Lászlóffy Csaba
Lászlóffy Csaba
EMLÉKELTOLÓDÁSOK
(gén-mozaik)
A tető kikezdve (a padlástér
a teméntelen galambürüléktől konkrétan is),
vadul szorongat az idő a legígéretesebb
tavaszi reggelen is; mintha elnyűttem volna
évszakaimat, összes éveimet,
étkeimből csak az ízhiány, éjszakáimból
csupán a bűz, a bomlás íze ingerel.
Állatösztönnel érezni a készülődőt;
mint örök megbékélésre intő jel a fehér lepedő,
amelyet ágyvetéskor kibontva lobogtatsz,
s melybe egy kéz egyszer bepólyál.
Legszívesebben visszalopóznék oda,
ahol anyám sűrű haját alig
járta volt át a szürke fény, s apám maga-
sajnáltató nyögdécseléseivel még
nem pályázott „A képzelt beteg” főszerepére.
„Anyám az volt, aki ma én…” – ezt az elhamarkodott
vallomást sikerül lenyelnem; minek ismerje meg
gyermekem idő előtt a gének kényszert!
játékát?! A kockázat most (még) az enyém!
Aztán épp ő következik talán – van, ami
még a legszörnyűbb, legbizonytalanabb
időkben sem változik: a kihívásokra
a hitetlen lelkeknek is válaszolniuk kell.
(Végtelennek tűnik a pillanat Tordán,
midőn az előszoba sötét gerendái alatt
spiritiszta nagyapám megérinti vállamat…)
Adoma
Egy másik alkalommal szánkózni mentünk nagyapámmal.
Tavaszias volt az idő, már olvadozott a hó, kis téren haladtunk át a Liget
felé. Nagyapám engedékenyebbnek mutatkozott, mint máskor: hagyta, hogy egy jó
kemény hógolyót gyúrjak, és megcélozzam vele annak a kopasz politikusnak a
bronzszobrát, akire ő világéletében neheztelt. Markomba vettem a havat, súlyos
galacsint gyúrtam belőle, de valahogy nem akaródzott elhajítani. Pedig már
szürkülődött, s alig jártak a téren. Az öreg, világoskék szemével, mely folyton
könnyezett, elnézett valahova a távolba, nemcsak az én fejem, hanem az egész
földi világé felett. Vártam egy kicsit, majd azt hazudtam, hogy eldobtam a
hógolyót… Nagyapám elöl ment, a szánkót húzta, nem láthatta minden
mozdulatomat, vagy nem is törődött velem. Én egyre erősebben szorongattam a
havat, végül már fájt tőle a tenyerem. Mire az utolsó darabka hó is elolvadt a
markomban, fázni kezdtem, egész testem reszketett. És sírás erőltetett.
Nagyapám felhúzott egy dombra, onnan ereszkedtem alá egy taknyát nyelő, lyukas
könyökű, zömök fiúval (otthon utcakölyöknek neveztük). Kértem nagyapámat, hogy
én kormányozzak. Be is fordultunk az árokba. Akkor már több feketeséget láttam,
mint havat. Fehér sínadrág, sapka, sál volt rajtam. Otthon, tudtam, lesz
haddelhadd, mikor meglátják. „Ne búsulj! – vigasztalt nagyapám. – Megtréfáljuk
őket.” Kézen fogva húztuk az üres szánkót. Nagyapám azzal nyitott be: „Elvittem
egy angyalruhás ördögöt, visszahoztam egy ördögruhás angyalt.” S amikor látta,
hogy anyám szörnyülködve szalad felém, hozzátette: „Remélem, nem a pokolban
járunk. Mert ha eltévesztettük volna a házszámot, akkor sietek unokámmal a
mennyországba.” Véget nem érő rekcumozás következett, a verést azonban
megúsztam.
*
Ahogyan kezdődik valami
ahogyan véget (nem) ér ..........
a romlásnak kint semmi jele most.
Ha elmerészkednétek az erdőig:
azt a virulást! azokat a fakoronákat
nem zavarják meg a katonai helikopterek sem.
S akkor itt bent ne legyünk képesek
útját állni a csenevész cserjéknek?!
Kis szédülés, nem az erős levegőtől,
inkább, mert nagyon sok mindent
megkíséreltem elfelejteni.
Van, akt nemcsak a fenyőkbe,
nádszálakba is kapaszkodik,
hogy el ne veszítse szeme elől az utat
(„amelyet apám százszor megjárt
valamilyen elérhetetlen igazság után kutatva”).*
A vér nyoma a farmeron,
egy tapintás a combodon –
az élet olykor törékenyebb, mint egy
legurult ceruzavég, mely behajlít
négy fűszálat. Persze közben
ki is törhet a hegye.
Most az ötödik lakás (s hányadik otthon?)
még el nem idegenedett szobáiban le-fel
koslatva szeretném megállítani a család
szubjektív idejét – ha a történelmit nem is lehet!
Agyam mint letörölt, néma tekercs
Amit már úgysem lehet tisztázni?!
Érdemes-e egyáltalán? Kivel?
„Amerikai nagymama”
Szép asszony, idegen illat lengi körül. Egy nyírfának támasztja széles hátát,
és mint akit révület szállt meg, úgy mosolyog… Mennyivel másként hat nagyapám
megszállottsága, mint „őnagyságáé”; az öreg komor, néném- és húgomasszonnyal is
mogorva, szótlan, csak kártyavetés közben ejt egy-két fitymáló megjegyzést a
konyhában a kerekasztal fölött. Amint becsukódik mögötte az ajtó, Irénke néni
kihúzza magát: „Ernő megint pökhendi!” Ez jelenti azt is, hogy nagyapám belül
valahol derül az egybegyűlt társaságon.
Féléberen (de mintha félálom volna) ott kuporgok az unoka helyzetében az örökké
sötét előszobában, a vaspántos láda fedezéke mögött. Hatalmas volt a láda, s
nagyapám nyögdécselve, jajongva visszanyomott sérve is; a barna gerendás,
alacsony mennyezet alatt minden olyan óriásinak tűnt akkor, mégis
hátborzongatóan valóságosnak, akár „Szent Ferenc médiumának” jóslatai. Az
öreget egy ízben a román rendőrség kezére juttatta egy, a fiacskája becsületét
védő katonatiszt – miszticizmusa miatt mint „az amerikai imperializmus
ügynökét” vették őrizetbe nagyapámat, s ezúttal még Ferenc Testvér sem
tudott rajta segíteni. Csak a fia, apám. Abban a misztikus alkonyatban, az
orosz fogolytáborokkal incselkedő kecskeszakáll is kopottnak látszott, amint az
öreg hazatántorgott, s halántékán még kékebben virított a jellegzetes dudor. Őt,
a spiritiszta „mindentudót” ekkora vereség utoljára akkor érte, amikor
felesége három pendelyes, neveletlen fiúgyermekükkel együtt itthagyta, és
kiment Amerikába.
Szinte hihetetlen: én volnék az egyik érintett és „örökös”? Ekkora törést
hogyan bír ki egy nagy família? Csak úgy hallgatólagosan, ahogy ez nálunk
történt. Egy másik életemben, életünkben, melynek a tükörképét hiába keresem.
Ami bennem van még, már csak egy kevés száraz salak, szagtalan, színtelen
kíváncsiság – a másokban elfojtott tusakodás és érzelem után. Nem látom (honnan
is láthatnám) tisztán őt, aki „tabu” volt a családban, az annyit kerülgetett,
koptatott kerekasztalnál is. Pedig tudni akarok róla, újabb zord bűnök s
csonkulások közepette. („Csak az zavar e semmiben,/ mért nincs bűnöm, ha van.”)
Az „amerikai nagymama”-legenda mióta oda! A Mici örökségét szétszedték: egy
„hiéna” barátnő mellett a harcos, hidegháborús jelszavakkal szorongatott
fiúörökösnek a részét még az ötvenes évek elején „a koreai nép megsegítésére”
kellett felajánlani. Nagyobb szélhámos voltál, te mítoszokba vesző nagymama,
„mint bármelyik nő, ki csal és hiteget”. (Nem hallod?… Szólj rám!)
Erdei gombák földjén, gyógyfüves réteken bandukolva a hóbortos „Ernő bácsi”
konok lépteivel már rég másfajta kincsek után kutatok (ne küldj el futkározni,
nagytata, a huncut nyúl után!), nem érdekes számomra már, hogy mit mos ki az
Aranyos. A víz tükrébe lopva azért le-lepillantok, hátha a rejtett, bűvös arc
megmutatja magát, mint hullámoktól feldobott halak pikkelye. Szinte semmit sem
tudok róla. Mikor született? Mikor és hol esküdtek meg? Csak egy fénykép s még
a gyermekkorban hallott kísérőszöveg: „A bőre mint a piruló baracké…”
Egy „korabelinek” tetsző kebles hölgy nyomába szegődöm a piacon. Epret
kóstol; piheg. Letegezni még magamban sem merem (őt, akit sohasem láttam); az
állandó („leleményes”) jelző nélkül – amerikai! – gondolatban
nagymamának szólítani se nagyon. Ha eszembe jut, úgy vagyok vele, mint a
biológiai halál előtti állapottal („mi van az előtti után? –
kerítés, fal, sorompó, akadály –, valami, amin nem lehet túljutni, és ami miatt
vissza kell fordulni”**). Egy számomra ismeretlen valósághoz kapcsolódó
pszichés élményről van szó – legfeljebb egy más(ik) dimenzióban. A múlt nem
haladja meg tudati szintünket, viszont fölösleges adatokkal, kitérőkkel,
félrevezető anekdotákkal, örök érvényűnek kikiáltott tabukkal terheli. A nagy
vízen – az Óceánon – túli partra nem lesz könnyű eljutni valaha is, oda, ahol
az ő arca nem változik (örök homályba veszett). „Revízió alá” kell vennem vak
véletlen helyzetekben kigyúlt gondolataimat, ki nem rügyezett érzelmeimet –
mint a halálba készülő (vagy öngyilkosság kísérletből visszatérített?), akinek
vallási, irodalmi, mitológiai ismeretei kihatnak e világon túli elképzeléseire.
Az én viszonyulásom bizonyára a lelki történések, a legapróbb élmények
függvényében is változik, változott. Elég egy más fejtartás, vagy
helyzetünk az eleven családban. Akit nem láttunk meghalni (még élni sem), azt
mumifikálással tartósítjuk – mint egy kiürítésre váró asztalfiókban felejtett
ereklyét, vagy a szenvtelenül, szinte magától üresedő jelent. Másnak látom őt
egészséges, lelki szemeimmel; s a kárhozott lelkiismeret másnak képzeli.
Egy ilyen „örökség” úgy kísér el, mint eretneket az ima.
* Boileau-Marejac
** Polcz Alaine
*
Miénk a mulasztás
S akár Babits Angyalos Könyvében
(„Herceg, hátha megjön a tél is”), az intelem már másnak szól. Fiam kemény
tekintete követ
– az apa összes hagyatéka a fiút erősíti* –,
mintha mégis riadtan állna a vékonyan pergő
mennyezet alatt. Tán alszik benne az angyal
– örökre? Szent szégyenünk (az otthoné), hogy
vetélytársakká, vétkesekké tesszük magunk.
Kissé kábultan – utazás, illat, mire lehet fogni? – ment az úton, nem nézett
maga elé, a sötétségből mintha szóltak volna hozzá – nemigen szokott tartani az
útonállóktól –, s neki közben az volt az érzése, hogy van még egy másik út is
az ő útja alatt, s aki azt választotta, annak a nyomában vannak, annak lesik a
lépteit, tartanak a gondolataitól, azt készülnek ártalmatlanná tenni. Mint
ahogyan utólag az is különösnek tűnt számára, hogy a szoba kulcsa mellett
nevére szóló boríték várta az idegen városban, mindjárt az első órában. Valami
tévedés lehet, gondolta a rendőrségi idézésről. Később kiderült, hogy
megrendezett „tévedésről” van szó: az illetőt, akinek a táskájában gyanús
szellemi terméket találtak, évek óta jól ismerte. (A ráijesztés,
szomjaztatás, a pincejelenet a fogdmegekkel bizalmas üzenetként jutott el hozzá
később.) Egyelőre ő friss levegőt szívhatott. A szabadban
különben soha nem vesz erőt rajta a magány, a tehetetlenség érzése, nem visel
szerencsére különleges nyakörvet, mint a Pireneusokban az a betelepített
vadmacskapár, melyet rádióadók segítségével óvnak a veszélytől.
„Hunyd be a szemed, és feküdj nyugodtan, ne gondolj semmire.”
Hol a hajdani életerő és céltudatosság? Te, aki valósággal irtóztál a
kényelemtől, most képes volnál órák hosszat ülni s bandzsalítani valahová
hátrafelé, mintha csak egy megismételhetetlen – életbevágóan fontos –
mozdulatot lesnél: ükanyád eres kezével hátrasimítja sötét haját; vagy nagyapád
(mindegy, hogy melyik) megérinti selyembe burkolt testét valakinek, aki jóságos
tekintettel válaszol igéző szavaira. A torony bástya
sérülésein át bámulni a szürkületet nem ugyanaz, mint valóságosnak,
nélkülözhetetlennek elfogadni az egykori (hőskori) kőréseket… „Alvó arcod fölé
hajol egy árnyék” (lehet, hogy csak egy falevél); ez nem egyszerűen rossz
közérzet vagy emésztési zavar. Valami nagyon megviselte a szívedet. Tegnapelőtt
Zs., ma E. Mintha akaratotokon kívül valami helyrehozhatatlan történne. Most
már érzed, hogy nincsen kivétel. Tovább lüktet még itt a csuklódon, aztán ki
tudja, a világban valahol… Füledben cseng apád utolsó megszállott óhaja: „A
töltőtollamat!” Az a nyúzott arc, hajlott és szögletes idegenség (hová tűntek
birkózó izmai?), s a megnyúlt herezacskók! Mintha maszkot öltött volna, mint
azok, akikkel szemben kint pattanásig feszülő idegekkel, hátborzongató
kényszerképzetekkel védekezett. Testére kiütött a veríték, sovány mellére
szorítja ösztönös szeméremmel a csíkos takarót. A bádogfalat nézi, mely elzárja
a külvilágtól; nyaktartásában semmi csökönyösség, csak éppen átnéz rajtad, ha
arccal szembe kerül veled. Lekuporodnál melléje, úgy, mint gyermekkorodban,
megcirógatnád gondozatlan szakállát, és kis, ízetlen derűjű emlékeiteken
rágódva gyűjtenéd magadba a könnyek ellen az erőt.
Te magadat sajnálod (apád már rég nem szorul rá); megcsíped a karodat, a hús
lazulását figyeled, s a szív- és rekeszizom belülről löki el a világ
sóvárgásokkal körülnyálazott csigaházát.
Csak azt a petyhüdt közönyt soha! Vagy az alázatos bohócvigyort!
Két kataklizma, két pillanat között: ma még robban a düh – holnap a recehártyát
már semmi sem zavarja.
„És mi lenne a teendő addig?”
„E téren, úgy érzem, vár még egy s más...”
„Hát iparkodjék.”
*
míg bőr dermed a sebre (vagy a mártásra?
– ó, az a majális!), aközben a rigóhang
talán csak megáld. Megint hallom a hangodat,
a kicsit mindig tétovát, mintha félnél túl szépet
mondani, mégsem szeretnél elmulasztani valamit,
hallom a halk jelzéseket – miközben a romváros
riaszt lelkedben, lelkemben, a Szajna, a Sacré-Coeur
kész kihívás –, jaj, ha Párizs reggelre megváltozik!
Minden porcikádat kinagyítva látom a Café
bár széke előtt, a bulvárokon; szemhéjam alól
elégikus tény kísér, riadtságod nyomai megfestett
bordélylányok arcán, királyi palástokon.
Múzeumok raktárában, mint törlesztésre váró adósságot,
por homályosítja el egy elvétett ujjlenyomatodat.
A Luxembourg-park füvén ernyedten, a szökőkút vizével
csillapítva égő arcunk – s visszatér belénk
az izgatottság, a lelkünk mélyén működő
vulkáni erő. Ez a pillanat megmagyarázhatatlanul
emberi; ezért volt érdemes élni. Tested mint egy
kitakart hágó; az alvó kertben a madár
ijesztő kalapján csak a szalag rezeg.
*
Tudod, mi hiányzik belőled? Egy csipetnyi fantázia. Különben látnád magadat
hatvan-hetven-nyolcvan évesen. Elég lenne magad elé képzelni vásárhelyi
nagyanyádat. Ő nyilván – neveltetése korlátainál fogva – nem tudhatta, mit
jelent az agy jobb féltekéjével szeretkezni.* Ehhez persze társa sem
volt, jó korán elhalálozott. Te mintha egyre gyakrabban feledkeznél meg
eltanulni – ellesni! – a tűnő időtől a legtűnőbbet. („… az
egyszeri az, hogy így voltunk – s így lehetnénk mindig –, ha csak
egyszer is, ez, hogy e földi létünk volt, ez, látod, olyan, mit többé
vissza nem vonhatsz” – Rilke.) Érdeklődésedet kielégítheti a kezed ügyébe
kerülő hírlap vagy szakirodalom, de fel nem tüzel. Többnyire igazolást keresel
benne mindennapi kudarcaidra, gátlásaidra s az ebből táplálkozó örökös dacra.
(A nyakas kálvinizmus öröksége ölte ki génjeidből az esendőségében is törhetetlen
fantáziát?) Az aszkétákban megerjednek az elfojtott vágyak – és
felrobbanhatnak. Akinek teste nemi aktusból jött létre – ezt nem a fáma mondja
–, s egész szervezetét idegek, erogén zónák szövik át, az nem mondhat le
büntetlenül a nemiségről. A néma állat néz ránk, s nézése csendben átjár; nyugodtan
szemléli sorsát, éjszakák sűrű sötétségében szégyentelenül mindazt önmagából,
mely által a teremtés részese lehet.
Gyermekkor és jövő bár fogyatkozóban, ami bennünk a legmulandóbb – az állatias
életerő is megnemesíthető. Megváltásunk ára a képzelet. A fantáziahiány
éppolyan romboló, mint a beteg fantázia.
(Jobb lett volna talán szalagra mondani? Legalább egy annyit: illúzió,
hogy valaha is éltünk…)
* Canetti
Tengerparti tücskök
Nem a bárok csillogásától, a zenegépek dallam- s ritmusvariációitól telitett
estékre gondolok vissza, csak azokra a percekre a zápor tisztította tengerparti
sétányon, amikor az ősz hajú asszonyt kisegítettem a konflisból, s ő még
egyszer visszanézett a két dús sörényű, sárga lóra, a piros küllőkre, a fémes
lószerszámra, majd a bakon ülő fiákeresre, aki sapkájához emelt kézzel köszönt.
Órák múlva is hitetlenség volt az idős nő tekintetében: hol is járt ő most?! A
Neptun és az Olimp között – csillagúton vagy mitológiai tájon? Vagy ez volna
mégis az a mangáliai tengerpart, ahol harminc esztendővel korábban élettársával
először karolhatták át egymást egy percig gondtalanul a háború pinceszagú
szorongásai után? Az emlékezés néha olyan, mint a hullámok szorítása. Hogy
került ide az a világháború előtti fiáker? Az emlékezés játéka volna minden, a
vonatból látszott, lágy szélben lebegő gólyák és pipacsszirmok is?…
„Nagymama, fogd meg a kezemet, hogy ne lehessek rossz!”
Lenéz hároméves unokájára, megszorongatja vaskos pracliját, s már nem tűnik
hihetetlennek semmi. Egy másik valóságba, más időbe szólítja egyszerre több
hang is: „Hallottad a tücsköket?” „Egyik magas hangon cirpel, a másik
rettenetesen bele-belekotyog!” „Megfogtam a csigát, mibe töröljem a kezem?”
„Holnap nem megyünk hajókázni?” „Csendben a lépcsőkön. Mások már alusznak…”
Az idős asszony nagyokat szuszogva, későre jut föl a szálloda harmadik
emeletére. Szédül, de hallgat, s nem mutatja. Az erkélyen nyugágy várja. Kinéz
az éjszakába.
Az unokák nem akarnak lefeküdni. Labda, majd narancs repül a levegőbe. Kagylók
csengenek, mint aprópénz.
Milyen nyugodt itt minden. Még sincs csend. Lesz-e valaha? – tűnődik a
nagymama. – Ezek a bolondos tücskök, bent is, kint isi – Benéz a szobába, majd
kihajol az erkélyen.
Szabálytalan a cirpelés.
Szabálytalan az átélt nap. Szabálytalan a szívdobogás.
„Órákig el tudnám hallgatni!”
Már csak a külső cirpelés hallatszik.
„Ha apád itt lehetne velünk…”
Homlokomhoz érintem kezét. Szemében fekete tengerrel hajol közel hozzám –
Anyám.
* Misztikus sex
Későn-korán
Rugón jártunk, vérlázítóan lelkesen,
otromba szobrok tekintete elől
elbújni így is, úgyis
csak ideig-óráig lehetett,
az asszociációk aknamezői
egyszer csak égre vetették a
magunkba fojtott, mélyre ásott
titkokat és elégedetlenséget.
A domb friss illata, a kövér,
lucskos pukkantók kesernyés szaga,
a völgybe tartó viharfelhő
vagy a legyektől ostromolt
lépesméz – mindez szinte már mellékes,
utólag is elképzelhető.
Olykor éjszakákon át hánykolódsz,
amíg eljutsz a legfontosabb „emlékszem”-ig
(Persze az is csak vakondtúrás
porfelhőjének tetszik a jelenben, ha már
lekésted a leghajmeresztőbb lehetőségeket:
a szürrealisztikus haláltáborokat
s még előtte az austerlitzi csatát.)
*
Odavontam ölembe R.-t, ferde szájjal zokogott;
bordáit simogató ujjaim már akkor
megsejtették karcsú derekát
(vagy ez is csak „emlékeltolódás”:
önámítás, amint nyugtalanul tekintek ki
a rügyező borostyánra s a bokrok
lila visszfényében a kikezdhetetlen
gyermekkorral próbálom meg összevetni
a jelen durva válaszait… Minden azért
ki mégsem cserélhető!)
Kegyes
hazugságokkal vigasztalnám lányomat,
ringatom, akár egy berek (amelyik lármás
vizeimmel együtt mindazonáltal létezik,
még ha pókhálós köd kúszott is rá azóta).
„A te korodban szerettem rögtönözni
– lehelem a hunyorgó szemhéjra –
kitalálnil Nem is hiszed el, mennyi
élvezettel hallgatta a család.”
Éjjel rajtakapom magam, hogy anyám
kezével nyúlok magunk után. Anyám
ajkával ízlelgetem a morfiumhatású sötétséget.
„Fiam, nem tudod, mit beszélsz!
– a temetődombon felindulnak a rögök.
Ez a legédesebb keserűség: hogy a kicsi unokámhoz
vizitbe járnak.”
Sokfejű ős
Ásító, néma test, kőnehéz koponya! ki hinné el,
hogy századokra elosztva a szenvedély, a hit,
ki hinné ilyen szürke csillogásban, mikor
semmi fogózkodó, csak a gonosz város káprázata!
Ilyenkor, ha halottainkhoz biztos az út,
rohanunk, amíg csak félig sápadt az orcánk.
Kint héja köröz, bent Mozart
„körkörös” Rondója; mindenki megvan,
plusz egy vendég az asztalfőn…
*
Az irodalom igazi érdeme az ámításban rejlik – olvasom. Mikor harmonikusan
igyekszem élni és dolgozni, könnyebben elhitetem magammal, hogy kapcsolatom a
környezetemmel végre kiegyensúlyozott, habozás nélkül vetem papírra egymás után
a mondatokat. Gördülékeny stílusban – itt jön az olvasó! – a türelmet igénybe vevő,
a kihagyásos történetek is gördülékenyebbeknek hatnak. Megnő az író
biztonságérzete (ez az önámítás aligha igazi érdeme az irodalomnak), a toll nem
akad fenn ilyenkor egy kis memóriazavaron. Miért ne érezhetném magam úgy, mint
mondjuk Trenck Frigyes báró, midőn nagylelkű uralkodója ezerkétszáz talléros
évjáradékkal ajándékozta meg? (Csak emlékeztetésképpen: „Aki olvasta
hányattatásaim történetét, nem fog csodálkozni azon, hogy ezt tapasznak szánta
sebeimre…” Mármint a király! Csakhogy én nem Nagy Frigyes, hanem kis diktátorok
korában élek. Bár kellő távlatból nézve, és dokumentumok birtokában, nekem a
nagyfrigyesek is gyanúsak.)
Tiszta éjszakák után világos aggyal ébredve sem tagadhatom le magunk előtt (ó,
nyájas olvasó!), hogy a gondolkodás régóta – egyesek szerint mindegyre –
leszorult az árokszélre (lövészárokszélre, kanális-közelbe, az érdektelenség, a
tehetetlenség perifériájára, kinek hogy tetszik); ezek szerint egyre inkább
konfliktusba kerülök a valósággal.
Emlékeivel viszont ritkán kerül szembe az ember. A gondolkodás leszorul a
tudatalattiba, s a teremtés kínja, amely eddig a feszültséget hivatott
növelni benned, váratlanul, egy lovagias gesztussal, feszültségoldóvá üti a
múltadba kapaszkodó érzéseket, de még a fantáziát is. Szorongásod nem tart a
külvilág függőségében, rájössz, hogy a már mióta elvágott köldökzsinórt bátran
ostorként használhatod; annyiban önmagad ostorozója is vagy persze, hogy
bármilyen alakot próbálsz életre kelteni, mindig saját felszabadított
érzékeiddel vagy a gátlásaiddal találkozol.
Most, hogy már csak egy belső égtájnak, egy benned élő éghajlat („időjárás”)
viszontagságainak vagy kitéve, nem érdeket, hegy tusakodva írsz, vagy könnyen,
a szívedben megőrzött természet figyeli legfeljebb kínlódásodat; az olvasó nem
várhat tőled több izgalmat, minthogy elállítsd az önmagától (önmagadtól)
megindult belső vérzést. Néha elég egy kései fölismeréssel, egy megbocsátással
felérő „tapasz”, többnyire már csak hegeket találsz – a fej sérülései
gyorsabban gyógyulnak; a szív tájékán ezt-azt ha újra lehet ölteni. Ne ígérj
csodát, becsapni is csak magadat csaphatod be, amennyiben a „plasztikai műtét”
a megszépítést szolgálna. Noha mielőtt az egészbe belevágtál volna, már
tisztában voltál vele, hogy – függetlenül a megszépítő vagy megszépített
részletektől – kezdettől fogva azt kockáztatod, amit más: születésed óta zajlik
benned a haldoklás! Vagy még inkább: mindazok születésének és
küszködésének kezdetétől, akik lehetővé tették számodra, hogy egy családnak a
láncszeme lehess. Így érzel meleget „az örök télben” – s mielőtt megfagynál,
egyetlen örömöd, ha nyitva tarthatod a szemed.
Mióta álldogálok az ablaknál. Mint egy fehér betű az éjszakában. Á B C… Sokfejű
ős. S mindenik – jel és hang – velem egyidős.
Utca Halleinben