Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1992. június, III. évfolyam, 6. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
HADIKIKÖTŐ

Bálint Tibor
VALLOMÁS A TOVATŰNT IFJÚSÁGRÓL
Töredékek
Nekem tulajdonképpen boldog gyermekkorom volt. Ha olyasvalaki olvassa ezt a kijelentést, aki ismer engem, meglepődve kapja fel a fejét: hogyan lehetett boldog egy tízgyermekes család fia, amikor még a középosztálybeliek is nehezen tudtak iskoláztatni 3-4 gyermeket, s a legkisebb gyakran megsínylette bátyjai, nővérei előnyét.
És én mégis boldog voltam, és ínséges gyermekkorom és serdülőkorom ellenére sem átkoztam el soha azokat az éveket; sőt megvetettem és ma is megvetem az efféle panaszkodókat. Meg is írtam vagy két évtizeddel ezelőtt egy rövidke írásban, ezzel a címmel: Eladó egy sötétre festett gyermekkor.
Hadd idézzek ebből néhány sort:
Valld be, hogy te is szívesen elcserélnéd a gyermekkorodat egy másikkal, egy boldogabbal. Mert a szegénység megaláz és kigúnyol és elfordít a naptól, hogy egy vékony karéj sápadt kenyeret bámulj, és önkényesen beletúr a hajadba, és ha lázadozol, megrugdos, a törvény kezére ad, vagy felköttet az első fára. Átkozott legyen a gyermekkorom, mindenestül megtagadom!
Iszonyodva hallgatom egykori játszópajtásom szavait, de ugyanakkor megrendülten is, hiszen látnom kellett, hogy mily gyönge, beteg lélek szól e késői lázadóból, aki jobb módban volt, mint én: hogy a horzsolásokat, száraz kenyérhéj ínyvérző emlékét oly elevenen viseli, mintha örökké csak szenvedett, fetrengett volna. Meg se lepődnék, gondoltam, ha hirdetést adna fel, hogy elcseréli fekete gyermekkorát egy színesebbel, egy rózsaszínűvel.
– Mondd, voltál-e boldog annak idején legalább egy napig? – kérdezte, és hidegen fürkésző pillantással nézett rám, ez a pillantás felidegesített, és rákiáltottam:
– Hallgass! Én nem osztoztam veled ebben a végtelen szegénységben! Én igenis voltam boldog. Sőt, talán akkor voltam a legboldogabb – ott, a semmi-mindenség közepén!
És arcomat elfödve szinte fölsírtam a régi, de soha el nem múló boldogságoktól. Csak épp azt nem tudtam, melyek voltak azok a percek, amikor a lelkem fölért a legmagasztosabb állapotig is. A következő pillanatban azonban jelentkezett az egyik emlék, mintha csoda történnék. Hallottam, ahogy zengve visszhangzik a mennybolt, villám szisszen, mint a hegesztőpisztoly kilövellt lángja, és a szélben vízszintesen úszott egy szál margaréta. Aztán nagy cseppek fröccsentek szét az út kövén, súlyosan és zajtalanul, akár a langyos madártojások... És ahogy a nap rásütött a vastag esőfüggönyökre, füzérként más-más színűek lettek a cseppek. Arasznyi nadrágban voltam, mezítláb, felsőtestem már nedvesen csillogott a nyári zivatarban, de eszemben sem volt behúzódni valahova. Inkább széttártam a karom, arcomat az ég felé fordítottam, és lehunyt szemmel, mosolyogva hagytam, hogy verjen a zápor. Aztán ennél is jobb ötletem támadt: mihelyt elvonult a zivatar, beálltam egy csatorna alá, amelyből kissé magasról zúdult alá a víz, és ott álltam sokáig, hiszen valósággal mámorossá tett a reám szakadó eső és villámlásszagú, égetett cserépszagú, kovakő-, virág- és istenszagú víz, miközben körülöttem fölizzott ezernyi tócsa, csillogott a fák lombja, és a levegő oly tiszta volt és friss, mint a holnapi boldogság ígérete. Íme, ha csak ezt az egyetlen emlékemet idézem is fel, arra gondolok, hogy például a svéd király vagy egy keleti császár fiaként sem lehetett volna részem e csodás kalandban...
Ezek voltak az én maradandó boldog élményeim, amelyek bearanyozták szegényes napjaimat, s az az izgalmas várakozás és remény, hogy a holnap is hoz valami jót, valami szépet, kellemesen meglepőt: fürdőzést a malomárokban, egy roller összeszerelését, fűzfasíp vagy parittya készítését. S ha most egyetlen mondatban kellene válaszolnom arra, hogy valójában mi is tett boldoggá a szegénység legmélyén, azt mondanám: végtelenül tudtam örülni minden apróságnak. Mikor például egy törött üvegkancsó fülét a fényhez emeltem, s láttam, hogy föltündöklik előttem a szivárvány, szinte viháncolni kezdett a lelkem a felfedezéstől.
De voltak megelőző élményeim is, még kisebb koromból, amikor először csodálkoztam rá a világra. Ezekről a titokzatos csodákról egy ízben így vallottam:
Ha lehunyom a szemem, és a szülőföldemre gondolok, a külvárosokra és a belvárosi utcákra, a Házsongárdra meg a hóstáti negyedre, az Irisz-telepre és a Csillaghegyre, a Kálvária-templomra és a Rabok kertjére, gyöngéd képek vonulnak tova előttem, mint tavaszi félálomban, s ilyenkor látom igazán, hogy mi mindenre is emlékszem. Érzem, hogy a leheletem tejszagú, hogy zsenge bordáim szinte ropognak a friss levegőn, és járáshoz alig szoktatott talpam külön-külön csiklandozza valamennyi homokszem, miközben leereszkedem valami homályos patakmederbe, a hatalmas és méregzöld keserűlapik közé, ahonnan hűvös iszapszag csap fel, és egy lila fazék sejlik elő a borzongatóan titokzatos parti bokor alól...
S továbbra még azt is írtam, hogy a szülőföld egy apró hal, amelyet a lezárt malomárok pangó vizéből halásztam ki édesanyám szakadt selyemharisnyájával, hogy aztán kannába téve átnyargaljak vele a városon, mintha meg volnék győződve, hogy a halacska hasában gyémántdarab rejtőzik. Gyermeki lelkemnek erre az ujjongására olyankor emlékeztem vissza a leggyakrabban, amikor a barátaim, ismerőseim lakásában, a gyermekszobába tévedve, ha nem néztem a lábam elé, sokszor apró versenyautóra, játékpisztolyra léptem a rengeteg szerteszórt játék között, amelyek bizonyára nem nyújtottak annyi örömet a gyermeknek, mint nekem annak idején a halacska. S erről az is eszembe jut, hogy valahányszor egy kis fehér, festékszagú falovacskát hozott nekem az angyal, pokrócot szabtam a hátára, nehogy megfázzék, éjszakára párnám alá rejtettem, s a legtöbbször azt álmodtam, hogy a banditák elrabolták... Emiatt sajnálok mindenkit manapság, kicsit, serdülőt és felnőttet, aki immár nem tud semminek szívből örülni. Bár azt is meg kell vallanom, ha váratlanul fölbukkanna egy gazdag nyugati nagybácsim, akit a régi képeslapon le sem tagadhattam, mert nem ismertem, s ha egy vadonatúj személygépkocsival ajándékozna meg, én magam sem örülnék úgy ennek az ajándéknak, mint mondjuk a háromkerekű kis biciklinek, amelyet régen kaptam volna...
No de maradjunk a gyermekkornál még egy ideig. Én abban is szerencsésnek tartom magam, hogy kiket rendelt mellém a sors lelki nevelőként. Szüleim mellett elsősorban egy szép arcú, kedves és művelt tanítót, Vadas Bélát, aki különösen érzékeny volt az ínséges sorsúak iránt. Útja hazafelé ott vitt el a mutatós villácskák közé beékelt szegénytelep, helyesebben tömeglakás mellett, ahol tizennégy család szorult össze egy kisebb telken. Sokszor megtisztelte a szüleimet s engem is azzal, hogy betért hozzánk. Ilyenkor le kellett hajolnia, nehogy a fejét beüsse az alacsony szemöldökfába. S miután aggódó csodálkozással szétnézett a szobában, ahol édesanyám az apró asztalon esetleg éppen laskát gyúrt, azt kérdezte:
– Mondja, Bálintné asszony, Tibor hol írja a leckéjét?
Ez számomra is mindmáig titok, legalábbis nem emlékszem rá; de azt tudom, hogy már tanítóm iránti tiszteletből és szeretetből is igyekeztem jeles tanuló lenni, olvasni pedig a leglehetetlenebb helyeken olvastam: a kerítés valamely oszlopán ülve hosszasan, mint az oszlopos szentek, hasmánt feküdve a szomszédos faraktár fűrészporhalmán, vagy a bürök és a katángkóró erdeje mögé rejtőzve.
Ugyanakkor egész életemet, hitemet, és nyugodtan mondhatom, erkölcsi magatartásomat is meghatározta egy legendás, szent életű asszony, Sári néni, akinek családregényemben kíséreltem meg emléket állítani. Ennek a drága egykori lénynek az élete csak a bibliai alakokéhoz mérhető. Kicsiny nyája volt, s arcában, amely kalapált rézkancsóhoz hasonlított, kék szem mosolygott örökké.
Szikről került fel Kolozsvárra, a századforduló környékén. Tizenhét esztendős lehetett, amikor harmadmagával elindult szülőfalujából, hogy január elsején beálljanak szolgálni a kincses városban. Akkoriban a hatalmas erdőség Sziktől (vagyis Széktől) lenyúlt Bonchidáig. Kemény tél volt, útközben farkasok támadták meg a három apróságot, s közülük egyedül Sárika menekült meg. Újévkor beállt szolgálni egy ügyvédhez, de már a szilveszter éjszakáját is ott töltötte. Mulatozás közben az egyik úr lehullatott egy aranykrajcárt, s az begurult valahova a dívány alá; de a kis cselédlány másnap sem nyugodott, amíg elő nem kotorta, hogy boldogan odanyújtsa a doktor úrnak. Az ügyvéd azonban kicsinylőn, sőt csúfondárosan legyintett.
– Tartsd meg, Safarina, és végy belőle házat!
Sárika tenyerén tartva a ragyogó aranykrajcárt, könnyezve így felelt:
– Építek is én belőle házat, doktor úr, Isten házát fogom felépíteni belőle!
Hogy rövidre vegyem: a pénzen egy nagy kosár uborkát vett, bekovászolta, eladta, aztán csibéket nevelt, majd disznókat, s minden úgy történt később, mint egy népmesében. Gyűlt a tégla, az egyéb épületanyag, és egy napon ott tündökölt a Csákány utcában a Sári néni építtette gyönyörű imaház.
Első kis tanítványait úgy szerezte, hogy a piacról hazatérve gyorsan bezárta a kaput, és leszólította a kölyköket az udvar közepén terebélyesedő eperfáról, majd leültette őket a verandán egymás mellé a lócára, úgy maszatosan, amint voltak, egyenként megmosta a lábukat, és megtanította őket a Miatyánkra. Akik hamarabb el tudták mondani, egy-egy pohár málnaszörpöt kaptak.
Ő vezetett el engem is kézen fogva Isten országának közelébe, ő mutatta meg annak tündéri szépségeit, a drága emlékezetű Krizsovánszky Jenő tiszteletes úrral, aki oly aranyszívű lelkipásztor volt, hogy nemcsak szívesen beszolgált a református egyház megbízásából Sári néni imaházában, de keresetéből nemegyszer könyvet vett, és szétosztotta a szegények között... Vajon hányan köszönhetjük ma is Sári néninek, hogy nem lettünk csavargókká, hanem életünket a Hegyibeszéd gyönyörű példázataihoz igyekeztünk igazítani, amelyeknek szóképei, metaforái már akkor úgy ragyogtak fel előttünk, mint a csiszolt gyémánttömbök?... Később külföldről is sok-sok hálálkodó levelet kapott egykori tanítványaitól.
Azt írtam e kis vallomás fölé, hogy a tovatűnt ifjúságról fogok beszélni, és íme, e címmel önmagamat is megtéveszettem, mert végül is a gyermekkoromról vallottam. Ez talán nem véletlen, mert valójában az első tizenöt esztendőben többet éltem, mint utána évtizedek alatt. És később már nem is voltam annyira boldog, s ha a tapasztalás nem is tett cinikussá, amelyet mindig megvetettem, józan megfontolásra intett. Hiszen sok mindent láttam, megéltem.
Testvéreimnek felét édesanyám a közelemben szülte meg, átvészeltem a háborút, 1942-ben a bombázáskor szinte a romok alá kerültem, léptem mezítláb langyos, kiloccsant katonai agyvelőbe, és az éhség elviselésében már-már a fakírok fájdalom nélküli fájdalmáig edzettem a szervezetemet. De talán ezt sem kell ma sajnálnom. Ha prózai írásaimnak van némi súlyuk és meggyőző erejük, akkor azt elsősorban annak köszönhetem, hogy a véres tapasztalat rendkívül hamar éretté tett. Sosem felejtem el: amikor a Zokogó majom megjelent, egy idősebb, művelt férfi az egyik szerkesztőség szobájában félrevont, és arról faggatott, hogy hány éves voltam, amikor a magyarok Erdélybe bevonultak, majd a zsidókat deportálták, s végül megérkeztek a felszabadító dicső szovjet hadsereg katonái is, amelyekről mind részletesen vallottam a regényemben. S mikor meghallotta, hogy alig töltöttem be akkoriban a tizenkettedik életévemet, hitetlenkedve csóválta a fejét. Különösen Az utolsó vacsora talán legigézőbb fejezetét nem akarta elhinni nekem, hiába bizonygattam, hogy azokban a napokban voltam a legérzékenyebb minden emberi szenvedés és megaláztatás iránt.
Végezetül mi szépet, jót mondjak e zűrzavaros világban? Egy kiváló író szerint a FŐTÉMA, amelyet még érdemes megírni, az, hogy mi tartja életben mindmáig és élteti a reményt. Ezen talán nekem is érdemes elgondolkoznom...
Kolozsvár, 1992. április 9.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék