Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1993. április, IV. évfolyam, 4. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Ottlik Géza

Ottlik Géza
BUDA
(A 8-as hálóterem)
Szeptember elején Marika meghalt a kecskeméti városi kórházban. Nekünk pedig ideje volt bevonulni a hűvösvölgyi katonai főreálba (akik ettünk és virultunk). Kíváncsi voltam, vajon róla álmodok-e. Ugyanis a 8-as hálót kaptuk (szerencsésen), és azt mondja Bónis Feri szigorúan:
– Számold meg a szoba sarkait, Bébé!
Mi a kínkeserves istennyilának, Ferikém? Mert ez itt az első éjszakánk, és akkor igaz lesz, amit álmodok. Baromság. Röhögtünk. Megszámoltam: nyolc. Most mit vitatkozzak vele. Bónis marha jó volt algebrában. Egy dolgozatírásnál meg tudta értetni velem, még velem is, félpofával súgva, két szóból, hogy ha: Egy plusz négyzetgyök iksz szorozva Egy mínusz négyzetgyök iksszel, Egy mínusz iksz – akkor hova lettek ezek a kurva négyzetgyökök? („Szorozd össze a bal oldalt!” – És jé, tényleg!)
Reggel: Ő mit álmodott? Semmit se. Én sokfélét, de hogy mit, azt mind elfelejtettem. Lehet, hogy Marika is szerepelt benne valahol. Itt egy órával később volt az ébresztő is, hatkor, s a takarodó is, tízkor. (Az Akadémián már fél hétig – s mire tábornokok leszünk –, Zsoldos kiszámította, fel tizenegyig alhatunk majd.) Öt óra után már pirkadt. Az ablakok délkeletre néztek. Sokan felébredtünk fél hatkor: a szó szoros értelmében hasunkra sütött a nap. Ám Medvének hiába sütött: aludt, mint a bunda, mélyen, jóízűen, mint mindig, majd csak a goromba csengő riasztja fel, meg a két kürtös lent, a keramitjárdás főbejárat előtt az ébresztővel. Felébredtem, gondolkoztam. Messziről, a nyitott ablakon át megint szólt a tegnapi tárogató. Honnét? Biztos, hogy a Hidegkúti út túlsó-oldaláról. Ez most négy évig fog itt tárogatózni nekünk?
Láttam, hogy mellettem Szeredy Dani is ébren volt hamarább, csak behunyta a szemét. Muszáj volt végiggondolni többfélét. Szerencsére, Dani is a 8-as hálóba került. Azaz ez nem annyira szerencse volt, mint némi dulakodás; Medve lefoglalt nekünk három ágyat egymás mellett; túl fontos volt, egy évre szólt, s minden erőszakról azért mégsem lehetett letenni A szerencse az volt, hogy a 8-as hálóba került Szentirmay.
A négy negyedéves közül, a szobaparancsnok és a két rajparancsnok mellett az egyik Szentirmay Ádám volt. Maga a híres futó. Hatalmas szál szőke ember, most láthattuk egész közelről. Nézte az ember a holmiját is áhítattal, a kiakasztott borotvafenő szíját, kétféle papucsát, bolyhos, civil törülközője is volt, és világossárga, puha borjúbőr aktatáskája. Egy gitárt is felhozott, a falnak támasztotta; de az a barátjáé volt, kiderült.
Dani is elhozta a gitárját. Eddig még itt mindenki békében hagyta vele. Hogy lesz tovább? Én elhoztam a nagy Poll Hugómat, a pasztellkészletet, amit Júliától kaptam és Monostoron az egész nyáron könnyű volt felkelni reggel az embernek – ami nem kicsiség –, már jókedvűen ébredtem a gondolattal, hogy folytatom majd a pasztellfestményemet. Most azonban milyen várakozással ébredtem fel korábban a kelleténél? Még nem lehetett tudni, hogy lesz itt majd. Hogy leszünk a B. osztálybeliekkel? Szolgálatvezető negyedévesnek a rideg aszkéta arcú Móritz Zoltánt kaptuk, századparancsnoknak a júniusi vadállat bakatisztet. Ezeket jól kifogtuk. Mindehhez összesen valami civil tárogatózott virradatkor. Lehettem volna én is eléggé megijedve, de nem voltam. Arra ráér az ember.
Az én felelőtlen optimizmusom megint, részben, igazolódott. (Joneszkót Medve próbálta megszeretni, egyelőre sportügyekben ment, később nagyon ráfizetett. A szigorú aszkéta negyedéves századparancsnokunkkal, kiderült, jól jártunk. A hatalmával mindenki visszaél, aki nem, az viszont nem is használja egyáltalán, mint például Medve: ami baj. Móritz hideg, egyenes, igazságszerető fiú volt, és pontosan arra használta a hatalmát, amire kapta – hogy ne legyen túl nagy kupleráj. Ilyen berendezésű emberrel soha életemben nem találkoztam még eggyel.) Az ismeretlen civil nem tárogatózott nekünk négy évig. Sajnálom, de az első három nap után soha többé nem hallottuk, és a kiléte örökre megoldatlan rejtély maradt – mint az 1920-as New York-i Elwell-gyilkosság rejtélye.
Hogy Locke eredményét miért nem hitelesítették, az megfejtődön. Negyedkanyaros pályán futotta. 1965-ben, egy amerikai évkönyvben bukkantam rá (az év – nyúlfarknyi – sporttudnivalói között): mint „enyhe görbületű” kétszáz méteres világrekordot, még mindig az ő húsz ötjét jegyezték.
Szentirmayhoz már az első reggel átjött Viczián Albin, megbeszélni valamit – a Kegyeleti-staféta sürgető nevezését, keretét –, aztán még ketten, a középtávfutó Incze Bálintnak ismertük a nevét – listákkal a kezükben –, hogy Indítsanak-e két csapatot –, mind a nagy Sportkör vezérei. A negyedévesek úgy jártak-keltek egyik hálóteremből a másikba, mintha otthon lennének. Viczián diszkoszvető volt, és állandóan cigarettacsutka lógott a szájában: Szentirmayt bámulni: ebben nem volt semmi hízelkedés: ilyen szempont fel sem merülhetett. Sem gyerekes túlértékelés. Itt tények voltak, a stopperóra kemény tényei. Országos (junior) rekordot futott százon. A rekordot három stopperrel mérik. (Hát, mindenesetre, kettővel…) Ránk nézve hízelgő, hogy egy hálóterembe tették velünk. Szentirmay ágya szélén vitatkoztak, döntöttek mindenről, ami számított. Egy korosztályos csapatversenyt is kiirt a szövetség októberre. Akit bevesznek a válogatókeretbe, „különítmény” lesz, és a zászlóalj reggeli csuklógyakorlata helyett tréningezhet (mint a grófok). Persze, a próbát négyszázakkal kezdik, ahol szintén a stopperóra kemény tényei beszélnek… Elég az hozzá, hogy a 8-as háló belekerült az élet mozgalmas közepébe.
Másnap a Szabó Józsitól szerzett vasgolyóm is a szerencsés véletleneinket szaporította.. Ki kellett csomagolni mindent a táskámból, és a súlyt odaadtam Medvének, az meg átgurította Szeredynek, kiadós dübörgéssel. Dani felvette, mustrálgatta A túlsó ágysoron Szentirmay felnézett, meg Viczián is. „Kié ez a súly?” jelentkeztem. Dobja ide!” – intett Szeredynek a negyedéves. Dani odavitte, nem dobta.
„Szabálytalan” – mondom –, amit senki sem kérdezett tőlem. Se ötkilós nem volt, se rendes hét és negyedes. Ezt a vak is láthatta persze, de nem mondtak semmi gorombát. Emelgették, dobálgatták a tenyerükben, vajon hol tehettem szert rá? – de ezt se kérdezték. „No, jó” – bólintott Viczián Albin, s visszadobta Szeredynek. „No, jó” – Dani is így volt vele. Medve is. No, jó, akárhány kiló, legyen csak egy saját súlygolyónk, dobálgatni a szünetekben. A szertárból kivehet az ember, de nincs mindig nyitva, és vissza kell vinni.
Egy kicsit elbíztuk magunkat, legalábbis én – a kéretlen megjegyzésemmel, amit túl könnyed, túl önálló társalgásnak is vehettek volna –, és a negyedévesnek ez a „No, jó”-ja talán erre is vonatkozott. Puszipajtások nem vagyunk, de egyelőre hagyjuk ennyiben. Jó hangulatban voltunk, mert reggel megkaptuk a tantermünket, és végleges lett, hogy a két osztályt nem keverték össze. Bennünket együtt hagytak, úgy, ahogy voltunk, A osztálynak, a másik alreálbelieket ugyanígy együtt B-nek. Rossz lett volna, ha összezagyválják az évfolyamot. Nekik pedig, a felettes századparancsnokságunknak értelmetlen, tömérdek lajstromozás, azonban ha választásuk volt, mindig az értelmetlent és a nekünk rosszat választották. Hát itt másképp lesz? Ezt talán senki sem gondolta de felderültünk reggel.
A tantermi ülésrendünkhöz nem kellett semmi erőszak. Bevett szokások voltak. Medvével és Szeredyvel, mondhatnám, szorgalmi jogunk volt a harmadik padsor három bal szélső helyéhez. A többiek java része ugyanígy, a szokott padszomszédaival ült: Colalto Bónissall és Czakó Palival, a kevés szavú Jaks Kálmán mindig a szüntelen-locsogó Zsoldos mellett, Inkey a kis Laczkoviccsal. Drágh oda ült, ahova akart; hagyták; neki mindegy volt mindenki: az egy Medvén kívül. (Medve maradt neki ellenfélnek, barátnak.) Nekünk is mindegy volt Drágh. (Az egy Medvét kivéve, akinek maradt barátnak-ellenfélnek.)
A B osztály tanterme mindig közvetlenül a miénk mellett volt, de soha nem jártunk át egymáshoz. Ez így maradt négy éven át, A osztályos nem tette be a lábát a B osztályba, és ők se mihozzánk. Semmi ellenségesség nem volt ebben. Inkább mint két szomszédvár, tiszteletben tartottuk egymás mezsgyéit. Közülük nem eggyel külön megbarátkoztunk, Szokolayval, Montághgal, a zongorista Kienasttal, s persze Hilberttel. Szokolaynak mindig volt vágott dohánya, s szívesen sodort neked egy cigarettát, de a tantermükbe nem léptünk be akkor sem, csak az ajtajából integettünk neki. Megsodorta, kihozta neked a folyosóra. Teljesen rendben volt így.
Itt átsétálgattunk volna egymáshoz, ha nincs ez a kimondatlan várhatármegegyezés köztünk. Fent a hálótermeinknél csak a negyedévesek sétálgathattak, mi nem. Nem sokat fogjuk látni a B osztálybelieket. Nem baj, rendben volt. Kibírjuk nélkülük. Az igazság az, hogy nekik se fájt a szívük utánunk. Senkinek nem fájt senki után, az elsőéves félszázadunkban, csak talán az egy Medve Gáboré.
Mielőtt meghasadt volna Lexi után, szerencsére, idejében segítségünkre jött (a maga módján) Szabó Józsi vasgolyója.
Medvének sok beszélnivalója lett volna Hilbert Kornéllal. Legjobban az fúrta az oldalát, hogyan lehet triplás, eminens tanuló. A színjelességhez már eleve rosszfajta jellem kellett. A tudásod önmagában nem elég – még az egyetemen sem. Buzgalmat, komolyságot is kell mutatni hozzá a tanárok előtt: illő beilleszkedést a társadalmuk fennálló erkölcsi és szellemi rendjébe – olyan megkívánt „gutgesinnt” gondolkozásmódot, amilyet független, önálló lelki berendezéssel az ember befogadni? – még tudomásul venni sem képes. Lexi a három-stráf-három-gombjával együtt sem látszott a társadalom túlságosan gutgesinnt támaszának.
Rejtély. Az első és a második emeleti folyosón legfeljebb messziről láthatták egymást. A földszinti két étteremben ugyanígy. Reggeli után sorakoztak kint a századok, s ha odakiálthatott volna neki: „Hilbert!”, azt sem tudta volna megmondani, hogy mit akar; és restellte volna; még alig ismerték egymást. De a folyosó északi kanyarulatában itt volt egy kantin, a kis borbélyműhely és a negyedévesek társalgója között (ahonnét júniusi ittlétünkkor zongoraszó szűrődött ki). A délelőtti egyórás kihallgatásszünetben mindig lejöttünk ide – rossz volt a reggeli és kevés, Medve az ebédeket és vacsorákat is leginkább otthagyta, éhen maradtunk –, s kaphattál a kis falatozó boltocskában (pénzért) szalonnát, parizert, joghurtot, vajat, sonkát, sajtokat, málnaszörpöt. Kaphattál szegetlen kerek felkilós cipót, amit kézzel törve vagy egy fél csomag vajjal, vagy egy kis Stauffer-sajttal én is az utolsó morzsáig megettem. Friss, ropogós, igazi kenyér volt (nullás lisztből, rozsliszt lángjával dagasztva sütötte a budai pék). Jó kenőmájast is tartott mindig a kantinosné, hogy el ne felejtsem. (Egy tábla mogyorós csokoládét? Portugál szardíniát? Hogy adja? Kösz! – „Tudja, ők nem szeretik” – magyarázta Zsoldos a kisegítő kantinoslánynak –, akit állítólag fel lehetett vinni a hálóterembe. /Nem lehetett./ – Egyelőre Zsoldos sem szerette a csokoládét. „Majd nemsokára táborszernagyok leszünk, tudja, Katica, akkor.” – Van kvargli. /Két fillér párja./ Jöhet.)
Be kellett osztani a pénzünket, nem volt sok. Hilbertnek, úgy látszik, még ennyi sem. Nem járt a kantinba. (Medve, gondolom, szívesen felezett volna vele egy cipót kvarglival.)
A katonaiskolákba főképp árva fiúkat s legelőbb hadiárvákat vettek fel. Hilbert Kornél édesapja hivatásos tengerész volt, s mint tényleges fregattkapitány esett el a háborúban. Polában is laktak egy ideig, amíg élt a kapitány, aztán megint Marosvásárhelyt, a családi udvarházukban; szép patrícius kúria volt, de földszintes épület A szoba az emeleten, amit elkezdett egyszer mondani, se itt nem volt, se ott. Budapesten? 19-ben az idegen megszállás elől menekülniük kellett Vásárhelyről anyjával. Mindenük odaveszett, és az asszony 21-ben meghalt, így került Lexi 22-ben a katonai alreálba. Mint teljesen államköltséges hadiárva, egészen árva, vagyontalan erdélyi menekült, nem kellett jeles tanulónak lennie – akkor se igen dobták volna ki, ha végigbukdácsolja az éveket. De hát Lexi mindettől függetlenül nem volt egy bukdácsoló fajta ember a három stráfjának a rejtélye nem ebből állt. S hogy nem volt zsebpénze kantinra, ezt akkor még rosszul tudtuk. Volt.
Volt, csak ült rajta. Mint nálunk Drágh Gedeon. Nem zsugoriságból, csak érdektelenségből. S ahogy Drágh nálunk bankárja lett Medvének (nekem is), Lexi a B osztálynak volt az: mindig lehetett gyorskölcsönt kérni tőlük. A negyedik délelőtt mégis megjelent Hilbert a kantinban. Vett egy Gillette önborotvapengét, egy skatulya hármas cigarettahülznit és egy-egy csomag Hercegovina és Finomtörök dohányt. Mindenféle egyebet is árultak: cipőkrémet, fogpasztát, levélpapírt, borotvaszappant. A dohányzás meg volt engedve a negyedéveseknek; nekünk persze nem. Azt mondja Rodriguez, aki az alreálbeli éveikből ismerte őt: „A Rotbart sokkal olcsóbb, Lexi.” – „Igen?, és van olyan jó, mint a Gillette?” – „Nincs!” – felelte Gejza nevetve. „Azért ajánlgatom, nehogy azt vedd! Végül még drágább is, mert a Gillette annyival tovább tart…” Lexi is nevetett: „Kösz”, és kifurakodott a helyiségből. Medve csak később tudott lejönni; kihallgatásra volt rendelve, vagy szolgálatot vett át aznap éppen; ez rendszerint elhúzódott. Pech. Hát, egye fene. Majd. (Amit a fejébe vett, soha nem adta fel.) Estére a Lexivel való balszerencse-sorozata nagyot fordult.
Takarodó előtt a 8-as hálóban Szentirmay ágyánál megint a Sportkör nagyvezérkara tanácskozott, s egyszerre feláll közülük Viczián Albin, és Szeredyt keresi.
– Hát az a súlylökő?
Dani a mosdóból jött be, félmeztelenül, s mindjárt felém intett, hogy az enyém az a súly, nem az övé.
Viczián felém fordult, aztán azt mondja:
– Jó, mindegy. Írják össze nekem a négy-öt legjobb súlydobójukat!
Tízes csapatversenyek voltak kiírva októberre a nálunk magasabb tizenöt-tizenhat éves korosztálynak. Egyelőre persze csak a másod- és harmadévesekből válogattak. Nem volt tíz elég jó emberük: Viczián velünk akar próbálkozni. Értettünk mindent rögtön – de még hogy!
– És a B osztályukból is – tette hozzá Szentirmay –, kettőt-hármat. Ha van nekik. Olyan nyolcméteres dobók kellenének. Járjanak utána, Medve. Utánajártunk. Elég gyorsan. Nyolc-tíz perc múlva kész volt a listánk, s átadtuk nekik. Rodriguez közben kihívatta Szokolay Pétert, Montághot és Hilbertet a hálótermükből. Medvének feljegyzései, megkezdett kockás füzete tele volt atlétikai rangsorainkkal, és az ő házibajnokságuk eredményeit is tudtuk. Gejza intett, hogy stimmel. Másnap reggel, az étteremben felolvasta a zászlóaljügyeletes a hét elsőéves nevét. „Reggeli után csatlakoznak a Sportkör-különítményhez! Gyülekező a Hentzi-talpnál. Végeztem!” Semmi. „Sorakozó a folyosón” – aki gyülekezik, az nem sorakozik. Az sétál, oszoljban, át a vesztibülön, ki a főkapun, lépcsőn le, futópályát megkerülve, a szobortalapzat felé. Medve szaladt, és most már bátran kiabált utánuk: „Hilbert! Hilbert!” – Lexi felvont szemöldökkel nézett rá.” De hát én nem vagyok súlydobó, Medve!” – Dehogynem! – „Távolugrás is lesz, meg tízszer százas staféta – mondta Rodriguez. –Valamelyikbe beleférünk, Lexi, veled együtt!” – Mint mindig, Gejzának lett igaza. Végül mind a heten bekerültünk egyik vagy másik számban a csapatba. Medve mind a háromba. Bánta is ő; reggelente csukló helyett, aztán kedden és szombaton a délutáni „újonckiképzés” helyett is együtt lehetett a tréningeken Hilbert Kornéllal.
A kiemelkedő eredmények az atlétikában azért kellettek neki, hogy hagyják őt békében verset írni. – (S amíg összehoz 4–4–3–3 rímelő sorral egy szonettet, ehhez nyugalom és sok idő kellett – hosszú elmerengés, tunya ábrándozás, belemerült, bizonytalan végiggondolása a dolgoknak. Hamar megrugdosták volna. – „Mi van? Mit álmodozol, öcskös? Gyerünk, kaszálni, kapálni!” – ha nem erősebb náluk.) A költészethez legegyszerűbb testi erővel rendelkezni.
Ezeken a boldog reggeleken mégsem ez volt a döntő, nem ez határozta meg nekem se a kietlen földszinti folyosó megváltozott arculatát, hanem Lexi.
Hilbert Kornél olyasmi volt, amit jó nézni. Jó reggeli után, a vesztibülben, a pályán, ahol megver százon, vagy megvered súlylökésben, de jó akár reggeli előtt, éhgyomorra is. Kialvatlanul, mikor még semmi humorosat nem látsz a világban, Lexi nevetésre ingerel – hogy hogy kerül ez ide a kék szemű szőkeségével. Fel lehet íratni belőle egy evőkanállal étkezés előtt és étkezés után is (az egy szuszra lehadart imák harsány Ámenjéhez). Lexi valahogy hibátlan dolog volt: nagy-nagy ritkasága a világnak. Ezen csak nevetni lehetett: Nézd már, hat ez sikerült! És unalmas dolog volt: nem tudtam persze lerajzolni, lefesteni. Nem az arcvonásai szépsége miatt – a hibátlanság miatt, amivel a Teremtés elpancsolta (és ellopta az orrom elől) a festményt. Lexi nem festenivaló volt: jó néznivaló volt a földszinti folyosón.
Medve mindig szaladt, iparkodott a vesztibül felé induló Lexiéket utolérni. Szedte le a sapkáját, futócipóit a fogasról, és „Hilbert!”, futott, hogy a rövid folyosószakaszt is együtt tegyék meg. Aztán, a hilbertezés helyett már csak „Hé! Lexi! Hé!” Hátranéztek, lassítottak, Lexi meg is állt. Nem sokat mosolygott, hűvös gyerek volt, de nem hideg, se nem durva lelkű, mint Tóth Tibor. Szőkén, lazán nyitott szájjal megállt Medvének, megvárta. Volt benne egy kicsi melegség: nem sok, de volt; takarékosan osztogatta. S Medve szerint Hilbert melegségének ez a kevés volta mentette meg az egész napját – nem csupán a földszinti folyosó reggeli arculatát.
Ez igaz. Melegségből a kevés lehet több, mint a sok. Van így. Bajor Zoli halála után, 1972-ben kaptam egy levelet az élettársától. Meg kell írnom magának, kedves Bébé.” Az öngyilkossága előtti napokban Zoli teljes letargiában élt, alig szólalt meg, Magda is tehetetlen volt vele. Az egyik délelőtt mentek át valahol a Champs Elysées forgatagában, amikor Zoli hirtelen megragadta a karját, és rohanni kezdett vele. Át az autók közt, mint az őrült. Mi az? „A Bébé! Nézze, ott megy!” Párizsban éltek, mindketten tudták, hogy én nem lehetek az, akit Zoli meglátott – otthon vagyok, messze. Utolérték az idegent, aki egy kicsit hasonlított rám – és nem volt baj Bajornak, hogy csalódott. Teljesen felderült, egész nap jókedvű maradt – írta a asszony –, attól, hogy egy járókelőről azt hitte pár percig, hogy maga az. Ez volt az utolsó tiszta, jó napja.” – Istenem, gondoltam. Istenem. Énrajtam hatvanévesen, se előbb, nem volt túl sok vigasztaló néznivaló. Így hát a kicsiny melegségeiddel kellene talán bőkezűbben bánnod, Bébé, ha ilyesmivel meg lehet menteni a távolból egy szent, link, tökéletesen tiszta lelkű atyádfiának egyetlen napját is.
Párizshoz, Bajor Zolihoz túl sok minden tartozik, és ez mind 56 után volt: külön regény kellene hozzá, nem is csak egy. Hol tartunk? Októberben, harminc évvel 56 előtt. Még bőven gyáva csürhe vagyunk, emberiség, a kicsinyke melegségekkel csínján kell bánnunk. És a durvalelkűség teljes mellőzéséről sem lehet szó.
A tréningek alatt annyit beszélgettünk, amennyi jólesett. De egy egész nap hosszú idő, s kétlem, hogy a hátralevő részében minden bajt-rosszat feledtetni tudott Medvével Lexi puszta gondolata. Velem nem. Persze, ő már belefogon Hilbert világnézetének folytatólagos forradalmasításába, és ez váratlanul nem bizonyult teljesen falra hányt borsónak. S talán a kezdeti sikerét, Lexi nem várt gyors megértést, tudta tovább hordozni magában Medve egészen estig. A fáradozása, módszeresen lerombolni Hubertben minden konstruktív, erényes, épületes eszmét, fontosabb volt a kisebb-nagyobb komiszságoknál, ami a tisztek, tanárok részéről érte az embert. Ezekkel együtt ki lehetett bírni takarodóig. (Még Ernst főhadnagyot és az embergyűlölő Bokor őrnagy urat is) Aztán ébresztő, reggeli, ima – itt nem vontatott kántáló hangon mondtuk, ahogy az alreálban, hanem pár másodperc alatt egy szuszra ledaráltuk – (vagyis inkább két szuszra: „Akiéttatata – Annaknevlegy-ámen.”) Medve ezt fontos vívmánynak tartotta –, és rohant ki, a folyosón lekapkodta a fogasról a sapkáját, a fűzőzsinórjaival összekötött futócipőit (kaptunk egy pár kincstárit), „Hé, Lexi!”, kiabált utánuk, s Lexi megállt, megvárta.
A súlylökés jól ment, egyéni rekordot dobott mindenki (ötkilóssal, s a korosztályunkban négy hónap alatt mindenképpen javul az ember), de a harmadik reggel bedobtak mindnyájunkat a négyszáz méteres próbafutamokba. A nagy Kegyeleti-stafétához válogattak a négyszázas triálokkal. Nem mintha számításba jöttünk volna ml, elsőévesek, hanem mert a négyszázak voltak az alapjai mindennek. Hármasával indították Szentirmayék ezeket a reggeli köröket, és mindenkinek mérték az idejét, nekünk is. Medve jó százas volt, először futott most négyszázat. Belevágtatott, a túlsó egyenesben még növelte az előnyét, a második kanyarban utolérték, elfogyott minden ereje, de nem akarta hagyni magát, győzni szeretett. Nem maradt levegője, s a Hentzi-talpnál úgy sétált el mellette Rodriguez és Szoboszlay, hogy szinte sajnálkozva. 76,8.
– Nem olyan rossz! – valaki megfogta a vállát.
Medve még nehezen tért magához a célegyenesbeli fulladásos halál érzéséből. Kár volt erre egy stoppert pazarolni, gondolta, a toronyóra mutatójáról is le lehetett volna olvasni ezt a másfél perc-félét. Biztos, hogy kilökik majd a tréningekből. Joggal. Az émelygése, szédülése pár perc alatt elmúlt. A 76,8 iszonyú rossz, gondolta. Nem vette észre, hogy ezen rajta kívül senki sem volt kétségbeesve. Nem mondtak semmit. Gyerünk, nem volt sok idő reggelente, indították a következő futamot. Rodriguez volt, aki megfogta a vállát:
– Nem olyan rossz!
Ezt a három szót Gejza úgy tudta mondani a higgadt, biztos megfontoltságával, hogy Medve egyszerűen, minden további nélkül elhitte. (Iszonyú rossz négyszázas idő volt.)
Rodriguez a hozzánk hasonlóságával tartozott közénk, csak mindig lassúbb, nyugodtabb ember volt, ahogy Szeredy Dani is. Medve azt is szerette Rodriguezben, amivel elütött az ő izgágaságától. A tanteremben egyszer reggel összefutottak úgy, hogy mindketten zsávolyzubbonyban voltak, mikor a század már posztóruhában, s ezen nevetve összeölelkeztek.
– Similis simili gaudet! – mondta tudományosan Kralovánszky Andor. Minthogy rá senki sem volt kíváncsi, Bónis Feri egyből ledöfte:
– Hacsak nem elektronok…
Medvét Hubert Kornél a teljesen másféleségével vonzotta. Bele kellett esni, mint egy negatív elektronnak egy pozitívba. Vonzotta, izgatta a fiú szőke, kék szemű, színjeles, kicsit szigorú komolysága, amilyen ő, Medve, soha nem lehet, tudta. Lexi soha nem magyarázkodott, nem mentegetőzött. Még az egyenruhája, cipője, sapkája is másképp állt rajta; jólápoltan, kikefélve, pucolva. Drágh Gedeon a maga hasonlóan nem-magyarázkodó osztályelsői szigorú világába beengedte Medvét, fenntartással, de szinte egyetlen barátjának. De Drágh barna volt, csukott szájú, erős állú, mint Medve. Hilbert pedig a laza szőke félmosolyával, a gondtalanul kék szemével, távoli viking hajós, mint aki soha át sem ment megalázásokon, gyalázatokon. Beveszi-e őt Hilbert Kornél ebbe a messze, északi, viking világába? Ahol neki semmi keresnivalója nincs.
Én fordítva láttam ezt az ő elektron-helyzetüket. Úgy néztem, hogy inkább a Lexi negatívságának kellett volna beleesnie Medve pozitívságába. Lehet, hogy ez is történt igazán. S én Hilbert vikingségét is óvatosabban fogadtam, mint Medve. Colalto hozott nekem 73 nyarán egy régi alreálkorabeli csoportfényképet, amelyen Kovách Garibaldi is rajta volt. Néhány akkori tisztünk ülte körül. Kell-e nekem? Kell, kell. Kösz. Nézegetem az arcokat, no , jó, no, jó… csak az egy Menotti századost ismertem fel. A többit Colalto sem. Nézem még egyszer: jó, kösz, öregem, mégsem kell. Nem tudom, miért. Nevetett, visszavette, hogy valamelyik arc miatt nem kell az embernek az egész fénykép (neki se). 25–26-ban kaptunk egy új kiképzőtisztet, egy szőke, kék szemű főhadnagyot. (Hogy is hívták?) Amikor megláttam a megnyerő, lágy, tiszta, világos tónusú arcát, megörültem neki. Elsietve. Éppolyan unott részvétlenséggel csuklóztatta meg a századot, vagy hosszabbította meg a gyakorlatot, és vette el teljes lelki nyugalommal az egész uzsonnaszünetünket, ugyanúgy, ahogy a többiek. Colaltónak eszébe jutott a neve: Fröhlichnek hívták. Ronda, gennyes, kincstári alak volt. Attól fogva én a megnyerő viking ábrázatokat sűrű gyanakvással néztem. Lexiét? Lexiét nem… Vele Medve nyert. Lexiben nyoma sem volt a (Fröhlich-féle) rejtett kincstáriságnak, s ez rögtön megmutatkozott – a némiképp A osztályszerű magatartásában, viselkedésében, még szóhasználatában is –, rögtön, és nekünk félreérthetetlenül. Az én óvatos gyanakvásomnak ideje sem volt gyökeret verni. Medvének mégis maradt Lexi a neki elérhetetlen távoli viking világában. Büszke, bátor, elegáns, harcos hajósnép, gondolta, mit is keresne ő ott, gyáva, magyarázkodó, begyulladt tróger, aki csupa vereség mindenütt?
És ez a 76,8. Holtbiztos, hogy kiteszik a tréningekről. Az első négyszázas próbafutam után máris. Hilbertre elég ránézni: csupa győzelem mindenütt, soha megfélemlítve, ahogy ő.
Nem dobták ki. Semmit se mondtak. Sőt, másnap újra a négyszázas triálhoz hívták. Bizonytalanul ácsorgott, rá kellett szólni. Maga Szentirmay intett neki: „No! Gyerünk, Medve, starthoz!” – Incze Bálint, az ezerötszázas vágta hátba: „Ne kezdjél száguldani. Ez nem kétszáz.”
Valamivel jobb időt ért el, beírták – mindent beírtak a listájukba –, de megint utolsó lett Rodriguez és Hilbert mögött (aki Szoboszlay helyett került a futamukba). Megint kifulladva ért célba. Leült a fűbe. Úgy rémlett, hogy valaki leült melléje, és megfogta a csuklóját az ütőerén. Aztán eleresztette és mondott valamit. (A harmadéves Noszek Feri volt, intézeti rekordokat tartott négyszázon és nyolcszázon, és azt mondta: „Oszd be magadnak a távot, Gábor. A négyszázat a világbajnokok sem tudják végigsprintelni” – mondta, mint egyik futó a másiknak. Akár rekordokat dönt meg az egyik, és alig bír bevánszorogni a célba a másik.)
A harmadik – vagy negyedik – még mindig rossz négyszáza után azt mondja neki Szentirmay, ő is tegezve: „Téged filmre kéne venni, Medve – mondja nevetve –, tanítani, hogy hogy nem kell futni!” – Furcsa módon, ettől (a futóstílusára nem túl hízelgő elméncségtől) Medve hihetetlenül felderült.
Hagyján, hogy naponta bejegyzik, számon tartják az eddigi nevetséges eredményeit; vezetniük kellett egy összesített „munkastatisztikát”. De úgy látszik, a nagyok figyelték, számon tartották őt magét is. (Medve jobban érdekelte őket Hilbertnél. Ahogy Noszek, Szentirmay Ádám, mind látták a mozgásán, hogy igazi futó, igazi versenyző. És aztán ismerték az ezzel járó mindenféle meggyötörtetést – a kínkeserves célba vánszorgásokat, a szúrást, légszomjat, a fulladozva le-nem-állást –, ismerték jól Medve szörnyű rossz négyszázainak a lelkivilágát; ehhez közük volt, a stopperórának csak a munkastatisztika-lajstromaikhoz.)
Medve ezentúl lassabban kezdett, de nem lazábban, hanem szinte csak megfontoltságból. Mire lement keservesen hetven alá, s lassan a perc közelébe, mire kezdte volna kiismerni a távot, Vicziánék áttértek velünk a száz méterre.
Minden ilyen áttérést, időbeosztást majdnem módszeresen úgy rendeztek, hogy nekünk lehetőleg rossz legyen. Medve nem bánta a négyszázat, és vígan röhécselt: „Höhöhö, hát ha azt hiszik, hogy ezzel kitoltak velem?” – Azonban nem hitték azt. Jobban tudták, mint ő maga, hogy született százas-kétszázas. Hilbert is, Medve is kellett nekik a tízszer százas stafétába. És itt, ebbe a keretbe nem fértek be kitolások egymással. Medve érezte talán, de még nem tudta, vagy nem merte elhinni, hogy itt, futók, igazi atléták között olyasfajta tiszta összetartozás-érzés van bennük egymás iránt, mint a testvérek között: ilyen típusú: lehet, hogy szereted a bátyádat, öcsédet, lehet, hogy nem szereted, lehet, hogy megvered, lehet, hogy kikapsz tőle – ez más kérdés: nem kérdés azonban, soha nem kérdés, hogy testvérek vagytok.
Ebbe az összetartozásba bevettek, befogadtak minket. A szőke, kék szemű, csupa győzelem Szentirmay Ádám eléggé viking volt ahhoz Lexivel együtt hogy azt érezhesd, büszke, bátor, harcos viking különítmény ez a Sportkörkülönítmény, és mostantól fogva közéjük tartozol te is.
Százon – Medve rögtön kikapott Lexitől. A startnál lemaradt egy kilométerrel, és nem tudta behozni. Másnap igen. Itt, az egyenesben, Szentirmayék négyes és ötös futamokat tudtak rendezni; más-más felsőbb éves ellenfeleket raktak be hozzájuk, de azokat mindig lehagyták. Hol Medve lett első és Lexi második, a nyakán, hol fordítva. Egymást szorongatták, javuló százasidőkkel. Aztán kétszázon ugyanígy, két jó viking.
Dürmeyer százados, „Guszti”, bent lakott az egyik melléképületben, ahol néhány tiszti lakás volt, s a reggeli tréningeken most már ő is mindig megjelent. Sőt, gyakran Orlovszky is, a lilára borotvált képű százados, agglegény, aki szintén a tiszti pavilonban lakott. Fel-felbukkant a súlydobó körnél vagy a futópálya célszalagjánál, fontoskodni, mintha értene hozzá. Megdicsérte Medve (rossz) futóstílusát, ha távolban Rodriguez belépett egy nagy ugrásánál, csóválgatta a fejét, „Fiacskám, fiacskám”, és le akarta azért méretni. Ami persze nem létezik. (Dürmeyer intett, s elgereblyéztük.) Szentirmayék se látták szívesen Orlovszky belebeszélését. Medve nem bánta. Épp neki lehetett volna utálni Orlovszkyt a sok hozzá nem értő nagyképűsködésével, de nem utálta. Vállat vont, nevette. Ilyen. A százados úr ilyen.
(Tény, hogy Orlovszky százados ártalmatlan volt, és számunkra veszélytelen. Csak azzal vált egy kicsit fenyegetővé, hogy Adyt olvasta, mint évekkel később kiderült; s még Baudelaire-verseket és Tóth Árpád-sorokat is tudott idézni. Saját verset – ami félős volt, hogy majd felolvassa Medvének – végül is nem írt.)
Medvét egyszer felelősségre vontam a tanteremben. Hirtelen rájöttem valamire. Mellettem ült, hátulról a második padsorban. Itt nem „tanszerládáink” voltak, külön kis asztalkák, hanem hosszú padok, jó mély, öblös fiókokkal. Medve az osztálysportkör naplóját vezette. Irkálta naponta, külön lajstromokat is. Már tele volt a fiókja cédulákkal, jegyzetekkel, megkezdett füzetekkel – az én két Nemzeti Sport-évkönyvemmel, félig már kisajátította őket, ezen nem vesztünk össze, de amikor a pasztellkrétáimból kért gyorsan egy pirosat, azon majdnem. Elefes! Na, Bébé, add már! Pirosat nem. És úgysem fog a füzetlapon, te hólyag! Végül kapott egy szürkéslilát. Nem fogott neki. Kihúztam a fiókját, a hasával hátrálnia kellett, és kikotortam hátulról a vörös ceruzáját, mert elfelejtette, hogy van ott neki egy. Egy tavalyi Nyugat-példánya is volt, egy hosszú Wilde Oszkár-verssel a Szfinkszről, kinek hosszú haja kilenc arasz, és sárga, mint az a topáz, mit félve csempész, s tétováz – eladni a jó kurd paraszt. Volt benne Nílus, Egyiptom, Isis és Oziris. Astarót galambja, sakál, kékmajom, Théba kapuja és egy sajtóhiba is. De most visszatolta fiókját, és körmölte tovább az eredménylistáit, 848 cm, 59,9 mp (súly, 770, 810, 901, ehhez kellett a piros aláhúzás). Abban igaza volt, hogy szerette ezeket a számokat, nemcsak mert nemigen lehetett hazudni velük, hanem kiderült, hogy az embernek könnyebb lenyelni a vereséget így áttéve centiméterekre és másodpercekre. (Fura, de konkrétságuk elvonatkoztatja őket a konkrét, kézzel fogható valóságtól.) Ebben is szerettem a számokat. De hirtelen rájöttem valamire.
– Te! Medve! – Már nem figyelt, visszamerült a listáiba. (Pláne, gondoltam, mióta ő tartja az évfolyamrekordokat már öt számban is.) Megráztam a vállát, „Medve!” – Felnézett.
– Medve! Te szereted az embereket!
– Én? Hülye vagy? – nézett rám. Hogy mi ütött belém.
Nem Lexire gondoltam, ezt tudta. Nem is Rodriguezre. Gézával jól jártunk nagyon. Nem is lehetett vele mást csinálni, mint megszeretni, elismerem.
– A többivel se, már mondtam egyszer, Bébé. Ez a nagy trükk, így lehet ártalmatlanná tenni őket…
– Hát erre az állatra rá fogsz fizetni.
Ez nem tetszett neki. Értette. Joneszkó százados úrról volt szó, és tudta hogy igazam van. Most nagy barátságban voltak – ámbár nem ez a szó rá. mondjuk: kölcsönös óvatos seggnyalásban voltak (sportkörügyletekben) –, aztán rá is fizetett Medve alaposan.
– A Montágh Ali rendes gyerek – mondta Tény, a vastag nyakú, ijesztő külsejű Montágh szíves, mindenben segítő barátnak bizonyult.
– Szokolay is – szólt közbe Szeredy.
Szokolay? Hát ő már annak is látszott. Jó volt négyszázon, távolugrásban a harmadik, Rodriguez és Medve mögött. Montágh súlydobásban negyedik, mögöttünk: így könnyű a jóindulat irántuk, gondoltam, ha megverjük őket – s ha elfogadják, hogy nálunk van a döntő szó. Mert elfogadták. De Medve a rideg szolgálatvezetőnket, Móritz Zoltánt is védte. Medve mindvégig, négy évig, számolt ezzel magában; hogy milyen óriási és igazságtalan előny volt neki a gyors lába. Már 28 őszén bajnok volt százon, kétszázon, kint is, bent is, az alsóbb évesek úgy néztek rá, ahogy mi Szentirmayra, az iskola sztárja lett, primadonna, ahogy akkor mondták. Tudta, hogy óriási véletlen szerencse. 26-ban ilyen véletlen szerencse volt nekünk Rodriguez Gejza is: égből pottyant támogatás, megerősítés; az A osztályon belül is hozzánk tartozott azonnal: mintha végigcsinálta és túlélte volna a mi határszéli éveinket. Pedig az ő alreáliskolájuk, Lexitől apránként megtudta az ember, több fokkal volt elviselhetőbb, mint a miénk. (Hilbert Kornél hiába volt okos, a kifejezőkészsége vetekedett Szentirmayéval. Milyen volt? „Hát, rossz volt.” Aztán. „Igen.” „Nem” – barkochbázni kellett vele, amiből – a perrendtartás szerinti „irányított kérdésekéből – kevés igazság sülhetett ki. Hanem végül is abból, ahogy az itteni életet nézték – nem sokkal jobbnak az alreálbelinél, holott nekünk a mennyország volt –, kiszámíthattuk a különbséget.
Medve különösebb lelkifurdalás nélkül elfogadta a primadonnaságot. Tulajdonképpen már az alreál végén. Csak én tudtam, hogy eldöntötte, viszszafizeti majd azzal, hogy verseket ír nekik. Csak nekem mutatta meg, ha új verset írt, senki másnak. Nem tartotta a fiókjában, eldugta valahol a hálóteremben, és meg kellett mondanom becsületesen, ha nem tetszett. „Rossz?” Pont az én véleményem kell neki? Mit csináljak? „Rossz” – mondom. Megkönnyebbült. Felderült. „Kösz, Bébé!” – és darabokra tépte a füzetlapot.
Hátha nincs is igazi tehetsége? gondoltam. (Pedig tavaly volt…)
– Nem lehet mindenki költő – mondom.
Váratlanul erre felcsattant:
– Miért ne lehetne?
– Mindenki?
– Mindenki! Valaha biztosan azt mondták: Nem járhat mindenki két lábon! Aztán mégis járunk!
Hát? Ezt is elsiettük, mondta egyszer az embertani szakértőm, a két lábra állást. (Ereszkedjünk vissza négykézlábra, Veruska? kérdeztem. Hát, azt mondja, a gerincoszlopunknak talán még mindig jobb volna!) A terv az, hogy mindenki költő legyen. A világnak nincs más lehetősége, Bébé. A vak is látja, semmi más. Nem kell elsietni, de nem fontos, hogy ügyeljünk rá, mert ezt nem is lehet elsietni. Ilyen a dolgok berendezése: a rossz vers hamis, a költészet azon nyomban kilöki magából, úgyhogy soha nem teheti tönkre a hétgerincedet. – (Nevettem. A világnak csak egy lehetősége van – mondom –, hogy mindenki legyen festő. Medve is nevetett: Jó, legyenek szobafestők, elfogadom: de te, spanyol festő, egy büdös vasat sem érsz, tudod, ha nem vagy hozzá költő. – Tudom.).
Hilbert költővé képzését nehéz lett volna elsietni. Medve épp tele volt Ady Endrével; sok versét tudta. A neki szívbe markoló magyar sors- és Isten -költemények leperegtek Lexiről. Megpróbálta hát legalább felháborítani őt Ady legkomiszabb, kegyetlen szerelmes verseivel; hiába, lepergett róla ez is. Nem háborodott fel. Értette, tudomásul vette, ahogy amazokat. A Jóisten áldjon meg, soha nem mondogattak neked valami verset, rigmust, a dajkád, pici korodban, Lexi? Amire körbetáncoltatok. Erdő mellett nem jó lakni. Mert sok fát kell hasogatni.” – Nem, nem emlékszik. – Tizenhárom ölet, meg egy felet. Öleljen meg engem, aki szeret?” – Nem. – Valami mondókára, amit anyád duruzsolt altatónak vagy kiszámolóra, Antan-ténusz, Lánc-lánc-eszterlánc, Bujj, bujj, zöld ág: nem emlékszel? Nem maradt meg a füledben semmi a világon?” – De. Egy. Volt egy. – „Vers?” – Talán vers: nem tudom: te meg tudnád mondani, Medve. – No, halljuk!” – Szeretem én magát nagyon, Mert fekete szeme vagyon!
Ahogy ezt Hilbert kissé hadarva, nem is jól érthetően, szinte csak felmondta, mint egy leckét: nem hangzott túl szívbe markoló költeménynek. Medve mégis, a színt tisztázni akarta:
– Fekete?
– Fekete.
Jól értettük, fekete. És, szeme vagyon.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék