Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. június, III. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
HADIKIKÖTŐ

DISPUTA
Történelmi valóság védelmében
Csakis a történelmi ismeretek teljes hiánya és egy idült gyermeki felelőtlenség a gondolkozásban vezethette el a kitűnő szépírót, Székely Jánost ahhoz a gyalázkodáshoz, melyet Kossuth Lajos emléke ellen a Látó hasábjain elkövetett. Akadt ugyan, aki elismeréssel figyelt fel a szóban forgó fejtegetés nacionalizmus-ellenes bevezetésére, hiszen ki ne értene egyet azzal, hogy korunk mennyi bűne tapad a nacionalizmus mint kiváltságeszme dühöngő szélsőségeseihez, de a hozzászólókban egyszerűen megfagyott a szó, amint végkövetkeztetésként a Három kis (nemzeti) botrány* szerzője mai felháborodásában a múlt század magyar forradalmára és szabadságharcára keríti a sort, s az európai demokráciára ébredt magyarság nemzeti hősét támadja meg, mintegy benne testesítvén meg a mi századunk bukott diktátorainak ellenség-képét.
Aki behatóbban figyelte a nacionalizmus ellen szóló bevezetés két fejezetét, elgondolkozhatott azon, hogyan választja el a cikkíró a nemzet etnikai létezését, a nemzeti államot és a nyelvkultúrát, fel nem fedezvén töprengései közben ezek időbeli szakaszok szerint kialakuló, egymásból növő, egymás közt ellentmondásossá váló, s mégis egymásra szoruló fogalmait. Talán úgy gondolja, hogy egy irodalom nem anyák nemzedéki nyelvátadásából, hanem egyszerűen könyvekből sarjad a polcon? Talán nem tudja, hogy a nemzetté alakulás előbbrevivő, megvalósító szakasza a saját állami berendezkedés, a függetlenség? Nem veszi észre, hogy a örökölt nyelv és a nemzeti állam előfeltétele az együttélésből fakadó nemzetköziségnek és a kultúrákat és államrendeket magasabb szakasz felé vivő föderatív törekvésnek?
A nacionalizmus történelmi folyamat. Nélküle alul marad egy nép. A szabad fejlődést biztosító nemzeti függetlenség bekövetkezhető uralmi torzulásai ellenére is elkerülhetetlenül egy integrációs egymásra találás felemelő humánumába torkollhat a fejlődés folyamán. Ebben a gondolatmenetben ünnepelte a mai magyarság az 1848-as Európa-nyitás és az 1849-es Függetlenségi Nyilatkozat beteljesülését, egy népeinket egymáshoz igazító valódi demokráciában, egy ma megragadhatóvá vált történelmi lehetőségben, s igazán kár volt érthetetlenül olyan elvakult nacionalistákhoz csatlakozni, akik a történelem irányulását megtagadva, a bukaresti parlamentben ugyancsak lepocskondiázták Kossuth Lajosnak, a népek tavasza egykori hősének mára beérő igazát.
A kesztyűt felvenni talán nem is kellene, ha az elmúlt diktatorikus időben el nem mosódott volna a dunai néptestvériség 1848-ban rejlő becsületes kezdete. A visszájára fordult haladás valósággal kiirtotta a történelmi valóságismeretet nemcsak tömegeinkből, hanem – mint éppen jeles írónk esetében láthatjuk – a kisebbségi magyar értelmiség javából is. Egy Bach-korszakbeli szennyirodalom pletykáinak és rágalmainak lecsapódása jött most újra felszínre a mesterséges eldugaszolás következtében, s még jó, hogy Székely Jánoshoz csak egy állítólagos árverés késői elszámolásának híre jutott el, mintha Kossuthnak mint gyámnak nem éppen a „17 hordó bor” értékének megőrzése lett volna feladata. Olyan vád ez, mint az, hogy Kossuth ifjúkorában „ezüstkanalat lopott”, vagy már az emigrációban „pénzhamisító” volt, mert bizony a bécsi terroruralom ilyesmikkel is vádolta a független Magyarország bujdosó kormányzóját. Az ostoba vádaskodások forrása önmagát jellemzi, csak arra utaljunk itt, hogy Székely János nemcsak hogy nem ismeri a történelmet (amint ezt maga is bevallja), hanem annak eltorzításaiból is képes meríteni.
Éppen azért, mert a magyar történelem ismeretétől oly sokáig elzárt kisebbségi olvasónak oly könnyen lehet bármit is beadni, néhány kihívó vádaskodással szemben Kossuth Lajost meg kell védenünk. Tagadhatatlan, hogy a forradalom és szabadságharc erőszakos leverése és vérbefojtása után a szenvedő magyarság közvéleményében keletkeztek viták és ítélkezések, ezeknek a gyökere azonban magának a nemzeti tragédiának a kétségbeesett hangulata volt, s csak idővel, a történelemtudomány tárgyilagos vizsgálatai nyomán tisztult a kép. A szerencsétlen mai Kossuth-kritikus azonban csak egy régi hangulat fecsegőire hallgat, anélkül, hogy a feldobott eseteket a rendkívül gazdag, száz meg száz, ezer meg ezer feltárt forrásra, azok feldolgozására építette volna fel.
Már maga a kezdet is tévedést tartalmaz. Mert nem lehet Kossuth személyét a márciusi ifjak mozgalmával szembeállítani. Köztudott, hogy ama Tizenkét Pont összeállítására maga Kossuth adott biztatást, de a reformnemesség fennálló osztálykorlátai közt taktikai ügyességre volt szüksége, míg a radikális Márciusi Ifjúság nyíltabban szólhatott. A császári ellenforradalom katonai fenyegetéseivel szemben azonban Kossuth mint a Honvédelmi Bizottmány elnöke éppenséggel a radikális demokraták élére állt. Természetes, hogy a birodalmi hatalom ellen küzdve, a felkelt magyarság és a vele együtt élő más nemzetiségűek számára is hatalmat kellett megteremtenie, ez volt a megmaradás érdeke. Mi mást kellett volna tennie?
Mintha Székely János naiv felfogásában ott lappangana minden hatalom elítélése, még ha a demokrácia hatalmáról volna is szó. Ezért elfogult a forradalmi és szabadságharcos hatalommal szemben, mely a Függetlenségi Nyilatkozattal Debrecenben nem Kossuth diktatúráját, hanem a történelmi Magyarország függetlenségét kiáltotta ki a katonailag legyőzött Habsburguralom jogi megszüntetésével, örökbe hagyva mindmáig egy helyét megálló független államot, a további fejlődés reális kiindulópontja számára. Székely János „felelőtlen politikus”-nak bélyegzi meg Kossuthot, mert szerinte tudnia kellett volna arról, hogy a Szent Szövetség egy osztrák orosz, pontosabban császári-cári összefogás felújításával leverheti a győztes kis magyarságot, s úgy tünteti fel a debreceni trónfosztást, mint meggondolatlan kockázatot a túlerővel szemben. Mit ért ezalatt a mi zugtörténészünk? Kossuthnak és a magyarságnak le kellett volna tennie a fegyvert már jóval Világos előtt? Talán éppen Debrecenben? Szerinte csak a kormányzó diktátori önzése, nagyzási mániája, vagyis feltételezett jellemtelensége volt az ónodi trónfosztó országgyűlés megismétlésének háttere, s nem a századok óta önállóságra törekvő, s magát felszabadítva a vele együtt élő más népeket is életre serkentő történelmi irányzat? A nyugati nagyhatalmak ígérete és biztatása Rákóczi korában sem hiányzott, s hogy Kossuth idején újra elmaradt, magára hagyva a világszabadság jelszavával indult magyar demokráciát, ez ok lehet arra, hogy Kossuthban bűnbakot keresve Európa hamarabb polgáriasult államainak önző passzivitása helyett a demokráciáért legtovább vérző kis magyarságot ítéljük el?
Kossuth Lajost lehet bírálni, mert késlekedett a nemzetiségi jogok törvényes rögzítésével, s ezt csak Szegeden tette jóvá, de nem hibáztatható azért, amiben nagy és hagyományalapító. Székely János mai elmarasztalásainál jobban hiszek Irányi Dánielnek, a debreceni országgyűlés jegyzőjének, aki szerint Kossuthot „rémuralommal vádolni, s vádolni azokat, akik körülte csoportosultak, az olyan vád, amelyet – minthogy semmivel sem támogatható – csak elfogultság vagy gyűlölet sugallhat. A hibák, amelyeket a szabadságharc alatt elkövetett Kossuth, inkább a túlságos elnézés, mint a túlságos szigor rovására esnek, csakhogy azokat is azon hazafias aggodalom szülhetné, hogy a szigorú fellépés szakadást s a nemzeti ügy gyengítését vonhatná maga után”. Olyasmit pedig felróni, hogy Windisch-Grätz osztrák seregének közeledtére Debrecenbe menekítette kormányát és az országgyűlést, ócska demagógia, hiszen azt tette, amit tisztségében az országért tennie kellett. Még otrombább félremagyarázás, hogy Debrecenből „kizárólag magára gondolva” délnek menekült a kormányzattal, hiszen egyszerű földrajzi ismerettel is tudni lehet, hogy a közelgő cári hadak elől nem északnak vagy keletnek, hanem csakis a Török Birodalom felé, Szeged-Temesvár-Arad térségébe volt lehetséges egy ésszerű hadmozdulat: az utolsó hadseregegyesítés.
Ami pedig Kossuth levágott szakállát illeti, minimális óvatosság lehetett – ha igaz – a külföldre való menekülés közben. Ennek jellemrajzi felhánytorgatása éppen olyan nevetséges, mint később (erről Székely János hálistennek nem tud, különben ezt is kiszerkesztené) Arany János híres bajszának levágása egy Bach-kori rendeletre, ami azonban nem akadályozta meg a költőt A walesi bárdok megírásában. A szakáll is, a bajusz is újranőtt. A költői pálya tovább teljesedett, s hiába írja Székely János oly becsmérlően, hogy Kossuth „afféle független kis szemétdombot («nemzetállamot») épített és építtetett ki maga alá, amelyen majd kedvére kakaskodhassék”, ő az emigrációban is egy demokratikus Magyarország, sőt a Dunai Konföderáció harcosa maradt, s „kakaskodásával” egy világ közvéleményét szerezte meg eltiport hazájának. A többször is megrótt „irhamentés” sok ezernyi levele, szónoklata, kötetekre menő publicisztikája eleve megalapozta a mai magyar demokratikus törekvések hitelét, s akit ma Székely János a bukaresti parlament hasonszőrű gyalázkodóival egy értelemben „vérbeli, gátlástalan, jellemtelen politikai kalandor”-nak minősít, a mai magyar nemzedéknek is jelképes nagyja lett.
Amikor Petőfi hírét vette, hogy atyjaként szeretett költőtársa, Vörösmarty a parlamenti többséggel együtt megszavazta a hadügyi költségvetést az olasz szabadságharc ellen, versben írta meg, s én most Székely Jánoshoz címzem tovább: „Nem én tépem le homlokodról, Magad tépted le a babért.” Fájdalommal üzenem ezt, s csak abban bizakodom, hogy kedvelt írónk különb történelmi felkészüléssel jobb belátásra jut. Ami pedig sajtónkat illeti, úgy gondolom, sürgős kulcsfeladat jövőnk javára egy tárgyilagos Kossuthéletrajz kiadása, s egy csokor engesztelő virág a szalontai Kossuth-szobor elé.
BALOGH EDGÁR
* Látó, 1991. november
 

 

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék