Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. november, II. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bölöni Domokos

Bölöni Domokos
POSTARÉTI GOLGOTA
Orbán Balázs emlékének
Egyesek mégis hallják a titkok kórusát. Az öregúr nem hajlott a misztikumra, a realitások embere volt, leszállt a szekérről, botjával megkopogtatta a földet. Esőtlen nyár, kiszikkadt fű, elhanyagolt terület. Ide pedig emlékmű illene. Milyen hamar is felejtenek a népek, sóhajtotta, de a következő pillanatban már dühbe gurult. Hát ne felejtsenek! Hiszen nincs olyan talpalatnyi helye ennek a sorsverte országnak, amelyet ne locsolt volna meg fiainak vagy ellenségeinek vére: de vannak – s ó, milyen sok! sűrűn áztatott helyek, amelyek vérfeketék az áldozattérképen, ezeket legalább illene megjelölni figyelmeztetőül a jövő emlékezete számára... S ennek, itt: legfőbb ideje immár. Kiszáradt föld, vajon ilyenek lennének, ilyen szikkadt lelkűek fáid is, élő fáid, az emberek?!
Megfordult a szekér felé, itt nincs mit látni. Ekkor szólalt meg, mélyen – vajon mennyire mélyről? – a titkok kórusa. Döbbenetes erővel. Megszédült, megtántorodott, elvesztette egyensúlyát. A szekér szerencsére közel volt, megkapaszkodott a hátsó lőcsben, amíg elmúlik a zúgás. Mostanában még nem tapasztalt effélét, az utazás, a levegő általában jót tett. Az étvágya, akár suhanckorában. Hát akkor honnan jön ez a zúgás a fejében?
Egyik ló felnyerített; a titkok kórusa egyszerre elhallgatott.
Miként kell az elv és szabadság embereinek élni, halni is meggyőződésükért, s azért, midőn nagyságuk kortársaik és az utókor bámulatát biztosítja, emlékük szentesítést érdemel azoktól, kiknek lelkében gyászesetük örökké sajgó sebe ütött, ők elhaltak, de éppen haláluk biztosítá a halhatatlanságot számukra.
A postaréti halom nemsokára dicső emlékkel jelölve leend.
Az a buta szabó, az mit tudott a tudományról, a történelemről.
Új szelek fújtak Európában. Az 1847-es ipari válságot, amely az 1848-as forradalom kirobbanásához vezetett, leküzdötték. Az általános fellendülés kizárt valamiféle nagyszabású s főleg európai méretű forradalmat.
Marx és Engels, amikor a legnagyobb csodálattal emlékezik meg a milánói felkelők hősiességéről, nem mulasztja el bírálóan fellépni Mazzinivel és Kossuthtal szemben, amiért a távolból papírrendeletekkel akartak győzelemre vinni forradalmakat.
Első Ferenc József nem emlékszik szívesen vissza a forradalom utáni megtorló intézkedéseire.
A múlt század végi szerzők szinte teljes egészében elmarasztalólag nyilatkoznak a mozgalomról, hangsúlyozva azonban a szerencsétlenül járt kivégzettek és elítéltek iránti együttérzésüket. Általában a magyar emigrációt s Kossuthot teszik felelőssé a mozgalom bukása miatt.
Hát buta az a szabómester. Annyiban lehet igaza, hogy Kossuth azért mégis szent volt.
Az öregúr többször is hiába várta, hogy felcsendüljön a titkok kórusa. Pedig egy alkalommal mértéktelenségre vetemedett, hogy hátha. Balavásári borból, az 1851-es szüret emlékére...
Ott volt négy-öt megye apraja-nagyja. Az öregek búsultak a hazáért, a nénikék beszélgettek, a fiatalság táncolt. Alkonyat felé a háziúr ott hagyta vendégeit, s a félreeső vincellérházba ment.
Horváth Károly lelkes, fiatal székely patrícius.
Hűvösen lengett az októberi szellő, a nap már leáldozott, a madarak búcsúdallamaikat hallatták.
Molnár József volt honvédtiszt. Török János, a házigazda szeretett tanára, most barátja. Török János sógora, Gálfy Mihály.
És az áruló.
Ignatz A.
Az a nagy úr, ki a foglyok beszélgetését elárulta.
A földbirtokos Bíró Mihály. Negyvenkilencben osztrák fogságba esett, gyors szabadlábra helyezését úgy érte el, hogy a bécsi kémszolgálat ügynökévé szegődött.
Ignatz A. Minden részletről értesítette báró Heydtét, a császári hadsereg udvarhelyi körzetének parancsnokát.
Kiszolgáltatta a hatóságoknak az emigrációtól kapott utasításokat, a szervezet levelezési rejtjelkulcsát és Kossuthnak egy felhívását, melyet a román néphez intézett.
Balavasári bor.
S nem zengett, nem akart megszólalni a titkok kórusa.
Kossuth = Ramvay.
Summa = a sereg száma.
Ha a kutya rosszul hajt, azaz baj van...
– Engem Magos Ernőnek hívnak. Pestről jövök megbízásból, s tudatom önnel, hogy mindnyájan egészségesek vagyunk, mint a „makk”.
– Beszélhet nyíltan, ezek mind biztos, a legbiztosabb embereink.
„Sokan vagyunk, kik ebbe a leveretésbe nem bírtunk belenyugodni. De nem csak mi magyarok vagyunk elégedetlenek. Elégedetlen Európa valamennyi népe, s csak az adott jelre várnak, hogy lerázzák a zsarnokok bilincselt.”
Makk Károly ezredes lesz a nemzeti hadsereg parancsnoka.
Az összeesküvés gyakorlati kivitelét kezdték meghányni-vetni.
Buta, buta szabómester.
Török elkövette azt a hibát, hogy Balavásárra a mozgalom több alvezérét hívta meg egyszerre.
Az osztrák rendőrség megtudta Bíró Mihálytól a felkelés időpontját: 1852 tavaszára tűzték ki.
1852. január 24-én éjjel csaptak le rájuk. Körülbelül hatvan résztvevőt, köztük három nőt hurcoltak a nagyszebeni fogházba.
Egy csapat varjú repült át a rét felett.
Még igen korán jöttök.
Horváth Károly kiáltotta.
Még igen korán jöttök, éhségtök még ma nem csillapíthatom.
A balavásári házigazda díszmagyar ruhában, glasszékesztyűsen, könnyedén lépkedett, mintha valamely ünnepélyre menne.
Megmondtam én Balavásáron, hogy ügyünknek kész vagyok mártírja is lenni. Az ily dolgokban számolni kell az eshetőségekkel. Vagy hatot vetünk, vagy vakot. Mi vakot vetettünk! Tűrni kell azt, amit reánk a végzet mért.
Bizony, nekünk jobb, mint azoknak, kik a börtönben senyvednek, sóhajtotta Gálfy.
A letartóztatottakat két éven át vallatták. A foglyok hamar rájöttek Bíró árulására, ugyanis Török János észrevette, hogy a vallatók olyan titkot is tudnak tevékenységükről, amelyet rajta kívül csak Bíró Mihály tudhatott.
Horváth Károly büszkén vágta Topferner vizsgálóbiztos szemébe:
Hiszem, hogy találtak önök most is árulót, de azért apportírozni ezt a becsületes székely népet a német nem fogja megtanítani soha.
Balavásáron:
Az emberben lévő ösztön a szabadság, a függetlenség után. Ebben rejlik nemcsak korunk, de a jövő évtizedek harca is.
Bíró Mihály:
Hátha más kezekbe tenné le a küldött úr a hatalmat; olyanokba, melyek talán nagyobb eredményeket lesznek képesek felmutatni, mint aminőt mi bírunk?
A jelen voltakat e megjegyzés kínosan érinté.
Horváth Károly 1828. december 26-án született, tehát elfogatásakor, 1852. január 24-én csak huszonhárom éves és egy hónapos, tehát kiskorú volt. És az abszolút kormány mégis kivégeztette.
Utána jött Gálfy. Ez is szépen, férfias öntudattal halt meg; Török szegény azonban elveszte eszméletét.
A város polgárai tekintélyes küldöttséget menesztettek az akkori katonai parancsnok, Nuppenau ezredeshez, kérve, hogy ha az elítélteknek már meg kell halniok, legalább a golyó általi kivégzést alkalmazza; de civil adiátusa, akkori városbíró Lázár János – ki már az elfogatásoknál is szerepelt – felkiáltott, hogy:
Elég fa van a város erdein az ily szép madarak számára.
Sőt azután kimenve a vesztőhelyre, saját kezűleg mérte meg, hogy az akasztófák bírnak-e a megrendelt három öl magassággal, s ott a végrehajtó biztos Gyurits őrnaggyal kedvtelve mosolygott az előkészített vérlázító látvány kannibáli örömében.
Az öregúr beleremegett a gyűlöletbe.
És akkor újra megszólalt. Kiejtette kezéből a tollat; fejét az asztalra hajtotta, úgy hallgatta.
Zengett a pokol. És a magosság is.
Mártírok titka, titkok temploma. Történelem.
Szólj, kórus, mártírok kara, vér zubogása, csontok sokadalma.
Azok, kik e nemes életek fenn lobogó fáklyáját elölték, nem elégedtek meg az élet megsemmisítésével, a szellem elnémításával; ők a testet, a dicső lelkek e porhüvelyét is megsemmisíteni akarták, s Lázár János, a minden emberi érzületből kivetkőzött bérenc, házról házra járt oltatlan meszet keresni, hogy a kivégzettek testét azzal behintve, megemésztesse; de az egész városban egyetlen polgárt sem talált, ki a vizslaként szaglászónak meszet adott volna...
Elmúlt.
Felkacagott.
Bíró Mihály sajtópöre Orbán Balázs ellen.
Csak az a nagy úr, ki a foglyok beszélgetését elárulta, él kényelemben, s húzza a haza- és fogolyárulásért a nagy nyugdíjat; de Isten igaz ítélete nem marad el, ha néha késik is...
Az erdélyi közönség a sajtópör idején valósággal felzúdult Bíró Mihály ellen.
Az esküdtek Orbán Balázst első fokon felmentették...
Isten igaz ítélete...
A per újratárgyalása alkalmával pedig pénzbírságra ítélték.
... nem marad el?
Deák Farkas, Hentaller Lajos, Ürmössy Lajos.
Bolond szabómester, ezeket sem ismerted, Marxot sem.
Kossuth Lajos szent volt? 1854. április 29-én Sepsiszentgyörgyön kivégezték Várady Józsefet és Bartalis Ferencet is.
Még más negyvennyolc – negyvennyolc a negyvennyolcért? – volt halálra ítélve, ezeket öttől tizennyolc évig terjedő börtönnel sújtották, párat bizonyítékok híján felmentettek; hosszabb vagy rövidebb ideig vizsgálati fogságot még vagy negyvenen szenvedtek, mely fogság alatt többen megőrültek, néhányan öngyilkossá lettek...
Véres néptragédia, melyet a zsarnokság őrjöngő dühében rendezett dicső forradalmunk utójátékául; valóságos gyilkosság és tortúra...
Az öregúr itt megállt egy pillanatra...
Ez így, azért túl erős.
No, nem elég erős.
... gyermeki túlhevülés szüleménye...
Semmi esetre vészt hozó nem volt...
Az abban részt vevők nemhogy halált...
De hát akkor miért haltak meg?
Meg pár havi börtönt sem érdemeltek meg.
Nem, nem.
Mártírrá... tették őket! Szamár császáriak.
Az ostobák kétszeresen vétkesek.
Árulóik és hóhérjaiknak végzetszerű, de igazságos büntetése.
Herceg Schwarzenberg Bódog. Élete delén. Nemsokára.
Tapferner major-auditor. Az őrület jeleivel. Sírjára egy könny sem, csakis átok és szidalom.
Lázár János. Élte férfikorában. Emlékétől és sírjától mindenki undorral fordul el.
Bíró Mihály.
Isten ítélete nem marad el?
Nem bír az üdvözítőt elárult Júdás Iscariotes azon bátorságával, hogy a vérben visszavívó, felakassza magát.
Bíró Mihály röpirata, önvédelem.
Török Jánosnak a siralomházban írt utolsó levele.
Besúgó.
Legnagyobb büntetés: ezzel a tudattal élni. Élni tovább. Mikor mindenki tudja róla. Kisgörgényi birtokán fényes palotát épített, azt nagyszerű műkerttel környezte, s az élet minden kényelmét megszerzé magának: de ott egyedül, mindenkitől kerülve folytatta és folytatja életét; ha valahol megjelent, mindenki távozott, ha valahol szólott, senki sem felelt, ha a városban fényes fogatán megjelent, nem volt egy vendéglős is, ki szállásra befogadja, nem egy étterem, hol vértől piszkos pénzéért ételt kaphatott volna.
Van az ilyennek lelkiismerete?
Bíró Mihály sajtópöre báró Orbán Balázs ellen.
1861-ben, midőn – mint 1848-i bizottmányi tagnak – neve felolvastatott, az egész gyülekezet rákiáltotta, hogy „meghalt”.
Az ilyen ember élve van eltemetve.
1874-ben közadakozásból emlékoszlopot állítottak a marosvásárhelyi postaréten.
Jókai Mór disztichonjai.
Élni szabadságban, vagy azért meghalni merészen:
Ezt hitték, vallák és holtak érette híven.
Bertalan László és Benedek Dániel földművesek megszöktek a börtönből. De hamarosan elfogták őket, és május 27-én Marosvásárhelyen rajtuk is végrehajtották az ítéletet.
Az öregúr nagyokat kacagott a szekéren. A kocsis megcsóválta a fejét, aztán hümmögött egyet. Hát nem hiszi el az úr. Ha nem, az akkor és annyi. Úgy eccer, mint máccor.
A szabómester elvégre is iparos. Okos ember. Még most is beszéli. Pedig ugyé, bezárták volt érte. Ki es volt hallgatva. Ott es csak azt vallhatta ugye, amit a két szemével látott.
Hát azon nincs mit kacagni annyit.
Hogy Kossuth Lajos és Jézus Krisztus.
Éppen olyan volt a szakálla. Csak úgyé, német gúnyába voltak.
De a szabó megösmerte. Meg, mind a kettőt.
Kossuth Lajos sírt. Reáborult a Jézus vállára.
Mikor azt a hármat fölakasztották. Az urat, a tanárt s a másik urat. Aztán Krisztus urunk se tudta megtartóztatni magát.
Úgy sírdogáltak mind a ketten.
Bolondság, kacag az öregúr; ha ott volt Jézus, miért nem tett csodát? Egy mozdulatába került volna!
Ezen aztán újra van mit gondolkozni. A legény rávág a lovakra, megszökik magukat. A Szejke-forrásnál leszállnak, isznak egyet. Az öregúr nagy élvezettel, a legény fintorogva. Nem ehhez van ő szokva.
De jó a belső részeknek. Az. Annak a bor es jó.
Aztán – fordult meg mégis, már ereszkedtek be Szombatfalvára – a műurunk Jézuskrisztus egyszer már megváltotta volt a világot. Az neki egy munkára s becsületből elég volt.
Úgy. Megrázkódik az öregúr.
Valami baj van? Állítsam-e meg?
Nem, nem, semmi.
Mondtam-e, ugyé. Megártott a víz.
Dehogy, dehogy, öreg vagyok már, fiam.
A. De azért a jó bort az úr es megissza.
Meg, meg. Ha van.
Hát akkor hó. Ehelyt itt a korcsoma. A szépkannásné fájánál.
Kicsit még zúgott a feje, talán a vérétől, talán az úttól. A kacagástól. Kossuth Lajostól és Jézus Krisztustól.
Ugyan ott lehettek volna.
Belépett a fogadóba. Nem nagyon látszott rajta az „úr”: a benn mulató atyafiak egy pillanatra fölnéztek, aztán, ahogy elvonult a korcsmáros szobájába, ahová oly tiszteletteljesen invitálták, újra rákezdett valamelyikük az új nótára: Várady Jóskáról szólt, de a székelyek nem féltek a hatalomtól. Sose féltek, most se. Más még az, hogy ideki, a szépkannásné fájához nem nagyon merészkednek ki a német urak, katonául sem. Mióta egynek bicska akadt a hátuljába, s nem került meg a gazdája.
Tüzet fúj a pejparipa,
Úgy vágtat egy tiszt úr rajta.
– Hová megyen, hadnagy uram?
– Lovagolok, édes fiam!
– Ez sem igaz, hadnagy uram.
Aki megyén lovagolni,
Egy-két legényt viszen az csak,
Itt pedig van tizenkettő,
Ki kijedet kísérgeti.
– Egy pajtásom bujdokol itt,
Azt indultam megkeresni.
Nagyot vétett urak ellen,
De én hozom a kegyelmet,
Nem tudod-e, merre leve?
Várady az igaz neve.
– Hogyne tudnám, hogyne tudnám!
Ott a falu felső végén
Lakik az ő violája,
Leghamarabb ott találja.
Pásztorlegény úton halad,
Hadnagy uram tovább halad.
A kicsi ház ott fejérlik,
Abba lakik Rofájiné,
A Várady szeretője,
Most is ott vagyon mellette.
– Szép jó estét, Rofájiné!
– Adjon Isten, vitéz uram!
– Udvarodon van-e vállú?
Ihatnék a kis pejlovam.
– Ha ihatnék, megitatom,
Ha ehetnék, abrakolom.
Megy a hadnagy a szobába,
Váradyt ott megtalálja.
– Add meg magad, te gazember!
A katonák megrohanják,
Kezét, lábát megvasazzák.
Hát ez a fa miféle fa?
Hogy egy betű sincsen rajta.
Ez a fa biz afféle fa:
Váradyt akasszák rajta.
Ifjak, lányok, ügyeljetek!
A németnek ne higgyetek!
Mert a német csúffá teszen,
Akasztófa alá viszen.
Bement a kocsis, hogy mi lesz: mennek-e, maradnak-e? Egy báró mégsem hálhat meg a szépkannásné fája korcsomájánál. Odabé a városba van jobb szállóhely is.
Lábujjhegyen osont vissza a legény. Az öregúr, az asztalra bújva édesen elaludott. Csak meg ne halna, gondolta a legény.
Az ajtóból meglepetten fordult vissza.
Golgota. Megváltás.
Álmában beszélt a báró úr.
Megcsóválta a fejét nagy csendességgel. Hát mégis hiszi. Hogy ott valának azok ketten. A vásárhelyi golgotánál.
Keresztet vetett, nagy óvatossággal behúzta maga után az ajtót..
A Várady-nótát. Meg akarná tanulni.
A zsandárok néha napokon, éjjeleken át őrködtek, mégsem tudtak rájönni, kik virágozzák fel a hantokat.
Öt perc múlva ugrott is már a legény: az öregúr kiabált.
Tovább, Emre fiam!

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék