Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. november, II. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Székely János

Székely János
HÁROM KIS (NEMZETI) BOTRÁNY
Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd Anyai tejnek édes folyama, E szó nyitá meg szívét és eszét, Ajkára ez simult, hogy dallana; Szerelme bimbó-hajnalán E nyelvet érté a leány...
ARANY JÁNOS
...amit ...a nemzet szóval jelölünk, voltaképpen nyelvi
és kulturális közösség... …a nemzetet így értjük, nem
politikának, hanem műveltségnek...
BABITS MIHÁLY
I. A nacionalizmusról
Bárki azt hihette volna, hogy két világháború iszonyata, a fasiszta rendszerek bukása után végképp hitelét vesztette, sohasem támadhat fel többé a nacionalizmus. Láttuk, tapasztaltuk, mi az – nem fogjuk megismételni.
Az ellenkezője történt. A XX. század uralkodó eszméje, úgy látszik, mégis a nacionalizmus.
Ez bizonyára azért van így, mert korunk nagy emancipációs folyamatában (a modern tudományok létrejötte, a technikai civilizáció világexpanziója során) az emberiség egész kulturális hagyománykincse elvesztette hitelét, s csak egyetlen kultúraspecifikus produktum maradt belőle mindmáig hatékony: a nemzeti nyelv. Ez ma tehát az egyetlen közösségformáló faktor, amely tömegmozgalmakat is képes még kiváltani.
Akár így van, akár másképpen, történelmi aktualitása folytán a nacionalizmus olyan jelenség, amelynek gondolati feldolgozása nemigen kerülhető meg.
Mindig tudtam és mondtam, hogy a nacionalizmus nem egyszerűen csak nemzeti eszme, hanem nemzeti kiváltságeszme.
Mindig tudtam és mondtam, hogy a nacionalizmus ellen nem lehet küzdeni nacionalizmussal, mert ami ebből kisül, az még mindig csak naciona
lizmus. Ha egyik nacionalizmussal egy másikat állítunk szembe, az csak kölcsönös vádaskodáshoz, nyílt konfliktusokhoz, politikai konfrontációkhoz vezet.
Tudom én jól, hogy van támadó és van védekező nemzettudat (interiorizált nemzeti eszme), s ezt a kettőt nem szabad összekeverni, etikai szempontból semmiképpen sem vehetők egy kalap alá. Mégis úgy vélem, a nemzeti kiváltságeszme ellen csak olyasmivel lehet védekezni, ami maga nem nemzeti eszme (még védekező sem).
Most tehát olyan eszközzel próbálok fellépni a nacionalizmus ellen, ami maga nem nacionalizmus, még csak nem is nemzeti eszme. Megpróbálom röviden összefoglalni, mi az egyáltalán, hogy nemzet; mit jelent ténylegesen (nem az ideológia, hanem a valóság nyelvén) ez a szó.
A magyar nemzet szó etimológiájában a nemzés szó rejlik; emberek olyan szerveződését jelenti, amely közös ősöktől származik, amelyet egyazon közösség „nemzett”. Az általánosan használt, latin eredetű „náció” szó is nyilvánvalóan a születésre utal. A nyelv tehát a leszármazás, a génállomány közösségét sugallja ezzel a szóval. A nemzeti eszerint természeti produktum, a génállomány közössége volna. A nacionalizmus, s a belőle származó konfliktusok: belterjes géntenyészetek egymás közötti dominanciaharca, így tartja ezt a nyelvben hagyományozott köztudat, így tartja sajnos a közvélemény, sőt némely áltudomány is.
Nyelv, köztudat és áltudomány szerint tehát a „náció” genetikai jelenség, természeti produktum. Csakhogy ez nincs így! Többször leírtam már: nem biztos, hogy ami a nyelvben van, az valóban úgy van. A nyelv és a nyelvben hagyományozott fogalomrendszer mindig is döntő oka volt világképünk antropomorf, ideologikus eltorzulásának.
Így van ez a „nemzet” szavunkkal is. Mert legjobb tudomásom szerint modern világunkban már nincsen (legfeljebb kivételesen van) olyan nemzet, amely csakugyan génközösségen alapulna. Brit, kelta, angolszász, normann törzsek génállománya keveredett a történelem során, s a néphasználatban megőrzött domináns nyelv közbejöttével kialakult az angol nemzet A francia nemzet gallokból, latinokból, frankokból (sőt többé-kevésbé erőszakosan asszimilált baszkokból, bretonokból), az újlatinitás nyelvi közegében jött létre. Ez minden „klasszikusnak” deklarált modern nemzettel így van. Ma Európában mondhatni már nincs olyan nemzet, amely megfelelne a szó etimológiájának, amelyet tehát tényleg a génállomány beltenyészete definiálna. Eszerint már maga a szó is megtévesztő; merő képtelenség arról beszélni, hogy a modern nemzeteket közös ősök „nemzették” volna. A nemzet szó tehát, amely eredetileg körülbelül génközösséget jelentett, nem felel meg többé semmilyen génközösségnek, semmilyen etnikumnak.* Maga az etnikum kifejezés a modern nemzetekre alkalmazva: fogalomzavar, anakronizmus; téves ideologikus absztrakció. Belterjes géntenyészet lehet (vagy lehetett egykor) a lapp, a tamil, a pigmeus, az osztyák, vagy éppen a bibliai zsidó közösség, de az angol, az olasz, a francia nem etnikum. (Amerikáról most nem is beszélek.)
Miféle közösség tehát az, ami a modern nemzetet meghatározza?
Hát például nyelvi közösség.
A nyelv kulturális produktum – az őskultúra legelső, legfontosabb produktuma. Sőt olyan kulturális produktum, amely századunkban, a kulturális hagyományok nagy emancipatorikus leépülése, a vallás, az erkölcs, a művészet háttérbe szorulása után is megőrizte még hatékonyságát. Azért őrizte meg, mert nélkülözhetetlen kommunikációs eszköz.
Minden emberközösséget a kultúrája tesz közösséggé, ez formálja meg. A nyelv mint nélkülözhetetlen kommunikációs eszköz tehát ma az egyetlen olyan kulturális (kultúraspecifikus) produktum, amely emberközösségeket formál.** A nemzeti közösség megformálója a nemzeti nyelv.
És mert minden nyelv szükségképp sajátos gondolkodásmódot, önálló nyelvi kultúrát, történelmileg kialakult és továbbalakuló hagyományrendszert hoz létre: a mai nemzet (egészen függetlenül attól, hogy államalkotó-e), nem más, mint nyelvi-kulturális közösség. Egész kötetet olvastam Mommsenben arról, miként „állt össze” hajdan különböző etnikumokból a latin nyelvi-kulturális közösség** – hát még a mai olasz! Szinte már komikus, hogy a mai francia nemzet a hajdan domináns frank törzsről kapta nevét, holott már a nyelve (s így a kultúrája) sem frank-germán eredetű. Tanulságos jelenség, ahogy Izrael állam, ahhoz, hogy a zsidóság modern nemzetté, ő maga modern nemzeti állammá lehessen, a szeműnk láttára restaurált egy nemzeti nyelvet. Szintén nagyon tanulságos, hogy valamely nyelvi közösséget, például a szerb–horvátot, hajdani kultúrájának egy másik eleme, nevezetesen az eltérő vallás, mindmáig két különálló nemzetre hasít. A nemzeti történelem: valamely kulturális közösség története.
A mai nemzetet az a kultúra definiálja, amely abban a közösségben valamikor általánossá vált, dominanciára jutott. Mihelyt a nemzeti eszméről mint eszméről beszelünk, ez máris garancia arra, hogy csakis tudati, kulturális jelenséggel van dolgunk. Úgy is mondhatnám: a mai nemzet nem a valóságban (nem a biologikumban), hanem csak az emberek fejében van. Nem a születése, hanem a kultúrája teszi franciává, olasszá, németté az embert. Ha lengyel nő gyermekét a francia kultúra közegében nevelik fel, nagy francia költő válhat belőle (Guillaume Apollinaire). A „jó öreg” Petrovics kocsmáros és Hrúz Mária fia a magyar kulturális közösségben, annak hagyományain nőtt fel, s lett belőle Petőfi Sándor. Egy német ember, ha megőrzi anyanyelvi kultúráját, hiába él a Volga vidékén, attól még német marad. De ha feladja ezt, s átveszi (asszimilálja), mondjuk az orosz kultúrát, orosz emberré válik.*** Az asszimiláció kettős értelmű szó: valaki asszimilál egy másik kultúrát, s ezzel őt egy másik nemzeti közösség asszimilálja. Ily módon még néger elődök ivadéka is orosszá, franciává lehet, pedig azok nemcsak koponyaméreteikben, hanem már a bőrük színében is más éghajlati körülményekhez adaptálódtak (Puskin, Montaigne).
Nem a nemzet határozza meg a kultúrát, hanem a kultúra a nemzetet. A közös kultúra, a sajátos nyelvi-kulturális hagyomány a nemzeti közösség szervező elve.
A nemzeti közösség tehát kulturális közösség. Minden más véleménynek ellenszegülve megismételném: egészen függetlenül attól, hogy önálló államalakulatba szerveződött-e, vagy különböző államokban, birodalmakban él. A nemzetnek nem feltétele sem a területi, sem a gazdasági egység, sem a szuverén állam. Ne volna nemzet a litván, az örmény, ne lett volna nemzet a cseh, a magyar, csak mert valamely birodalom bekebelezte? Nem volt nemzet az olasz a Risorgimento előtt is? Dante nem olasz (nemzeti) költő? A modern német nemzetet nem nyelvi egysége, nem Luther bibliafordítása (hanem például Bismarck) formálta meg? A kanadai francia közösség nem francia? Az erdélyi német nem német? Megszűnt volna nemzetnek lenni a lengyel, valahányszor felosztották Lengyelországot? Ne hamisítsunk, kérem, ne hamisítsunk!”****
Ha valaki a modem világban a nemzet szót államformációnak értelmezi vagy etimológiai-biológiai értelmében használja (aki tehát közös génállományról, születésről, „etnikai közösségről” beszél), az közönséges csaló, aki a nyelvi-kulturális közösséget politikai célra használja fel.
Valamely nyelvi-kulturális-közösséget, mint készen adott keretet tehát fel lehet használni a társadalmi dominanciaharcban, a hatalom megszerzésére. És ebből – a nemzeti-kulturális közösségek politikai felhasználásából – fakad a modern nacionalizmus.
A politika a társadalmi dominanciaharc leplezetlen formája: nyíltan a hatalom, a kiváltság megszerzésére tör. Erre a célra a legkülönbözőbb ideológiákat (ürügyeket) használja fel. Nincs olyan hülye ürügy, amellyel ne lehetne kialakítani a „mi” és az „ők” képzetét. Olykor a vallás, olykor a szabadságeszme, olykor egy gazdasági elmélet szolgál eszközül és ürügyül valamely kimondottan erre a célra szerveződött politikai erőnek, hogy a hatalmat kisajátítsa. Amikor valamely dominanciaorientált érdekszövetség épp az ideologikussá torzított nemzeti eszmét használja eszközül és ürügyül a kiváltság megszerzésére, akkor áll elő a nacionalizmus. És amikor épp ezen a címen sikerül kialakítania (vagy átstrukturálnia) a társadalom hierarchikus hatalmi szerkezetét – akkor áll elő a nemzeti állam.
Ezért mondtam, hogy a nacionalizmus nem egyszerűen csak nemzeti eszme, hanem nemzeti kiváltságeszme.
A nemzeti eszme (a nemzettudat) mint kulturális közösségi tudat európai fogalmaink szerint lehet jogos és helyes – a kiváltságtudat nem lehet az.
A nacionalizmus a valóságos (kulturális) értelméből kiforgatott, ideologikussá torzított nemzeti eszme. Mondjuk ki nyíltan: a politikailag meglovagolt nemzeti eszme; a hatalmi célra kihasznált nemzettudat.
A nacionalisták egyik kedvelt csalása, hogy az államot a nemzettel azonosítják; az állami területet nemzeti területté minősítik, s ezen a címen tartanak igényt hatalmi kiváltságokra. Mintha állam és nemzet nem volna két egészen különböző kategória (az egyik hatalmi struktúra, a másik kulturális közösség), sőt mintha magának a földnek, az égnek is nemzeti tudata volna! Holott köztudomású: sok olyan állam van, amelyre rá sem lehet fogni, hogy „nemzeti”. A birodalmakban tucatszám élnek nemzeti közösségek egyazon államszervezetben. Svájc államban három vagy négy, Kanada, Finnország, Belgium, Hollandia államban legalább két nyelvi kulturális (nemzeti) közösség él többé-kevésbé békésen együtt. Az állam tisztán politikaihatalmi formáció; annak szervező elvét tekintve semmi köze nemzethez, nemzettudathoz. Nemzet, nemzettudat legfeljebb ürügye lehet érdekszövetségek szerveződésének, a társadalmi hierarchia átrendezésének, az államhatalom – a mindig növekedni törekvő hatalom – megragadásának.
A nacionalisták másik kedvelt fogása, hogy a mai nyelvi-kulturális közösségeket (a nemzeteket) etimologikus–ideologikus úton visszaminősítik genetikus-etnikai közösségekké, „génközösségekké”*****, s ezeket eszközül s ürügyül használják ugyancsak a társadalmi dominancia megszerzésére. Legalábbis az adott nemzeti közösségen belül, de lehetőleg minél több más nemzet fölött is. Ahogy már leírtam: még a legigazságosabb ügyből sem támad soha politikai mozgalom anélkül, hogy valaki magát a hatalmat akarná ezen a címen. A nacionalisták azért nacionalisták, hogy ezen a címen uralkodhassanak államokon és nemzeteken.
A nemzet, a nemzettudat kulturális kategória; az etnikum biológiai; az állam politikai. A nacionalizmus, amikor tudatosan összekeveri sőt azonosítja a kulturális, biológiai és politikai fogalmakat, saját politikai jellegét, tényleges uralmi céljait leplezi le.
Összefoglalva:
 
A modern nemzet nem etnikai, még csak nem is állami, hanem tudati, kulturális közösség.
A nacionalizmus a nyelvi kultúra felhasználása ugyanarra, aminek ellenében minden kultúra eredetileg kialakult – tudniillik a társadalmi dominanciaharcra.
Létrejött egykor valami az emberközösség tudati szabályozására, a társadalmi szelekció, a dominanciaharc megfékezésére – ez a kultúra életfunkciója –, s ezt a politika épp a dominanciaharcra használja fel. A nacionalizmus a kultúra politizálása. Annak politizálása, ami természete szerint nem politikum.
Amíg közbe nem lép a politikum, a nemzeti-kulturális közösségek együttélésének nincs akadálya. Elkülönülnek ugyan, de azért megférnek. Mihelyt közbelép a dominanciakérdés, a politikum (szóval a nacionalizmus), a békés együttélés már nem lehetséges.
A nacionalizmus az az üzem, amely a kulturális közösségtudatból politikai közösségtudatot gyárt. Az emberi közösségekből farkasfalkákat szervez.
A nacionalizmus manipulatív ideológia, semmi egyéb.
Aki „beveszi” ezt az ideológiát, aki tehát századunk végén nem hierarchikus, hatalmi formációkban (államokban), még csak nem is nyelvi-kulturális közösségekben, hanem például etnikumokban gondolkodik, az bizony nacionalista. De ha másvalaki „politikai nemzetekről” vagy akár „nemzetállamokról” beszél (csak ilyenekről akar tudni), szóval aki a nemzeteket elsődlegesen hatalmi-politikai formációknak tekinti – bizony nacionalista az is.****** Mindenki nacionalista, aki a mai, nyelvi-kulturális tartalmú nemzetfogalmat politikai célra, a kiváltságszerzés vagy kiváltságőrzés céljára használja fel. Tapasztalatom szerint ma még afféle negatív nacionalisták is vannak, akik épp a nemzetfogalom helyes, nyelvi-kulturális tartalmát használják fel kiváltságszerzés vagy kiváltságőrzés céljára. Ezek a szimuláns asszimilánsok.
Azt mondtuk, a mai nemzet: nyelvi-kulturális közösség; identitásának forrása főleg a nemzeti nyelv, s az abból fakadó gondolkodásmód, hagyományrendszer. A nacionalizmus épp a nyelvi-kulturális közösségeket politizálja. Ezért lépnek fel oly ingerülten egy másik (együttélő) nemzeti közösség kultúrája, nyelvhasználata ellen a nacionalisták, ezért igyekeznek azt minden eszközzel korlátozni sőt betiltani – ezért beszélhetünk támadó illetve védekező nemzettudatról.
Mind a támadó, mind a védekező nemzettudat közegében sokan vannak manapság manipuláltak, akik talán nem is tudják magukról, hogy nacionalisták. De mások nyíltan (sőt büszkén) vállalják nacionalista elveiket. Ezek a csalást, hazudozást, a kiváltságigényt sőt a politikai karrierizmust vallják be nyíltan. Akinek inge (legyen az francia, magyar, román, zsidó, szerb, horvát, orosz vagy litván), nyugodtan vegye magára.
A nacionalizmus mint a dominanciaharc eszköze a történelem eddigi tanulsága szerint szükségképp katasztrófákhoz: háborúkhoz, polgárháborúkhoz, pogromokhoz, terrorcselekményekhez vezet. Ártatlanokat üldöznek, gyötörnek, ölnek meg, pótolhatatlan emberi energia és génállomány megy veszendőbe miatta. Ezért a humanisztikus gondolkodás minden eszközzel küzd ellene.
Egyik nacionalizmus ellen nem egy másikkal lehet küzdeni, mert abból csak politikai konfrontáció támad – most már tudjuk, miért. A nacionalizmus ellen csakis olyasmivel lehet fellépni, ami maga nem nacionalizmus. Tehát az ideológia leleplezésével, politikai-manipulatív funkciójának feltárásával: a fogalom tisztázásával. Azzal, ha nyíltan kimondjuk: a nacionalisták nem akarnak „szolgálni” senkit és semmit; legkevésbé a nemzetüket; mindenkin csak dominálni akarnak.
Amitől persze – nem ringatom én magam illúziókba! – a nemzeti kiváltságeszme még hatékony politikai eszköz marad.
De azért nem árt, ha tudjuk, hogy korunk uralkodó eszméje: visszaélés a nemzettudattal; közönséges csalás; átlátszó politikai trükk.
Ami pedig az írót illeti – mit tehet szegény író a posztkommunista nacionalizmusoknak ebben az őrjöngő acsarkodásában, vérengzésében, tombolásában, amely mindenfelől körülveszi? Az író, mondhatni a nyelv „háza”, akinek egyúttal „háza” a nyelv. Mit tehet nyelvi-kulturális közösségéért manapság az író?
Jó műveket írhat – ha ugyan még írhat – azon a nyelven. Világot modellálhat azon a nyelven. Alkalmasabbá teheti azt a nyelvet az igazmondásra.
„Szolgáljanak” bátran a szolgák – ennél nagyobb szolgálatot nyelvi-kulturális közösségének nem tehet a világon senki.
1991. júl. 31.
 
Az etnikum szó lexikálisan népcsoportot, biológiai értelmezésben viszonylag belterjes géntenyészetet, afféle „fajtát” jelent. (Ady)
* Nem államokra, nem hierarchikus szerkezetű társadalmakra, hanem antropológiai értelemben vett valódi, „organikus” emberközösségekre gondolok itt.
** Amely sohasem volt azonos kiterjedésű a római államalakulattal!
*** Csak az a probléma, persze, hogy valóban átveszi-e, mert érdekből, kényszerűségből mindig sokan szimuláltak ilyesmit. Egész közösségek is olykor!
**** Tisztelettel üzenem ezzel Antall Józsefnek, hogy a nemzeteknek nincs miniszterelnökük. Miniszterelnökük csak az államoknak van. A nemzet nem hierarchikus hatalmi formáció.
***** Ennek szélsőséges esete a fajelmélet, a fasizmus, amely nyíltan hirdeti (vagy csak gondolja) egyik „belterjes géntenyészet” uralmi igényét a többi fölött.
****** Nem mondom én ezzel, hogy nincs a világon nemzeti állam, ahol a kulturális közösség kiterjedése nagyjából egybeesik az államterülettel. Ez történelmileg sok helyen így alakult ki. De nem attól nemzet, hogy állam, és nem attól állam, hogy nemzet.
 
 
II. Mire hivatkozhat a farkas?
Naponta olvasok az újságban, hallok a rádióban néhány (vagy jó néhány) hivatalos nyilatkozatot, amely ennek vagy annak az államnak nemzeti érdekeire hivatkozik. Ezt tartják ma a legfontosabb, a leghatékonyabb, az egyetlen igazán meggyőző érvnek ilyen vagy olyan egyoldalú hatalmi döntések indoklására.
Halljunk oda: az érdek, mint hivatkozási alap; az érdek, mint érv és igazolás!
Hiszen ez nem más, mint az ököljog (az erősebb jogának) szentesítése!
Igen, persze, tudom én jól, hogy ebben a cudar világban az erősebb joga az egyetlen igazi jog. Már gyermekkoromban, a farkas és a bárány meséjéből is megtanulhattam. De hogy ezt érvnek lehet használni, hogy ezt nyíltan be lehet vallani, az már igazi újdonság, mondhatni korszakos vívmány. Hiszen még a farkas sem vallja be nyíltan, hogy az erősebb jogán tart igényt a bárány húsára – még az is egyéb érvekhez, ilyen-olyan indoklásokhoz folyamodik!
Így lehetett ez Aesopus korában – korunkban már nincs így. Időszerű lehet tehát holmi kritikai megjegyzéseket fűzni ahhoz, amit úgy hívunk: állami, nemzeti érdek.
Először is az „állami” semmiképpen sem keverendő össze a „nemzetivel”. Megírtam, bőségesen kifejtettem már, hogy „állam” és „nemzet” két egészen különböző kategória; az egyik politikai-hatalmi formáció, a másik nyelvi-kulturális közösség. Egy nyelvi-kulturális közösség reális „érdekei” sejtelmem szerint talán nem is lehetnek azonosak soha a rátelepedett állami-hatalmi struktúra érdekeivel* – ez csak afféle ideologikus konfúzió. Mindazok tehát, akik hatalmi döntések kapcsán nemzeti érdekekre hivatkoznak, közönséges csalók, akik nemzetivé ideologizálják a valóságos hatalmi érdekeket. Amikor például az USA nemzeti érdekeiről hallok, mindjárt tudom, hogy az Egyesült Államok hatalmi érdekeiről van szó. De még csak nem is azokról, hanem a politikai és gazdasági dominancia ottani birtokosairól, azoknak az érdekeiről! Kivált, mert azt is tudom, hogy az USA lakossága nem egységes nyelvi-kulturális közösség – az USA nem nemzeti állam.
De ez még csak afféle ideologikus hamisítás: a nemzetté varázsolt állam lakosságának egyetértését, jóváhagyását, esetleg a (katonai) szövetségesek támogatását célozza meg.
Az igazi kérdés: lehet-e jogforrásként használni egy politikai-hatalmi formáció dominánsainak (vagy egye fene: magának az államnak) az érdekeit, lehet-e ezekkel indokolni egyoldalú hatalmi döntéseket? Énnekem bizony semmi fogalmam a nemzetközi jogról, de józan eszemhez folyamodva úgy vélem: sosem lehet.
Egy állam érdeke (ismétlem: a dominánsokról van szó, de egye fene, mondjuk államnak) – egy állam érdeke tehát csak egyik érdek a többi állam hasonló érdekei között. Minden államnak meglehetnek, megvannak a maga érdekei, s ha már jogról beszélünk, ezeket mind egyenrangúaknak kell tartanunk. Valamely állam tehát jelezheti, hogy ilyenek vagy olyanok az érdekei, de egyoldalú hatalmi döntéseket a saját érdekeire hivatkozva sohasem hozhat. Mert ezzel jogossá teszi a jogtalanságot. Mert ezzel éppen a jog fogalmát szünteti meg. Mert ezzel a hatalmi erő nagyságát teszi döntőbíróvá különböző államok érdekeinek esetleges (sőt szükségszerű) konfliktusában. Szóval mert ezzel az erősebb primitív ököljogára hagyatkozik.
Aesopus farkasa, amikor meg akarja enni a bárányt, régebbi sérelmeire hivatkozik. Az achájok, amikor elindultak lerombolni a rivális Tróját, szép Heléna elrablására hivatkoztak. A spanyolok a hittérítésre, az angolok a civilizálásra hivatkoztak, amikor világbirodalmukat fegyverrel öszszerabolták. Napóleon Bonaparte, amikor hatalma alá akarta hajtani Oroszországot, ilyen-olyan egyezmények (például a kontinentális zárlat) megszegésére hivatkozott. Hitler Adolf a germán faj felsőbbrendűségére hivatkozva próbálta megszerezni a világuralmat. Minden agresszív dominanciaigény hivatkozni szokott valami egyébre is, mint saját hatalmi érdekeire – kivéve, mondjuk, a mongolokat vagy a kalandozó hajdani magyarokat. Talán a hivatkozásnak ezt a szokását, igényét nevezték el egykor nemzetközi jognak. (De, mondom, ehhez nem értek.)
Mi volt szükséges ahhoz, hogy az államok egyoldalú döntéseik kapcsán ma már nyíltan hivatkozhassanak saját érdekeikre, s ekképpen rehabilitálják a primitív ököljogot?
Az egész értékrend, az egész emberi kultúra leépülésére volt ehhez szükség.
Mert minden kultúra, minden erkölcs az emberi faj, a közösség szempontjait juttatja kifejezésre az egyedben lakozó természettel szemben. Életfunkciója: a dominanciaharc, a társadalmi szelekció megfékezése. Ezért minden kultúra humanisztikus; minden erkölcs arra tanít, hogy ne érvényesítsük mások érdekelvei szemben (azok csorbításával) a saját érdekeinket. Az, amit mi jognak hívunk, nem más, mint ennek a kulturális erkölcsi elvnek intézményesülése: az együttélés szabályozása; az érdekek normatív egyeztetése.
De ha emberi egyedek közt fennáll ez az erkölcsi-jogi norma, akkor az államok között is fennáll. Minden kultúra s ezen belül minden erkölcs ugyanis egységes eszmerendszer; egyetemes érvénnyel mondja meg, mi a jó, mi a rossz; egyetemes igénye folytán nem tesz, nem tehet különbséget egyedek és közösségek között. Mózes azt mondta: „ne ölj”, s nem élt azzal a megszorítással, hogy csakis saját közösségeden belül ne ölj, más közösségek tagjait nyugodtan megölheted. Talán egyedül az iszlám az a vallási-erkölcsi rendszer, amely megteszi ezt a különbséget – ezért is érezzük mi itt, Európában (s érezték bizonyára Afrikában, Indiában is), egyértelműen vallási mezbe öltöztetett hatalmi-manipulatív ideológiának.
De Mohamed sem vallotta be soha nyíltan, hogy a saját uralmát készíti elő, alapozza meg tanaival; ő is mindig Allahról, az igaz hit terjesztésének kötelességéről beszélt. Csakis az erkölcsi kultúra teljes és általános (világméretű) leépülése vezethetett el oda, hogy államok, azok dominánsai, ma már nyíltan, mondhatni skrupulus nélkül hivatkozhatnak érdekeikre, s hozhatnak ezen a címen egyoldalú döntéseket.
Egy Szaddam Husszein nevű domináns Irak nemzeti érdekeire (és persze történelmére) hivatkozva foglalta el a minap Kuweitot. Az USA nemzeti érdekeire hivatkozva tart igényt s érvényesíti minden eszközzel igényét a Közel-Kelet olajkincsének ellenőrzésére – hiszen erre hivatkozva háborúzott Vietnamban is nemrég! A Szovjetunió, mint ideologikus birodalom már nehezebb helyzetben volt – a nemzetközi szocializmus érdekeire hivatkozva kellett igazolnia minden nyílt vagy szubverzív agresszióját. A „nemzeti”, az „állami”, a „szocialista” érdek, egyáltalán az érdek: az államok közötti (esetleg fegyveres) konfliktusok igazolásának korszerű válfaja, cinikus praxisa, vagy ahogy már mondtam: az ököljog szentesítése.
Eljutottunk oda, hogy nevén nevezhetjük a gyereket; nyíltan, bármiféle más igazolás, erkölcsi-jogi ködösítés nélkül hivatkozhatunk egyéni (esetleg „államinak” sőt „nemzetinek” álcázott egyéni) érdekeinkre – amelyeket összességükben dominanciaigénynek is nevezhetünk.
Korunk nagy vívmánya, emancipáció vitt el ide minket.
Ezentúl tehát a farkas egyszerűen éhségére hivatkozva eheti meg a bárányt.
És talán csakugyan őszintébb-egyszerűbb így a világ.
Megértük ezt is.
 
III. Egy nemzeti hős
Sokszor sajnáltam már mélységesen, hogy nem vagyok orvos, nem vagyok szerelő, szobafestő, kőműves: milyen jól hasznát vehettem volna olykor idehaza a mesterségemnek! Most éppen azt sajnálom, hogy nem vagyok történész – és sajnos, már nem is leszek. Mint annyi egyébről, erről is lekéstem végképp.
Milyen jó volna, ha történész lennék! A saját szememmel láthatnék dokumentumokat, okmányokat; a saját kutatásaim alapján győződhetnék meg erről vagy arról, amire éppen kíváncsi vagyok. Milyen jó volna az emberileg lehetséges mértékben megközelíteni ezt vagy azt a történelmi tényállást, s ha valamelyikről kiderülne, hogy nem mondható róla semmi – milyen jó volna ezt kerek perec kimondani. Milyen jól utánanézhetnék ennek vagy annak, amit hazudnak nekem, amivel évtizedek óta manipulálnak. Most egyébről lesz szó, de ha például azt hallanám, hogy a mai Moldávia köztársaság ősi román föld, milyen jó volna történészi kompetenciával kimondani, hogy ez nem lehet így, mert a Pruton túl sohasem volt római okkupáció (legfeljebb előretolt helyőrségek voltak)**, ott tehát újlatin nyelvi kultúra sohasem jöhetett létre. Most csak a józan eszemre hagyatkozva gondolhatom így, de történészként ezt tudományosan kimutathatnám, úgyhogy minden ellenkező véleménynek el kellene hallgatnia.
És még mennyi mást, fontosabbat, mennyi kevésbé evidensét deríthetnék ki!
Itt van előttem egy térkép, Budapest térképe, hátlapján a névmutatóval. Nem nehéz összeszámlálni, hogy a mai Budapest város területén négy teret, három utat, kilenc utcát, egy üdülőpartot (s azonkívül még egy-egy Kossuthfalva teret és utcát) neveztek el Kossuth Lajosról. Biztosan nincs olyan magyar város vagy község, ahol utcát vagy teret ne neveztek volna el róla; a legtöbb szobra egész biztosan neki van Magyarországon. Kossuth Lajos eszerint nemzeti hős; a hősök közt is a legelső; embereszmény; a magyarság legnagyobb, legreprezentatívabb képviselője.
Én olvasással töltöttem el az életemet, egyebet alig is tettem. Életem során tehát sok mindent olvastam el. Olvasmányaim között akadt olyan is, amelyik elmondja, hogy Kossuth Lajost, talán még Zemplénben, táblabíró korában, kinevezték tagnak a Reviczky-árvák gyámbizottságába. Harmadmagával javaslatot kellett volna tennie ingó vagyonuk egy részének (pl. 17 hordó bornak) az értékesítésére.*** Kossuth Lajos gyámbizottsági tag minőségében, egymaga rögtön, s épp ezért áron alul eladta a Reviczky-árvák borát, habozás nélkül kölcsönvette az árát, és talán sürgető kártyaadósságait fizette belőle ki. Úgyhogy utóbb, amikor kipattant a botrány, „elvbarátainak” segítségéhez kellett folyamodnia, sőt végül saját házát, szőlejét kellett magas kamatra lekötnie, csak hogy valahogyan (ha nem is erkölcsileg, de legalább anyagilag) helyreüsse a csorbát.
Na mármost, én sok egyéb olvasmányom között életem során a Koránt is olvastam. Innét tudom, hogy még Mohamed is az árvák megrövidítését tartotta az elképzelhető legnagyobb emberi bűnnek. Aki valaha ilyesmit tett, az aztán megnézheti majd magát az utolsó ítéleten!
Milyen jó volna, ha történész lennék, és utánanézhetnék: így volt-e valóban? Vajon nem csak Kossuth Lajos politikai ellenfeleinek mesterkedése, rágalma-e ez a Reviczky-ügy? Nagy szívességet tenne nekem az a hozzáértő történész, aki minden magyarázgató kommentár nélkül, világosan megmondaná, kölcsönvette-e önkényesen Kossuth Lajos a Reviczkyárvák pénzét, „hozzányúlt-e” a boruk árához – igaz-e, rágalom-e ?****
Másutt olyasmit olvastam, hogy a forradalmi napok után, a márciusi ifjak egyik vezéralakja, Vasvári Pál, felkereste Pozsonyban Kossuth Lajost. Kossuth Pozsonyban a diadalmas (köznemesi) ellenzék hangadója, országgyűlési képviselő volt. Találkozásuk során kerek perec megmondta Vasvári Pálnak, hogy ezentúl tehát mi a teendő. Mert aki nem úgy tesz – úgymond –, mert aki másképp gondolja azt majd eltiporja a nemzet. (Nemzeten a rendi országgyűlést értette, de mindenekelőtt, persze, magamagát.) A nemzet csak maga dönthet sorsáról, és elég erős ahhoz, hogy mindenkit, aki ellene szegül, „eltiporni tudna”. (Kosáry D.) Halljunk oda: „el tudná tiporni” vagy más verzióban „lógni fog” – állítólag szó szerint ezt mondta volna az országgyűlési képviselő egy forradalmárnak! De hiszen ez halálos fenyegetés; hiszen ez nem más, mint a parancsnokság átvétele, minden kezdeményezés diktatórikus kiragadása a forradalmárok kezéből; a forradalom megfojtása, politikai gyümölcseinek leszedése, eltulajdonítása.
Ha történész volnék, bizony én azonnal utánanéznék: így volt-e valóban, vagy pedig ez is csak oktalan vádaskodás. Meglovagolta-e valóban, fel használta-e tényleg saját hatalmi céljaira a márciusi ifjak történelmi tettét egy pártvezér politikus? „Nemzeti” mederbe kanalizálta-e ezzel a demokratikus társadalmi mozgalmat? Mert ha csakugyan így volt, erre a politikusra habozás nélkül rá lehet sütni, hogy gátlástalan karrierista. Igen nagy szívességet tenne nekem (és nemcsak nekem, hanem az emberileg úgyahogy megközelíthető történelmi igazságnak is) az a történész, aki világosan meg mondaná, miképpen is volt ez a dolog. Mert Kossuth Lajost megrágalmazni természetesen igen sok pártnak, pártembernek, az egész Habsburg-hatalomnak elemi érdeke volt. Milyen jó volna, ha biztosan tudnánk: megnyergelte-e, felhasználta-e, ellopta-e magának tényleg a márciusi forradalmat Kossuth Lajos, vagy csak ellenségei vádolták ezzel.
Az mindenesetre kétségtelen, hogy az elkövetkező események során (1848 októberében, a Honvédelmi Bizottmány elnökeként) megragadta a legfőbb hatalmat. Aki nem örökli a hatalmat, az csak úgy juthat hozzá, ha foggal-körömmel megharcol érte – ez legyen világos. Hatalomra jutva Kossuth Lajos kemény, személyes diktatúrát vezetett be. Önzetlenül, történelmi szükségszerűségből – mondhatná bárki. Hogyan is lehetett volna végigvinni a szabadságharcot világos program, erélyes, egységes vezetés nélkül? Hogyan vállalhatta volna a felelősséget valamely nagy történelmi vállalkozásért olyasvalaki, aki nem irányíthatta azt felelősen és hatékonyan?
Olvasásban eltöltött életem során sok mindent, egész könyveket olvastam arról a korról. Tudom például, hogy akkoriban, a francia forradalom majd Napóleon bukása után, érvényben volt Európában egy szövetségi szerződés. Metternich herceg volt a kovásza, Szent Szövetségnek nevezték. Ebben a szerződésben az európai monarchiák, négyen változó erőviszonyaik, érdekellentéteik ellenére vállalták, hogy fenntartják az adott hatalmi rendszert, nem hagyják azt destabilizálni.
A magyar márciusi forradalom kirobbanásának pillanatában ez a szövetség éppen megingott. Helyesebben: csaknem mindegyik európai monarchiában, bennük magukban, éppen destabilizálódott a hatalom, úgyhogy abban a pillanatban eszükbe sem juthatott egymás bajával törődni. Párizs, Bécs, Budapest majd Bukarest, Berlin irányában gyűrűzött szét az újabb forradalmi hullám; amíg ez még mozgásban volt, a magyar márciusi forradalmat, sőt a diétái határozatot (az 1848-as alkotmányt) sem tarthatta senki esélytelennek. De aztán elült a forradalmi hullám; az európai monarchiák sorra felszámolták a radikális polgári mozgalmakat, sietve pacifikálták államukat; a Szent Szövetségnek***** így mindinkább helyreállt az érvénye, jelentősége. 1848 áprilisában a magyar forradalom vagy szabadságharc – vagy minek nevezzem? – nemzetközi perspektívából (a reális európai erőviszonyokat tekintve) már teljesen esélytelen volt. Nemcsak a megrendült Habsburg-birodalommal, hanem ismét az egész hatalmi rendszerrel, s ezen belül kivált az orosz–osztrák szövetséggel nézett már szembe. Így olvastam én a könyveimben; nem tudom, a történészek is igazolják-e?
És ebben a helyzetben építette ki személyes diktatúráját, vitte kenyértörésig a dolgot Kossuth Lajos. Ebben a helyzetben adta ki a Függetlenségi Nyilatkozatot******, detronizálta a Habsburg-dinasztiát, neveztette ki magát Magyarország kormányzójának, s viselt „nemzeti” háborút az osztrák birodalommal. Egymaga, legutoljára.
Ne tudott volna a Szent Szövetségről?
A münchengrätzi szerződésről sem tudott semmit?
Ekkora tudatlanságot azért mégse tételezzünk fel róla.
Úgy kellett lennie, hogy fontosabb volt neki saját hatalma, mint az egész nagy (s ekkor már esélytelen) történelmi vállalkozás.
De akkor hogy állunk a felelősséggel?
Egy kormányzó, egy teljhatalmú diktátor, akinek nincsen áttekintése a nemzetközi erőviszonyokról, nem veszi szamba azok dinamikáját, nem méri fel, mire számíthat kívülről, s csak arra koncentrál, amit ő odabent teljhatalmával elérhet – nevezhető-e egy ilyen férfi felelős politikusnak? Ami egy közlegénynek, egy alezredesnek még elnézhető, a kormányzónak már nem nézhető el! Vállalhat-e történelmi felelősséget egy rosszul számító, a történelmi összefüggéseket át nem látó, átlátni nem akaró, mondhatni elvakult ember? Vajon nem az a helyzet, hogy ez az ember egyáltalán nem történelmi felelősséget, hanem csak diktátorságot vállalt?
Ha én történész lennék, bizony lépésről lépésre utánanéznék, hogyan is volt ez. Miképpen ragadott magához Kossuth Lajos, épp a nemzetközi erőviszonyok romlásának függvényében, mind több hatalmat. Miképpen hozta ily módon reménytelen helyzetbe imádott hazáját és nemzetét (amelyekre nem győzött eleget hivatkozni), csak hogy ő maga tovább is, a legvégsőkig is megmaradhasson a hatalmi hierarchia élén.
Amikor pedig csakugyan működésbe lépett a münchengrätzi szerződés (amelyről a kormányzó nem akart tudni), amikor tehát bekövetkezett a katasztrófa, a régóta előre látható, szükségszerű vég – nos, kicsodát kiáltottak ki akkor (valamiféle „nemzeti” közfelkiáltással) felelőtlennek sőt hazaárulónak? Kicsodát tett felelőssé a katasztrófáért utólag maga Kossuth Lajos is? Természetesen Görgey Artúrt.
„Mély önvizsgálatra képes” Kossuth apánknak hosszú élete során talán egyszer sem fordult meg a fejében, hogy a nagy nemzeti tragédiáért, ha nem is egészben, de legalább részben netán maga is felelős. Amíg vezérkedünk, szükség van felelősségre, mihelyt kudarcot vallunk: csak vállalja más! Így állunk tehát a felelősséggel.
Láttam én egyszer egy színházi előadást – kitűnő színészek, jó rendezés –, igazán hatásos előadás volt. Ebben a színpadi produkcióban Kossuth Lajos még a legutolsó pillanatban is, amikor már minden végképp odaveszett, még akkor is arról próbálta meggyőzni Görgey Artúrt (a hozzáértő katonát), hogy tartson ki tovább is szétzilált haderejével az oroszosztrák szövetség kétfelől közelgő, elsöprő támadásával szemben, mert a helyzet egyáltalán nem reménytelen. Abban a színpadi műben úgy volt beállítva, mintha Kossuth Lajosnak igaza volna – legalábbis a közönség szimpátiáját egyértelműen Kossuth mellé, és „a hiúságoktól marcangolt” Görgey ellen fordította az a színpadi mű.
De akkor mért lett volna szükség a diktatúra átadására, a menekülésre? Ha volt még esély, mért mondott le szívósan kivívott, féltékenyen őrzött teljhatalmáról Kossuth Lajos? Hiszen egyszerűen leválthatta a „kapituláns” Görgey Artúrt, mint ahogy többször meg is tette.
Az említett színpadi mű címe Fáklyaláng, szerzője Illyés Gyula. Isten tudja, hol, de valahol olvastam azt is, hogy Illyés Gyula, ugyancsak 1848 kapcsán, egy nagy filmeposz megalkotásában is részt vett (ő írta a dialógusait). Illyés Gyula, úgy olvasom, pontosan tudta, hogy Kossuth Lajos még a szakállát is levágatta menekültében, nehogy felismerjék, amikor nagy „ügye” bukásakor elhagyta Magyarországot. És Illyés Gyula mégis nemzeti hősnek állította be Kossuth Lajost.
Úgy bizony, leborotválták a hírest szakállt (amelyet annyian utánoztak volt), a gondosan megtervezett nemzeti, vezéri, hősi „image” odalett, nehogy felismerjék gazdáját, aki – miután csődbe vitte „ügyét”, és kénytelen volt lemondani vezérszerepéről – habozás nélkül külföldre menekítette irháját. Miközben odahaza a többieket (munkatársait, elvbarátait, tábornokait) rendre, nyugodtan felakasztgatták. Az első valóban felelős miniszterelnököt is, az aradi tizenhármakat is – és még ki tudja, hányat.
Abból, hogy az utolsó pillanatban csakis magára gondolt, gyanú támadhat arra, hogy mindvégig csak magára gondolt. A magyar nemzettudat politizálásával, a hatalmi struktúra átrendezésével, egész megveszekedett nacionalizmusával a saját dominanciáját készítette elő. Szinte már félelmetes politikai érzékre (szimatra) vall, ahogyan a kor aktuális eszméi, problémái közül mindig azokat karolta fel, amelyek őt és csakis őt juttathatták a hatalmi hierarchia élére. Olyan programokat, elveket, kritériumokat fogadott el és propagált mindig, amelyeknek ő és csakis ő felelhetett meg. Kossuth stratégiája, kihámozható értékrendje szerint a hatalom csakis azt illetheti meg, 1. aki köznemes (sem arisztokrata, sem radikális-plebejus), 2. aki magyar (még ha szláv nevű is), 3. aki minden eszközzel elősegíti Magyarország leválasztását a Habsburg-birodalomról, 4. aki nem veszi tudomásul, hogy a „történelmi” Magyarországon más nemzeti közösségek is élnek; „Szent István birodalma” éppúgy soknemzetiségű állam, mint a Habsburg birodalom. Kit illet meg tehát a főhatalom a független Magyarországon? Csakis a talpig nacionalista Kossuth Lajost!
Ez az ember semmi mást nem akart, csak a hatalmat. Minden egyebet csak eszközként, mellékesen.
Úgyszólván afféle független kis szemétdombot („nemzetállamot”) épített és építtetett ki maga alá, amelyen majd kedvére kakaskodhassék. Parlamentáris demokráciát – hogy diktátorkodhassék! Nos, az erőviszonyokat semmibe véve, minden józan figyelmeztetés ellenére csakugyan kiépítette, s azután, rövid tündöklése után – ismét kizárólag magára gondolva – kapta magát, és „utánam az özönvíz”, elhajtatott. Ezúttal nem Budapestről Debrecenbe, hanem Magyarországról Törökországba.********
Hogy miképpen igazolta magában irhamentését odakint, az emigrációban, például az USA Kongresszusának ünnepélyes ülése előtt, azt nem tudhatom. (Nyilván az „ügyre”, a szabadság, a demokrácia szent „ügyére” hivatkozott ott is.) Olyasmivel mentegetem, hogy személyében talán a szuverén államhatalmat menekítette volna külföldre. Ez az érv azonban magának Kossuthnak is csak később jutott eszébe, amikor is újra felvette a „Kormányzó” címet. Az irháját menekítette biz ő!”
Nem tudom, mondom, hogyan igazolta magában irhamentését, de ha történész lennék, mindennek bizony alaposan utánanéznék. Minthogy nem vagyok, s most már nem is lehetek soha történész – jóindulatú emberek szerint mindössze író vagyok, s még ezt sem mindenki ismeri el –, nem is annyira Kossuth Lajos történelmi szerepére, mint inkább a jellemképére volnék kíváncsi. Egy írót jobban érdekelhet a jellem, mint a szerep!
Egy író minősíthet, moralizálhat! Történelmi szerepéről épp eleget tudok, de milyen lehetett úgy igazából, az emberileg annyira-amennyire megközelíthető történelmi igazság tükrében, a jelleme? Bűnbakja, Görgey Artúr, egy ízben „antik, tiszta” jellemnek mondta. De amit én itt-ott, esetlegesen s mintegy mellékesen olvastam róla, abból egy gigászi méretű, igazán hajmeresztő törtető képe bontakozik ki. Egy vérbeli, gátlástalan, jellemtelen politikai kalandoré.
(Emellett, persze, nagy képességű, szuggesztív személyiség lehetett – de hát aki nem szuggesztív személyiség, az ne is vállalkozzék politikai kalandorságra! Teleki László, a Kegyenc szerzője, még az emigrációban is így jellemezte: „Semmi egyéb, mint én én és mindig én – én parancsolok – én büntetek, én jutalmazok, én vagyok Magyarország.” Ami, ha nem csalódom, úgy is felfogható, hogy ez a magával eltelt, úrhatnám ügyvéd nemhogy szolgálta volna Magyarországot, hanem hatalmi eszközként, saját diktatórikus céljaira használta fel.)
Hogy lehet mégis, hogy Budapesten nem kevesebb, mint kilenc utcát, négy teret, három utat neveztek el róla s minden bizonnyal őneki van ma a legtöbb szobra Magyarországon? Hogy lehet, hogy még Illyés Gyula is – akinek pedig igazán hajlama volt az igazmondásra! –, hogy még ő is nemzeti hősnek állította be ezt a hatalma végett egész nemzetét pácba keverő, irháját mentő, szakállát leberetváltató, legszűkebb családján kívül mindenki mást habozás nélkül pácban hagyó csirkefogót? .
Ha valaki blaszfémiának érezné a kérdést, másképp teszem fel. Milyen történelmi tudata, milyen sorsa lehet annak a nyelvi-kulturális közösségnek, amelynek ilyen a nemzeti hőse? Vajon nem fog az a nemzet újra meg újra katasztrófákba rohanni valamely nemzettudatával visszaélő, azt saját hatalmi céljaira kihasználó, ékesszóló, tájékozatlan és felelőtlen fiskálisért?
Úgy kellett lennie, úgy volt bizonyára, hogy amiképpen tündöklése alatt, azonképpen bukása után is ilyen-olyan érdekszövetségeknek; politikai áramlatoknak elemi érdeke volt heroizálni ezt a szomorú karrieristát. Jól van, tudjuk: a nemzeti közösség a magyar nép vagy inkább csak a magyar nacionalizmus) szemében ő lett a polgári nemzetállam jelképe, a függetlenségi törekvés megtestesítője, s ez magyarázza kikezdhetetlen népszerűségét. De vajon nem éppen azáltal lett ő „a magyarság” megtestesítője, hogy korabeli és későbbi hatalmi aspirációk (épp aspirációik eszköze- és igazolásaképpen), még irhamentését is a javára írva, tudatosan öntöttek belőle szobrot, s ily módon még az utókort is manipulálták? Hiszen tudom én jól, hogy egy „politikainak” deklarált nemzet hősökre szorul, s ha nincs ilyen hőse (vagy nem elégszik meg a valódiakkal), új hőst kell faragnia. De hát épp egy karrierista demagógból?
Nem szeretném, ha valaki azt hinné: elszegődtem a demitizálók divatos táborába, világáramlatába, s mindenáron demitizálni akarom Kossuth Lajost. Nem akarom én őt demitizálni; hintóiról, családi kocsikázásairól, önünnepeltető népgyűléseiről, honvédezredesi egyenruhába bújtatott kisfiáról, egyéb allűrjeiről nem szóltam egy szót sem. Ezek csak afféle kis hiúságok, gyermekességek – nem vágnak jellembe úgy igazán. Nem szólok itt-ott megemlített (bár nem bizonyított) dinasztikus terveiről sem, mert nem akarom őt demitizálni. Csak éppen ismerni szeretném, csak éppen kíváncsi vagyok rá. Rendkívüli mértékben vagyok rá kíváncsi, mert saját nemzeti tudatom minősége függ attól, hogy kicsoda volt.
Senkit sem lehet deheroizálni, akit előbb nem heroizáltak – ugye, ez belátható.
A művi heroizálás nem kevésbé ellenszenves és káros, mint a művi deheroizálás. Nem kétséges ez sem.
Mi kényszeríthette mégis a teljes utókort (beleértve kiváló költőnket, Illyés Gyulát), hogy tudva és akarva heroizáljon? Nemde a nemzettudat politizáltsága? Nemde a vélt „nemzeti érdek”, a politikai közhangulat? Ez kényszerítené bizonyára további elhallgatásokra, szépítésekre az általam oly sűrűn emlegetett, oly mélységesen irigyelt történészeket is. Elhallgatással, hamisítással azonban becsületes cél nem érhető el. Semmilyen cél nem szentesíti az eszközt, mert CÉL csak az ember fejében van, az csak afféle illúzió, az eszköz viszont valóság – erről ezóta talán már a jezsuiták is meggyőződhettek.

Egy-két elszórt megjegyzés kivételével mindenütt azt olvasom, látom, hogy Kossuth Lajost nemzeti hősnek, a magyarság megtestesítőjének, valóságos embereszménynek tekintik. Egy-két megjegyzést kivéve maga a történelemtudomány is annak tekinti, mert nem mer szembeszállni a közhangulattal. Így alakult ki, így konzerválódott a nemzeti hamis tudat. Eszerint a tudat szerint Kossuth Lajos mindmáig egy igazságos, csak éppen erőszakkal elnyomott „ügy” önzetlen, sőt áldozatkész vezére; a nemzeti állam megalapítója**********, a magyar szabadság makulátlan jellemű megszemélyesítője, szimbóluma. Rossz magyar az, a nemzetet árulja el az, aki ellene szól.
De énnekem van két tanúm, akiknek minden közhangulatnál, a leghozzáértőbb történészeknél is jobban hiszek. Két kortárs tanúm, akiket sohasem fogtam tudatos hamisításon; két valóban hibátlan jellem, akikben nyugodtan megbízhatom. A koronatanú, a mindent látó és előrelátó, s a látványba beleőrülő Széchenyi István nincsen közöttük.
Az egyik tanúm Arany János, a másik Petőfi Sándor.
Nem tudom, melyik olvasmányomból érdekes eset jutott tudomásomra. 1848 utolsó napjaiban, amikor Windisch-Grätz osztrák serege már közelről fenyegette Budát, Kossuth Lajos nemzeti felkelést, afféle fegyveres népi összesereglést hirdetett meg, amelynek ő majd, a végső veszélyben is, személyesen az élére áll. Minden hazafi buzgón szervezte a magyar főváros fegyveres, népi védelmét, a többiek között természetesen Petőfi Sándor. És amikor már-már megszerveztek, amikor még meg sem szervezték tulajdonképpen, kiderült, hogy Kossuth Lajos nemhogy személyesen az élére állna, hanem csapot-papot odahagyva, már régen elmenekült (családostól, hintóval) kiszemelt új fővárosába. Akkor még nem éppen Törökországba – csak Debrecenbe. Petőfi Sándor ebből az alkatomból állítólag igen kemény szavakat ejtett volna Kossuth Lajos jellemképéről. (Már csak azért is hiszek neki, mert ő maga sem előbb, sem később nem menekült el.)
Arany János pedig, a makulátlan tisztességű Arany János – hiszen ott van, akárki elolvashatja ma is! El tudom képzelni, milyen fergeteges politikai nyomás nehezedhetett szegény, anélkül is folyton szorongó Arany Jánosra, hogy revideálja a nézeteit. Mennyit sürgölődhettek (ilyen-olyan oldalról), hogy magas kitüntetéssel, állással, birtokocskával megnyerjék őt, s ezzel mintegy visszavonassák az akkor, mindjárt, azon melegében megfogalmazott, legőszintébb, legkevésbé befolyásolt, legmegszenvedettebb ítélettel – de ő (ha egy megjegyzés erejéig engedményt tett is) sohasem vonta azt viszsza! Minden könyvébe, versgyűjteményébe felvette. Ott van, akárki elolvashatja, mindenki világosan felismerheti a nagyidai cigánytábor költői víziójában, annak főszerepében nemzeti hősünket, Kossuth Lajost.
De ha valaki mégsem akarná felismerni, ha ragaszkodna évszázados kollektív manipuláltságunkhoz, s inkább hinne utólag (politikai célból) emelt szobroknak, mint a spontán költői képnek, explicitebb szöveggel is szolgálhatok (a Koldusénekből):
Mennyi drága erő, és mennyi nemes vér!
Hozzáfoghatót a történet nem ösmér.
Mi haszna! az erőt ásta benső féreg:
Büszke, szenvedélyes, versengő vezérek;
Tiszta vérünk szennyes oltáron ontatott...
(Kiemelés tőlem, Sz. J. – és tovább.)
Ám e szakadt könyvet ti csak foltozzátok:
Majd olvas belőle egykor unokátok
Dicsőségetekről egy-két igaz lapot...
Hát csak olvasson is!
Így állunk tehát a nemzettudat demagogikus politizálásával, a soknemzetiségű „nemzetállam” (a fából vaskarika) megteremtésével, annak dominanciaorientált, ám mégis hibátlan jellemű hőseivel. A szöveg 1850-ből származik, a fájdalom eleven szorításában, a publikálás minden reménye nélkül keletkezett – ennél explicitebbet valódi költőtől senki se várjon.
Hát ezek az én tanúim. Ez a két költő. Ennek a kettőnek hiszek én jobban, mint a világ valamennyi történészének és politikusának. Ezért hiányzik az én személyes nemzettudatomból egy összetartó erő, egy embereszmény, egy példakép – egy utcákkal, szobrokkal bőségesen ellátott mitikus fantom. (Pontosan úgy, ahogy némelyik franciáéból is hiányozhat Napóleon.)
Sose hazudjon, sose szépítsen, hamisítson, sose heroizáljon senki, aki nem politikus. Aki politikus, annak úgyis hiába mondom.
Hallom, hogy valamelyik román nacionalista minap, a törvényhozás magyarellenes kampánya során a románság ellenségének, valóságos bűnözőnek minősítette Kossuth Lajost. Ezért szinte kedvem lett volna visszavonni ezt a kis írást. Nem fogok én egy követ fújni nacionalistákkal, még ha románok is! De aztán arra gondoltam, hogy Kossuth politikai karrierizmusa többet ártott a magyar nemzetnek, mint a románnak, így hát egy konzekvens román nacionalista – ha már ellentétekben gondolkodik – nemhogy gonosztevőnek nevezhetné, hanem akár saját nemzeti hősének is tekinthetné Kossuth Lajost. Akár magyar, akár román: a nacionalista csak nacionalista – mindkettő hamisjátékos –, én bizony nem lakatolom le miattuk a számat.
 
* Mint ahogy egy emberi organizmus „érdeke” sem lehet azonos a rátelepedett tetvek „érdekével”.
** Ezt nem szovjet, nem gagauz, hanem francia forrásból tudom.
***A szabályzat szerint árverésről lett volna szó.
**** Barta István mentegető kommentárja szerint mással is előfordult, hogy „a gondjaira bízott heverő közpénzhez a gyors visszapótlás biztos tudatában hozzányúlt”. Már ez is elég baj. Csakhogy ezúttal tudatos gondoskodás történt, hogy a „közpénz” heverjen, meg aztán „a gyors visszapótlás tudata” is végképp hibádzott.
***** S ezen belül kivált az osztrák–orosz szövetségnek, amelyet Münchengrätzben 1833-ban kötöttek.
****** Ezt a legtöbb hatalmát biztosító, fatális intézkedést (a független nemzeti állam kikiáltását) ráadásul a hadsereg követelésére hivatkozva adta ki, ami már közönséges csalás volt. Épp az 1848-as alkotmányra felesküdött hadsereg morális egységét bontotta meg ezzel. Mert hazudni is szokott ám Kossuth apánk, méghozzá szemtelenül.
******* Azért teszem mindenütt idézőjelbe az „ügy” szót, mert tudom, hogy minden „ügy” valamely dominanciaorientált érdekszövetség programja, ideológiája. Hatalmi aspiráció nélkül a legigazságosabb emberi igényből sem támad soha „ügy”.
******** Még az emigrációból is tovább agitált, szervezkedett hadd vesszenek mások, amíg ő épségben van. Hátha, ki tudja, hátha egyszer még a diadalmas hazatérésre is alkalom nyílik? Nem táblabíróként, természetesen.
********* Afféle „előre megfontolt” irhamentés volt. Meggyőződésem, hogy már a haderő összpontosítását is azért helyezte át (az utolsó percben) Komáromból Szegedre, mert számolt azzal, hogy Szegedről déli irányba könnyen kereket oldhat, míg Komáromból hová menekülhetne? Ki tudja, hány száz (vagy ezer?) honvéd életébe kerülhetett ez a manővere is.
********** Kossuth Lajos pályafutására csak az kereshet és találhat mentséget, aki úgy hiszi, hogy a történelem végcélja a nemzeti államok megteremtése. A történelemnek azonban nincsen végcélja.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék