Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. november, II. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
ÍRÓK ALBUMA

ÍRÓK ALBUMA
ÉN
aki persze MI. ÉN-nek csak az osztályellenség, az olvasók és az időközben megszűnő vagy nevet és arcot cserélő, de céljait föl nem adó, minket értékünkön felül fölös figyelemben részesítő kék szeműeknek becézett elvtársaink megtévesztése végett nevezzük magunkat; különben mi általában királyi többesben írunk, beszélünk és hallgatunk, boldogult úrfikorunkban csakúgy, mint most a befejezetlen jelenben. Miénk az ország és a hatalom és a dicsőség, a szív segédigéit csakúgy birtokoljuk, mint a böjtjét. Tengerünk is van, ellentétben a szegediekkel, nekik csak egy makrancos Tiszájuk. Hát ezért, honjaim…: „nyelvem határai, világom határai” – Wittgensteint idézve. Ez lenne a vallomásaink mottója. S most jöhet a hét nekifutás:
ELSŐ avagy MILYENEK VOLTUNK?
Jók. Jók és engedelmesek. Rosszak. Rosszak és engedetlenek. Is, is. A negyvenes évek végén születtünk meg, március nyolcadikán, negyvennyolcban, a hónap és a nap döntően meghatározta másik nagy érdeklődési területünket, az év ugye röviden szellemünket, hajlíthatatlan, tántoríthatatlan forradalmiságunkat. Plusz, szerencsések is voltunk – rögtön, amikor megszülettünk! –, anyánkat, aki az első nemzetközi nőnapon kegyeskedett megszülni minket –, nem lehetett könnyű, már az indulásnál nehezek voltunk, öt kilósan jöttünk erre aj bajlátott világra – ki is tüntették!...
Az ötvenes évek – egyetlen füttyszó az éjszakában. A hatvanas években levetettük a pionírnyakkendőt – a barátom kisfia szerint, ha tényleg a munkásosztály vére festette ilyen szép pirosra, jó sok munkást kellett levágjanak –, és bekapcsoltuk a rádiót. Délutáni randevú. A mikrofonnál Cseke László. A Beatlesek, A felkelő nap háza. A hetvenes években egyfolytában lázasak voltunk, a nyolcvanas években fáztunk és vakoskodtunk. Itt vagyunk. Bankbetétünk van a Reményhez elnevezésű általános kelet-középeurópai világbankban, arcunkon a jóindulatot takarja őszülő szakállunk; tollunkból ki nem fogy a tinta; szívünkből a szeretet; agyunkból a hit, még ha a kétely tigrisei marcangolják is félálmunk szavannáin; lelkünkből a bizakodás. Igen. Ezek vagyunk. A negyvenes évek végén indultunk el botladozva, s hasra eséseink után csakazértis újrakezdtük. Az ötvenes években gyanakvóbbakká váltunk, mint a kommunisták, többször megtorpantunk, mint a kollektivizálás, viszont teli tüdővel fújtuk, hogy le a világhódító imperializmussal, éljen a hős kubai nép (az évtized végén), a koreai (az évtized elején). S közben feldübörögtek a pszichopaták és a baráti szovjet tankok. A hatvanas évek Lumumba majd Kennedy halála, a sárga tengeralattjáró, a párizsi tavasz, a prágai biennálé, Armstrong lépései a Holdon, a hetvenes évek, a nyolcvanas évek, 1989. december 22… A téren üvöltözés. Ég a diktátor portréja. Most derült ki, hogy senki sem szerette, itt mindenki ellenálló volt, és titkos lázadó, persze feltehetnénk a kérdést: akkor mért kellett huszonöt évet várni?! de most meg a kicsi piros könyvecskékből rakott máglya füstjét nézzük, szép kérdőjelt rajzol a decemberi égre... „Én ezt már úgyis álmodom…”
Milyenek voltunk?
Jók, engedelmesek, szépek, türelmesek? Rosszak, engedetlenek, csúnyák, türelmetlenek? Az évek görbetükrében mintha állandóan siettünk volna. Már a határidőnapló is lejárt, nem csak a határidők, s mi összeszorított fogakkal suttogtuk magunk elé: „holnap, majd holnap!”…
MÁSODIK avagy A SZEMÉLYI KÖVETŐ NEHÉZ ÉLETE
Tehát éveink görbetükrében szemléljük életünket, ezt az elfuserált romániai magyar filmet. Időnként mások is beesnek a képbe: szerelemeink, kivétel nélkül átvertek, becsaptak, kihasználtak, elhagytak; szeretőink – dettó! –; barátaink – őket kellene megkérdezni rólunk, mi már beszéltünk róluk eleget –; alkalmi ismerőseink; ismeretlenek; az ismeretlen ismerőseink; a személyi követők... Szerelmeinkről, szeretőinkről, barátainkról, alkalmi ismerőseinkről, az ismeretlenekről verseket, történeteket, regényeket, tanulmányoknak álcázott vallomásokat, újságcikkeket, riportokat írtunk – és még írni fogunk, példátlan mohóságunktól vezérelve, ha időnk, erőnk és a jó isten engedi! – a személyi követő(in)kről még nem: Talán azért, hogy ne bízzák el magukat. Nem elég, hogy belőlünk élnek, mi még írjunk is róluk? „Jó katona legyél, baszd meg” mondotta mindétig, mikor épp megjelent eltűnései után barátom, Váradi B. László, a neves író, vadász, világutazó. (Szerepelt a Nimródban, egy általa fogott vidra társaságában! Akkor éreztem, hogy mi is az, hogy baráti büszkeség, minthogy dagadni kezdett kebelem.) „Jó katona legyél, melegszívű, könnyed léptű. Zavaros a Nyárád.”
Még a végén el fogod bliccelni ezt az alkalmat is. Hát mikor lesz még alkalmunk személyi követő(in)kről vallani? Életük – idézve Petri Györgyöt – nehéz! Áznak, fáznak, míg mink meleg szobában orosz vodkát iszunk, és a pohár tükrében arcunkat hosszasan, bánatosan elnézegetjük, vagy ellenkezőleg, ágyba bújunk barátnőnkkel. A személyi követőknek a messzi Pesten is nehéz életük volt – van? –, ez esetben nem tudom, helyes-e a múlt idő használata, vagy megbocsáthatatlan naivitás? hiszen amíg van gyanús személy, lesz neki követője is – hát még itt a ködös Balkánon? Miből áll – állt? – a személyi követő(in)k életének nehézsége? Elsősorban a mi kiszámíthatatlan, nehéz természetünk okoz nekik sok gondot. Azonkívül antialkoholisták, s mégis állandóan kocsmákban kell ücsörögniük; dohányoznak, mi viszont direkt azért, hogy kitoljunk velük, olyan vendéglői termeket kultiválunk sűrű gyakorisággal, ahol tilos a dohányzás. Barátaink is: megannyi rejtély. Mármost jóban vagyunk vagy rosszban? Ezt egy másik asztaltól nehéz eldönteni. Örökké letolják őket miattunk. Vagy megdicsérik, de akkor alaposan befűtenek nekünk. De nem tudnak elég alaposan befűteni, ezért nem is igen dicsérik meg őket. És így tovább. Hát időnként levetik az álarcot, és személyi követőkből előrukkolnak kihallgató tisztekké. Kék szemük harciasan villog, amikor leleplezik a horthysta-irredentista magyar világösszeesküvést. Szívük baloldalt dobog, fejük fölött a falon hazánk (akkori) legszeretettebb fia mosolyog, hogy ne kelljen állandóan hátrafordulniuk, kis családias keretben előttük is ott található az asztalon.
De minderről másutt bővebben. Oké?
HARMADIK: POLGÁRMESTER PÁLCÁVAL
Hogy hogyan kerültünk a neves színi-, irodalom-, művészet- és zenekritikussal, népszerű illemtanok és sumérológiai tanulmányok, valamint kulcsregények szerzőjével, Sz. I.-vel a szentgyörgyi polgármester irodájába, már nem tudjuk? (Mindenesetre bizonyára meghívtak bennünket, egyedül mi sehova nem mentünk volna hívatlanul, s pláné nem együtt egy illemtanásszal...)
Arra sem emlékszünk egészen pontosan, hogy az iroda és a város köpcös ura – különben jó elvtárs, élenjáró elv-társai között – mért ragadott fel egy kettőbe vágott dióverő karóhoz is hasonlító pálcát? Tény, hogy önkéntelenül is összerezzentünk, és vállunk közé húzva nyakunk, igyekeztünk olyan kicsire összehúzódni, amilyenre csak képesek vagyunk. (Magasság 1,85, súly – akkor 87 kiló...)
Empátiájáról híres kritikustársunk szánakozva pislantott ránk, majd illedelmesen megköszörülve torkát felállott, gúnyosan mosolyogva sétált oda a polgármester mellé, aki nem tett őszinte megdöbbenésünkre semmifajta támadó mozdulatot, hadonászni sem kezdett, hanem... mutogatni. „Ezt és ezt a városrészt, utcasort bontjuk le” – mondotta kimérten, és ismertette a szisztematizálási tervet, egészen apró részletekig menően, s lehunyt szemünk mögött máris robajlottak az épületek, eltűnt ama város, amit szerettünk, és helyette a térképre költözött az eszelős tervek városmakettje, e plánumokat az Elvtárs már látta és jóváhagyta, álmodozott a polgármester elvtárs, és a lázálmokból kezdett kibontakozni a jövő boldog(talan) városa...
Csakhogy ez nem ment olyan könnyen, ugyanis Sz. I. követhetetlen logikával az árra kérdezett rá, mire a polgármester elvtárs kizökkenve hangos álmodozásaiból, kissé kedvetlenül vallotta be, hogy momentán nyilván nincsen annyi pénz, amennyibe a végleges szisztematizálás kerülne, de...
– Még szerencse – mondotta a protokoll teremben kizárólag nekünk SZ. I., és sokak által kétségbevont nagylelkűségét bizonyítandó, nekünk adta pálinkáját, mivel ő már akkor sem fogyasztott alkoholt...
 
Negyedik avagy a DÖNTŐ nekifutás.
ELHERDÁLT ÉS MEGŐRZÖTT KÉPEK
1. A) Itt nagyapám lenne látható, a lövészárokból kikandikálva. Persze, ha megvolna a kép. Anyai nagyapám Isonzó hőse, a rettenthetetlen katona. Igaz, hogy flekktífuszt is kapott, s haja elhullott, igaz, hogy az egyik heves olasz offenzíva idején két-három hétig, csapattestüktől elvágva, egereken éltek a lövészárokban, s derékszíjukból főztek levest, viszont kitartottak. Ennek hamarosan meg is lett a jutalma. Négy esztendő múltán, szülővárosában – ahová hazajött végül, képtelen kalandok árán – úgy vágták ki a vasúttól, ahol dolgozott, mint az ászt a huszonegyező, aki előtt már van egy tízes. Ő nem változott, a város sem, csak a világ körülötte. Hogy is mondjuk: a hazája neve. Kirúgása közvetlen oka: nem volt hajlandó nevét Székely Lajosról Ludovic Sechelescura változtatni. B) Itt viszont apai nagyanyám látható. Épp megkérdezik tőle: „min gondolkozik, Gizi néni?” mire ő töprenkedések nélkül, egyenesen válaszol: „Széken!” Sokat tanulhattunk volna tőle, ha ráfigyelünk. De sok más mellett kitartását sem örököltük...
2.A) Ez a büszke hun lovas apám volna, ha lenne... Nyolc esztendeig volt katona a második világháborúban, ez az elhúzódó kitartás meghatározta a negyvenes évek végére és az ötvenes évekre eső férfikorát is. Mellette nem féltünk. B) Anyám, apám és húgom kisfia nem sokkal apám hetvennyolcban bekövetkező halála előtt. Azóta nehezebb, „egyedül vagyok, félek! – mondjuk búskomoran – de tartom a frontot!”
3.A) Én, egy szovjet tankon. Írtuk valahol, kettős életünk van, a másik életünkben nemzetközi ügynökként éppen egy baráti hadsereg egyenruháját felöltve részt veszünk a prágai biennálén. A hős bevonuláson, a világbéke nevében. És az Eszme győzelméért, mert az Eszme győzni fog! Minket látva reszketnek a fatökű imperialisták, és feldübörögnek mögöttünk a testvéri tankok. B) Ugyanezen időben, más alakban, a Bálványos vár romjainál, egy szirten. A kép hátára azt vakartuk fel, húsz esztendősen, kialakulatlan írásunkkal, hogy „mi vagyunk a jövő farmergatyás messiásai”. A ránk nem jellemző patetikus megállapítás természetesen verssor, az akkortájt íródó poémánkból való. Címe: a fekete kos eljövetele. A szirt megvan, a poéma elveszett – mit akartunk mi a Szent Anna-tónál a fekete kossal? –, mi is megvagyunk, a jövőt is herdáljuk, a farmerből felmosórongy lett azóta. Mi van vajon a messiásokkal?
4.A) Itt a Szikla Szilárd kulturális ügyekért felelős megyei párttitkár előtt állunk éppen, egyik lábunkról a másikra, de azért dacosan, vonzóan, felejthetetlenül. Épp azt magyarázza nekünk, hogy ki szabadította fel drága hazánkat! Előzmény: egy interjúban olyasmit adtunk egy öreg illegalista elvtársnő fogatlan szájába, hogy jött a dicsőséges veres hadsereg, s felszabadultunk!... Ami hiba politikai éretlenségre, végzetestes tájékozatlanságra vall – a titkár elvtárs szerint, aki tudja, amit tud! –, és ellenkezik az Elvtárs nézeteivel is, aki az 1971-es plenárison!...
Itt kezdek én el vigyorogni.
Következmény: két esztendő múltán ki is repítenek a sajtóból, doszárunkra maga a titkár elvtárs írja rá sziklaszilárd betűivel: „recalcitránt!”... Mindegy, valahogy csak megkapaszkodunk azért a sajtóban. Gyönyörű elherdált évek következnek. Regények és lányok. B) Ugyanezen időszakban ügynökként Sepsiszentgyörgyön járunk, ekkor készül rólunk Bartha Árpád, a zseniális fotóművész felvétele. A képet mélakór lengi be, sűrű hálószövésű depresszió közelít.
5. A) Sejthető, hogy hamarosan felállunk és elmegyünk, és Stázi ügynöknek álcázott KGB-emberként nyugatnémet politikusok hálószobatitkait fürkésszük ki. A képen – nincs meg – épp heroinos cigarettát csempészünk egy szeretője mellett részegen hortyogó nyugatnémet bankvezér tárcájába, Lenin-kötetet könyvtárába. Éjszaka sokáig olvassuk ez idő tájt Leonyid Iljics Brezsnyev emlékiratait. A világ csak később jut hozzá – mihez nem? –, mindenesetre miért, miért nem (?), 1981-re a világ ötödik legolvasottabb, legtöbb nyelvre lefordított írója lesz Brezsnyev elvtárs, a sorban megelőzvén akkor éppen Shakespeare-t is. Erről a világról és erről az évről is megvan a véleményünk. B.) Látván a csöppet sem szívderítő jövőt, talán ezért is iszunk a képen. (Megvan, sajnos...) Feleségünk rajongva és némileg elnézően néz, nem tudja még, hogy ez minden, csak viccnek nem vicc, sajnos. Hanem kegyetlen alkohol, ami bor, szilvapálinka, rum álruháját is öltheti, de általában vodka. Orosz vagy lengyel? Nemi orosz és lengyel! Nekünk nem adatott meg – csak a hetvenes években egy rövid ideig – az emberi választás ilyesfajta lehetősége. A szabadság!...
6. A) Itt mint a KGB-t mégiscsak átverő, győzedelmes CIA-ügynök állunk Bahama-szigetekbéli kéjlakunk előtt, öreg, idomított jaguárunk épp vicsorít. Nem szereti akkori főnökünket. Nincs a képen – kép sincsen –, viszont a jaguár pillantásából ítélve közeledik. B) Más időben, másutt épp búcsúzunk színészbarátunktól, Técsy Sándortól. Azóta taxisofőr New Yorkban... A mellette álló hölgyet elfújta a világhuzat, feleségünk még megvan, bár az utóbbi időben egyre többet aggódik értünk…
7. A) Semmi sem tart örökké. A nem létező képen tájfun nyomai láthatóak, mint szappanbuborékot igyekvő kisgyerek, úgy fújta el bahamai bungalónkat, tán ezért is vagyunk. B) Más időben, másutt ennyire gondterhelt. Melletünk Sütő István, azóta elhalálozó költőbarátunk. Nem lehet eldönteni, megyünk-e vagy jövünk? A mondat állítmánya bizonytalan, annál bizonyosabb és megnyugtatóbb – mert állhatatosságról árulkodik – az alanya. A kocsma. A kocsma, igen! Egy napsütötte, békés kocsmakert, ahol lábujjhegyen, félretartott fejjel, mintha tojásokon járnánk, suhannak a pincnökök. Nincs és. Csak mescal, tequila, Bourbon és Tuborg-sörök... Hátul nem látszanak az imperializmus épp makkról álmodó éhes disznói...
8. A) Itt épp bányászok vagyunk Kolimában egy lágerben. Ide mint bukott CIA-, illetőleg leleplezett KBG-ügynök kerültünk. Körülöttünk bajtársaink egy kisebb, de lelkes csoportja. B) Ugyanezen időben valahol Romániában, egy bányába menet vagyunk láthatóak, sisakkal fejünkön. Míg az A. képen nem látható bányába kényszermunkára, „dolgozni” járunk, a B. képen nem látható bányába lapunk olvasóit tudósítani ereszkedünk le. Innen is látható, hogy újságíróként mégiscsak könnyebb életünk van, mint ügynökként, bár egyik életünkben sem szeretnénk azért huzamosabb ideig bányászkodni, vagy hős bányászokról dallani tudósításainkban... Ezt nevezik előérzetnek?
9.    A) A Gulágról ezeken a sítalpakon szökünk meg. Kalandos úton jutunk vissza a szabad világba. Mutatványainkról film is készül, a forgatókönyvet mi írjuk, mi rendezzük, mi játsszuk el a főszerepet, és a nézőtéren is mi tapsolunk a leghangosabban magunknak, magunkon derülve. Utána a tömeg óhajára kimegyünk a filmszínház elé, az operatőr – aki ugyancsak mi vagyunk – a megmentett sítalpakból keresztet ácsol, a kereszt elé állít minket, minden jó, minden szép, minden OKÉ, boldogok vagyunk, lehet, hogy mégiscsak miszszionáriusnak képezzük át magunkat? B) Ugyanezen időben, a tér egy másik sivár és unalmas pontján, valahol egy asztal mellett szenvedünk; (Ha íróasztal, ha kocsmaasztal, mindegy az, a poháremelgetés is, a gépelés is fárasztja a csuklót.) Családunk: feleségünk és két leányunk, Boglár és Zsófia viszont – a kép is tanúsítja – derűsen néznek a világba. Van kire/mire? büszkék lenniük. Nyugodtan hazudhatunk itt és most, hazudhatjuk, hogy büszkeségük tárgya mi vagyunk, mivel amúgy sem vagyunk jelen.
10. A) Misszionáriusként – no ugye az előrelátás – brazíliai indiánok között állunk, mellettünk Vadim Ceausescu névre hallgató szelídített alligátorunk. Képünk elég fancsali. B) Ugyanebben a percben a tér egy távoli pontján, Bukarestben, hasonlítunk misszionáriusnak álcázott ügynök alteregónkra, már ami képünk fancsaliságát illeti. Épp szerkesztőségi gyűlés zajlik, volt és jelenlegi főnökeink – Barabás István és Gálfalvi Zsolt – ugyanolyan morcosan és rosszkedvűen hallgatják a felszólalót, mint mi. Adonyi Nagy Mária kolleganőnk is, noha ez nem eldöntött, ő csak félprofilból látszik. Ó, az a kegyetlen fényképész...
11. A) Persze, amikor rájövünk, hogy hol van a maják (vagy az aztékok) elrejtett kincse, felvesszük a kapcsolatot volt ClA-ügynöktársainkkal, azonnal levetjük a misszionáriusi gúnyát, és a képen látható helikopteren seprünk el a vadak közül. Ott maradnak az Istennel, mi már nem kellünk közvetítőnek. Bánatosak is vagyunk azért, ez a nem létező képen is jól látszik, persze nem annyira, mint a B. képen – mellékelve –, romániai életünkben. Mert így végződnek a tusák! Az ember egyedül marad végül, mint Pista úr Krúdy leggyönyörűbb regényének a végén, s ha bujdosó lett, azon töpreng, miért lett épp azzá, vándor létére, ha meg nem lett, mégsem lett azzá, azon meditálhat, hogy miért még mindég magyar vándor ő, aki bujdosó akart volna lenni? És így tovább...
 
ÖTÖDIK avagy A LEGSZEBB ÉVEINK
Az ötvenes évek elején generalisszimusz akartunk lenni, majd forradalmár Kubában, világjáró matróz, végül csak író így lettünk amatőr és szabad álmodozók. S hogy miért a királyi többes? Eláruljuk. Történt egyszer, hogy egy kucifántos eszű, kék szemű ezredes, épp az állam biztonságát védve tőlünk, megkérdezte, hogy mit mind beszélek mellé, amikor itt, ragadta fel egy írásunkat, az áll, hogy néztük a Holdat, és hazudtunk. Kik azok, akik ott mind? – kérdezte vésztjósló hangon. Azt akarja, hogy kiverjük magából? Kik azok, akikről ír, a többiek!?
Hát ez az, ilyenek voltak a mi legszebb éveink!
De legalább azokká váltunk, akikké lenni akartunk! így azután hazudhattunk, s ha rajtafogtak, védekezhettünk, de hát ez csak mese. „Csak” regény!...
Csak képzelet, mi? – kérdezte egyszer Moszkvában alteregónk, az ügynök, és gúnyosan vigyorogva tűnt el a Kreml aranykupolás templomaiban. Mint a füst. De a kételyek testet öltöttek már, jöttek sötét éjszaka és fényes nappal. Nyári délutánon és téli reggelen. Őszi mezőn és májusi majálison. Kérdőjel borul fölénk, füstből, ködből, vérből és lidércből való kelet-közép-európai kérdőjel. Mit tehettünk volna, sunyin vigyorogva vettük elő zsebünkből a kötelet, mivelhogy magyarok lettünk volna, s egy jeles román szenátor szerint minden magyar kötelet hordoz, és rejteget a zsebében.
Kötelünkből hurkot formáltunk, a lasszóval sorra nyakon csíptük kételyeinket, és a szenátort – mint annak idején lelki rokonunk, Teleki László Haynaut – kihívtuk pórbajra.
Volt még egy-két szerető nő, egy-két görbe este, egy-két napfelkelte a tengeren, és egyszer az asztal is kopogott nekünk.
Így teltek legszebb éveink! Állandóan beborult, mert itt ilyen a klíma...
De aztán kisütött a nap, és felszárította a pocsolyákat és a könnyeket.
HATODIK avagy TRILLA A TELEFONRÓL
Ez csak egy sóhaj, egy kacaj, egy fütty. Egy trilla… Féltünk a telefontól, utáltunk mindent és mindenkit, aki a telefonnal összefügg. Végy telefont, s magánéletednek vége! Bármikor felhívhatnak, megzavarhatnak, le is hallgathatnak. Ó, igen, a lehallgatók magányossága és vitája a személyi követőkkel, amikor például telefonon azt mondjuk barátunknak, hogy jó, akkor 12-kor a Kriptában, s csak fél három felé fedezik fel, hogy az állomási restiben nyakaljuk a sört, Isten kegyelméből.
Trilla, csak egy trilla a telefonról. A telefonért.
Ó, Istenem. Engedd be a telefont a házadba, és nem lesz hazád.
Vagy ellenkezőleg, te magad szolgáltatsz érveket destabilizáló, szakadár, szeparatista mivoltodhoz.
A telefonnak hála, elvtársaink mindég tudták, hányadán állnak velünk. Az elején, önfeledt ifjúkori beszélgetéseink során úgy informáltuk őket alakuló világképünkről, hogy nem is volt az egészről tudomásunk. Aztán, hogy is mondjuk, benőtt a fejünk lágya, és akkor már tudatosan formáltuk a rólunk kialakított véleményt.
Éljen a telefon!...
HETEDIK és utolsó ÁLMODOZÁSOK KORA
Ez mi? Ez mi akar lenni? De hiszen ez lejárt? Jöjjön tehát egy vers 1982-ből, jobban kifejezi, amiről beszélni akarunk, mint azt mi ma, 1991. július 13-án körülírni tudnánk. Cinikusabbakká váltunk – bölcsesség és/vagy tapasztalat? –, de hát az álmodozások koráról van szó.
Figyelem: 19 évvel ezelőtt így jöttünk. És EZ lett belőlünk!
Sorsunk–zátonyra futó életünk–legyen figyelmeztetés minden lobogó fiatal költő számára!...
(A verset nem gépeljük újra, úgy mellékeljük, ahogy ránk maradt 1972ből. Címe Forrás-kötetünk címe lett, a vers abból a könyvből mégis hiányzik...! – ideje immár, hogy megjelenjék. S bezáruljon a kör!)
matiné
AZ A DÉLUTÁN MÁR AZ ENYÉM
FOROG EGY KISFILM BENNEM
ÖT TISZTÁS VAN A SZÍVEMEN
NEM IS ISMERTEK ENGEM
csak neveket adunk neked félelem félünk hogy legyél
valaki gangról rázza a heti port  
hajadra rázza
engedd hogy újraéljem magunk emlékezetemben
mint katona ki maga sem tudja hogyan került haza
halálkanyarból
csak ül az átlátszó időben szemléli önmagát
hisz éjszaka mikor elalszanak az autóbuszok
nagyáruházak kiürülnek
mint élő testben a halál munkálkodik a feledés
havazások vitorláiba fogózva közeledsz mindig
és akkor a legszebb ha nem nevetsz ki
nem nevetsz ki mert elalszol addig
fa az álom gondolataim falkája elől menekülsz
fa zöldmezőben viharok körhintáin
ágaival integet mintha távolodna
hát minek kellene már beszélni szerelemről
öt tisztás van a szívemen
gyere hozzám hisz nyár van
igent bólogat a sás
(kisfilm forog a délutánban)
 századszor eladná magát
 táncra kélne a széllel
 ez a délután filmestől enyém
neked adom együtt az éggel
csak kinyújtózik az ember
valami előtt valami után csak kinyújtózik
fűszálrácsok szabdalják a látható világot
gólya képét héjja képét réti sas képét öltheti veszély
masírozhatnak hőscincérek hangyák fülbemászók
bogarak népvándorlása is megtörténhet
csak neveket adunk neked félelem neveket adunk ha már
kitaláltunk
összehordjuk ellened egy nyelv elhasznált szavait
a sokat szenvedett tájat
hisszük legyőzhetővé válsz ha megnevezünk
neveket adunk neked ha már kitaláltunk
mikor nem tudunk sehogyan sem tudunk beszélni szerelemről
csak várakozunk
látni kellene legalább
pirulás volt rajta az ing az első lányt
rodlit és töklámpásokat gyermekkorunk rongylabdáit
elhasznált szavakból kiürülő fogalmakból
végül mégis összehordjuk a környezetet menekülünk
tett színhelyéről tett színhelyére
valami elől valami után hát összehordjuk
ezt kellene már elmondani egy tömbház hatodik emeletén
ezt kellene már elmondani valakinek hisz belealszik a versbe
álomba menekül pihen a képzelet
mégiscsak beszélni kellene szerelemről
a délutánban te is ott forogsz
forog a kisfilm megsokszoroz
és a képzelet keresztjére
 gondolat feszül a bére
nyugalom lett volna ha volna
nincs-világunkban megáll az óra
hát elmondom magam végre magam
 a hőhullám első napján döbbentem rá
vánszorgó piros trolibuszon bukarestben
mikor vánszorognak az emlékek
vízzel leöntött hangyák nem létező kertben
játékvonatok mielőtt lejárnának
sok mindent mondtam már mindenkinek
s még a pincérek sem szerettek igazán
beszéltem mindenről fűről fáról virágról
kiürülnek lassan fogalmaink
nagyáruházak éjjel öregek emlékezete
és mégsem mondtam lényegében semmit
nem tudtam sírni kell-e most vagy kacagni
a szerelem úgyis kitölti az űrt mindent pótol a szerelem
hát akkor minek ez a felemás leltár? ugyan minek?
mintha körhintán ülnék forgok életem körül
látom mint katona az átlátszó időben az élet suhanó tájait
mintha vonatablakból kisfilmen forog a délután
nem is láttatok soha engem
olyan vagyok mint a sás
ki százszor eladná magát
táncra kélne a széllel
 ez a délután filmestől enyém
neked adom együtt az éggel
 
a gyermekkort kellene viszontlátni a gyermekkort
emlékezni húsz év múltán vagy csak állni
a gyermekkor rég szem elől tévesztett házának kapujában
mikor még nem is sejthettem hogy valahol vár egy délután
fűszálrácsok szabdalják a világot
minden kockában születik valaki meghal valaki
tulajdonképpen rém unalmas és érdekes az egész
ó betűk hullnak mennyországból valószerűtlen nagy ó betűk
mesék zöldszakállú manói jönnek fehér ruhában tündérek
az álom testet ölt
nézem magam
nem tudom sírni kell-e most vagy nevetni
vagy csak el kell indulni egy úton
ahol matiné feliratú táblák terelgetik a szenvedélyeket
eddig a délutánig
EZ A DÉLUTÁN MÁR AZ ENYÉM
FOROG EGY KISFILM BENNEM
ÖT TISZTÁS VAN A SZÍVEMEN
NEM IS ISMERTEK ENGEM
1972.
BOGDÁN LÁSZLÓ


 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék