Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. június, III. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
HADIKIKÖTŐ

SZEMLE
Olvasónapló
Mózes Attila: A vénasszonyok nyara (Dacia, 1990.)
„A befelé nyíló végtelen világok mélyén föltűnt egy apró, kékesen villogó pontocska, egy ideig ott hunyorgott távoli csillagként valami téléjszaka egyetemes sötétségében és fagyában, néha már-már úgy tetszett, örökre kihuny, de aztán ismét erősebben villant, majd lobbant...” Góth Gábor, az Iroda mindig cinikus nagymenője, a „krisztusi kor küszöbén” olyan furcsa kalandba bonyolódik, mely egy időre meghatározza, és ezzel szeszélyesen összekeveri a „befelé nyíló világok” évszakait. Igaz, közben a külvilág megtartja a jól bevált sorrendet, s mások szemében Góth esete is legfeljebb „bizarrnak” tűnik, de semmiképp hallatlannak, ám végső soron nem is ez a lényeg. A hangsúly a belső kalandra tevődik át. A belső tájak „metszett tollazatú üvegmadarai” néha bátortalanul kiröppennek az ablakon, hogy rövidesen visszatérjenek, csőrükben a semmivel, amelyből aztán fészket raknak a „végleg elárvult lélek kietlen zugában”. A távoli csillag azonban, amelyről már ő maga is úgy tudta, hogy rövidesen elenyészik az „egyetemes sötétségben”, váratlanul fellobban, és fénykörében új, ezidáig ismeretlen világ kel életre. Góth talán nincs is tudatában (hiszen a tudatalatti meg az ösztönök kifürkészhetetlen világának sötét erői lépnek működésbe), hogy a rabságban tartott dzsinn ki-kijár „üveghutájából”, s az asszonnyal folytatott vendéglői beszélgetések alkalmával ott ül hívatlan harmadikként az asztaluknál. Pedig „fogyasztása” minden esetben felkerül a kifizetendő számlára... Nemi vonzalom mélyén meglapuló anyakomplexus? Kalandvágy? Szerelem? Vagy mindezek keveréke? Ki tudná ezek mindegyikét elkülöníteni, és patikamérlegre tenni? Ami biztos: egy érzés metamorfózisát követhetjük nyomon a regényben. „Ez ideális ember a maga helyén – bökött hátra a válla fölött Góth, mintha az «előszobalány» egy alig észrevehető tárgy lenne”. Nos, így kezdődött..
A szabadság szomorúsága. Csehszlovákiai magyar elbeszélők, 1980–1988 (Madách, 1990.)
Keresztmetszet, szúrópróba a szlovákiai magyar novellairodalomból. Megvallom, rokonszenvesek számomra a szlovákiai magyar irodalom „új csapást vágó” törekvései, de nem kell elfogultnak lennem ahhoz, hogy bátran kijelenthessem: széles látókörű, megújulni képes írónemzedékek újabb sora fogja öregbíteni a felvidéki prózaírás hírnevét. Három nemzedék legjelesebb alkotói kaptak helyet a kötetben, s az olyan, a romániai magyar olvasó fülében is jól csengő nevek mellett mint Dobos László, Duba Gyula, Gál Sándor és Grendel Lajos, igazi felüdülést jelentenek a kötet legfiatalabb írójának, az 1966-ban született Talamon Alfonz novellái. A képzelet szertartásai című kitűnő novellájában a fluiditás, a folytonos hullámzás ijesztő állapotát sugallja az egyetlen mondat: amikor az individuum már nem tudhatja, hogy a „valós” világ özönlött e el érzékszervein keresztül, vagy az utóbbiak vad-erotikus játéka sodorta magával egy furcsa, illuzórikus világba, melyben ha benne van, úgy van benne, hogy közben a tudat – mint egy ázott varjú – a kerítésről bámul vissza rá. És közben szívszorongva várjuk, hogy mikor riad fel pihegve, átizzadt pizsamában, hogy keze fejével végigtörüljön a homlokán. De felriadni, természetesen, csak álomból lehet...
Az utószó szerzői három típusra „osztják” a harminc novellát, s ez megnyugtatólag hatott rám: az állandó kartotékolás, folytonos skatulyázás kényszerképzetét nemcsak nálunk, Felvidéken is ismerik. Nos, megvan tehát a három rekesz, most már csak az van hátra, hogy mindegyik novellát a megfelelő helyre tereljük. Ezt természetesen az olvasóra bízom, de annyit megsúghatok: aki mégsem boldogulna, a rejtvény kulcsát az utószóban megtalálja.
Kós Károly: Életrajz (Kriterion, 1991.)
„És most újraírom, emlékezetből. Hogy amit láttam, elmondjam, úgy, amint volt. Mert sokan nem tudják, de beszélnek róla. És olyan ember is akad, aki nem éppen az igazat mondja. Az pedig baj, nagy baj. Mert ha az ember is hazudik, akkor ki mondjon helyette igazat?” – mondja Kós Károly ’68 őszén, egy Bajor Andor készítette interjúban. Igaz, ekkor már a fiókjában lapul mindhárom szöveg, melyek közül a jelen kötet első és legtekintélyesebb részét kitevő Életrajz tekinthető a legcsiszoltabbnak szépirodalmi szempontból. Tömör, szabatos fogalmazás, lényegretörő mondatszerkesztés, férfias rezignáltság sugárzik az emlékirat lapjairól – valahogy úgy, ahogyan a transzilvanizmus „szellemi atyjától” már megszoktuk. Az építészmérnök gondosságával tervezi meg, majd építi-építgeti mondanivalóját – minden tégla a maga helyén, semmi grandiózusság, fölösleges cikornya. Egyszerű legyen, szép és célszerű – és természetesen lényegileg a magyar építészeti stílusból táplálkozzék, ugyanis Lechner Ödönnel ellentétben, Kós határozottan állítja: van ilyen. Bölcsője pedig Erdély. Az újra meg újra hazául választott provincia, mely képzeletében rövidesen Erdélyországgá terebélyesedik (önálló történelemmel és sajátos mitológiával), a „különböző népek békés egymás mellett élésének idillikus hazájává”. Ha netán valaki rousseau-i kitárulkozásokra, intim lelki problémák boncolgatására, jóízű pletykák fölötti kérődzésre számít, ki ne nyissa a könyvet. Az életrajz-fedőnév kissé megtévesztheti az olvasót, mert Kós Károly-i sajátságos értelmezésben az élet jórészt nép és társadalom, haza és hivatás szféráira korlátozódik. Azt például, hogy Türe község református papjának a lányához (későbbi feleségéhez) valami köze lehet, két rövid mondatból tudjuk meg: „De nem felejtkeztem meg Türéről sem. Ott azonban nem barangoltam, és nem rajzoltam.” Ennyi, és nem több. Tévedés ne essék: nem valami romantikus-érzelmes szerelmi történetet hiányolok az Életrajzból, csupán azt a melegséget, mely az Építész, a Szépíró, a Szerkesztő és Transzilvanista Kós Károly mellett az Embert is felvillantaná számunkra, és eltávolítaná kissé a művet is a krónikák száraz hangvételétől. Egyébként érdekes, tanulságos olvasmány – előkelő hellyel az erdélyi hagyományos memoár-irodalomban. A könyv kivitelezése külön megérdemel néhány szót első pillantásra azt hittem, magyarországi nyomású. Tényleg az.
Fodor Sándor: Az első hó (Kriterion, 1991.)
„Immár jócskán túl vagyok az emberélet útjának felén – harmincöt éve jelent meg az első kötetem. A jelen könyvben foglaltak már (ne féljünk kimondani) – öregkori írások.” A tél első „gyümölcsei” – írja a szerző kötete fülszövegében, s mi ehhez csak azt fűzhetjük hozzá, hogy ez mindenképp kiérződik a közzétett novellák „zamatából”. Nincs bennük semmi a nyár eleji termés különös-fanyar ízéből, mely mögött soha nem próbált, kellemes, távoli ízek sejlenek föl. Ezek már összetéveszthetetlenül a pince melegén kiteljesedett, tökéletesen beért gyümölcs édes levét hozzák. Biztos kézzel, nagy tapasztalattal megszerkesztett írások, melyek a mindennapi élet apró- cseprő (vagy legalábbis annak tűnő) eseményeit hozzák emberközelbe, a hétköznapi lét védőhuzata alól előfeslő tragikumot mutatják fel, figyelmeztető, féltő-óvó rezonanciájú megszólítással az olvasó felé: íme, emberek – ilyen is van! Vagy jobban mondva – ezek is mi vagyunk! A tartalomjegyzék enyhén megtévesztő lehet, hiszen a címek zöme (Győzelem, Ritka szerencse, Boldogság, De jókat röhögtünk, Idill, Hűség, Elégtétel stb.) a voltaire-i „Eldorádó”-t idézi, ahol a kavicsok is gyémántból vannak – tömködjük tehát a zsebünket! Erről szó sincs. Kiábrándult nyugdíjasok, torz jellemű suhancok, vad ösztöneiket kiélő kamaszok, nemzedéki ellentétek, gyilkosság (sőt, testvérgyilkosság!), eltorzult interperszonális kapcsolatok, megható gyöngédség, feltétlen gyermeki szeretet (ez utóbbiak főleg az önéletrajzi ihletésű írásokban), a szövegen itt-ott átütő, óvatos (a keletkezésük időpontját tekintve érthető okok miatt), de jól érezhető társadalom ill. rendszerbírálat – íme Fodor Sándor novelláinak világa, melyekhez a hátteret az örök, a mindig keblére ölelő és megvigasztaló, a pótolhatatlan és utánozhatatlan Természet nyújtja. Nem világmegváltó indíttatású alkotások, nem nagy kaliberű témák – mégis igazi élményt jelentenek az olvasó számára, mert annak a pillanatnak a hangulatát idézik, amikor (a kis Bécihez hasonlóan) gyermekkorunkban, egy őszutó hűvös reggelén, velünk is szembejött az ösvényen a Boldogság.
 
Sir Arthur Conan Doyle: A sátán kutyája (Kriterion, 1991.)
Az igényes szórakozásra vágyóknak kívánt kedvezni a kiadó, lévén, hogy Conan Doyle mestert az irodalomtörténet is mint a krimi-irodalom klasszikusát jegyzi. „Kétségtelen érdeme – írja Szerb Antal –, hogy sikerült alkotnia valakit, aki éppúgy van, mint Don Quijote vagy Falstaff. Sőt, mivelhogy Sherlock Holmest a viktoriánus angol jellegzetes vonásaiból (pipa, kockás ruha, flegma stb.) és jellegzetes vágyálmaiból állította össze, a kontinens az angolt hosszú időn át nem is tudta másképp elképzelni, mint Sherlock Holmes alakjában”. Kimért, száraz, lekerekített stílusában van valami a krimiolvasók kedvenc hősének, Sherlock Holmesnak a modorából: finom irónia, csipetnyi önteltség, óramű pontossággal felépített és működő gondolatmenet, tartózkodó hűvösség, sallang- és (a látszat ellenére) üresjáratoktól mentes lényegretörés, és természetesen egy jó adag (több forró helyzetre is elegendő) „angol hidegvér”. Apropó! Azon sem lepődnék meg, ha utóbb kiderülne: a „hidegvérűséget” éppen Sir A. C. Doyle monopolizálta a szigetlakók számára. Maga a történet tulajdonképpen akkor veszi kezdetét, amikor egy bizonyos Dr. Mortimer nevű fiatalember egy ósdi kézirattal jelenik meg Sherlock Holmes lakásán, melyben ez áll: „A sátán kutyájának eredetéről több változat forog a családban, mivel azonban én egyenes leszármazottja vagyok Hugo Baskerville-nek, és mivel a történetet apámtól tudom, aki szintén apjától hallotta, teljes meggyőződéssel vallom, hogy minden pontosan úgy történt, ahogy itt most írásba szedem (...) Tudjátok meg tehát...” – na de itt álljunk is meg. Világéletemben utáltam ugyanis azokat, akik ellenállhatatlan kényszert éreznek magukban, hogy általam nem látott, vagy nem olvasott filmek ill. könyvek tartalmát elmeséljék, s kíméletlenül megfosszanak ezáltal nemcsak a poéntól, de az első és direkt kontaktus okozta egyszeri élmény varázsától is.
LAKATOS MIHÁLY

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék