Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. november, II. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
MŰVÉSZVILÁG

MŰVÉSZVILÁG
Történelmi drámáinkról
A dráma nem volt túlságosan erős oldala a két háború közötti romániai magyar irodalomnak: csak egy-egy ritka pillanatra tudott felnőni a líra és az elbeszélő próza standard színvonaláig. Pedig sokan próbálkoztak drámaírással ezekben az években, nem egy tehetséges erdélyi költő és prózaíró is át-átrándult olykor a dráma területére (a színház mindig különös erővel vonzott dilettánsokat és hivatásosokat egyaránt), született is – egy sereg méltán elfelejtett darab mellett – néhány olyan színpadi mű, amely talán kibírná (és meg is érdemelné?) a feltámasztást (gondoljunk az Özönvíz előtt emlékezetes marosvásárhelyi előadására, amely – igaz, sokkal inkább Harag Györgynek, mint Nagy Istvánnak köszönhetően – hazai magyar színháztörténetünk egyik mérföldkövének bizonyult); de olyan írónk, akinek állandó gondja a színpad (is), és aki számottevő drámai életművet hagyott hátra, igazában egyetlenegy volt: Tamási Áron.
Kivételesen mostoha sors jutott ki szűkebb értelemben vett irodalmunk e rendkívül termékeny két évtizedében a történelmi drámának. Túl messzire vezetne annak irodalomszociológiai vizsgálata, hogy a történelmi leckék iránt mindig oly érzékeny erdélyi irodalomban miért nem kapott nagyobb súlyt ezt a műfaj; tény, hogy a korszak terméséből mindössze két maradandó értékű történelmi színmű emelkedik ki: Bánffy Miklós Attila-drámája, A nagyúr (voltaképpen ez is még az első háború küszöbén keletkezett), és Kós Károly Budai Nagy Antala. (Mily pótolhatatlan kár, hogy szellemi életünknek ez a sokoldalú alakja hosszú életéből oly kevés időt áldozott a színházra!)
Az előbbi darab teljességgel ismeretlen mai közönségünk (és – feltételezem – irodalmáraink zöme) előtt: utoljára a háború vége előtt játszották, Kolozsvárott; a másodikat is legfeljebb középkorúak láthatták még színpadon, nyomtatásban sem jelent meg majdnem harminc esztendeje. A háború utáni évtizedek nem kedveztek mifelénk a magyar történelmi dráma ügyének; az ötvenes éves vége felé elkezdődött, viszonylagos „nyitást”, amely sok tekintetben segítette az irodalom és a művészetek szabadabb kibontakozását, az esztétikai és tematikai tájékozódás szélesedését, kisebbségi vonatkozásban hamarosan mindinkább beszűkítette a többségi nacionalizmus egyre érezhetőbb, a hivatalos párt- és állampolitikában (amelynek hűséges örököse a mai államvezetés) ideológiává szentesített erősödése.
Kedvszegő és időrabló huzavona, akadékoskodás, alkudozás előzte meg majd minden darab előadásának engedélyezését (nem csak az újakét: a régiekét, sőt gyakran klasszikus művekét is), ami még szerencsésebb esetekben is rendszerint a szöveg kisebb-nagyobb mértékű megcsonkításával, olykor vandál felforgatásával, az alapeszme sárba tiprásával végződött. (S a bemutató előtti kötelező, pártmunkás szintű szemle – „vizionálás” – gondoskodott arról, nehogy a kioperált gondolatokból a színház valamit is csalárdul visszalopjon.) Kisebbségi szerzővel – s kivált magyar író valamelyest is történelmi jellegű darabjával – szemben különösen gyanakvónak és kíméletlennek mutatkozott pártirányításos „kulturális életünk” szűrő és kasztráló gépezete.
Jórészt ennek tulajdoníthatjuk, hogy az utóbbi három évtized mennyiségileg-minőségileg örvendetesen meggyarapodott drámatermésében az igazi történelmi tematika még mindig elenyészően csekély helyet foglal el. (Amint majdnem teljesen kiszorult elbeszélő prózánkból is.) Igen, minden kerékkötője ellenére, az ötvenes és hatvanas esztendők fordulóján színműírásunk látványosan fellendült, rövid idő múltán arra ébredtünk, hogy népes és jó képességű színpadi szerzőgárdával dicsekedhetünk, amelyből többen kezdettől vagy egyre inkább a színházat állították írói munkásságuk középpontjába, mint Kocsis István, Deák Tamás, Páskándi Géza, Szabó Lajos, Méhes György, Veress Dániel, Csíki László és természetesen Sütő András; Székely János később fordult csak a líra, széppróza és esszé útján elért sikereitől a még ki nem próbált terület, a dráma felé: talán utolsónak ebből az impozáns névsorból.
Mert az egyes (színpadi és színházon kívüli) életművek oly különböző értéke ellenére, szívet melengetőén rangos névsor ez; csak most láthatjukérezhetjük át egészen, amikor az utolsó Ceauşescu-évek során elindult és az „eredeti” (ál-)demokrácia alatt szinte hisztériássá vált kivándorlási – magyarán: menekülési – láz (no meg a halál) nagyobb részüket rendre elvitte tőlünk, míg végül a kilencből csupán három maradt: Sütő András, Székely János – és a régen elkedvetlenedett, elhallgatott Veress Dániel. Az erdélyi magyar drámaírás napjainkban nagyjából két háború közötti volumenére zsugorodott vissza. Annál lehangolóbb ez, mert kedvezőbb körülményeik ellenére az eltávozottak addig oly élénk alkotó tevékenységében is szembeötlő visszaesést okozott a környezetváltozás. (Érdekes és tanulságos volna ennek alkotáslélektani vizsgálata is.) És nem nagyon látjuk megürült helyükbe tolakodni új nemzedékek tehetségeit – főként éppen most, újsütetű demokráciánk csodálatos „szabadságában”. Jó néhány éve feltűnt egy új szerző, a színház „berkeiben” nevelkedett Kincses Elemér, akinek szerencsés pályakezdése (Ég a nap Seneca fölött) vérbeli drámaírót ígért – de következő darabjai egyelőre nem igazolták ezt a reményt.
A fellendülés időszakának útkeresése addig kényszerűen elhanyagolt esztétikai módozatok („technikák”) és témák felé fordította íróink figyelmét. Ennek hatósugarából semmiképpen sem eshetett ki a történelem, amely azzal a lehetőséggel kecsegtetett, hogy a parancsuralom idején az egyetlen elképzelhető – közvetett – módon párhuzamok, példák segítségével a jelen legégetőbb közösségi kérdéseiről, a nézők ezreinek nemzeti, társadalmi és személyes fenyegetettségéről, a helytállás egzisztenciális szükségéről beszéljenek. Kijátszva a cenzor rendőrkutya-éberségét, s ugyanakkor a létében érdekelt néző kénytelen vájtfülűségére apellálva.
Így hát az utolsó harminc esztendő erdélyi magyar történelmi színművei – ha nem egyszerűen egyéni sorsokat mutatnak be, mint Kocsis István jó néhány darabja (és monodrámái) – többségükben parabolák; a történelem köntös és díszlet az időszerű mondanivaló számára. Sütő András műveinek állandó tárgya az önkénynek való meghódolás és a szabadság közötti választás egzisztencialista kényszere; „legtörténelmibb” darabja, a Csillag a máglyán is velejében tandráma: a dogmatizmus veszélyeit, természetében adott embertelenségét demonstrálja, és – talán némiképpen a szerző szándékán túlmenően – a Hatalom mindenkori embertelenségét, az uralomra jutott (bármilyen) eszme elkerülhetetlen megmerevedését és eltorzulását – olyanformán, ahogy ezt France az Angyalok lázadása Luciferének álmában háromnegyed évszázaddal ezelőtt bemutatta. Székely János (egész más szabású) írói egyéniségétől sem idegen ez a szemlélet: (eddig) utolsó darabjában A mórokban a képzett gondolkodó ragyogó dialektikájával boncolgatja az idegengyűlölet és elnyomás (nem kevésbé aktuális) problémáját.
Történelmi témájú színműveink zöme – az „aranykor” viszonyai között teljességgel érthető módon – más népek, távoli tájak hajdani eseményeiből ihletődött, kevés a magyar vagy éppen erdélyi téma. Jóformán félkézen összeszámolhatjuk Páskándi Dávid Ferenc- és Apáczai-drámáját, Kocsis Martinovics-drámáját, Szabó Lajos és Veress Dániel történelmi tablóit, Székely János Vak Béla királyát. Ezekből a Vendégség és A nagy játékos abszurd játékok, szabadon kezelt történelmi keretben, egy-egy Max Frisch tollához illő ötlettel, A mentség és a Mikes afféle idealizált történelmi példaképek... és így tovább. Valamennyi közül tulajdonképpen csak a Tornyot választok és főképpen a Vak Béla tekinthető igazi történelmi drámának, amely az emberek, népek sorsát alakító célirányos és vak erők mágneses terében, annak szoros függvényében kelti életre múlt idők alakjait. Úgy, ahogy ezt Székely János Shakespeare-től látta-tanulta. Tanulhatta egyébként Katona Józseftől is, aki viszont aligha leshette el Shakespeare-től, nem ismerte eléggé ehhez: nyilván saját zsenijéből merítette. Az alapvető különbség az, hogy a Vak Bélában nem az elszabadult indulatok állnak a középpontban, hanem a cselekedetek és indítékok mögött kutakodó, elemző intellektus (amely – a modern drámaírásban régóta nem szokatlan és meglepő módon – mindegyre behatol az alakok tudatába is); a szerző nem a háttérben működteti a cselekmény történelmi erőterét: mintegy vizsgáló asztalra teríti az olvasó-néző előtt.
Bizonyára ezért nevezi ezt a művét „jámbor történelmi példázat”-nak, „afféle moralitás”-nak. Ám ha a marosvásárhelyi előadáson – noha a színlapon elmaradt ez a műfaji jelölés – a szereplők többnyire valóban egyetlen tulajdonságot megtestesítő moralitás-figurákként jelentek meg, ezt nem a szerző: sokkal inkább Kovács Levente rendező és az együttes rovására kell írnunk. A Vak Béla szerepel, ha egy Shakespeare bővérű csupa-élet alakjaihoz képest hűvösebbek és áttetszőbbek is, semmi esetre sem vértelen, egysíkú papírmasé-figurák. Egy nemzedék (Tarr László, Lohinszky Lóránd, Gyarmati István) leköszönése mellett a járványos kivándorlási tébolynak „köszönhetjük” azt is, hogy ez a társulat, amelyben összeszorult szívvel hiába keressük a ragyogó emlékű Székely Színház utódját, nem képes már egy ilyen (nem is túlságosan sok színészt igénylő) darab számára megfelelő szereposztást biztosítani. Alig néhány színésznek – elsősorban Gáspárik Attilának (Bélos bán) és Hunyadi Lászlónak (Álmos herceg) – sikerült úgyahogy élővé kerekítenie alakítását; az alapeszme (amelyet talán így lehetne néhány szóba sűríteni: a Hatalomnak, ha fenn akar maradni, nem lehet célja az igazság és emberiesség) érvényre juttatása szempontjából legfontosabb, középponti alak, Béla király (Nagy István) jószerével vakságára redukálódott. Még inkább kiemelte az előadás szövegfelmondó színházi próba jellegét a szereplőknek (a királyi pár kivételével) a személyi és rangbéli különbségeket elmosó, semleges és szegényes hacukákba öltöztetése, ami kívánatos takarékoskodás lehet a színház – minden színházunk – mai keserves anyagi helyzetében, de eleven udvari élet hangulata helyett afféle laboratóriumi légkört teremtett a színpadon.
A kiváló tehetségű Kothay Dobre Judit, akinek ízlése és fantáziája annyi ötletes és találó díszlettel-jelmezzel lepett meg bennünket az elmúlt évek során – itt melléfogott. A játékteret körülfogó karderdővé csupaszított díszletet ezúttal is szívesen elfogadhatjuk: zord szűkszavúságában szuggesztíven summázza a dráma lényegét. De ezt a lényeget csorbította meg a tervező, amikor a szereplőket zsákruhába öltöztette, megfosztva őket ama hatalom külső díszeitől, amelyért oly ádázul és könyörtelenül küzdenek. (Ha netalán csak pénzen múlott a dolog: nem hiszem, hogy a régi ruhatárból ne lehetett volna némi átalakítással alkalmasabb jelmezeket kiállítani.)
Így is örülnünk kell a vásárhelyi Vak Bélának. Örülnünk kell annak, hogy hosszú esztendők érthetetlen idegenkedése után, most, amikor a cenzúra cápáival sem kell többé megharcolni („eredeti” demokráciánk kevés vívmányának egyike ez), a vásárhelyi színház hajlandó végre rendszeresen műsorra tűzni a székhelyén élő két jeles szerző, Sütő András és Székely János műveit, akik nemcsak színműirodalmunk mai csúcsát, de – az író-rendező Kincses Elemérrel, az „utánpótlás” egyetlen biztató ígéretével együtt – sajnos az egész megmaradt aktív erdélyi magyar drámaíró-gárdát jelentik.
JÁNOSHÁZY GYÖRGY

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék