Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. április, IV. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bálint Tibor

Bálint Tibor
KUTYAKOMÉDIA
Alig halkul el fülemben a macskazene, emlékezetemen máris kutyafalka üget át. De nem valami úri társaság ez. Nem karcsú agarak vagy bársonyos fülű vizslák vadat űző sokasága. Inkább amolyan tarkabarka népség. Ruhájuk sokszínű és foltos, mint a szegény embereké, bundájuk kócos. Szappant sosem láttak.
S még ha láttak volna is, semmiféle nevelést nem kaptak, bizonyára azt is felfalták volna. Ugyan, mit meg nem evett ez az örökké lóstató, bóklászó, kaparászó népség! Csak a szemük sarkában sunyító megalázkodás és gyanakvás volt az egyetlen tulajdonság, amely hasonlóvá tette őket egymáshoz.
Különben akadt köztük lompos kuvasz, drótlábú foxi és öklömnyi korcs pincsi is, aki félárvának számított, mert hiába kutattunk a környéken megfelelő külsejű apa után. Szeme mélyen benn rejtőzött a vadon tenyésző fürtök mögött, és ő úgy gurult a falka után, mint a pamutgomolyag.
Ez a különös idegenlégió önkéntesen vállalkozott arra, hogy kora nyártól késő őszig ügyel az uradalmi szőlőre, ahol nagyapám csősz volt és vincellér egyszemélyben. Így aztán, amikor esténként elindultunk föl a tetőre, ahol a kuckó állt, csaholva, vonítva jelezték a közelgő veszélyt, mi pedig ijedtünkben meglódítottuk a párolgó cserépfazakat, amely végiglocsolta paszuly levessel az ösvényt…
Sokszor eltűnődtem rajta: vajon mivel tartja ki nagyapám ezt a szedettvedett társaságot? Hiszen a bableves tetején is alig csillogott néhány zsírpötty, nemhogy húsnak bőviben lett volna. A titkot azonban sikerült rövidesen megfejtenem.
Rájöttem ugyanis, hogy a szegénység a kutyákba is türelmet plántál. Az egyik kuvasz például képes volt egy fél napig hasalni holmi apró lyukacska előtt, és addig vonított, kunyerált, amíg a kisujjnyi egér megszánta őt, és előbújva menedékéből, felajánlotta neki egyetlen életét…
A többiek azonban az alkalmazkodást választották. Vagyis született húsevő létükre pár hét alatt áttértek a növényi konyhára. A drótlábú foxi a ringlószilvát találta a legzamatosabbnak, és a magvát úgy ropogtatta, mintha csirkecsont volna, a felemás uszkár a kettéhasadt sárgadinnyébe mélyesztette az orrát, a pincsi pedig az őszibarackot választotta. A többiek közös konyhán éltek, vagyis az almafák alatt terítettek meg az ebédhez…
Idáig ez rendben is lett volna, de a szőlőben nem volt felállítva semmilyen szülőotthon ebek számára. És egy éjszaka, miután nagyapám megkerülte a szőlőt, s visszatért a kuckóhoz, meglepődve látta, hogy a takaróján hat kutyakölyök mocorog. Nedves hátuk gyöngéden csillogott a viharlámpás fényében.
Tisza, a dédelgetett szuka mindjárt körülugrálta az öreget, szelíd és restellkedő pillantással kérte, hogy vegyen részt ő is a családi örömben. A nagybajuszú csősz azonban sodorontott egy cigarettát, komoran ült le a kuckó szögletébe, s mire a szivarja parazsa már az ujja begyét pörkölte, sóhajtva döntött.
Reggel korán vesszőkosárba tette a kölyköket, és lement velük a Marospartra. Ott, egy cserjés részen, ahol az emberek nem láthatták bűnös cselekedetét, egyenként bedobálta a kutyakölyköket a folyó simán és sötéten kavargó vizébe. Aztán zsebkendőjével körbetörölte a nedves kalapkarimát, megint sóhajtott egy nagyot, és elindult vissza a szőlőbe. Hátra sem nézett többé. Nem akart semmit látni, hallani. Eléggé nehéz volt a szíve így is, miért szomorította volna magát új látványokkal?
Pedig ha hátranéz, talán még sikerül megpillantania valamit abból, amit később egy öreg halász mesélt el neki. Tisza, aki mindvégig követte őt az úton, lehúzódott a parti sás közé, s onnan figyelte kölykeinek sorsát. Valahányszor csobbant egyet a víz, mindig ijedten kitágult a szeme, majd fázósan lehúzódott. Bőrén végigremegett az iszonyat.
És mire az öreg szőlőpásztor megfordult, ő már benn volt a Marosban. Fülét hátracsapta, mellső lábai úgy dolgoztak, mint két kis turbinakerék. Előbb azokat a kölyköket kapta nyakon, amelyeket az örvény már kilökött a sodrásba, s egyenként a partra mentette őket. Aztán beugrott a többiért…
Aznap hatszor tette meg az utat a Maros és a csőszkunyhó között. De estére már ismét együtt volt mind a hat dundi kölyök simára nyalva, egészségesen.
Nagyapám pedig, amikor látta ezt, meglepődve és tisztelettudóan leemelte a kalapját, csak állt megilletődve, és nem hitt a szemének. Hogy is lett volna ereje ezek után ismét ölbe venni s a folyóba vetni a hat kutyakölyköt?…
– Megöregedtem, sok mindent láttam – mesélte később, halála előtt, s szemét elfutotta a könny. – De a szeretetnek, az állathűségnek hasonló példájával még nem találkoztam!

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék