Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. november, II. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Molnár Vilmos

Molnár Vilmos
AZ OLVASÓ FIZETÉSÉRŐL
...hogy már úgy érzi az ember, nem kap levegőt, vagy pedig valahonnan belülről kapja, és sehogy sem tudja letenni a könyvet, néha pedig az élvezettől szinte felsikít, és sarokba vágja az olvasmányt, mert ilyen nagyszerű dolgot már nem lehet tovább bírni, de még meg sem érkezett a sarokba a könyv, még a levegőben száll, amikor már utána veti magát, mert képtelen abbahagyni az olvasást, és az jár az eszében, hogy ez már nem normális dolog, hogy valaki ilyen jót írjon, hogy valaki ilyen jól írjon, és szidja meg gyalázza az írót, mert érzi, hogy a dicséret itt túl kevés, aztán pedig elhatározza, hogy a következő fizetését az utolsó baniig postázni fogja az író címére, esetleg megfojtja az írót, mert ezt a rendkívüli élményt ép ésszel elviselni már nem lehet...
Szóval valahogy így kéne írni, még fele ennyire is jó volna, csak nem mindig sikerül, az olvasó meg sehogyan sem akarja elküldeni a fizetését, nem és nem, elég kár, a fene egye meg.
KÉPZELJÜK CSAK EL
Begördülne a busz, és kinyílnának az ajtók, de mégse lenne semmi tolakodás, semmi lökdösődés, holott jó pár ember várakozna a megállóban. Nem hogy durvaság ne történne, de még mozgás sem igen, ugyanis nemes előzékenységből mindenki azon lenne, hogy a mellette álló vagy a háta mögött lévő szálljon fel előbb. Persze merő tisztességből senki sem fogadná el ezt az előnyt.
Ezen egy kis ideig elvitatkozgatnának. De módfelett civilizáltan és végtelenül udvariasan. Mindenki a másik javát akarná. Noszogatnák a régebben várakozókat, de ők szemérmesen lemondanának erről a jogukról, arra hivatkozva, hogy hölgyek is vannak a sorban, engedjék őket előbb. A hölgyek viszont finoman elutasítanák a kivételezésnek ezt a gáláns formáját, és felhívnák a figyelmet arra, miszerint sokkal ildomosabb lenne az idősebbekre gondolni. Akik természetesen testületileg hárítanák el magukról ezt a megható figyelmességet, mondván, hogy nekik igazán van elég idejük, mivel nyugdíjasok, ugyanakkor újólag javaslatot tennének arra, hogy kezdjék talán mégis inkább a régebben jöttek. De azok, nyilván, pirulva és zavartan szabadkoznának.
Őszintén szólva elég sokat vitatkozgatnának. Tulajdonképpen elég sok idő eltelne. A buszsofőr azonban korántsem lenne ideges meg türelmetlen, hanem csupa nyugalom és megértés. Ajkain a csendes derű mosolya, szemében a mély emberszeretet tüzel. Epedve várná, hogy önfeláldozóan, saját személyét nem kímélve, mártírként odadobhassa magát egy nagy, főnöki letolásnak, amiért felborult a járat menetrendideje. Amire sajnos nem adódna alkalma, a főnökök ugyanis nem dühöngenének, hanem elnézőek lennének a történtek iránt, és nyájasan viszonyulnának a buszsöfőrhöz. Mindenki mindenkihez nyájasan viszonyulna.
A megállóban várakozó tömeg egyre nőne, és soha nem látott magasságokba csapna az udvariassági hullám is. Újabb és újabb autóbuszok futnának be a megállóba, de senki nem akarna törtetően és udvariatlanul a többiek orra előtt felkapaszkodni rájuk. Ugyanakkor azok, akik az érkező buszokon lennének (hogy őszinte legyek, el sem tudom képzelni, hogyan ülhettek fel, talán mindig is ott voltak), szintén ezen okból nem akarnának leszállni.
Ezek a buszon lévők különben kivétel nélkül mind állnának, holott üres lenne az összes ülőhely, éppen csak mindenki a társait győzködné, hogy foglalnának helyet ők az üres székeken. Ezeknek a buszban lévőknek mindenike egyfolytában azon volna, hogy mosolyogva, megértően és megbocsátóan fogadja, ha a döcögő, meg-megránduló buszon valamelyik társa véletlenül a lábára tapos, de ó, jaj, senki nem akadna, aki a másiknak a lábára taposson, roppant figyelmes és messzemenően körültekintő lenne mindenki.
A következő megállóban álldogálók, akik mindezek miatt hiába várnák a buszokat, szintén türelmesek és megértőek lennének mindahányan, háborogva toporzékolókat, illetlenséget beszélőket még véletlenül sem lehetne találni közöttük. Finom, kötetlen beszélgetéssel, elmés társalgással szórakoznának, vagy pedig egyszerűen csak szerényen meghúzódva, lehunyt szemmel és boldogságtól sugárzó arccal örvendeznének az együttlétnek.
A munkahelyi késések igazán nem jelentenének problémát, csupa jóindulatú elnézés lenne mindenki mindenki iránt. A gazdaság jóindulatúan leállna egy kicsit.
Míg a szem ellát, az utak mentén a buszmegállókban udvarias, jólelkű és figyelmes tömegek igyekeznének még udvariasabb, még figyelmesebb, még jobb lelkűeknek lenni, és erősen éber volna mindenki, hogy nem hangzik-e el véletlenül egy rossz szó, esetleg nem adja-e elő magát legalább egy aprócska csúnya gesztus, amit aztán azonnal meg tudjon bocsátani, nagylelkűen el tudjon nézni, de sehol semmi rossz szó, sehol semmi csúnya gesztus, csupa nyálas és mosolygó arc mindenfelé, és még soha ennyi kedveskedő jó szó, és ha nyugtalanul forgolódva csuromvizes pizsamádban már sehogy sem bírnád tovább, akkor csak elkiáltanád magad félálomban, ébredés előtt, hogy azt mondja:
– Hegyibe emberek, marja, aki bírja, lökjétek le a lépcsőről a nagymamát, és valaki taposson már a lábamra!
 
ÉRTEKEZÉS A MUNKAHELYI BUDIKRÓL
Akik még nem jöttek volna rá, azokkal közölni fogom, hogy munkahelyen és munkaidőben legészrevétlenebbül és legzavartalanabbul olvasni csakis a budin lehet. Hosszú kísérletezések megbízható eredménye és változatos tapasztalatok letisztult tanulsága ez az állítás, helytállóságáért teljes mértékben felelősséget vállalok.
Természetesen adódnak más, sokat ígérő lehetőségek, ötletes kivitelezési módok is, amelyek között a könyvet félig nyitott fiókba rejteni, majd veszély közeledtére a fiókot hasunkkal diszkréten benyomni, vagy az olvasmányt akták közé csempészni – ismert és elkoptatott megoldásoknak számítanak. Ami viszont a munkahelyi budiknak, a betűk ezen vállalati szentélyeinek a javára szól, az a nyugodt és veszélytelen légkör, amire az írott szó elmélyült tanulmányozásához feltétlenül szükség van. Egy megszállott olvasó nagyvonalúan eltekint attól a kevésbé lényeges körülménytől, hogy ezeken a helyeken másképpen mámorító a levegő, mint a fenyvesek ózondús világában. A megszállott olvasó eltekint, vagy legalább megpróbál eltekinteni.
Magától értetődik, hogy nem szabad elhanyagolni biztonsági, sőt, megelőzési intézkedéseket sem. Jó, ha a munkatársak meg a közvetlen főnökök idejekorán megbarátkoznak a gondolattal, hogy sajnálatos gyomorbántalmak miatt egyeseknek krónikus hasmenésük van. Amikor pedig kifele menet az ember elvonul a kolleganők előtt, hiúságát kellemesen legyezgetheti a tudat, hogy egy nadrágszíj mögé becsúsztatott és pulóverrel gondosan eltakart kemény fedelű könyv egy még oly pocakos alkatú egyénnek is meglepően karcsú sziluettet varázsol. Különben meghökkentő, mi minden fér el egy behúzott has és nadrágszíj között, Révai Lexikontól a kétkötetes Háború és békéig. (De a Révai Lexikon nem karcsúsít.) A lényeg az, hogy nem szabad visszaélni a lehetőségekkel, két óránként húsz percre eltűnni az ideális.
Azoknak, akik szkepszissel tekintenek a vécén való olvasásra, esetleg furcsállják, és bizarrnak találják, csak azt tudom ajánlani, hogy maguk is próbálják meg, mondhatom, revelációhoz hasonlatos élményben lesz részük.
Egy vécéhelyiségben olyanszerű megkönnyebülések érik az embert, amelyektől rohamosan javul a kedélyállapota, szárnyra kel a képzelete, és megkapja azt a bizonyos távlatot, ahonnan a világ dolgait szemlélni érdemes. Test megkönnyebbül, tudat receptív lesz, fantázia elszabadul. Kérdem én: szabad-e nagyobb elvárást támasztanunk a munkahelyi budikkal szemben? Hol van még egy hely a világon, ahol a test fiziológiai szükségletei és a szellem absztrahált igényei, az anyagi világ földhözragadtsága és az eszme magasabb rendű elvontsága ilyen szerencsés és gyümölcsöző konstellációba kerülhet egymással?
Sokféle munkahelyi budi van, egyszer majd valaki talán megírja az egésznek a monográfiáját. De bármifélék legyenek is, egy megrögzött és elszánt olvasónak egyformán kedvesek ezek a szerény és diszkrét fülkék. Ami agyonhajszolt szegény bűnösnek templom az setét középkorban, az neki a budi a munkahelyen. Menedékhely, amelynek sérthetetlenségét még a munkaprogram betartásának legkíméletlenebb számonkérői is tiszteletben tartják.
Hogy többnyire cellákhoz hasonlatos szűk kis lyukakról van szó? Éppen ez az, ami elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy tudatunk elfordulván a külső világ színesen kavargó hívságos látványától, végtére önmagával kezdjen el foglalkozni, mintegy megtisztulván így egy jelentős olvasmányélmény befogadása előtt. Talán még kiderítésre vár, hogy az „ismerd meg önmagad” ógörög jelige nem egy márványklozett bejárata fölött ékeskedette? Egy vécéfülke igen alkalmas arra, hogy magába szálljon az ember. Minél szűkebb és dekorációt nélkülöző helyiségről van szó, annál inkább. Amennyiben az a bizonyos ülőke egy hatalmas és díszes csarnok közepén található (netalán piedesztálon), úgy sokkal kevésbé alkalmas ilyesmire, ezt lássuk be.
És valóban, kereshetnénk-e jobb helyet az irodalommal való ismerkedésre, mint egy olyan budit, ahol már a szagok kábítóan tömény egzotikussága is arra ösztökél, hogy csakis és kimondottan színvonalas, figyelmet teljesen lekötő könyveket olvasgassunk, olyanokat, amelyek feledtetni tudják, vagy legalábbis háttérbe szorítják ezt az egzotikumot. Ebből a szempontból a vállalati budi jó iskola egy rendszeres olvasónak, fejleszti az irodalmi ízlését, szelektáló képességet alakít ki benne, és az már teljesen mellékes tünet, hogy a pavlovi feltételes reflexek működésbe lépésével attól fogva minden jó könyv olvasásakor szarszagot fog érezni.
Irodalom és klozett szervesen kötődnek egymáshoz. Fegyverek közt hallgatnak a múzsák, sírt fel egy ókori művészlélek, és nem vagyok meggyőződve, hogy közben halvány reménysugárként nem jutottak-e eszébe a budik, a pacifizmusnak ezek a nemzetközi elterjedtségű bázisterületei, ahol még a legharciasabb generálist is szelídebb gondolatok környékezik meg, és ahol a feszesen kihúzott katonaderék jólesően magába roskad.
Lényeges felismerések és beletörődő nagy megnyugvások kiváltságos helyei ezek. Realista világunkban a felelőtlen ábrándozások téren és időn kívül eső pontjai. Dülledt szemű elrévülések misztikus pagodái, illatokkal terhes ékes lótuszkelyhek. A British Museum könyvtárának helyi fiók-olvasótermei.
Nem is látom más hátrányukat, mint annak a húsz percnek a rövidségét, amely olyan hamar elrepül, és amelyet mégse jó megtoldani, mert az már feltűnhet a munkafegyelem éber őreinek. Esetleg jó volna naphosszat a könyvtár olvasótermében üldögélni, és a könyvek illatát beszíva olvasgatni, csak éppen nem mindenkinek adódik úgy.
Tényleg: olvasni még a könyvtárban is lehet.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék