erre sem erkölcsi, sem szellemi, sem irodalmi ereje
vagy joga nincs. Ellenben ez a módszer kitűnően alkalmas a mi társaságunk
bomlasztására Hogy ezt mennyire tudják, a tanácskozás előkészítése elárulja.
Tudtommal csak téged hívtak meg, mint új fiút, ha esetleg másokat is hívtak, az
csak rontja számunkra a helyzetet. Mert ha egyszer elmentetek és
belekapcsolódtatok, azután már sokkal rosszabb „kikapcsolódni”. Úgy látom, mint
te is írod, hogy nem kizárólag a régi helikoni összejövetelről van szó, hanem
új írói közösség alakításáról. A régi társaságot megtisztogatják, lehetőleg
kihagyják a zsidókat, és új erőkkel frissítik fel magukat. Téged, amint látom,
ez az új lehetőség késztet arra, hogy esetleg elmenj, habár, mint írod, azért
várod a meghívást, hogy határozott visszautasítás megindoklására legyen
alkalmad. Jól tudod, hogy én ugyanígy vagyok, azzal a különbséggel, hogy engem
meg sem hívtak. Teljesen a te dolgod, hogy végeredményben miként határozol és
elmész-e, de ebben a fontos pillanatban szükségesnek látom mégis a magam
részéről hozzászólni. Azt írod, azért mennél el, hogy társaságunk nagyobb
számban legyen képviselve. De miért legyen nagyobb számban képviselve? Ha arról
van szó, hogy a társaság akar megbeszélni valamit vagy ők akarnak megbeszélni a
társasággal, akkor menjen el az egész társaság! (B. Gy. kiemelése) (…)
Ti állítsatok össze egy névsort azokból, akiket az írót körötökben vagy baráti
körötökben szerepeltetni akartok, akár munkaközösség vagy főmunkatársak a
lapnál, vagy bármilyen címen, ez nem fontos. Fontos az, hogy ez a névsor elkészüljön,
meg végre tisztázná számunkra is, hogy kikről és miről van szó. Ezt a névsort
sürgősen nyújtsátok be a Helikonnak, jelezve, hogy ha valamit meg akarnak
beszélni a társasággal, amely a Pásztortüzet át akarja venni, úgy ezekkel az
emberekkel beszéljék meg, mert helyettük egy-kettő nem nyilatkozhatik. (…)
Bár mondom, nem látom be, hogy egyáltalában miért kell velük tárgyalnunk a
magunk ügyéről, és miért nem intézhetjük tőlük teljesen függetlenül.
Ennek az utóbbinak ez volna a módja. Teljesen új lapot indítani, ami
nehéz ugyan, de nem lehetetlen. Másik mód: tárgyalni esetleg az Erdélyi
Szemlével, amit tetszés szerint átalakíthatnánk. Nagy László régóta ajánlgatja
nekem, azt hiszem, át lehetne venni… Ha a Pásztortűz ügye nem halad jó
mederben, nem érdemes erőszakolni, nehogy nevetségessé tegyük magunkat.”
Amint a fenti levélváltásból kitűnik, nemcsak a Helikon írói készültek nagy
átszervező tervekkel a vécsi összejövetelre, hanem a fiatalok, a
nagyjából egykorú nemzedék meghívott képviselői is (Asztalos István, Gagyi
László, Jékely Zoltán, Kiss Jenő, Kovács László, Szabédi László, Szenczei
László, Wass Albert). Asztalost, Jékelyt és Szabadit ekkor választották a
munkaközösség tagjává. A találkozóról kiadott Tájékoztató jelentés szerint a második
napon jelentette be Szabédi László az írócsoport megalakulását, s röviden a
programját is ismertette. Asztalos a Szabédi levélből már ismert hárompontos
közművelődést javaslatból kettőt, az olcsó könyvsorozat és a városokban,
falvakban tartandó előadássorozat tervét terjesztette a Helikon elé. A
harmadikat, a lapindítást természetesen nem, hiszen az nem érintette a vécsi
íróközösség egészét. Ezután felszólította az írókat, közösen álljanak ki „a
nemzet egységét veszélyeztető szociális méltánytalanságok ellen”.8
Az összegzésül kiadott Nyilatkozat9 szerint valóban újra fogalmazták
a Helikon feladatát, megmaradva az erdélyi szellem önállóságánál mint
alaptételnél. Fontos céljaik és teendőik között elméletiek és gyakorlatiak
egyaránt szerepeltek, így az egyéni mellett a közösségi felelősségtudat
erősítése, a helyesen értelmezett – az együtt élő népek szellemi értékeit
becsülő – nemzeti érzület megőrzése; népkönyvtárak és közművelődési
előadássorozat szervezése. Voltaképpen ezek egyike sem új kezdeményezés, de a
történelem hozta sorsváltás óta az 1942 augusztusában öszszehívott tanácskozás
volt az első olyan alkalom, amikor a kisebbségi lét tapasztalatait s a
megváltozott körülményeket értékelve, Erdély vezető íróközössége újra a régi,
1940 előtti formában vitathatta meg, majd hozhatta nyilvánosságra az
elkövetkezendő időkre érvényes állásfoglalását. (1940–41-ben csak igen szűk
körű baráti összejövetelre volt lehetőség a felbolydult politikai viszonyok
miatt.) A vécsi elhatározás ellenére a Helikon, de különösen a Szépmíves Céh
nem újult meg olyan mértékben, amint ezt a fiatalok várták. Csoportosulásukat
elfogadták ugyan, de a Tájékoztató jelentésen kívül az Erdélyi Helikon egyetlen
sort sem közölt róluk vagy a Termésről annak létezéséig, 1944 őszéig. Szentimrei
Jenő, aki jelen volt az összejövetelen, a Magyar Csillag 1943. 3. számában
hosszasan elemezte a Termés első kötetét10, és bemutatta annak
előzményeit is. A budapesti olvasók így hiteles képet kaphattak a fiatal
nemzedék írócsoportjának megalakulásáról, bejelentésük helikoni visszhangjáról.
Szentimrei hangsúlyozta, hogy nem felelőtlen, nemzeti egységet bomlasztó
fiatalos forrongásról van szó, hiszen a csoport programja világnézetileg nem
áll ellentétben a Helikonnal, s komoly terveiket igazolják a köztük levő
Baumgarten-díjasok is. „Nem, nem és nem – hangoztatta szóvivőjük –, nem akarunk
kiválni a Helikonból. Nem lobogtatunk semminő új világnézeti jelszavakat.
Megtagadni sem akarjuk a közös múltat, de az egyetemleges felelősséget sem
akarjuk vállalni azért a múltért, mely nem egészen a mienk. Erdélyiek akarunk
maradni, de három esztendeje itt a kisebbségi magyar írás anakronizmussá vált.
A mi erdélyiségünk bizonyos mértékben folytatása a tieteknek, de az új
életviszonyok megújulást követelnek ezen a vonalon is. Annyi az egész:
felnőttnek érezzük magunkat, magunk gazdái akarnánk lenni.”11
Az eddigiekből körvonalazódott okok (a fiatal generáció térigénye, a
Helikon-fogalom konzervatívvá válása, a meglévő irodalmi lapok elszürkülése, a
közművelődést szolgáló vállalkozókedv hullámzása, a közvetlenné vált
magyarországi kapcsolatok követelményei), miatt szükséges volt egy kisebb
nemzedéki jellegű munkaközösség létrehozása. Olyan közösségé, amely továbbviszi
az erdélyiség addig kialakított hagyományait, s anélkül, hogy ezeket feladná,
gondolkodásával és tevékenységével könnyebben illeszkedik az észak-erdélyi
valósághoz.
Nyilatkozatuk, A magára talált Erdély szava 1942. október 18-án, a
Keleti Újságban jelent meg. (Később több lap is közölte szó szerint vagy
kivonatos formában.) Megfogalmazója – a visszaemlékezések szerint Szabédi
László – abból indul ki, hogy annak a nemzedéknek, amely a kisebbségi létben
nőtt fel, egészen más a valóságértékelése, mint Tamási, Berde Mária, Kós Károly
korosztályának. Ők még tapasztalhatták a Trianon előtti Magyarország társadalmi
és művelődési életének sajátosságait; az ő nemzedékük hívta életre a húszas
évek kisebbségbe került magyarságát, megalkotva sajtóját, könyvkiadását,
intézményeit – s iránymutató gondolatát, a transzilvanizmust. A fiatalok
önállóságigénye, különbözőségük okainak és jellegének feltárása nem jelentett
szakítást: a kiáltványt aláírók fontos feladatuknak tekintették az addigi
szellemi értékek megőrzését, az „erdélyiség” továbbvitelét a megváltozott
körülmények között is. Elhatárolták magukat a hangoskodó magyarkodástól (ami
ezekben az években az állampolitika egyik fontos alkotóeleme volt), ehelyett a
valós magyar szellemi értékek közvetítését vállalták fel, ilyenformán
kapcsolódva a népi mozgalomhoz: részben a népi kultúra mélyrétegeiben talált
kincseket szándékozták beilleszteni az egyetemes magyar művelődésbe, részben az
irodalomtól, történelemtől, gazdaságpolitikától elzárt néprétegeket kívánták
beavatni a tudomány és a művészet számukra érdekesnek ítélt kérdéseibe.
Programpontjaik majdnem azonosak a Szabédi-levelekben olvashatókkal, illetve a
Helikonon elmondottakkal. A különbség az, hogy a beköszöntő nyilatkozatban már
nemcsak általában szerepel az íróközösség folyóirata, hanem Termés címmel,
utalva röviden a tervezett rovatokra is. Körülbelül szeptember közepére alakult
ki a Termés szerkezete, a rovatok megnevezése és jellege. Abban a levélben,
amelyet Asztalos István 1942. szeptember 25-én írt Bözödi Györgynek (a
kolozsvári írók megbízásából), olvasható, hogyan zárult le a Pásztortűz ügye, s
hogyan döntött az íróközösség a saját irodalmi fórum dolgában; majd a közösségi
ügy – személyi ügy ütköztetésével vitatkozik Bözödivel, aki – Asztalos szerint
– a Helikonon való részvétel ellenzésével személyivé tette a közösségi ügyet. 12
„A Pásztortűz ügye megfeneklett. Húzták-halasztották, s már tisztán
lehet látni, hogy hamarébb lesz Magyarország szociális kérdése elintézve, mint
ahogyan ők nekünk átadják a lapot. A napokban levelet írtunk nekik azzal, hogy
a nem válaszadást is nemleges válasznak vesszük. De hát már pontot lehet tenni
a Pásztortűz után. Most már ezt lezárva, összeültünk újra itt mi ötön
(Kiss, Jékely, Szabédi, jómagam és mint anyagi alap, Jakab Jenő), s
elhatároztuk, hogy új lapot indítunk, jobban mondva, nem is lapot, hanem
évkönyvet. A következő formán gondoltuk el:
«Termés» volna a címe, s négyszer jelenne meg évente, a négy évszak
idején. Éppen ezért kötetjelzés helyett, mivel az első szám most ősszel jönne
ki – Ősz, Tél. Tavasz, Nyár –, sorrendi alcímeket írnánk a főcím, a Termés alá.
A lap szépirodalmi lesz, és a következő hat állandó rovatból állana: – I. a
szépirodalmi rész, maga a «termés». II. Vadrózsák, mely alatt
népköltészetet hoznánk, népmesék, népdalok stb. III Vélemény könyvekről
és irodalmi hozzászólásokról. IV. Művészet, melyben képzőművészettel,
zenével, színházzal, rádióval és filmmel foglalkoznánk. V. rovat lenne a Vigyázó,
mely a magyar, román és szász kulturális jelenségeket vigyázná. VI. a Harang,
melyben előadásokat, kiszállásainkat, kiadványainkat hirdetnénk.
Tehát ilyenformán képzeltük el a lapot, s amint már említettem, december 1-re
jönnénk ki az első, vagyis az őszi számmal.”
A nyilatkozat aláírói között, Bözödi György kivételével (emlékei szerint nem
volt akkor Kolozsvárt, amikor alá kellett volna írnia), ott van mindazoknak a
neve, akit tervezéstől kezdve elvi kiállásukkal vagy gyakorlati tanácsaikkal
segítették az alakuló írócsoport munkáját. Közülük Szenczei László és Wass
Albert nem sokkal a megalakulás után eltávolodtak a közösségtől. Bözödi tehát
nem szerepelt az aláírók között, az előkészületekben való részvételéről pedig –
amint ez a levelekből is kiderült – csak a beavatott szűk kör tudott. E két
dolognak köszönhető Kovách Aladár levele: az egyetlen olyan általam ismert dokumentum
– eltekintve az 1943-as Pásztortűz-beli cikktől –, amely helyteleníti
az új erdélyi írócsoport létrejöttét.13 Indoklása nem
érdektelen, hiszen nem „személyes ügy” szülte ellenérzését, hanem a „közösség
ügye”, a magyar kultúra egységét féltő gondolat, Budapestről szemlélve igen
könnyen ítélték belterjesnek, provinciálisnak a vidéki irodalmi egyesületeket,
köröket, könyvkiadókat, lapokat – ideértve az észak-erdélyi és a felvidéki
városokét is –, anélkül, hogy alaposabban ismerték volna működésüket, a közművelődésben
betöltött szerepüket. Kovách Aladár, a Bolyai Akadémia vezetője, ismerte a
sajátos erdélyi kultúrát és gondolkodásmódot, de ismerte azokat a
követelményeket is, amelyeket a kisebbségi helyzet részleges megszűnése után az
egyetemes magyar művelődés fogalma hordozott. Attól tartott, hogy az irodalmi
önállóság, a transzilván jelleg megőrzése előbb-utóbb „lelki különálláshoz” fog
vezetni.
„Szabédi Laciéknak valami gyarló szervezkedéséről olvasok időnként színtelen,
szürke, jellegtelen nyilatkozatokat. Tudom, hogy Téged mint összeférhetetlent
átejtettek, s ennek őszintén örültem. Fontos, hogy teljesen szabad légy,
fontos, hogy Budapesthez kapcsolódj – ma szükségtelen kis-transylván
irodalomcsődületet támasztani; – nekünk itt Pesten pontosan ugyanazok a
problémáink egyetemes kérdésekben vagy az előttünk járókkal szemben, mint
odaát, de több az eszköz, nagyobb a hatósugár. Ma csak hídnak szabad lenni a
két országrész között, nem hídfőnek vagy bunkernek. Ezt meg kell érteni. Ha van
egy kvári könyvkereskedő, aki kiadói szerepkört akar játszani: jól van, tegye,
rendben van, annyi anyag van, hogy öt kiadó se győzné. Csak azt tegyék, hogy
Belvárosi Kávéház Tömörület címén új erdélyiség jelszóval akár csak látszatát
is nyújtsák a románok s egyéb rosszindulatú idegenek számára a lelki
különállásnak. Itt megy át ez a probléma országos érdekekbe. Azért, hogy én
Kvárott nagyobb fiú legyek, mert kisebb a társaság, s alacsonyabb a
vakondtúrás, nem szükséges Magyarországnak, a Dunának, Budapestnek hátat
fordítani, értsék meg, hogy az erdélyi provincializmus mint irodalompolitika,
csak a megszállás éveiben volt indokolt.
Kovách Aladár nézete vitatható annyiban, hogy nem fontos minden írónak
Budapesthez kapcsolódnia, s nem feltétlenül „kis-transylván irodalomcsődület” egy
új íróközösség létrehozása Erdélyben Mindenesetre úgy tűnik, nem olvasta el
elég figyelmesen a nyilatkozatot, hiszen abból kiderül, hogy a Termés írói köre
nem határolta el magát az egységes magyar kultúra szolgálatától. A
transzilvanizmus, amely a kisebbségi művelődés tartópillére volt, valóban
szükségtelenné vált a régi formájában (valószínűleg ezt érti „provincializmus”
alatt Kovách Aladár). Az általa is fontosnak tartott híd-szerep azonban csak
akkor valósulhat meg, ha az ezekben az években tért hódító nemzedék – amint
tervezte is – az erdélyiség hagyományait megőrizve fordul az új, valóban
szélesebbre tárt kapu felé. Féja Géza, aki a Reggeli Magyarországban elemezte a
beköszöntő nyilatkozatot, nem osztja a fenti véleményt, sőt kurzív szedéssel
emeli ki, hogy „Eddig Erdélyt szállították Magyarország felé. Most:
Magyarországot akarják Erdélybe vezetni.”14
Összehasonlítja az első és a második nemzedék jellegét és felvállalt
feladatait. Hibául rója fel azoknak, akik a kisebbségi évek erdélyi
könyvkiadását és közművelődését irányították, hogy „túlságosan keveset
gondoltak arra, hogy közvetlen kapcsolatokat teremtsenek az írók és az erdélyi
közönség között. Az sem jutott eszükbe, hogy némiképpen mégis írói és irodalmi
feladat a nép kulturális gondozása vagy pedig a közérdekű irodalmi kultúra
megteremtése”.15 A második nemzedéknél ezek célkitűzésként
szerepelnek, így Féja, amikor kiáltványukat elemzi, ismét a nyomdatechnika
segítségével emeli ki, hogy az írás mellett, saját írói munkájuk mellett a népi
közművelődést is szolgálják terveik. Ennek a cikknek a tükrében látszik igazán,
milyen elhamarkodottan ítélte meg Kovách Aladár azt az új íróközösséget, amely
hamarosan irodalmi felolvasó esten mutatkozott be Kolozsvárott (november 7-én),
majd ezt követően az EMKE-vel16 együttműködve, megkezdődött a
tervezett közművelődési előadásaik sorozata, s decemberben, ahogyan
elgondolták, megjelent évnegyedes folyóiratuk, a Termés első száma.
Jegyzetek
1. Kiss Jenő: Fiatal erdélyi írók brassói estje. In.: Emberközelből. Dacia,
Kolozsvár, 1979. 185– 186. p.
2. -á-: A Helikon harca önmagával és a fiatalok íróközösségével. Székely Szó,
1942. aug 9. 5. p (-á- = Szász Endre)
3. Üdvözlény szabadság. Szentgericei Jakab Jenő kiadása. Kolozsvár, 1942. 5. p.
4. Igaz Szó, 1969. 3. sz. 396–397. p.
5. Bözödi György levele Szabédi Lászlónak. 1942. aug. 3.
6. Szabédi László levele Bözödi Györgynek. 1942. aug. 5.
7. Bözödi György levele Szabédi Lászlónak. 1942. aug. 6
8. Tájékoztató jelentés a 15. marosvécsi találkozóról. Erdélyi Helikon, 1942.
9. sz. 606–607. p.
9. Az írói közösség nyilatkozata. Erdélyi Helikon, 1942. 9. sz. 596–604. p.
10. Szentimrei Jenő: Termés. Magyar Csillag, 1943. 3. az. 155–158. p.
11. Szentimrei Jenő: i.m. 155. p.
12. Asztalos István levele Bözödi Györgynek Igaz Szó, 1969. 3. az.
397–399. p. A kiemelések Asztalostól valók.
13. Kovách Aladár levele Bözödi Györgynek. 1942. nov. 12.
14. Féja Géza: Írók kiáltványa. Reggeli Magyarország. 1942 okt. 25. 7. p.
15. Féja Géza: i. m. i. h.
16. EMKE = Erdélyi Magyar Kulturális Egyesület. Hasonló Szervezet az
ÉMKE, az északkelet-magyarországi Kulturális Egyesület is, amely a Termés íróit
1943-ban Kárpátaljára hívta meg.
B. NÁDOR ORSOLYA