Adrian Anghelescu
Adrian Anghelescu
ÁRTALMAS ÉS ÁRTATLAN JÁTSZMÁK AZ OSZMÁN UDVARBAN
Részletek a Priviri din Eyub (Eyubi pillantások) című könyvből.
A hiúz szeme
A Fényes Porta nemcsak a Hatalom szeszélyes és beláthatatlan játékainak, hanem
a „játékosok” olykor megdöbbentő végkifejletű életsorsának is színhelye volt. A
Topkapi palota múzeumában az oszmán szultánok öltözékei között még ma is
látható némely padisah véres köntöse, akit ha éppen nem az összeesküvők
selyemkötele fojtott meg, akkor egy jatagán éle hasított ketté, vagy valamely
gyilkos kéz szúrta át hozzáértően testüket. A birodalom szédítő felemelkedése
és megdicsőülése idején az abszolút hatalom egyetlen embert vállalt fel, a
birodalom fokozatos szétbomlása idején azonban, annak ellenére, hogy a kormány
élén ugyancsak a szultán állt, „a császári ügyletek kerekét nem egyetlen ember
hajtja, hanem többen”.
Különleges körülmények hiányában a szultán teljhatalomnak örvend, döntő szerepe
lévén azokban a kérdésekben, amelyekkel a birodalom szembesülni kényszerül.
Választásait és határozatait a „bentlevők” előzőleg megtárgyalják és
befolyásolják. Teljes hozzáférhetetlensége ellenére, a szultán mindig jelen van
diszkréten és ugyanakkor alattomosan a Porta folyó ügyleteinek felügyeletében.
A fényűző kupolás pavilonban, amelyben a Tanácsterem (Kubbe alti) volt, az
ottomán méltóságok, a nagyvezír jelenlétében megtárgyalták az ország folyó
ügyelt, és ugyancsak itt rendeztek meg néhány ceremóniát, többek között az
idegen nagykövetek fogadását is. A tanácsosok szeme előtt nem mutatkozott a szultán,
de végigkövette a Divánbeli tanácskozást, „az igazság ablakán” (adalet
penceresi) keresztül, amelyet egy védőrács takart el: „A szultán
végighallgathatta a beszélgetéseket a terem egyik megemelt helyén levő
páholyból; ez a páholy nem volt semmilyen összeköttetésben a kupolás pavilonnal
(Kubbe alti), amelyet folyosók kötöttek össze a szultán lakosztályaival. Néha a
szultán egyenesen lakosztályából jött, és belépett a Tanácsterembe. Itt
tartották a nagy tárgyalásokat, itt vitatták meg a fontos államügyeket.”1
A Topkapi palota (Építtette II. Mehmet szultán, 1472-ben „azon a dombon,
amelyen valaha a régi Bizánc Akropolisza állott”2. Kezdetben Új
Palotának emlegették, hogy megkülönböztethessék a Forum Tauri dombján épült
régitől, míg végül 1709-ben III. Ahmed a máig is érvényes megnevezéssel
illette.) szerteágazó épületein, kapuin, pavilonjain és belső udvarain
keresztül, túl a Boldogság Kapuján (Dar-us-saadet) elérhető a harmadik udvar,
ahol a trónterem és a szultán fogadóterme található. Ez az alattvalóitól való
gőgös elszigetelődés és kiszámított távolságtartás azonban nem akadályozta meg
a szultánt abban, hogy ne követné az alattvalók mozgolódásait,
megnyilvánulásait fokozott figyelemmel, mivel részletesen tájékoztatták őt
mindarról, ami a Portán történhetett. Palotái teraszáról figyelmesen fürkészte
a boszporuszi kereskedőket, kísérőit minden alkalommal részletesen kikérdezve,
ha egy pazar menet került látókörébe, és gazdájának bőkezűsége az illendőség
kihívásának tűnt. A kegyvesztett Grigore Ghica bég kevélysége és lázas
tevékenysége, sem embereinek útjai nem maradtak észrevétlenül; mindezeket a
szultán és a török méltóságok elutasító hallgatással fogadták: „Távcsövön
figyelve, a szultán észrevett egy három páros evezőjű kis kaikban egy
kiöltözött görögöt, és azt mondta: «Nézd csak, hogy viselkedik ez a gyaur. Én
azt feleltem: «Effendi, ez a kegyvesztett moldovai bég embere kell hogy legyen.
Bizonyára emlékszik, hogy az elmúlt napokban is megjelent ez az úr egy öt páros
evezőjű kaikban.»”3
Egy ilyen óriási metropoliszban, ahol minden szót, gesztust és mozdulatot
megfigyeltek és álnok rosszmájúsággal továbbadtak, ahol a gőgöt és
nagyravágyást megsemmisíthették az intrikák és ármánykodások, Grigore Ghica
magatartása oktalanság, féktelenkedésnek tűnik. Fényűző öltözködése és a
Boszporusz utcáin végigvonuló, ünnepélyes kaikos kísérete maga a büszke
szembeszállás.
Nincs különlegesebb esemény vagy történet, mely elkerülné a szultán éber
szemeit. Az 1741. esztendő mohamedán nagyböjtjének napján, Konstantinápoly különböző
negyedeiben (Eyub, Szent Szófia, Teche Stavrodromion és Petri) kitört tűzvész
eloltási akcióit maga a szultán vezérelte és felügyelte tisztes távolságból: „A
szultán kint volt a tengeren a kaikkal, négyszer üzent a flottaparancsnoknak a
küldöttekkel, hogy mit csináljanak, és hol oltsák el a tüzet.”4
Akárcsak az elővigyázatlan, lecsúszott bégek, akik a Hatalom szeme előtt sem
mondanak le a világi gyönyörökről, és kíséretükkel luxuskaikokban kéjutazásra
indulnak, ugyanúgy a szultán sem utasítja el a világi gyönyöröket, meglátogatja
alattvalóit a Boszporusz partjain emelkedő villáikban, részt vesz a
tiszteletére adott lakomákon, ahol jelentős pénzösszegekkel és ajándékokkal
halmozzák el: „Visszatérvén sétájáról, a szultán délelőtt tíz óra tájt
megpihent Halati partmenti házában, és ott maradt egészen estig szórakozni. Azt
mondják, hogy Halati fogja megrendezni a szüreti mulatságot is.”5
A tengeri utazások a paloták intimitásában töltött nyugalmas időszakokkal
váltakoznak: „A szultán befejezte sétált, és Sarai-Burnuba érkezve megállt a
Top-Kapu-si új épületeinél, hogy gondtalanul vigadozhasson.”6
Amikor a főváros biztonságát és nyugalmát fenyegető zavargások törnek ki, a
szultán álruhában jelenik meg a helyszínen, hogy aztán megfelelő döntéseket
hozzon. Ingatagul és kétszínűen, pillanatnyilag elégtételt ad a korcsmárosok
ellen fellázadt tengerészeknek, hogy aztán később, titokban kivégeztethesse a
felkelés vezetőit.
„Kicsinek látszik, de nagy!” A látszatok uralma
A látszatok uralma jellemzi a visszafordíthatatlan lecsúszás szólón álló török
Porta világát. Az arcot a maszk helyettesíti, és minden, ami valóságnak
szeretné feltüntetni magát, nem más, mint csalás és illúzió. A közigazgatási
rendszernek, a hatalom hierarchiájának és funkcióinak szintjén egyre jobban egy
kifordított világ képe tükröződik, ahol az alacsony beosztásúak hatalmasabbak
lehelnek, mint feletteseik, mert ők élvezik a „bentlevők” bizalmát és
összeköttetéseit: „Abdullah effendi kicsinek látszik, de nagy; a bentlevők és a
kintlevők egyaránt szeretik” – figyelmeztetik a portai követek uraikat olyan
óvatosan és részletek be menően, mint akik valóban ismerik a császári udvar
politikai életének kulisszatitkait. Abdullah effendihez hasonlóan az olyan
kívülálló, funkciójában homályos személy is, mint a Chiesrileli, a nagykövetek
előtt figyelemre méltóvá válik, mivel a bennfentesek bizalmukba fogadták és
kijelölték, hogy ő olvassa fel határozataikat és parancsaikat. A kívülálló
méltóságok közül a Chiesrileli a leghatalmasabb, rangja egyenlő az udvari felügyelőevel.
Minden kinevezést az ő tanácsára fogadtak el, őáltala tudattak az udvarral.
Először a nagyvezírhez hívatták, majd az udvari felügyelőhöz, hogy aztán újra a
bentlevőkhöz küldhessék...”7
Álruhába öltözés
Mintha a gondolat álcázása a beszédben, az arc elpalástolása a maszkban nem
lenne elég ahhoz, hogy teljesen elfedjék valódi identitásukat, a portai
méltóságok a biztonság kedvéért álruhába is öltöznek. Az álruha szenvedélyes
viselője volt maga a trónvesztett Grigore Ghica is, akinek titokzatos éjjeli és
reggeli kiruccanásai nem maradtak észrevétlenek a portai követek, szolgák és
méltóságok éber szeme előtt; hiába bújtatta ismeretlenségbe öltözéke: „Látszik,
hogy sok minden mellett még ez is nagyon haragossá tette a nagyvezírt, mondván,
hogy Grigore fejedelem álruhában jár (amely ezekben a napokban eleve gyanús),
és egész éjszaka a törvénytudókat keresi.”
Az álruhába öltözés célja leggyakrabban az, hogy elrejtse a kulisszatitkokat és
a török méltóságok közötti titkos érdekkapcsolatokat. „All effendi egyik
bizalmasa azt mesélte, hogy Grigore vajda állhatatos közbenjárásának
köszönhetően végre fogadta All effendi a vajdát, aki álruhába ment
találkozóira, a partmenti házba. Sokáig beszélgettek, és bátorságot adott neki
az effendi fogadkozása, hogy segíteni fogja uralomra jutásában.”
A trónvesztett bég lázas titkos tevékenységét a követek szemmel tartották és
kommentálták, lejegyezve az álruha minden részletét: „A hónap 13. napján a
nagyvezír Tarnacci-lalisibe tartott, és álruhában elkísérte Grigore vajda;
cobolyprémes kalpag volt rajta, és csak egy szolga követte. Először a
reisz-effendivel találkozott, sokáig beszélgetett véle, míg az utóbbi kézen nem
ragadta, és be nem vezette a nagyvezírhez.”
Biztonsági okokból, hogy elleplezhessék részvételüket bizonyos titkos
összejöveteleken, a török méltóságok is álruhában jelentek meg a legbiztosabb
helyen és a legmegfelelőbb pillanatban. „Nagyon fontos volt találkoznunk a
fejedelmi kincstárnokkal, előkészítettünk neki egy részletes jelentést
tartalmazó levelet, valamint egy batyut két hermelinprémmel, kelmékkel és két
arannyal hímzett palásttal, a múlt szerdán pedig, amikor tanácskozás volt a
darisadetnél, csak én, a kancellár, mentem el, és titkárától érte üzentem. Az
aga lovon, álruhában jelent meg, bement egy kis kamrába, ahová én is beléptem,
és átadtam neki a levelet.”
Annyira meghonosodott a török udvarban a méltóságok és diplomaták álruhába
öltözése, hogy az már bosszantani kezdi a nagyvezírt is, annak ellenére, hogy
tőle sem idegenek ezek a praktikák: „A nagyvezír Konstantinápolyba való
érkezése után három napra, a méltóságok kérték, hogy szokás szerint álruhában
kimehessenek, ő azonban azt felelte, hogy nem szükséges néhány átkozott miatt
felzavarni, és megkárosítani a világot; „Első vezírségem alatt – mondta – én is
ezt csináltam, de most sajnálom; elég sok álruhás van, sőt néha még én
is így mutatkozom.”
Hogy azokban az országokban, amelyekkel a Porta viszályban volt, még
hatékonyabb legyen saját ügynökeinek munkája, a nagyvezír szükséges védelmi
intézkedésként írja elő az álruhába öltözést: „Azt mondják, hogy a nagyvezírnek
egész Perzsia területén vannak álruhás emberei...”
Olyan körülmények között, amikor a birodalomban belső zavargások törnek ki, a
szultán saját és birodalma biztonságát is kockára téve, maga jelenik meg
álruhában a főváros utcáin, hogy megismerje az elégedetlenség okait, és
megállapítsa, ki felelős az előállt helyzetért: „A szultán és a nagyvezír
kétszer mentek ki álcázva, mindenhol álruhások járkálnak. Naponta hozzáértően
összegyűjtik a lázadók vezetőit, és éjjelente két három embert ölnek meg.”
A köznépbe való álruhás elvegyülés arra is jó alkalmat ad a szultánnak, hogy
olyan magas méltóságainak népszerűtlenségét ellenőrizze, akiknek már
megkérdőjelezték jóhiszeműségét és lojalitását: „A volt nagyvezír
megrémisztette a szultánt a felkeléssel, a szultán azonban álruhába öltözve
megtudta, hogy a nagyvezír kapzsisága miatt volt olyan nagy a drágaság ”
A szultán gyakran meglátogatja a magas méltóságok külvárosi székhelyeit és
palotáit, de hogy minderről ne tudjanak a Portán, és kiruccanásai észrevétlenek
maradjanak, kísérőivel együtt álruhában távozik. „Ma a szultán és a nagyvezír
megint álruhában ment Kászim Pasához.”
A hallgatás mint elpalástolás
Az az igazság, hogy az embernek a szavak azért adódtak, hogy elrejtse
gondolatait – sehol a világon ebben a korszakban nem igazolódott be jobban,
mint ebben a Boszporusz-menti megapoliszban, ahol az emberek állandó
bizonytalanságban élnek, áskálódva és egymást gyanúsítgatva, ahol minden megélt
nap privilégiumnak számít, ahol befolyásos védelmezők és megfelelő anyagi
biztosíték híján nem lehet megbirkózni az élettel, de ahol a nagy gazdagság is
elszabadítja az alattvalók irigységét és haragját, bukásba sodorva a
boldogtalan birtoklót. Itt, ahol egy sebtében kimondott szó életet és értékes
kapcsolatokat veszélyeztethet, a meggondolatlan válasz helyett gyakran jobb a
hallgatás: „Azt kérdezték, hogy ki támogat, mi hallgattunk, majd Musztafa
effendi hosszan mesélni kezdett.”
Az intrikák és összeesküvések családias légkörében, ahol általában a felek
tanúk nélkül, titokzatos helyeken tárgyalnak, olyan pillanatok és helyzetek
adódnak, amikor a párbeszéd egy önműködő cezúra miatt megszakad, elnémul a
száj, és kifejező hallgatás terül a beszélgetők közé, mely néha éppoly
ékesszóló, mintha válasz volna.
Ehhez folyamodnak mentő cselként a kicsik is, hogy elhárítsák a
meggondolatlanul kimondott mondat kockázatát, ám a nagyok is, hogy elrejthessék
titkos gondolataikat. Contantin Mavrocordat ügynökeinek jelentései ilyen
helyzetekről és emlékezetes életképekről tanúskodnak.
Éppen akkor, amikor a befolyásos Chiesrileli fia, apja hallgatólagos
beleegyezésével elárulja Iancu Belzadeának Mihai Racoviţă minden bűnét,
megjelenik a színen egy különös alak, aki harcias tartásával és hivalkodó,
fényűző öltözékével tüntet a Porta méltóságainak gyanakvó szokásai ellen:
„Abban a percben haladt el Grigore vajda is, éppen Szeld effenditől
hazatértében. Fején kucsmát hordott, és tetőtől talpig cobolyprémmel volt
betakarva. Füstölt, mint egy török, és udvarmestere térden állt előtte a
kaikban Chiesrileli fia rögtön ezt mondta: «Nézd csak, hogy néz ki ez a gyaur!»
Apja visszanézett, de nem mondott semmit”
RUSZ MÓNIKA fordítása
JEGYZETEK
1. Mehmed Ali Ekrem: Civilizaţia turcă. Ed. Sport-Turism, Buc. 1981. 134. o.
2. Uo., 133 oldal
3. Uo., 183 oldal
4. Uo., 86. oldal.
5. Uo., 188. oldal
6. Uo., 221 oldal
7. Uo., 271 oldal.