Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. június, III. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
HADIKIKÖTŐ

Vida Gábor
* * *
Novellapályázatunk III. díjas írása.
 
Kincses Rékának
engem ne félts, most megyek, és ugyanúgy nem rossz, mint máskor, pedig várom már, hogy egyszer megunjam, elegem legyen, és hagyjam elmenni a vonatot, várom, hogy egyszer abba a kocsiba szálljak, amely nem megy tovább, és csak kivontatják egy füves mellékvágányra, ahol megáll, és csönd, aludni szeretnék egy ilyen félrevontatott kocsiban, aztán reggel csak lesz valami, mondjuk, kiszállok
a kocsi már egészen rozsdás, nyilván a sok eső miatt, a gaz felnőtt a sínek között, forgalom itt nincs, nem messze a csavarokat is kiszedték a talpfákból, félig el is süllyedtek a földben, a kavics meg egészen
(milyen gyorsan süllyed a kavics? igen? gyermekkorod kavicsos udvara, mire a szomszéd kölykök lebácsiznak, szép pázsitfüves, akár el is eshetsz, a térdedről nem megy le a máz, de most már nem úgy esel, ha esel)
még érzik a talpfák olajszaga, régi vasút ez, megszokta a táj, a kökényes és a bodza egészen tiszteletben tartja, csak addig nő, ahol a kavics kezdődik (süllyedőben is az, ami), csak a szeder és a gaz nem tisztel semmit, a rozsdás sín eltűnik a rátarti szövevényben, és ha erre jönne egy vonat, a mozdonyvezető úgy érezné, hogy vízen halad, de itt nem jár vonat, csak el-elmarad időnként egy-egy kocsi, itt marad valahonnan, valakik kiszállnak, mint most te, aztán a kocsi továbbgördül, de az is lehet, hogy eltűnik, nincs ebben semmi különleges, napokig, hetekig vesztegel egy-egy vagon, néha több is, aztán egyszer már nincs ott, vagy egy újabb kerül, igazán az sincs, aki számon tartsa, mióta az öreg vasúti híd leszakadt, és valakik úgy döntöttek, hogy nem érdemes újraépíteni, mert alig járnak ezen a vidéken, a város messze van, az erdőktől és a nádasoktól nem is látszik, az emberek egyedül élnek, a ház mellől csak annyit járnak el, amennyit muszáj, akinek kirándulós kedve volt, az már akkor elment, amikor a híd leszakadt
könnyű azt gondolni, hogy csak a leszakadt híd miatt nem jár itt senki, és ha az égnek meredező pilléreket, az acélszerkezet indákkal benőtt rozsdás maradványait és az alattuk örvénylő zavaros vizet nézed, olyan érzésed támad, hogy itt vége szakad valaminek, és a folyón túl is van, meg nincs is valami, de az átkelés semmiképpen nem érné meg a fáradságot, mert a közeledő esőfüggöny feloldja a biztos pontokat, s mire megint kisüt a nap, ha kisüt egyáltalán, lehet, hogy eltűnt már a vagon a sínekről, vagy újabb érkezett, esetleg egyik másikat benőtte a folyondár, vagy öreg horgász vert tanyát benne, ha visszafordulsz, lehet, hogy letévedsz a töltésről, és bekerülsz a következő esőfüggöny mögé, a mocsarak és erdők között napok múlva találsz egy tanyát, ami ugyan a folyó innenső partján van, de mivel tovább nem vezet út, hát tényleg a vége valaminek, ide csak az jön, aki idevalósi, mert az idegen azt sem tudja, hogy egyáltalán létezik ez a vidék, az idevalósi pedig általában elfelé megy, mert neki nagyobb baj az elhagyatottság, mint az idegennek; ha tehát betévedsz valahova, hitetlenkedve megbámulnak, aztán megmutatják az utat a városba, és a következő háznál már nem tudnak az útról, amin odáig mentél, mert ez az utolsó ház, ahonnan te jössz, ott már csak az erdő van, a város meg amarra, ha az iránt érdeklődnél, hogy a folyón túl mi van, nem értenék a kérdést, mert itt mindenki utolsó itt maradó, a leszakadt híd pedig némán őrködik a vidék fölött
itt mindig esik az eső, a hidat is azért ette meg a rozsda, csöpög, csöpög, csöpög lassan, kitartóan, a felhők olyan alacsonyan szállnak, hogy majdnem érik a fák tetejét, a vad zöld és a komor szürke úgy vegyül, hogy amikor hajnalban kitekintesz a vagon ablakán, mintha a tengert látnád, az apró esőcseppek sűrű kopogása monoton zúgássá olvad, az egyetlen tocsogóvá vált vidéken úgy vonul el a bokros töltés, mint tengerparton a vihargát...
nem lehet tudni, hogy mikor állt meg a vonat, amikor leszakadt a híd, vagy azután, esetleg a vonat továbbment, és csak ez a vagon maradt itt, a vonat az az utolsó volt, mert éppen csak átjutott, és akkor úgyis mindegy, hogy elvontatják-e ezt a fapadost, a vonat elment, nyomában a leszakadt híd emléke, a pályaőr, aki talán látta a katasztrófát, lefékezte a vagont, és hazament valami más mesterség után nézni
már éppen kialudtad magad, ott bizsereg benned a mehetnék, hát tovább, mert hátha tényleg vége van itt valaminek, a folyón túl pedig nincs semmi, csak az az elfelejtett, mert lekésett randevú, és már nem is tudod, hogy jó helyen jársz-e, de hát erre a vonatra szólt a jegy, a kalauz is elfogadta, aztán csak eluntad magad, és az öreg horgász is annyit magyarázott, hogy milyen érdekes vidék ez, és a legnagyobb harcsát is itt fogta a híd alatt; persze most már nincs itt senki, az esővíz becsorgott egyik-másik ablakon, a buja növényzet egészen nekifeszül a vagonnak, alig tudsz elmenni a rozsdás kerekek mellett, mert a bokrok szinte benyomnak a kocsi alá, aztán csak gázolsz a vizes fűben, minduntalan megakadsz a szederindákban, megint elered az eső, mögötted mintha csikorogva, sziszegve elzötyögne a vagon, vissza se fordulsz, így van ez jól, holtvágány is a saját életét éli; mi szükséged egy rozsdás, fapados vagonra, amikor úgysem megy tovább, csoszoghat, nyikoroghat, gurulhat akárhova, neked meg csak előre, a horgász azt mondta, hogy a híd után a második megálló, de ő hamarabb leszáll, mert a folyó innenső partján marad
lassan emelkedik a töltés, biztosan a híd jön, és így is van, a szitáló esőben előtted magasodik a roncs, a vonat már elment, a pályaőr kunyhója sincs meg, néhány drótszál feketéllik az elárvult telefonpóznákon, egy varjú figyel, amint a rozsdás hídmaradványon egyensúlyozol, óvatosan leereszkedsz a vízig, s felveszed a roncs himbálózását, egyszer ez a maradék is le fog szakadni, gondolod, és szomorú vagy, mert így is legalább tíz méter a következő darabig, a telefondrótok a vízbe lógnak, persze hogy odaát nincs senki, finoman hull az eső, a letüremkedő felhőkben eltűnik a túlpart, hosszasan vársz, és nem hiába, egyszer csak megjelenik az öreg horgász kongó ladikján, vastag gumikabátban, csuklyája alól száll a pipafüst:
– na, mi van fiatalember, lekéste a vonatot? jöjjön át, átviszem, míg magára nem szakad ez a vasnyavalya, tud úszni legalább? valamikor innen ugráltunk a vízbe, mindegy, régen volt, azóta is szakad az eső, a híd miatt van az egész...
hosszan néz utánad, míg felmászol a roncson, a légáramlat utánad viszi a pipafüstöt, akár egy mozdony, gondolod, csakhogy a vonat már régen elment, ezen az oldalon telefonhuzalok sincsenek, csak néhány elárvult oszlop, az is ritkán, erdők, nádasok végig a sínek mentén, bozót, gaz, korhadt talpfák, elhullott rozsdás fékpofa, ennyi maradt az utolsó vonat után
(talán le sem késted, ez a vonat egyszerűen nem volt, csak így, egyszerűen, nem jött több, és senki sem tudta, hogy melyik is volt az utolsó, egy reggel arra ébredtünk, hogy a híd le van szakadva, nem szakadt le, érted? csak le volt szakadva, jött a pályaőr, és mondta, de akkor már mindenki tudta, még az utolsó nagyobb állomáson is, ezért nem indítottak több vonatot, a telefon még működött egy ideig, de alig volt mit beszélni, hát egyre halkult, aztán már nem is lehetett hallani semmit, most csak valami kaparászásfélét hallani a kagylóban, igazán nem tudom, mi lehet, ott túl a folyón nincs semmi)
később egy sáros földút keresztezi a síneket, úgy tűnik el, mintha önnön sarában süllyedne el, letérsz, talán jobb kéz felé, s amikor elnyel az eső, a sár cuppogásán átcsikorog egy vagon hangja, ha lett volna utolsó vonat, most menne el, de ez biztos csak egy kocsi, ami megjelent valahonnan, vagy éppen eltűnik, azaz éli a maga életét, mint az, amivel jöttél, ugyanolyan ócska fapados, csöpög róla a rozsda, éppen készül darabokra esni, de ha meglesnéd, csak egy lefékezett vagont látnál, amit lassan elborít a folyondár
már nincs messze a ház, ahol várnak, a kutya csak megnézne, ismerős vagy, idegen itt nem jár, aki meg idevetődik, az nem idegen, a nagy udvarház legalább százéves, de lehet több is, csöndesen potyog róla a vakolat, a tetőn is egyre több a lyuk, a valamikori parkot egészen felnőtte az erdő, a nagy udvar összezsugorodott, most tocsog a víztől, a füvet is régen kaszálhatták utoljára:
– elsüllyedt a kavics – gondolod –, vajon meddig süllyed? egy ásónyom, kettő, és ha megint lesz, aki lehorzsolja a térdét, előbukkan?
*
– hát megjöttem, de nem volt utolsó vonat – mondta kissé szemrehányóan –, lehet, hogy azt is lekéstem, tőlem kitelik, de azt hiszem, mégsem, az utolsó vonat mindig valami biztos, legalábbis visszamenőleg, tudod, hogy addig volt, de most már azóta nincs, és hiányzik az a pont, azzal kellett volna jönnöm, de nem volt ilyen vonat, senki nem hallott róla, mégis megérkeztem, csak egy öreg horgász mesélt a vidékről, de ő leszállt még a híd előtt
itt elhallgatott, és a vállát vonogatta, nézte a többieket, számbavette, hogy mindenki itt van-e, és megkérdezte:
– errefelé mindig esik az eső?
– igen – válaszolt a fehér ruhás lány –, itt mindig, és ahonnan te jössz?
– ott is, mindig
– de honnan jössz te egyáltalán?
– tudod mit, lehet, hogy nem is jövök sehonnan, csak felültem egy vonatra, egy utolsóra, ami nincs is, egy holtvágányon pedig kiszálltam, hogy ide találjak, de ez inkább a ti művetek, szóval a folyón túl mindenki azt mondja, hogy itt nincs senki, és biztosan ti is ezt mondanátok, ha a túlpart felől érdeklődnék, bár az is lehet, hogy ez a folyó sincsen, mert a hídja is leszakadt
– igen, lehet, de nem olyan fontos, én szeretem ezt a vidéket, és vártalak, tudod, itt másképpen telik az idő, de hiszen tudod, ha lekésted az utolsó vonatot, sőt, ahogy te mondod, nincs is utolsó vonat, csak vársz magadban, míg a sínek lassan elfüvesednek, időnként megjelenik egy-egy kocsi, majd eltűnik, az esőfüggöny mögül kihallatszik a csikorgása, közben egyre vársz valakit, aki onnan jön, ahol nem lakik senki, és tudod, hogy lekési az utolsó vonatot, pontosabban elalszik valahol, és lekapcsolják, reggel pedig egy füves pályán ébred egyedül, csak nekivág az esőnek, mert úgyis oda fog találni, elvégre várnak rá, és tényleg várják, mert egyszer csak oda fog találni, ilyen egyszerű, most már nem félek attól, hogy ez a hely nem létezik
*
két párhuzamos esőfüggöny között időnként keskeny folyosó nyílik hosszan a fák alatt, az is előfordul, hogy percekre besüt a nap, a két szürke vízfüggöny szivárványossá válik, ilyenkor az avarban vagy a fűben gombák kezdenek el mocorogni, s holnap, mikor megint összefüggő már az eső, burjánzó-tüntetve jelzik a pászmát, ahol tegnap valami rejtélyes történt, valóságos ösvény, a hatalmas őzlábak mintha sorfalat állnának, és persze a többit is jó volna legalább névről ismerni, nemcsak kerülgetni, hogy el ne taposd, hiszen valami varázslat van ezen az ösvényen, aztán, ha kicsit világosodik a táj, mintha valami húzna, vonzana előre, a képzeletbeli vagy létező alagútban, rohanni kezdesz, víztől csillogó pókhálókat szakítasz le, leheleted elkeveredik a penészes avarszaggal, a csendet kettészeli az ágak reccsenése, rohansz, s mintha lassított filmen néznéd, ahogy tompult ruganyossággal kerülgeted a fákat, a bokrok között időnként arcod elé kapod a kezedet, mint amikor elfogy előtted az ösvény, és visszahőkölsz, nincs tovább, itt másképpen esik az eső, vagy széles víztükör csillan utadba, az erdő béna csendjéről, visszapattansz, mögötted megszólal valaki, hogy eddig, csak eddig, innen gyere vissza, a többit majd holnap vagy holnapután, esetleg soha többé
– miért kóborolsz egyedül az erdőben? – kérdezi a fehér ruhás lány, a kérdés pedig a levegőben marad, mert mit lehet erre válaszolni, az erdő erdő, és amikor menni kell, hát ha egyedül is, az olyan, hogy nincs mit tennem, el kell indulni, és lehet, éppen akkor lesz, hogy meghalok, de ez nem fontos, nem is értenéd meg, itt már nem rólam van szó, hanem csak történnek a dolgok, és én hagyom, mit is tehetnék? végre hívnak, és nem küldenek; várnak rám, ide is csak azért jöttem, mert vártatok, nem érdekes, hogy volt-e vonat, hogy lekéstem-e, vagy csak éppen ezután fog elindulni, vártak rám, érezni lehetett, úgy esett az eső, olyan volt a vidék, a hangulat, a sár, a csend, ha mondjuk nem vár rám senki, sosem érek ide, beleveszek a mocsárba, visszafordulok, lelőnek az orvvadászok, vagy éppen eltűnik ez a ház, átbillen az esőfüggöny másik oldalára, szóval csak a tudata annak, hogy itt várnak, hát nem történhet semmi baj
*
a kastély története egészen szokványos, bár senki nem nézett jobban utána, egy grófé lehetett, akinek a neve sem maradt fenn, csak az, hogy igen hóbortos volt, állítólag a vasutat is ő építtette, a folyót pedig hajózhatóvá akarta tenni, mesélik, hogy egy gőzhajó maradványai még mindig ott vannak valahol az erdőben, persze, ahogy ez lenni szokott, a gróf tönkrement, a folyó nem vált hajózhatóvá, a híd pedig leszakadt, de olyat is hallani, hogy még kész sem volt, amikor egy ismeretlen felségjelű gép lebombázta, és hogy vonat is csak egyszer járt errefelé, az is csak a kastélyhoz vezető útig amikor a hajó darabjait hozták, vannak ellenben, akik esküsznek, hogy végigvonatozták az egész szárnyvasutat, és most is maguk előtt látják, amint a gőzös hetykén átpöfög a hídon, s később azt az ismeretlen felségjelű gépet, amelyik egyetlen bombával elintézte a hidat, szárnyával még intett egyet, mint valami bemutatón; igaz, itt háború sem volt, csak egy eltévedt szakasz húzta meg egyszer magát a házban, állítólag a bútorokat is ők tüzelték el, de az is lehet, hogy a környékbeliek hordták szét, csak a hatalmas zongora nem kellett senkinek, még a katonák sem bántották, igaz, ők senkit nem bántottak, azt sem tudták, hogy hol vannak, akkor is ugyanilyen néptelen volt a vidék, itt húzták ki a telet, tavasszal meg kiderült, hogy vége a háborúnak, s elmentek, nem hagytak itt semmit, csak a roskadozó házat, a grófot se látta senki azóta, állítólag Amerikában él, a ház meg csak málladozik, időnként vadászok, csavargók, és ki tudja, kik lakják, a padláson baglyok, denevérek tanyáznak, az erdő megszállta a parkot, és egészen a házig nyomult előre, lassan eltűnik az udvar, és vele együtt a ház is, egyszer leszakad a tető, egy nagy zápor elmossa a mennyezetet, a fal pedig elmerül a bozótosban, de hát nem kell az a ház már senkinek, megfeledkeztek róla, lehet, hogy már nem is létezik, sőt talán az egész vidék eltűnt már egy térgörbületben, azért is nem jár itt senki, ha mégis átverekedi magát a határon, amit sokszoros esőfüggönynek érzékel, de nyilván egész másról van szó, akkor az elárvult síneken megmozdulnak a rostokoló vagonok, kicsit megbillen a vidék egyensúlya, mert az erre jövő mindig várakozást hoz magával, akár úgy, hogy őt várják, akár ő vár valamit vagy valakit; egy nem létező vonatot, egy házat, egy alig kivehető ösvényt, netalán az eső elálltát, és ilyenkor kissé megzavarodik a vidék, mert a feledésbe, a memórián, tehát időn kívüliségbe disszonanciát hoz a várakozás, mert itt nem történik semmi, ha igen, itt már minden megtörtént, minden múlt idejű, tehát a várakozás is, semmiről nem maradsz le, mert mindenről lemaradtál, az utolsó vonat, akár volt, akár nem, már elment, a vagonok is csak miattad mozdulnak meg a sínen, de hamar visszaáll az egyensúly, minden megnyugszik, aki elfelejtett, vidéken jár, maga is elfelejtett lesz, mint annak a bombázónak a felségjelzése, a kastély tulajdonosa, az erdőben rozsdázó hajóroncs, a folyó, minden, azt is mondják, hogy a vidék kísértetekkel van tele, állítólag egy fiatal uraság halt meg vadászat közben, kápolna is van az emlékére, és az a fiú, azaz a kísértete azóta is erre jár, így van ez, akit elfelejtenek, de néha mégis előbukkan a homályból, és a józanság nem tud vele mit kezdeni, abból kísértet lesz, egyszer csak előlép egy fa mögül, és mindenki halálra sápad, ne is beszéljünk róla, ha pedig valaki elindul erre a vidékre, értetlenül néznek rá, mert ott a folyón túl nincs semmi, már nem lakik senki, ha nem hiszed, megsérted őket, ha holnap előállna a gróf, hogy az övé a birtok, az ő szemébe is letagadnák, de a gróf soha nem jön már erre, talán ő is elfelejtette a kastélyt, olyan ez, hogy ha egy vidékről megfeledkezik a világ, a vidék is megfeledkezik a világról, nemlétezőnek nyilvánítják egymást, ha sokáig maradsz egy ilyen helyen, te is elfelejted a világot, azaz jelentéktelenné válik, és úgy érzed, hogy te vagy a környéken az utolsó ember, ha egyszer mégis elindulsz a szürke esőfüggöny felé, mikor már-már érintenéd, mögötte megmoccannak a vagonok, csikorog a fék, távolabb eldübörög egy vonat, még a csípős füstjét is érezni véled, de mire megpillantanád, élesen felvisít egy jól célzott bomba, a robbanás után az ismeretlen felségjelű gép rádiójelentését hallod, egy eltévedt szakasz pedig kúszva közelíti meg a házat, félelmüket még magukkal hordják, de hamarosan rájönnek, hogy ez egy elfelejtett vidék, az őrszem éjszakánként még hallja a csikorgó vagonokat, később már őrszem sincs, megfeledkeztek a háborúról, aztán hogy eszükbe jutott, csöndesen tovább álltak
néha csavargók lakják a házat, nem, biztosan nem turisták, egy ilyen elfelejtett vidéken nem járnak turisták, aki tudja, hogy hova igyekszik, és igyekszik, az nem jut ide, egyszerűen nem találja meg az utat, belegabalyodik az esőfüggönybe, eltéved, és visszakerül egy járható útra, ami természetesen elfelé vezet, az is lehet, hogy az utolsó ház kutyái letámadják, és mire megszabadul tőlük, már vissza is fordult, csak aki sehova sem igyekszik, aki azt sem tudja, hogy hol jár, mert mindegy neki, el sem téved, és a járt utakról is könnyű szívvel letér, mert nem keres semmit, csak az találhat ide egyszerűen, akinek mindegy, hol éri az éjszaka, mert egy nedves zsombékban ugyanúgy elalszik, mint egy luxusszállóban, bár nem emlékszik arra az időre, amikor még luxusszállóban aludt; csak aki nem veszi észre, hogy elfelejtett, ismeretlen vidéken jár, mert ő maga is elfelejtett és ismeretlen, szóval aki csak úgy baktat errefelé, az egyszer megérzi, hogy várják, vagy várhatnák is, hirtelen felkapja fejét, de csak cigarettát kotor elő a zsebéből, a füstből pedig arcok bukkannak fel, akik hátha várnak, nincs ebben semmi csodálatos, mert ha téged is elfelejtettek, meg engem is, akkor egy ilyen szép vidéken megérzem a jelenlétedet, ha nem ismerlek is, ha nem is emlékezhetem rád, csak összefutunk egy fa alatt, ahol két láthatatlan ösvény találkozik, egyformán vizesek vagyunk, és holnap nem lesz cigarettánk, hát gyújtsunk rá, aztán tovább az esőben, a harmadik ösvényen, ami ugyanúgy nem látszik, mint az a kettő, amin idáig jöttünk, avagy nem is jöttünk mi idáig, csak már olyan régóta állok a fa alatt, hogy kezdek nem egyedül lenni, s milyen jó, hogy épp veled találkozom, most már együtt nem tévedünk el, valahol csak találunk egy házat, ahol várnak, fehérruhás meg a többiek, ők is így szedik fel egymást; egyszer csak nincsenek egyedül, amikor végleg nem tudják, hogy hova mennek, és kit keresnek, mert hátha te is ismersz valakit, akit az én egyik ismerősöm ismer, a házról is ő mesélhetett, de már mindenki elfelejtette, hát nem is szabad keresni, mert elnyel az ingovány, de egyszer csak megtalálod, ott állsz a zsebkendőnyivé zsugorodott tisztáson, az omladozó házból hamis zongoraszó szivárog, amit inkább csak érezni lehet, miként azt, hogy téged is ide várnak; mikor megérkezel, örömujjongásba tör ki az egész társaság, hogy na végre, már csak téged vártunk, a zongorista heves boogie-t játszik, és mindenki táncra pattan, a baglyok ijedten röppennek ki a padlásról, de aztán hamarosan megnyugszanak, mert nem történt semmi különös, a fehér ruhás lány megjegyzi, hogy most már nem fél attól, hogy ez az egész nem létezik, a gróf, a pilóta, az eltévedt szakasz, a horgász és a csavargók békésen letelepszenek a délutáni dohányfüst-szürkületben, az erdő egy lépéssel közelebb nyomul a házhoz, a lelógó felhőfoszlányok pedig feloldják a táj körvonalait
*
azt hiszem, én vagyok a hóbortos gróf, nem biztos, hogy gróf vagyok, sose néztem utána, de miért ne lehetnék? régebben mindenki így szólított, azt hiszem, a nagyapámat is, az apám meg külföldön élt, de nem is fontos, én mindig másképpen éltem, bár nem tudom, hogyan élnek a grófok, emlékszem egy bálra: pezsgő, tűzijáték, sok-sok ember, keringő, frakkok, fehér csipkék, aranyzsinóros egyenruhák, jó világ volt, de nem érdekelt, pedig még gyerek voltam, később más bálok, más fehér ruhák, más egyenruhák, háború is volt, talán kettő, egyszer leégett egy kastély, de akkor nem bál volt, valakik gyújtogattak, igen, azt hiszem, mégiscsak gróf voltam, nagy birtok, sok jövés-menés, felfordulás, mindig a nagyapámat látom, amint egy sötét tónusú olajképről néz rám, mintha valami nagy dolgot várna tőlem, nagyobbat, mint a körülvevő felfordulás, többet, mint az áttáncolt, pezsgőbe fojtott élet, valami olyat, amilyen még nem volt, és én sem akartam olyan lenni, mint a többiek, igazából azt sem tudtam, hogy milyen nem akarok lenni, hogy milyenek is a grófok, az igaziak természetesen, ha egyáltalán vannak ilyenek, és nemcsak egy tájképfestő találta ki...
azt hiszem, ez a legelső hóbortom, de nem ez az igazi, ráadásul nem is jelent semmit az egész, mert akkoriban annyi volt a hóbortos gróf, mint varjú a szántáson; csak szólnak egyszer, hogy van ez a birtok, és kezdjek vele, amit lehet, vagy amit tudok, nos elhatároztam, hogy valami nagy dolgot viszek véghez, mert beleszerettem a vidékbe, furcsa dolog ez, ha az ember beleszeret a birtokába, és van benne némi életerő, ráadásul gróf, bár ezt sosem tisztázza maga előtt, nos, amikor én beleszerettem abba a birtokba, elhatároztam, hogy megváltoztatom, mintha nem lett volna elég az, hogy szép, virágzóvá akartam tenni, életet hozni, embereket, utakat, vasutakat, hajókat, művelt földeket, de leginkább a vasút érdekelt, meg a hajózás, hogy minden mozgásban legyen, mert ezt tartottam akkor az életnek, reméltem, hogy ha ez sikerül, én is élni fogok, és nem tudtam, hogy az élet, az én életem milyen sokba kerül, megépült a vasút, a híd, majdnem mindenem ráment, de nem érdekelt, mert egészen az élet közelében jártam, olyannyira, hogy akkor sem csüggedtem, amikor egy reggel a hidat leszakadva találtam, mondják, hogy csak később bombázta le egy kiderítetlen felségjelű gép, de én nem hiszem, mert a híd egyszer csak le volt szakadva, nem szakadt le, csak a két pillér között az acélszerkezet belelógott a vízbe, nem tudom, miért furcsa ez, minek a sok szóbeszéd, hogy véletlenül történt, a katasztrófák nem véletlenül történnek... lehet, hogy háború is volt, de engem nem érdekeltek a háborúk, a katasztrófák, a véletlenek, a csodák, talán ez nagy hiba volt, de én élni akartam, és életre kelteni a vidéket, tudtam, hogy a leszakadt hidat újra kell építeni, hát majd újraépítjük, de addig is sok dolog volt még hátra, például a hajózás, ebben is csak egy újabb hóbortot láttak, mert senki nem hitte, hogy a folyó hajózható, pedig így van, ennek utánanéztem, századokkal ezelőtt, igenis, hajókat vontattak errefelé, nem hittek nekem, és nem fogták fel, hogy ez nem új, csak az a régi hóbort, az egyetlen, mert én életet akartam hozni, megvettem hát az öreg gőzhajó vasszerkezetét, vonattal hoztuk, és egész hajóépítő telepet hoztam létre, két évig készült a hajó, mert közben többször is elfogyott a pénzem, de már majdnem készen volt, amikor egy éjjel leégett az egész telep, a munkások pedig elszéledtek, senki nem maradt itt, pedig a gőzhajó csak kísérlet volt, motoros hajókat akartam, egészen a tengerig is elmehettek volna, de nem lett semmi az egészből, egy reggel arra ébredtem, hogy egyedül lakom a birtokon, naponta megnéztem az üszkös hajóroncsot, a leszakadt hidat, és lassan rájöttem, hogy tönkrementem, nincs senkim és semmim, a családom már akkor elhagyott, amikor a híd leszakadt, sosem hallottam róluk, igen, tönkrementem, és most már tudom, hogy a katasztrófák nem véletlenül történnek, voltak ugyan ellenségeim, de nem érdekeltek, nagyobb dologba fogtam, nem értem rá ilyesmivel törődni, élni akartam
egyszer egy csavargó érkezett, olyan, amilyenek azóta is fel-felbukkannak errefelé, ő mondta, hogy ezt a vidéket elfelejtették, már nagyon régen, és nem is tudnak róla sem a közvetlen szomszédságában, sem távolabb, aki mégis emlékszik valamire, az kísértetekről mesél, meg egy őrült grófról, aki agyonlőtte magát egy távoli bolondokházában, de a szelleme itt bolyong, hát én volnék az a bolond gróf, csakhogy nem lettem öngyilkos a bolondokházában, az egy másik gróf volt, régen, nagyon régen, a csavargó szerint a vidéket már akkor kezdték elfelejteni, csak még nem látszott, mert nem tűnt el egészen az esőfüggönyök mögött, de amint épült a vasút, ez a térszelet egyre jobban meggörbült, és a híd már csak leszakadva létezhetett, és soha senki nem fogja újraépíteni, a hajót sem, így van ez rendjén, ezt már az elején sejtettem, de én élni akartam, voltaképpen éltem is, csak mindenki elfelejtett, hát én is elfelejtettem a világot, minden úgy történt, ahogy történnie kellett, valójában nem is mentem tönkre, a vidék pedig éli a saját életét, úgy, ahogy az elfelejtett vidékek szokták, lehet, hogy egyszer szanatóriumba vonulok, hogy mindezt részletesen megírjam, csakhát kinek írjak egy olyan vidékről, amelyre nem emlékszik senki, ahol már mindig esik az eső, amelyet csak az találhat meg, aki nem is keres semmit, csak tudja, érzi, hogy ott várják, azaz várhatnák, de ez már aligha számít, majd ha téged, is elfelejtenek, megtudod, hogy ez nem véletlenül van így
mikor a csavargó tovább indult, én is elmentem, és meggyőződtem arról, hogy nagyjából igazam volt, a városban a hóbortos grófról érdeklődtem, de kioktattak, hogy grófok nincsenek is, elfelejtett grófok meg egyáltalán, és errefelé nem szeretik a csavargókat, hát továbbálltam, lassan elfelejtettem, hogy gróf vagyok, és nem is olyan fontos, ha az ember élni akar
*
szokványos bevetés volt, annyira mindennapi, sima, hogy már untam is, a légvédelem régen nem működött, éppen csak rá kellett repülni a célpontra, kioldani a bombákat, egyet fordulni, hogy lássam, mit végeztem, és vissza a veszélytelen, kitaposott úton a veszteség nélkül felfejlődött rajban, a derült, nyári égen éppen lemenni készült a nap, olyan csendes és nyugodt volt minden, hogy én azonnal tudtam, ez a háború sem tarthat már sokáig, magasan repültünk, a támaszpont még messze volt, alattunk a táj hetek óta ugyanolyan moccanatlan, sehol egy ellenséges konvoj, sehol égnek meredő légvédelmi ágyúk, csak a végtelen síkság, és a kabinba tűző nap, amit nem zavar a gép egyenletes zúgása, ilyenkor el is lehetne aludni a pilótaszékben, és ráérne felébredni leszálláskor, mert lassan kezdek feloldódni a nyugalomban, mintha nem is harci repülőben ülnék, hanem csak magamban lebegnék, és tudom, hogy semmi sem zavarhat, mert mindennek vége van már, és még nem kezdődött újra, most még nem, hát addig élni fogok ebben a csendben, és felejtsük el ezt az egész nyomorúságot, hogy ma megint csak lelőhettek volna, hogy holnap még semmi sem biztos, csak a közelgő éjszaka, és megint nem alhatom nyugodtan, mert ilyen simán ment minden, mintha el is feledkeztek volna rólam, én meg csak lelöktem azt a két vasat, ami bombaként érkezett, de őket már ez nem zavarta, nekik már mindegy, mi hull az égből, az esőt sem várják, mert akkor csak késik az egész, hát dobjatok le mindent, legyen vége, s menjünk el a fenébe, s ti is aludjatok ki magatokat, unalmas, közben elfelejtjük, hogy mi is az a felfordulás, már nem fontos, mint a visszatérés sem, meg sem számolják a gépeket, veszteség nincs, vagy ha igen, úgyis jó, hisz erre megy ki a játék, vagy már erre sem, szépen ki lehet nyújtózni a fülkében, magasság ötezer, irány észak, gép egyenesben, sebesség nincs is, vajon hova megyünk, őrnagy úr, és a többi harminc hova megy, amikor megkapom a parancsot, hogy balra, igen így, balra, nem messze van egy híd, koordinátái ismeretlenek, 324-es repüljön rá, és semmisítse meg, értettem, persze, bal kanyar, ismeretlen híd, lebombázni, zuhanásban válok ki a rajból, bele a napba, és még recseg rám a parancs, hogy csak semmi akrobatika, de én zuhanok tovább, ez már a föld, csak semmi akrobatika, úgy suhan alattam az erdő, hogy köszönni kell neki, billenés jobbra-balra, aztán megint fel az égbe, ismeretlen hidat miért is lebombázni, rárepülni, semmi akrobatika, ott a folyó, a híd, na most segíts, uram, éppen elment egy vonat, rárepülni, ilyenkor szólal meg a légvédelem, még ezer méter, de semmi, sehol ember, ágyú, állások, minden elhagyatott, már a vonat sem látszik, elkéstem, marhák, ezt a hidat elintézte más, vajon mikor? most ment el egy vonat, na még egy kör, vonat már sehol, ez nem az a híd, 324-es jelenti, híd lebombázva, ez a rádió süket, még egy kör, zene, valahol zongoráznak, belemásztak a frekvenciába, Chopin, Első zongoraverseny, hülyeség, az őrnagy viccelt velem, koordináták ismeretlenek, és semmi akrobatika, igen, tudja mit, őrnagy úr, ha már így állunk, egy bukfencet megengedek magamnak, gyönyörű az idő, és egy fia bombám sincs, bevetésről jövök, üres vagyok, üres és könnyű, hát még egy bukfenc, semmim sincs, csak egy ismeretlen felségjel, csak azért is akrobatika, azt képzelem, hogy a híd mellett fehér ruhás lány figyel, én persze nem látom őt, de a gép csillogása üzen neki, mit is, szerelmet kellene, de már semmim sincsen, csak ez a pörgés, a levegő meg az ég, ahova most felugrom, ezt neked adom Fehérruhás, az egészet, nem az enyém, de azért neked adom, egyebem nincs, azt hiszem, szeretnélek, tudod, olyan vagy, mint egy felhő, egy kicsit összetartozunk, és lehet, hogy te zongorázol, gyakorolsz egy lehangolt zongorán, gyakoroljunk együtt, tudom kívülről, koordináták ismeretlenek, csak semmi akrobatika, engedd el magad, 324-es, csak az utolsó pillanatban rántsd vissza a botkormányt, az se baj, ha nem rántod vissza, csakhogy ez a gép jobban tudja a leckét, mint te, nem számít, lekéstem a hidat, és a vonat is elment, olyan üres vagyok, hogy akár szerethetnélek is, pedig csak akrobatika az egész, dugóhúzó, bukfenc, pörgés, fölfelé, ez minden, lassan elfogy az üzemanyag, de ne félts engem, nem fognak keresni, nem írnak veszteséglistára, egyszerűen elfelejtettek, igen, ezért küldtek ide, a hidat is elfelejtették, és azt, hogy üres vagyok, már akkor sem voltam, amikor megkaptam a parancsot, ha egy hídnak ismeretlenek a koordinátái, akkor az nincs is, vagy egyáltalán nem fontos, hát ezért küldtek ide, mert nem fontos, semmi akrobatika, mert egyébre úgy sem futja, ha meg elfelejtettek, ne játszd meg magad, szűnj meg, egyszerűen, precízen, hibátlanul az utolsó pillanatban, nem hamarább, nem később, futja még egy bukfencre? most akkor egy utolsót, integess, Fehérruhás, utolsó cseppig, aztán majd leteszem valahova a gépet, olyan lágyan fogok talajt érni, hogy nem is veszem észre, üres vagyok, a nap is lement, siklás, alattam a nádas, toccsanok, vége, nincs utolsó bukfenc, sima leszállás, földönfutó vagyok
soha kényszerleszállás nem ment ilyen simán, a nádas úgy fogta fel a gépet, mint egy párna, jó nap volt, szerencsés véggel, ott töltöttem az éjszakát, a félig elmerült gépben, s mikor hajnalban eleredt az eső, nekivágtam a vidéknek, olyan, mint akit végleg elfelejtettek, tudtam, hogy a vidék tett ilyenné, amikor először repültem rá a hídra, és már soha nem fogom megtudni, hogy mi is történt vele, mert nem fontos, ugyanúgy, mint én magam, semmilyen veszteséglistán nem szerepelek, de Fehérruhás integetett, és ez elég is
*
már csak tízen maradtunk a szakaszból, akkor napok óta lőttek minket minden irányból, azaz már nem is tudtuk, hogy honnan, azt sem tudtuk, hogy visszavonultunk-e vagy előrenyomultunk, de talán mindegy is volt, körülöttünk teljesen logikátlanul csapódtak be az aknák, süvítettek a golyók, voltaképpen nem is tudom, hogy kell-e ebben logikát keresni, az erdős, mocsaras síkság teljesen áttekinthetetlen volt, az sem biztos, hogy ránk lövöldöztek, mert én már napok óta kiadtam a „tüzet szüntess” parancsot, utáltam a láthatatlan ellenségre lövöldözni, hát csak mentünk elfelé, utólag úgy tűnik, hogy körben jártunk, de egyszer már nem lőttek, mondom, az sem biztos, hogy addig ránk lövöldöztek, mert soha nem láttunk senkit, és egyetlenegyszer sem válaszoltunk, talán a mi hallgatásunk ragadt át az ellenségre is, ami lehet, hogy nem a tételes ellenség volt, de ha ránk lövöldözött, mindenképpen ellenség, csak hallgattunk, és egy idő után nem találtunk több bombatölcsért, sem elhagyott fedezéket, mondta is az egyik, hogy úgy látszik, magunkat is kikerültük, ezzel aztán meg is koronáztuk a dolgok logikátlanságát, mert már „az előre tovább”-nak sem volt értelme, amit eddig is csak a vezérkar ismert, mert hol is van az előre, amikor minden irányból lőnek? talán amerre hasra veted magad, amikor fütyül az akna, de mondom, hogy miután magunkat is kikerültük, abbahagytuk a tájékozódást, mert ha nem tudod, hogy hol jársz, nem tévedsz el, a lövöldözés abbamaradt, a vélt vagy a valódi ellenség sem tudta, hogy hol vagyunk, s ugyan mi különbség van a kettő között, nos akkor csak „előre tovább”, és röhögtünk, mert a „tovább” az még rendjén, de hol van az előre, talán csak tudja a vezérkar, de senki nem ment el megkérdezni, úgysem tudtuk, hol vagyunk, hát csak elfelé fiúk, és kerüljük ki magunkat is még egyszer, mert nekem nagyon elegem van ebből a marhaságból, csak nem kell nagyon sietni, az megint bajt hozhat a fejünkre; bandukoltunk hát, mint akik eltévedtek, mindegy, tudtam, ha valaki ránk bukkan, azonnal szökevényeknek tart ebben a gyanús csendben, pedig mi csak eltévedtünk, mert kikerültük az ellenséget, és a mieinkkel sem akartunk találkozni, úgyis annyi volt akkoriban a szökevény, hogy ez már nem is jelentett semmit, legfennebb két golyót mindenkinek, de az is volt elég, kérdezte is valamelyik, ha elfognak és megkérdezik, hogy mit keresünk itt, akkor mit válaszolunk
– azt, hogy aranyásók vagyunk
– miért, van itt arany?
– nem tudom, de keressük
röhögve állítottak volna falhoz, mert egy szakasz nem szokott csak úgy eltévedni, ha meg kikerülte a biztos halált, áruló vagy szökevény, ahogy tetszik, mentünk hát előre mert olyan parancs, hogy „hátra”, nem ismeretes, és csak attól féltem, hogy egyszer vége lesz ennek az eltévedésnek, s megint megszólalnak a láthatatlan ellenség fegyverei, nos mindig úgy intéztük a dolgot, hogy bár előre mentünk, igazán sose jutottunk előre, szép nagy köröket lejtettünk a vidéken, nem kerestünk semmit, nem is találtunk semmit, még aranyat sem, azt átengedtük az ellenségnek
napok teltek így el, és lassan rájöttünk, hogy több ellenséggel nem találkozunk, talán nem túlzok, ha azt mondom, hogy minket akkor már elfelejtettek, és hiába vonult volna az esőfüggöny mögött bármilyen ellenség, eszébe sem jutott volna, hogy tüzet nyisson ránk; mint az az ismeretlen felségjelű gép, amely ott akrobatikázott egy ideig, aztán leszállt valahova, a pilóta csak szórakozott, mert valószínűleg őt is elfelejtették, különben mit keresett volna itt, és miért játszadozott a géppel, mint valami légi bemutatón, azt hiszem, már semmi dolga nem akadt, csak elégetni az utolsó csepp benzint, és leszállni, ha lehet, vagy kiugrani, mindegy
később mondta egy felderítő, akit senki nem küldött felderíteni, hogy van ott egy leszakadt híd, amit nem bombáztak le, csak egyszerűen le van szakadva, és hogy az a gép úgy táncolt fölötte, mintha valaki nézte volna, hát biztosan nézte is, keressük meg, de nem kerestük, mert olyan ez a vidék, hogy ha vár valaki rád, meg is fogod találni, de ha nem, akkor előbbutóbb elnyel a mocsár, mert igazán nem kár érted, ha már azok is elfelejtettek, akiket szintén elfelejtettek, hát csak mentünk körbe-körbe, és megtaláltuk a házat, a fehér ruhás lány ott ült a tornácon, és intett, hogy szevasztok, megjöttetek, már vártam, igen, mi csak megjöttünk, mert akkor már teljesen elfelejtettek minket, és alaposan kikerültük magunkat, nem vagyunk szökevények, el sem tévedtünk, csak nem keresünk semmit, vártak ránk
*
amikor a hóbortos gróf építeni kezdte a vasutat meg a hajót, és úgy hírlett, hogy a mocsarat is le akarja csapolni, a halászok megijedtek, hogy mi lesz velük, mert tönkremegy a folyó meg minden, de a nagyapám azt mondta, hogy nem lesz abból semmi, se hajó, se vasút, nem lehet ezt a mocsarat csak úgy lecsapolni, mert nem a levegőből jön ide a víz, hogy akármelyik mérnök oda vezetgesse, ahova akarja, hanem a földből, és nem is bír vele senki, mert nem ismeri senki, úgy lett, a gróf jobban tette volna, ha megkérdezi a halászokat, és nem öli bele fölöslegesen a pénzét abba, ami úgyis fölösleges, a híd le van szakadva, azóta sem próbálta senki újraépíteni, meg is ette a rozsda, le akarták egyszer bombázni, de nem volt mit, le volt már szakadva, van, aki szerint eleve úgy építették, a gróftól kitelik, a repülő meg leszállt valahova, ott van most is egy nádasban, a pilóta itt csavargott egy ideig, míg össze nem barátkozott a gróffal, aztán elmentek valahova, talán Amerikába, így van ez, ha egy hidat nem lehet felépíteni, akkor lebombázni sem lehet, ezek az idegenek előbb kitörik a nyakukat, aztán rájönnek, hogy nem stimmel a dolog, és tovább állnak, a hajó is akkor égett le, amikor már majdnem kész volt, mert nem kell ide hajó, fogadkozott a gróf, hogy majd újraépíti, de látszik, hogy megjött az esze, azóta sem csinált semmit, nem is kell, jól van, ahogy van, nem tűr meg ez a vidék idegent, csak a csavargókat, azok elboldogulnak, soha nem lesz bajuk, mennek neki a mocsárnak nagy álmatagon, mint a részegek, aztán csak kijönnek a másik oldalán, mindig cigaretta kell nekik, s azt se tudják, hova mennek, csak hogy várja őket valaki, rendesen el is találnak a kastélyhoz, pedig nem is tudnak róla, összegyűlnek sokan, nagy ivászatot tartanak, egy fehér ruhás lány zongorázik nekik, aztán egy reggel már nincsenek ott, majd megint előbukkannak, ugyanazok vagy mások, mondják, hogy a gróf gyerekei, de nem hiszem, azok az úton jönnének, ezek meg csak úgy keresztül, ők se tudják, honnan, egyszer csak itt vannak szakadtán, piszkosan, borzosan, olyan városi formák, mulatnak egyet, és mennek is tovább, nem zavarja őket az eső, sár, katonák is jöttek egyszer, vagy többször is, azok se tudom, honnan, ők se tudták, itt voltak egy darabig, talán kiteleltek, aztán elmentek; olyan biztonsággal találnak a kastélyhoz, mintha mindig itt laktak volna, pedig itt már nem lakik senki, ez egy elfelejtett vidék, de úgy látszik, valakinek mindig eszébe jut, és nekiindul az erdőnek, maga sem tudja, hova, csak megy, mint a holdkóros, és nem lesz semmi baja, ül a tornácon, és várja a többieket, azok meg is jönnek, úgy találkoznak, mint a régi ismerősök, pedig egyik innen jön, a másik onnan, néha engem is meghívnak inni, különös nótáik vannak, sokat isznak, jól érzik magukat, és mintha mégsem, mintha valaki mindig hiányozna, mintha várnának valakit, aki már sose fog megjönni, és nélküle kell élni, de mindig várni fogják, mert ha ő nincs itt, akkor legalább a várakozás kell, a fehér ruhás lány mondta egyszer:
– tudod, Öreg, ha ő itt volna, akkor valamennyien nagyon boldogok lennénk, azt hiszem, te is örülnél neki, de így csak várunk, amíg lejár az idő, aztán ki-ki megy a maga útján, nem szomorú, de nem is vidám, mert tudja, hogy akire vár, az sosem fog megérkezni
– miért?
– mert meghalt
azt hiszem, ők se tudják, hogy kit is várnak, ha várnak egyáltalán, csak bolondoznak, de az ő dolguk, jól megvannak a hóbortos gróffal, a katonákkal, a pilótával, engem is megitatnak, nem furcsállok én már semmit...
*
én a rendező vagyok, mintha ez számítana, de nem számít, nem tartanak számon, ismeretlen vagyok, s hogy mit rendeztem? hát semmit, és úgy lehet, nem is fogok soha, csakhogy az én történetem azzal kezdődik, hogy nevet adok magamnak, mert hátha igaz, amit barátom, a költő mondott két részegség között, hogy „valahogy létezni kellene már”, és én akkor azt hittem, hogy ehhez nem is kell más, mint egy normális varázsige, egy érzéssel mormolt titkos verssor, amit a harmadik emeleti nyitott ablakban ismételek egy fehér ruhás lánynak, aki még nem visel fehér ruhát, mert nincs is neki, csak éppen részegek vagyunk, hát ne tarts vissza, ha nekimegyek az ablaknak, tudod, kellene már; az első forgatási nap után, amikor túladtunk a berendezésen, valahogy létezni, itt a manzárdon is, hát fehér ruha, mert közelebb itt az ég, landoláskor meg, ha kell, a pilóta arra a kiterített zsebkendőre teszi le a kereket, igen, a varázsige, amikor a sámán halálos betegen kiokádja a külföldi sört, közben száll a porcukor egy fekete esőkabátra, ami ettől még nem lesz fehér, mert a tanár úr jóslata jut eszembe róla, hogy „akasztófán végzed, fiam”, hát boldog idők, még a varázsige előtt, amikor becsület dolga, hogy hol végzed, már egy rongyos akasztófa sem fog kijutni, és csak röhögnek a hóhérlegények, hátraszaltó a földig, mert alacsony ez a harmadik emelet, és mikor a porcukorkúra után a sámán felgyógyul, versenyt futunk a folyosón, mert létezni mit sem segít már a varázsige, fertőtlenítettük magunkat, úgy csúszom végig a mozaikpadlón, hogy reccsen bele a koponyám, de nem történt semmi, a kék foltokra csak holnapután fogok emlékezni, hát menjünk, Fehérruhás, nehogy kijózanodjunk, a hátraszaltóhoz még ügyetlen vagyok, mint ehhez a tangófigurához, megint hátradőltél, és úgy indulok el utánad a padlóra, hogy nem lesz belőle szaltó, de ha belém csimpaszkodtok mindannyian, kényszerleszállunk, dőlj hátra nyugodtan, és kapaszkodjatok, mintha a tető fölött, ahonnan talpra, igen, létezni már, ha esésben, hát így, majd csak kifognak, és az akasztófától elfelé, nevetséges, Tanár úr, a jóslás nem tudomány, bízza csak rám, hogy honnan indulok, majd egy levéltárban rá fog bukkanni, hogy Önnek volt igaza, ez becsület dolga, hát el ne hibázza, létezni már, Magának is csak ilyen hülye tanítványok jutnak osztályrészül, honnan veszi őket? sámánok, költők, akrobaták, akik majd egyszer, ha nagyon berúgnak a forgatás első napján, amikor már nem is lesz több, egy pillanatig elfelejtik, hogy ez nem az a hely, a varázsige meg alkohollá válik a szájukban, adakozzatok hát, indulj, sámán, benned minden bizodalmunk, szólaltasd meg a telefont, hogy hallja a Tanár úr; ezek mi vagyunk, nem, semmi több, egyéb mondanivalóm nincs is, csak valahogy létezni már, mégis legjobb kezdet az akasztófa
hát ez volt az első rendezés, igazi siker, hogy elittuk a stúdiót, ami megmaradt, azt elkótyavetyéltük, utólag gondtalan fejfájásnak vélni a dolgot, mert Fehérruhás a folyóba dobta a hozzám írt levelet, én meg rákacsintottam, sétáljunk innen el egyet, oda a második lámpáig, onnan már félek, hát vissza, tudod, akkor lesz neked fehér ruhád, amikor eltűnsz egy augusztusi hóviharban valahol az erdőhatár fölött, de addig még sokat utazunk, mert az igazi film erről szól: távgyaloglás a februári alföldön, megérkezés egy európai fővárosba harmincegy pénzzel a zsebben, mikor a sámánnal előléptetjük magunkat, utasból utazókká válunk, két metrójegy rá a bizonyíték, a sűrű hóesésben minden ismeretlen címet megtalálunk, nem tudunk eltévedni, időnként megszökünk a kamera elől, ez egy európai város, nekünk csak az éjszaka jut, mert gyalog jöttünk, mindig a nap után, szembe az esőfüggönnyel; ott majdnem a világ vége van, idáig én csak hagyományosan és gyalog, míg vérhólyag lesz a talpamon, stoppolt zokniban ne induljatok Európába
ezt is én rendeztem, mondta is a Tanár úr, és ez egyszer jól működött a levéltár, az a te bajod, fiam, hogy még mindig azt hiszed, rossz a kameraállás, mert én tudom, hogy hol mászik Fehérruhás, de hiába lógok egy szál kötélen, a filmszalagon, csak az ég látszik, mert ő már olyan magasan jár az ismeretlen nevű csúcs alatt, hogy hiába is indulnék utána, csak a hátraszaltó hiányzik, amitől mindig visszariadtam, a harmadik emeleten még erős a gravitáció, és ezek a kötelek nem is engednek, ezért tovább filmezek, te már úgyis a hegy másik oldalán jársz, hát odalent találkozunk, ezt a kockányi eget, amibe éppen elfér egy ismeretlen repülő megbillentett szárnya vége, majd ott megkapod
mégsem a kamera beállításán múlik minden, mert van egy pillanat, amikor a rohanó katona hátára délibábként feszül rá a célkereszt, és csak szertefröccsen a kép, mikor elvágódik, én meg üvöltök bele a véres arcába, ne marháskodjatok, ezt nem így akartam, a célzó baka pedig int nekem, hogy te mehetsz, nekem elég egy hulla, ott a buckán túl Európa, vagy mit tudom én, de én csak kimászok a képből, mert ha egy elég, nekem van más elfoglaltságom, hátha mégis igaz a jóslat, nem bízom benned, ha neked egy elég, én már csak nélküle és vissza, embercsempész vagyok, nesze harminc pénz, menj, nem fogom végignézni, amint a hátadon szétfröccsen a célkereszt, ne bízd el magad, ez csak majdnem a világ vége, itt mindig a legelejéről kezdődnek a dolgok, és nem jutnak az akasztófáig
valószínű, hogy ott a harmadik emeleten végzetesen elhibáztunk valamit, nem azért, mert elittuk a stúdió árát, és a legegyszerűbb tangófigurában is összerogytunk, hanem mert nem hittük el, hogy majdnem minden a beállításon múlik, és elég jó képet vágni a szembetűző reflektor előtt, aztán nekiiramodni az utolsó száz méteren, hátha filmeznek, a sámánnak lesz igaza, majd ha felépül a gyaloglásból, és kievickél az európai főváros hóbuckái közül:
– olyan lettél te is, Kölyök, mint a szivacs, csak töltöd magadba a drága piát, és hiába, túl korán nincs több, akkor meg szerelmes leszel, és elutazol, simán, hangtalanul, mint az a folyóba dobott levél, mint a filmről nézett lavina; a később megérkező dübörgésen túl magyarázgatod, hogy nem is az a baj, hogy nem várnak rád, csak éppen nem így akartad, és ha majdnem minden a beállításon múlik, ne is vágjatok hozzá jóképet, mert nem vagy te igazi csavargó, az akasztófa előtt meg úgyis visszafordulsz, ez a főváros gyalog túl messze van, a mögötted jövő autók pedig csak egy sántikáló, rongyos alakot látnak, tehát nem látnak senkit, nekik majdnem beállítás kérdése, nyugodtan hajtanak át rajtad, és nincs kedved félreugrani
a stúdióban sötét van, szól a zene, még egy perc, és egyszerre fognak megérkezni, mikor hátul kigyúl egy reflektor, a sámán ölben hozza Fehérruhást, hogy nesztek, itt van, és majdnem világvége, többet el ne csavarogjatok nekem, mert bezárlak a fekete vashordómba, aztán nézhetitek magatokat
az utolsó kockákon fekete vashordó dübörög le egy hosszú, napsütötte lépcsőn, kiszáradt telefonpóznának ütközik, és megered az eső, elhagyott, füves vasútvonal, a hordóból viháncoló, ajzott társaság bújik elő: egy fehér ruhába öltözött lány, egy pilótasapkás idegen, egy frakkos gróf, gumikabátos horgász, sámán, katonák és csavargók, rendezetlenül, tántorogva lassan eltűnnek a sáros erdei úton
a rendező elégedetten baktat felfelé az augusztusi hóviharban, meszszebb hegycsúcsok, de ő nem lát addig a beállítás miatt, később egy leszakadt híd pilléréről lógatja a lábát...
ezt rendeztem, ezt a zűrzavart, de annyi minden kimaradt belőle, hogy csak jó képet tudok vágni hozzá, igaza lehet a Tanár úrnak, semmi nem lett belőlem, és még az sem a saját erőmből, sámánok, költők, utazások, szerelmek, ital kellett hozzá, és én csak megpróbáltam elrendezni, hogy jó legyen, vajon csak a beállításon múlik?
felejtse el, Tanár úr, ne nyomozzon utána, erről nem tud a levéltár, ebből nem lesz monográfia, ez értéktelen, nemsokára lejár ez a lemez, és eloltom a villanyt a stúdióban, jó éjszakát egy esős délutánon, amikor az erdő a szokottnál is közelebb nyomult a házhoz, és mindenki kókadt másnaposan várta az estét, mert hátha történik valami, a sámán letargiából felcsillanó szemmel megkérdezte:
– te gróf úr, nincs itt valahol a környéken egy beomlott borospince?
– nem tudok róla, de egyszer a nagyapám elásott a kertben egynéhány palackot az almafa alatt, azt hiszem, a háború idején
több se kellett a szökött katonáknak, előszedték rozsdás gyalogsági ásóikat, és a népes társaság biztatása közepette kivonultak az almafa alá, hamarosan akkora gödörben álltak, mint egy bombatölcsér, de egy fia palackot sem találtak, és lassan a jókedv is lehervadt, ekkor a pilóta megkérdezte:
– te gróf úr, hány almafa van ebben a kertben?
– vagy száz...
általános méltatlankodásba fúlt a társaság rosszkedve, és a bosszús katonák megesküdtek, hogy még egy ilyen vicc, és a bolond grófot begyömöszölik az aknavető csövébe, és kilövik valahova Ázsiába, még nem csillapodtak le a kedélyek, amikor a gróf észrevétlenül suttogott valamit a sámánnak, aki erre rejtélyes vigyorral az arcán kisurrant a házból, egyedül Fehérruhás pillantásán botlott meg, hogy te hova, mire a sámán intett, hogy gyere, mert megvan, már mentek is majdnem észrevétlenül, csak a pilóta gyanított valamit, és mivel éppen mondani akart valamit Fehérruhásnak, ő is utánuk indult, aztán a költő, hogy legújabb versét felolvassa, csakhogy ez már nem volt éppen észrevétlen menet, mindenki rájött, hogy valami turpisság készül, és az egész társaság felkerekedett, hogy mindezt észrevétlen, feltűnés nélkül, a hadnagy meg is jegyezte, na most nem csak magunkat, de egymást is kikerüljük; mikor egyedül maradt, a gróf az ellenkező irányba indult, a vasút felé, ahol éppen fékezett a vonat
*
itt vagyok a házban egyedül, vizesen, és semmi dolgom nincs, elmentek, hát nélkülük fogom meginni ezt az üveg valamit, pedig a stílusutasítás szerint el kellene ásnom az almafa alatt, de most az egyszer ellenszegülök, és semmi örömet nem érzek, olyan örömtelen vagyok, mint ez az elhagyott ház, túl a hosszú lejáratú emlékezés peremén, sosemvolt vonatok és gőzhajók füstjében, esőfüggönyök és elporló álmok szélárnyékában, hát ennyi az egész, egy betarthatatlan egyezség, egy lejárt várakozás, egy lekésett randevú, amin együtt lehettünk volna, és nem is lehetne hiteles a történet, ha valaki ne késett volna el, hibás a forgatókönyv, ráadásul improvizálunk, hogy majd csak összejönnek egy pontban a szálak, mert ott várnak rám, vagy ha mégsem, úgyis odatalálok; ezt nem lett volna szabad, ha már nem várnak, ha megunták, vagy nem is vagy olyan fontos, akkor ne találj oda, ballagj el a ház mellett, két esőfüggöny között a napsütésben, és felejts el mindent, igen, ezt kellett volna tenni, mert csak az találhat ide, akit várnak, akit máshol már elfelejtettek, és csak úgy átbillen a vidék peremén, céltalanul, álmatagon, mindegy hova, de most már ez megszűnőben van, bárki idetalálhat, csak keresnie kell a házat, az eltűnt ösvényeket, a szökevényeket, a csavargókat, mert csak idő kérdése, talán épp ez az, a ráérzés, hogy lejárt az idő, és nem lehet tovább várni, aki bújt, bújt, indulni kell, ha elkéstél, maradj végleg az esőfüggöny mögött, mert csak az ellenséget hozod ránk, aki feleszmél, hogy túljártunk az eszén, cserbenhagytuk a világot egy pillanatra, magyarázd ki te a dolgot, hogyha elfelejtett emberek összefutnak, az esőfüggöny varázskört von köréjük, a hely lassan elfordul, és mindig a másik oldalról lesz megközelíthető, miután továbbgördült az utolsó vonat, vagy tagadd le, mondd azt, hogy hóbortos kölykök találták ki az egészet, akik eladták az önbizalmukat pár megfejthetetlen álomért, mert dolgozni lusták voltak, várni türelmetlenek, nekik ma kellett, amire apáik tegnap óta vártak, de sem holnap, sem holnapután nem fognak megérkezni, hát csak nekivágtak a semminek, hitetlenül, sértődötten, álmodozva, szerelmesen, tudva, hogy nyomukban a jóslat, mert semmi nem lesz belőlük, mikor pedig beteljesedett, és fagyoskodva, kimerülten ott álltak az út ideiglenes végén, a leszakadt híd egyik oldalán, hát csak beismerték, hogy ez bizony semmi, nem saját erőből, sámánok, költők, csavargók hordták össze mindazt, ami egy elfelejtett vidéknek is kevés, mert egyszer valakinek eszébe jut, hogy ezt a vidéket is bekapcsolja az ország vérkeringésébe, de már nem emlékszik a hóbortos grófra, és hiszi, hogy katasztrófák csak véletlenül vannak, és minden mocsár lecsapolható, mire hozzáfog a munkához, mi már messze járunk, elfelejtve, idegenül, és olyan őszintén, nem hagyunk magunk után semmit, hogy a jóslatok tudományos igazságként szerepelnek a levéltárak anyagában, csakhogy mi ezt sem fogjuk megvárni, mert aki az emlékezés elől fut, annak egyre keskenyebb ösvényeken visz az út, míg egy napon azon veszi észre magát, hogy egy város sikátorában az eső megül, integetnek rá, egy idegen ház postaládájában képes levelezőlapot talál a hóbortos gróf láthatatlan aláírásával, hogy ha megtaláltátok, fiúk, a borospincét, írjátok meg nekem, cím egy amerikai nagyváros számozott utcájában, és a társaság összeül megfogalmazni egy levelet a grófnak, hogy mondjon egy országot, ahol még akasztanak, mert sietünk, és nem volt időnk megkeresni a borospincét, egy részeg hajnalon a folyóba dobjuk a levelet, nincs szükség a pincére, mi már csak egymásra nézünk, és hullarészegek vagyunk, igyék egy duplaviszkit az egészségünkre, nekem sincs egyéb dolgom, mert ez a ház, ahol már nem vár senki, oly elhagyatott, mintha csak a feledés lejtőin evickélő jóbarátok találták volna ki, hogy várhassak rájuk, mert itt bolyonganak a környék ismeretlen erdőiben, felderítetlen nádasaiban, mintha keresnének valamit, de nem keresnek, mert mégsem elég emlékezni vagy nem emlékezni, az elfelejtettség öröméig nincs idő megvárni, a keresés kevesebb a találásnál, veszítsünk hát el mindent, és majd egy Chopin-keringő dallamára berontunk az ismeretlen házba, a maradék egy korty elég, hogy berúgjunk, gondolj a távollevőkre is, közben másodszor szegem meg a stílus követelményeit, és nem gyújtom magunkra a házat, mert hajnalban úgyis továbbállunk, hogy ne érjen utol az emlékezés
*
az első napsütötte reggelen így szólt egy szökött katona:
– hadnagy úr, azt hiszem, tavasz van, mehetünk, de van még egy aknánk, ki kellene lőni
mikor lövésre készen állt a rozsdás műszer, Fehérruhás megkérdezte:
– nagyot szól?
– nagyot – mondta a hadnagy
– akkor bemegyek
de nem ment be, csak ült tovább a tornácon, és nézte a katonákat, amikor a dörrenés odacsapta a falhoz, könnyes szemmel csak annyit mondott:
– igen, nagyot szól, menjetek, fiúk, olvastam egy könyvben, hogy vége a háborúnak
– az egy másik háború – mosolygott a hadnagy –, de tavasz van, és végérvényesen szökevények vagyunk, ég áldjon, Fehérruhás...
– sosem volt fehér ruhám – suttogta, és a felszálló párát nézte, ami mögött libasorban eltűntek a katonák
nemsokára megszólalt a pilóta süket rádiója, hogy „324-es fejezze be az akrobatikát, és induljon a támaszpontra”, a pilóta szótlanul becsatolta a sapkáját, lehúzta a szemüvegét, és elindult megkeresni a gépet, hallották a felbúgó motort, látták, hogy jobbra-balra megbillenve eltűnik a kék égen
a költő fennhangon olvasta a gróf Amerikából címzett levelezőlapját, hogy „majd írjátok meg fiúk...”, megírjuk, gróf úr, közben a horgász valahol a folyóparton elrúgta a ladikot
a csavargók kiültek a napra, és amikor úgy gondolták, hogy az erdő felszáradt, elindultak a vasút felé, a költő még egyszer visszanézett, és látta, hogy becsukódik a ház ajtaja, de a többiek után indult, mert a bokrokon túl éppen fékezett egy vonat
*
a rendező hosszasan bámulta az üres üveget, ujjai között remegett a cigaretta, időnként összerázkódott, majd halkan dudorászni kezdett, odalépett a zongorához, szórakozottan leütött pár billentyűt
– nem, azt a dalt én nem fogom megírni, legyen már vége egyszer, és ha mindenki elment, majd én törvényerőre emelem a jóslatot
ezzel felállt a zongorára, fejét átdugta az előkészített hurkon, és a zongora lassan kifordult alóla
*
lesz majd egy hajnal, ismeretlen, füves mellékvágányon ébredek egy kiselejtezett, rozsdás vagonban, álmatagon kiszállok, mert egyéb dolgom úgy sincs, bizonyára itt felejtettek, hát tovább, gyalog, a füves, szederindával benőtt pályán, megered az eső, a vidék különben is szürke, erdők, nádasok, pára mindenütt, egyszer letérek egy sáros erdei útra, friss terepjáró-nyomok, majd egy régi, mállásnak indult ház, előtte fegyveres rendőr:
– menjen innen, uram, nincs itt semmi látnivaló, csak egy hulla, menjen uram, nem tartozik önre – aztán közelebb lép, és megenyhülve figyelmeztet – vigyázzon magára, uram, csavargók és katonaszökevények járnak errefele
mikor egy bokor mögül visszanézek, a rendőr elborzadt arcát látom, amint azt a helyet bámulja mereven, ahol eltűntem a szeme elől, és keresztet vet, mint aki kísértetet látott
(nemsokára felszállok egy ócska vagonba, ami lassan elzötyög, kint csendesen esik az eső.)

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék