Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. október, III. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
DOKUMENTUM

DOKUMENTUM
Bánffy Miklós lovai
A helikoni írónemzedék nagyjai közül Bánffy Miklóst személyesen én már nem ismerhettem – igen nagy bánatomra, mert kétségkívül egyik legszínesebb, legsziporkázóbb egyéniség lehetett ebből az éppen különbözőségeket egybefogó és hangsúlyozó, emberileg is rendkívüli írói parlamentből. Ahol valójában egyvalami számított belépőjegynek: a minőség. Az írói, de emberi minőség is, és a háttérből a mércét kétségtelenül Bánffy igazgatta.
És akárcsak Karácsony Benővel szemben, Bánffy Miklóssal is örökös „személyes” mulasztásérzetem volt és van – a hivatalos, felsőbb utasításra történt mellőzését most nem számítva. De mindketten szinte egyik pillanatról a másikra, jóvátehetetlen történelmi igazságtalanságok áldozataiként tűntek el az életünkből, Erdélyből, úgy, hogy senki, se család, se barátok nem gyűjtötték össze az írói, művészi alkotásaiknak azt a talán még fellelhető – esetleg jelentős, esetleg jelentéktelen – töredékét, amit az életükben bekövetkező, különböző előjelű „elmozdulások” után még fellelhettünk volna. Esetleg... De meg se próbálta senki.
Talán ez a meg nem fogalmazott mulasztásérzet vezetett arra, hogy legalább szóbeli közlésekben, interjúkban mindig kitérjek Bánffy Miklós személyére, valahányszor kortársaival beszélgettem. Egyszer majd talán igény lesz ennek is az összegyűjtésére. Ez alkalommal röviden és kissé általánosítva csak annyit a tapasztalataimból, hogy furcsa módon jól elválaszthatóan, kétfajta séma rögzült a kortársak emlékezetében Bánffy Miklósról. Ha arisztokratákat kérdeztem – azt hiszem, Kemény Jánost és feleségét kivéve –, szinte mindenikük valami kis sértettséggel merevedett meg, vagy bizonytalanodott el, azt kell mondanom, a lekezeltség, a lenézettség rossz szájízével A megközelíthetetlenség arisztokratikus pózába dermedve idézték Bánffyt, a legtöbben nem is voltak hivatalosak soha Bonchidára, még a környékbeli Bethlenek, Telekiek, sőt a Bánffy család más ágából való rokonok sem, akikkel lekezelően, legendásan gőgös lehetett.
A korabeli „firkászok”, újságírók sem nagyon kedvelték. Kőmíves Nagy Lajosnak egyik külön utánzószáma volt például, hogyan merte megközelíteni a sármási nagy gázkitörés idején a kolozsvári New York kávéházban az írók asztalánál feketéző Bánffyt, hogy kölcsönkérje az autóját, és kirobogjon vele a Keleti Újságnak tudósítást írni a tűzről, s ezt ő hogyan és milyen szavakkal utasította vissza.
Vagy idézhetem köztes véleményként a Gagyi Lászlóét is, aki szegény falusi felekezeti iskolai tanító volt „civilben”, amikor először kapott meghívást Marosvécsre. Szokás volt ilyenkor üdvözölni az új helikoni tagokat, s őt éppen Bánffy vezette be a különvalóságoknak ebbe a fényes keverékébe. „Előzőleg félrevont a vár egyik ablakmélyedésébe, kifaggatott, s én valósággal megdermedtem: mintha a torony tetejéről szólott volna hozzám. Nagyon tiszteltem mint művészt és mint írót, s az a szűrt arisztokratizmusa, az utánozhatatlan volt... El kell mondanom itt egy esetet. Egyik reggel Asztalossal a folyosón álltunk, mikor elvonult előttünk Bánffy Miklós. Valóságos látomás volt, ahogy tovalépkedett bő reggeli köntösében, mögötte a szmokingos inassal. Valami nagyon egyszerű ember jött vele szembe. Megállította Bánffyt, s azt kérdezte: – Nem tetszett látni Kemény János báró urat? – Bánffy hallgatott. – Kegyelmes uram, válaszoljak? – kérdezte az inas. – Minek? – mondotta Bánffy, és tovalebegett. Háború után is találkoztam vele. Jóakarattal és riadtan nézett az új világba.” (Beszélgetés Gagyi Lászlóval a Helikonról. A Hét, 1978. május 30.)
Bánffynak az „új világba” való indulásáról Méliusz Józsefet idézhetem, a vele készített interjúm 1972 áprilisából való, és a Közelképek című kötetemben jelent meg. „... tanúja voltam 1946-ban a mi irodalmi életünk egymást kizáró végletei kéznyújtásának. A Gaál Gábor és Bánffy Miklós találkozásának. A világháborúk közötti romániai magyar irodalmi élet két nagy ellenlábasa, a sakktábla két döntő figurája nem Kós és Gaál, nem Szentimrei, Kacsó és Gaál voltak, (...) hanem ők ketten: a 19-es forradalom Lukács Györgyének politikai tisztje és a Bethlen-féle ellenforradalmi rezsim fő támasza, majd külügyminisztere: Gaál és Bánffy. Nem az esztétika, kettejük stratégiája és taktikája alakította az erdélyi irodalmat. (...) Szóval, amikor az Utunk megindult, s még a mai Korunk helyén volt a jóformán üres szerkesztősége, azt mondja nekem egy napon Gaál: – Fél egyre bejelentette magát Bánffy, gyere fel te is. (...) Pont fél egykor megjelent Bánffy, hajlott háttal, kézirat-köteggel a hóna alatt. Messziről nyújtja a kezét. Gaál feláll, megkerüli az íróasztalt, s ő is kezet nyújt: – Szervusz, kérlek alássan, mivel lehetünk szolgálatodra? – A válasz: Szervusz, Gábor. Kéziratot hoztam neked. – Ezzel a kézfogással egy új irodalomtörténeti korszak kezdődött. Egy új szemlélet. Ezután jelentette meg Gaál a Józsa Béla Athenaeum kiadásában Bánffy Bűvös éjszaka című kitűnő regényét.”
Az arcok mindig felderültek, ha Bánffyról művészt vagy írót kérdeztem, kivéve Franyó Zoltánt, aki szinte fogvicsorgatva gyűlölte, annyira hogy mikor a Kriterion számára egy novelláskötetet szerkesztettünk volna, írásban úgy feljelentette a kiadót és személyesen Domokos Gézát, hogy évekig minden Kriterion-ellenes jelentésben ott szerepelt fővádként: „Kasztellán-irodalmat” propagálnak. A háború utáni romániai magyar olvasó máig sem ismerheti legnagyobb regényírójának jóformán egyetlen sorát sem.
A már említett, 1974-ben megjelent interjúkötetemben a Franyó Zoltánnal való beszélgetés során ezzel kapcsolatban nagyon éles szóváltásunk volt, amiből az akkor megjelent szövegben is benne maradt a következő rész: Franyó: (...) – Szólnom kell a Bánffy szerepéről. Őt rehabilitálják, és az emigráns írókat és publicistákat elhanyagolják, a süllyesztőbe teszik, főleg Kolozsvárt. – M. I.: – De hát Bánffy Miklósnak 27 év óta egyetlen sora sem jelent meg. Ki van akkor a süllyesztőben? – Franyó: (...) – Aláhúzom, hogy Bánffyt mint literary gentlemant becsülöm, de ne feledjük, mi volt az én szembeállásom alapja a Helikonnal. Pedig Bánffy engem az elsők között akart megnyerni. (...) Én akkor azt mondtam Bánffynak: – Gróf úr, én az Ön buzgalmát sokra becsülöm, de nem tudom elintézni magammal, hogy én, aki emigránsként jöttem Erdélybe, és akit Horthyék köröznek, az Ön vezetése alatt megalakult szervezetbe – aki azelőtt éppen a Horthy külügyminisztere volt – belépjek. Ezt nem tehetem. Ekkor arra kért, vegyem ezt az elhatározásomat revízió alá, és az összes írótagok aláírásával meg is hívtak az első ülésre. Itt a levél fotókópiája.” A fotókópiával csak annyi baj volt (ma is őrzöm), hogy közgyűjteményben pecsét volt a sarkában, s nem névre szóló levél; Kemény János pedig sohasem küldött Franyó Zoltánnak meghívót Marosvécsre.
A legendáknak, anekdotáknak végtelen a sora: hogyan vásárolta meg Bánffy a Psalmus Hungaricus kéziratát Dsidától, hogyan kereste fel Molteréket többször is, s az egyik nyáron, amikor a család éppen az Unomájban tanyázott, jobb híján névjegyen nyugtázta, hogy egy disznó volt itthon az ólban, de az rendben; hogyan cipelte lakájként Bánffy után a bőröndjeit Illés Endre; a nagy nyomorúsága idején, a háború után hogyan ment a kis kéziszekerével a kolozsvári utcán, és ki segített neki húzni (egyre többen); vagy ha ebben az időben Kovács Lászlóékhoz látogatott, kiment a kert végébe, s a Bonchida felé vezető útra nézett – és sírt. „Erdély Verszállájának”, Bonchidának értelmetlen elpusztítását mindnyájan siratjuk, de mit érezhetett ő... Negyven teherautót raktak meg a visszavonuló németek 1944 szeptemberében Bonchida kincseivel, s azután felgyújtották a kastélyt, és belövés is bőven érte az épületeket. A katonai autókaravánnak állítólag Felvidéken elfogyott az üzemanyaga, s valahol Lőcse környékén pallódott szét minden. A romantikus kastélyromokat később felfedezte a bukaresti filmgyártás, először, azt hiszem, az Akasztottak erdeje című Ciulei-filmet forgatták itt, s utána számtalan, főleg harci-robbantásos jelenetekben bővelkedő film „természetes háttere” lett.
Minden kortársa kiemeli Bánffy sokoldalúságát. Tamási szerint például „Mindent tudott. De ahhoz, hogy tudjon, nemcsak módja volt, hanem  s tehetsége... fél kézzel és fölényesen tudott művész lenni... egyformán jól értett az íráshoz, a rajzhoz, a színházhoz; s mellesleg a politikát is folytatta, és nagy hozzáértéssel űzte a gazdaságot, hiszen messze földön neki volt a leghíresebb ménese... Nemcsak gróf volt, és gazdag ember, hanem szellemileg is fényűző ezermester, ami Erdélyben nagy ritkaság” – írja 1948-ban lovagiasan az a Tamási, aki betarthatott volna Bánffynak, amikor ezeket a sorokat megfogalmazta. Mégpedig a Címeresekért, ami 1931-ben a szerző saját kiadásában jelent meg, lévén, hogy az Erdélyi Szépmíves Céh visszautasította a kéziratot Kós szerint”... a Címereseket azért nem adtuk ki, mert azt Tamásihoz nem méltó, elvetélt rossz írásnak ítéltük. Később ugyan megjelent, de ma sem sajnálom, hogy nem a Céh kiadásában. Bánffy Miklós, aki egyébként kedvelte Tamásit, például az Ábelt illusztrálta önként, megbízásunk nélkül, és mint írót nagyra becsülte, egyszerűen kinevette ezt az írását és azt mondta: »Ehhez Tamási nem ért, hallomásból és hasból írta... így pedig nem szabad írni.« S talán ez volt az indítóoka, hogy megírta a hármaskönyvet. Mondta is: »Majd ezt én írom meg«.” (Közelképek)
Tulajdonképpen a kanyargós bevezető után a méneshez szerettem volna elérkezni. A méneshez, a lovakhoz, Bánffy lószeretetéhez. Mert ez természetes tartozéka volt a korabeli arisztokrata életformának, de talán nemcsak ennek: a természettől el nem szakadt embernek. Így Kós Károlynak is. Az előbb idézett, 1971-ben vele készített interjúmban Kós még azt is elmondja, hogy ő is roppant szereti a lovakat. „Volt is nekem Sztánán mindig legalább egy, de volt három lovam is egyszerre. Szeretem, különösen a hegyi mokánylovat. Bánffyval is ez volt a barátságunk alapjai. Volt is neki Bonchidán egy kisszámú, de nemes, angol-arab félvér ménese. Ha ott jártam, először rendesen a méneshez mentünk.”
Azután megtudtam, hogy van Kós Károlynak is egy kódexszerű, külön a lovakról írott könyve. Kérdeztem őt többek között levélben is erről a kiadatlan munkájáról, s ő 1972. szeptember 23-án így válaszolt:
„Kedves Ildikó húgomasszony! (...) Ami a lovakról írt »Tanulmányomat« illeti, hát ez nem tanulmány, hanem a lóról és a tenyésztésről – általában – és az erdélyi lótenyésztésről – különösképpen – való kompilációm, melynek anyagát könyvekből, szakemberek és a magam tapasztalatából, a magam gyönyörűségére évek hosszú során át szedegettem össze, és aztán hollandi merített papírosra, nádtollal, középkori barát-antiqua írással öntöttem formába, s díszítettem iniciálékkal és különböző lófajták képeivel. Végül aztán be is kötöttem: régi módszer szerint bőrháttal és lakattal lezárható körtefa táblával.
Ezt az írásomat sohasem szántam közlésre, nem is arra való, hiszen nem vagyok lószakértő, csupán magamnak írtam, merthogy igen nagyon szeretem a lovat.
Ebből következik, hogy ezt az én lóról szóló 150 oldalas s aránylag nagy formátumú kódexemet nem adom ki a kezemből senkinek, amíg élek. Mert nem akarnám magamat kigúnyoltatni ezzel az én bolondériámmal.
De ha valaki jó emberem erősen kíváncsi volna reá, itt nálam megnézheti – kívülről; és ha szépen megkér, kinyitom a lakatját, hogy belülről is – megláthassa.
Ennyit az én lovakról szóló írásomról.”
1973-ban aztán meg is mutatta ezt a könyvészeti remekét.
Ebben az időben kezdtem el gyűjteni az Erdélyi Helikon és Szépmíves Céh levelesládájához az anyagot, s így a budapesti Ráday Levéltárban őrzött Bánffy-hagyatékot is átnézhettem. A IV. I6 Töredékes kéziratok és jegyzetek feliratú kötegben megtaláltam egy, a Lovakról című 25 oldalas gépiratot. Friss volt még a Kós Károly lovakról írt-rajzolt kódexének megléthatása, emléke, meg arra is gondoltam, milyen szép könyvet lehetne kiadni a hajdani két barát: Bánffy és Kós lovakról szóló vallomásából – lemásoltattam hát ezt az iratot is, bár egyáltalán nem illeszkedett az akkori kutatási programomhoz.
Mert példa ez arra is, hogy amint Bánffy mondotta: hasból nem szabad írni – azaz milyen szaktudásra enged következtetni ez az írása is csak egy szűk területről. Mert ha csak „lovas” oldalról tekintjük a hármaskönyvet, együtt sirathatjuk az „úttól független, hűséges, értelmes lovat” – hiszen talán egyetlen magyar regényben sem állítanak neki ilyen és ennyi felejthetetlen emléket, mint Bánffy Miklós. Sehol sem találkozunk annyi gyönyörű ménessel, hátaslóval, hámoslóval, fogékony lelkű csikóval, telivérrel, ferde és mély lapockájú vagy agárként felhúzott hasú, vagy akár gonoszul konyító pejkancával, csöndes trappú, nagy csontú sárga mezőségi lóval, ménespásztorral, lovasmesterrel, annyi hintóval, kucsir-kocsival, négykerekű magas amerikai kocsival csupán két hellyel, muszka trapperekkel, címerpajzsos fogattal, bolondos tarantásszal, sárga félfedelű kocsival, nyitott batárral, kövér deresekkel, úri kettősökkel, négyesekkel, egylovas lőcsszekérrel, landauerrel, ötösfogattal, bricskával, vastag csontú nóniuszokkal, félfedelű hintóval és fiákerrel, a Király-díj lefutásakor Budapesten vagy a zsuki Hubertus-napi falkavadászatokon, ahol „nyolc pár lipicai üget a léniaegyenes dűlőúton, fehérbőrűek és kormosak...”
A folyamregény beteljesült, baljóslatú, Darabokra szaggattatol címet viselő kötetében pedig az anya, Abádyné halálának leírása, írói képe verseng bennem a legfejlettebb technikával készült angol vagy amerikai szuperfilm lovasjeleneteivel.
„Persze, már korán elterjedt a hír, hogy az öreg grófné lelátogat a méneshez. A cselédség apraja-nagyja mind összegyűlt a várdomb aljába, ahová leér a jegenyetölgyek fasora. A kerekesszéket Jáger Simonka és Bálint hozták le a lépcsőkön. Lenn a vén Szakács Gergely magának kérte azt a tisztességet, hogy régi úrnőjét ő guríthassa tovább az utakon. Így alakult tehát a menet. Bálint a kerekesszék balján ment, kezével ismét az anyja kezében. (...) A távolban megjelenik a ménes. Vágtatva jön, mivelhogy a lovak nem értették, miért hajtják őket ostorral. Ehhez nem voltak szokva. Vágtatva jönnek, és pár pillanat múlva már elébük kanyarodtak. Itt megtorpannak mind, vagy ötven lépésnyire tőlük. Fölemelt fővel állnak, hegyzett fülükkel mintha kérdeznék: ki ez a társaság itt, az ő rétjükön? mi ez a soh’sem látott kocsiforma valami? – Így álltak mozdulatlan, merő bámulatban és tágult orrlyukakkal. De csak alig egy percig. Mert kiválik közülök egyik idősebb kanca, és megindul Abádyné felé. Utána rögtön még egy és rögtön még egy másik. – Most minden ló fölismerte, és odasiet hozzá. Már egészen körülállták a karosszéket. Mind, mind körülállták, puha orrukkal vállán, arcán kutatva a várt csemege után. Bálint és Szakács alig tudták őket kissé rendben tartani.
Abádyné boldogan kacagott.
– Látod?... ez a Csujtár?... ez Menyét... ez itt Borostyán... – és egyetlen használható kezével mind adta nekik a cukrot. Mind adta, adta, adta, adta... Mind adta, míg végül lehanyatlott a karja, lehunyta a szemeit, és visszadőlve a párnák közé, még annyit mondott
– Ó, be boldog vagyok...
Nagyon halkan mondta, akár a lehelet.
Mozdulatlan maradt. Feje oldalt dőlve a vállán.
Szája kissé nyitva van, de még mindig mosolyog.
(...) Abády Szakács Gergellyel hátrább terelte a ménest, aztán visszatért az anyjához (...), még várt néhány percig. Aztán megfogta a kezét. A kéz jéghideg! Nincs pulzusa! A két orvos odasiet. Már csak a halált állapíthatják meg. (...) A háttámlát pár fokkal lejjebb bocsátották; a lábítót följebb, így majdnem vízszintesen, csöndben feküdhetett. (...) Megindultak lassan vissza.
Újra áthaladtak a virító fák és madárfal között, át a ragyogó tavaszon, úgy, ahogy idejöttek. De a menet megsokasodott mögöttük.
Az egész ménes követte őket. Néhány lépésnyiről kísérte; ló ló mellett, mind lehorgasztott fejjel, mintha bánatban kísérnék halott úrnőjüket, aki őket úgy szerette. Mintha tisztesség okából kísérnék utolsó útján.
A malomárok hídjánál tudták csak megállítani őket. Egy-egy ló nyerített. És soká ott maradtak még.”
*
Itthon is – de máshol is – egyre komorodtak az idők. Szinte nevetségessé váltam volna az ötletemmel: lovakról beszélni, könyvet kiadni a falurombolások előrevetülő árnyékában.
Az idők most sem sokkal vidámabbak. Főleg pedig a lehetőségek nem. De valahogy egy emberszabásúbb kor felé igazodva hátha leghűségesebb barátainkkal, a lovakkal szembeni annyi galádságunkból törleszthetünk valamit – ezúttal a Bánffy Miklós Lovakról szóló írásos vallomásának legalább töredékes közlésével.
MAROSI ILDIKÓ

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék