Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. november, II. évfolyam, 11. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Sebestyén Mihály

Sebestyén Mihály
A királynét megölni...
A Bánk bán-féle összeesküvés és a történelmi tények
Az 1360 táján összeállított Képes Krónikában olvassuk: „Ezt (azaz III. Lászlót) III. Béla fia, András követte. László király halála után huszonheted napra koronázták meg Andrást, május huszonkilencedikén, pünkösd napján. Felesége Gertrud úrnő Németországból való volt, ettől nemzette Bélát, Kálmánt, Andrást és Szent Erzsébetet is. De jaj! Kétségen kívül az emberi nem ellenségének ösztönzésére, a nevezett úrasszony a nagyságos férfiú, Bánk bán feleségét erőszakkal átadta valamelyik jövevény öccsének, hogy megbecstelenítse. Ez okból a Bor nemzetségből eredett Bánk bán kardjával keservesen kiontotta a királyné vérét, súlyos sebet ejtett rajta, és az Úr 1212-ik évében megölte. Testét a szürke barátok pilisi monostorában temették el. Halála miatt siralom hangzott egész Pannóniában, és Bánk bán minden nemzetségében irtóztató, szörnyű vérontás következett.”
Túl azon a tényen, hogy a fenti híradás szinte másfélszáz esztendővel az események után bukkan fel a magyar krónikairodalomban, számos téves adatot közvetít az utókor számára. Ha olcsó humorizálás lenne a célunk, mi sem lenne egyszerűbb, mint kijelenteni: a hír valós, némi korrekcióval. Például András király trónralépése 1205-ben esett meg, nem 1201ben, miként a krónika egy korábbi passzusából értelemszerűen következnék; hogy a merénylet éve 1213, s nem 1212; hogy Gertrud ártatlan Bánk feleségének kiszolgáltatásában, de...
...de ne vágjunk az események elébe. Kronológiai sorrendet tartva, az összeesküvés gyökerei II. András király megkoronázása előtti időkre nyúlnak vissza, és jóval a halála után csitulnak el az utolsó hullámok.
III. Béla (1172–1196) király után két fiú maradt: Imre és András. Az előbbi fejére került a korona az elsőszülöttség jogán. Az elsőszülöttség joga a trónutódlásban még korántsem volt egyértelműen elismert jogelv a 13. század elején, a szeniorátus (a család felnőtt korú férfi tagjai öröklik a vagyont és az uralmat, nem az elsőszülött fiú), gyakorlati alkalmazása gyakran keresztülhúzta azok számításalt, akik a király legidősebb leszármazottját szerették volna mindenkor Magyarország trónján látni. András – majdnem azt mondhatjuk – természetesen elégedetlen volt sorsával és helyzetével, ezért előbb a hatalom megosztására, majd a kizárólagos és egyedüli uralomra tört. Az eredmény a királyi hercegség intézményének fejlesztése volt.
Hajlamosak vagyunk az efféle trónviszályt a személyes indulatoknak tulajdonítani csupán. Vagy egy, a személyiség szerepét tagadó történelemfelfogás az osztálykonfliktusok sejtetésével, erőszakolt belemagyarázásával kísérletezik.
A 13. századi Magyarországon inkább a kettő között kell valahol keresnünk az igazságot, ugyanis a társadalom legfelső rétegében lejátszódott változások, a vonzások és taszítások, az érdekellentétek kiéleződésében lelhetjük fel a magyarázatot. Szó sincs tehát valamiféle időtlen viszálykodásról, széthúzásról, „örök magyar átokról”.
A főúri frakciók a dinasztia különböző tagjait egyre nagyobb hatalom elérésére sarkallták, mert ez egyben saját (személyes) birtokaik és közhatalmuk növekedésével is együtt járt. Magyarán: az uralkodó és ellenlábasa(i) egyaránt terjedelmes földbirtokokkal jutalmazták, kiváltságokkal ruházták föl párthíveiket. Ezzel fizették meg a politikai csatlakozást, de azt is, ha valaki nem csatlakozott az ellentáborhoz, hűséges maradt egyik vagy másik félhez a hatalmi válságok idején. A kiváltságokból és vármegyényi földbirtokokból egyaránt részesültek az őshonos magyar főnemesek és az országba betelepülő „hospesek”, királyi, arisztokrata kegyencek.
András tehát bátyjával, Imre királlyal (1196–1204) szembefordulván, önálló kormányzói hatalmat követelt az ország egy része fölött. Ezt lázadásai révén, külföldi szövetségeseinek támogatásával el is érte. 1197-ben azzal a sereggel, amellyel tulajdonképpen a „kereszt ellenségei” ellen kellett volna indulnia – miként erre atyjának és a pápának adott korábbi ígérete kötelezte, s bár egyre sürgetőbb felhívások érkeztek címére Rómából, András mégis vonakodott fölvenni a keresztet még húsz esztendeig! – szóval a kiállított keresztesekkel és VI. Lipót stájer herceg segélycsapataival megtámogatva, összemérte kardját Imrével a szlavóniai Macseknél, és győzelmet aratott a királyi seregek fölött. Imre kénytelen volt átengedni öccsének a Dráván túli területek kormányzását. András 1198 elején fölveszi a Dalmácia és Horvátország hercege címet. Bár a területet elvben már több mint száz esztendeje a magyar királyok uralták, mégsem volt csöndes tartomány. Szerbek és velenceiek, németek és bolgárok, bizánciak és függetlenedni vágyó délszlávok támadásai, lázadásai, hadak és diplomáciai alkuk szaggatták szét gyakorta látszólagos békéjét. Imre darázsfészket adott át Andrásnak, hadd bajlódjék vele, s egy olyan szomszéd közelébe juttatta, mely szomszédság András herceg első házasságával újabb bajok forrásává vált a királyság számára.
Persze hogy a merániaiakról van szó. Hiszen Gertrud atyja, IV. Berthold, Isztria és Krajna őrgrófja, horvát és dalmát fejedelem volt, s egy idő óta magát Meránia (a tengerparti ország) uralkodójának címezte. A házasságot 1203 előtt ütötték nyélbe, s abban a korszak ismerői valamennyien megegyeztek, hogy András és Gertrud frigye tisztán politikai házasság volt. De hát a dinasztiák nem is engedhették meg maguknak, hogy másféle nászban egyesüljenek utódnemzés céljából. Az uralom fenntartásának és folytonos erősítésének vastörvényei kényszerítették őket erre. (A királyok és koronás fők sanyarú sorsa fölött illik egy könnyet elmorzsolnunk...)
A herceg a neki átadott területeken mint teljhatalmú uralkodó viselkedik, teljesen függetleníteni igyekszik Horvátországot és Szlavóniát a királyi fennhatóságtól. Ugyanakkor tovább szövi terveit a trón megszerzése érdekében.
A király ugyancsak tisztában volt vele, hogy kettejük mérkőzése még nem dőlt el. Hűséges emberei hírül vitték neki a cselszövést, Imre sejtette, hogy a váci püspök közvetíti András és hívei között az üzeneteket és leveleket, ezért a püspöki székhelyen termett, s némi erőszak alkalmazásával valóban meg is lelte az áruló leveleket. Lefoglalta a templom dézsmáját és azokat a kincseket, amelyeket a nemrég alapított leleszi káptalan számára gyűjtögettek Vácon. Az egyháziakat pedig szelíden megfenyegette: aki kifecsegné András hercegnek a Vácott megesetteket, az egyháziak bántalmazását, annak őfelsége a szemét kitolatja (1190. március).
Hogy a jóindulatú figyelmeztetésnek semmi foganatja nem volt, bizonyítja az a tény is, hogy az összeesküvők mégis megvitték a hírt Andrásnak, a pápának, s ez mozgásba hozta a herceget. Ugyanazon a nyáron csapataival átlépte a Drávát, és a király ellen indult. A szerencse ezúttal Imrének kedvezett a rádi (Somogy megye) csatában. Andrást az osztrák határig üldözték, de a hercegnek sikerült menedéket nyernie VI. Lipótnál, aki időközben az osztrák hercegséget is megszerezte a stájerországi mellé.
III. Ince pápa (1198–1216) hasztalan próbált beavatkozni a viszályba, hiába emlékezteti Andrást keresztényi kötelességére, szaval süket fülekre lelnek. Ez persze nem azt jelenti, hogy a fivérek őszentsége ellen fordultak volna, hiszen mindkét oldalon ott találjuk a főpapi ornátus viselőit. András például beavatta nagyratörő terveibe a váci püspök mellett a váradi és veszprémi egyházmegyék fejét is. A veszprémi püspök, János, utóbb kalocsai majd esztergomi érsek, 1213-ban, minden jel szerint, Gertrud királynő ellen fordul. (Az elvhűségről – ennyit.)
1200 nyarán a pápai legátus színe előtt az árpádházi fiúk kibékülnek egymással. A testvérek közötti fegyverszünetnek azonban ára van: noha Andrásunk visszanyeri hercegségét és pompás címeit, teljhatalmát az új egyezmény jelentősen megnyirbálta. Ugyanakkor Imre is fogadalmat tett, hogy haladéktalanul fölveszi a keresztet, a Szentföldre megy, mely azonban beváltatlan ígéret marad 1204-ig, a király haláláig.
III. Béla fiainak családi állaga is megváltozik időközben. Valószínűleg Imre lép előbb: feleségül veszi II. Alfonz aragóniai király leányát, Konstanciát, és rövidesen megszületik trónjának törvényes örököse, III. László (1201). András pedig – mialatt VI. Lipót vendégszeretetét élvezi – Gertrudnak nyújtja kezét. Konstanciával együtt spanyol udvarhölgyek és provencai trubadúrok is érkeznek a Dunához. (Katona József spanyol főurai.)
Gertrud családja az előnyös házasságok révén emelte hírét-nevét, a fiatalabb fiúkat egyházi pályára bocsátotta. Gertrud egyik nővére, Hedvig (Jadwiga) egy sziléziai herceghez ment nőül, s utóbb lengyel nemzeti szentté avatták. (Nem az egyetlen a családban, hiszen Gertrud lánya is azzá lesz 1235-ben!) Másik nővére, Ágnes, II. Fülöp Ágost francia király neje lett volna, ha a pápa beleegyezik, hogy minden „gallusok” ura elhagyja előző nejét, Ingeborgot. Ám a válás nem jön létre, ilyenformán Ágnest el kellett bocsátania (noha a szorgalmas és szerelmetes asszonyka már két gyermekkel is megajándékozta urát), és Fülöp Ágost kénytelen visszafogadni hideg északi (dán) hitvesét.
De az Andechs-Meráni famíliának vannak férfi leszármazottai is, akik majd szerepet játszanak a magyar történelemben is: Henrik, a meráni herceg, Eckbert bambergi püspök és kiváltképpen Berthold, aki Magyarország egyházi és világi főméltóságai közé „verekszi” be magát. Ők is Gertrudis testvérei.
A pápa mindenesetre László születésekor sietett biztosítani Imrét, hogy a gyermekét tekinti a magyar trón jogos várományosának, míg András leszármazottait – ha lesznek – mindenkor megilleti a hercegi cím és uralom. András herceg azonban a koronát magának kérte arra az esetre, ha bátyja elhunyna. Reményei nem voltak hiú ábrándok, ugyanis az árpádházi királyok a ritka kivételektől eltekintve nem voltak hosszú életűek. Lászlóval egyszerűen nem kívánt számolni, a fenyegető fellépései újra komoly veszélyt jelentettek Imre és hívei számára. Ez ösztönözte a királyt arra, hogy határozott ellenlépéseket tegyen fia uralmának biztosítására.
Az idő a gyorsabban cselekvőnek kedvez. Imre 1203-ban Varasd közelében találkozót kért öccsétől. Mesélik, hogy a jó király egyszál magában, kezében csupán királyi kormánypálcáját forgatva belépett András herceg sátrába. A megrökönyödött nézősereg közepette kivezette ifjabb fivérét a táborából, vasra verette, majd Kene, utóbb pedig Esztergom várában őriztette (1203. október). Gertrudot – András felbujtó rossz szellemét – megfosztotta vagyonától, és hazaküldte az övéihez német földre.
Ezzel lezárult Gertrudis magyarországi szereplésének első felvonása. Férje fogságban, Imre nyugodtan uralkodhatna, az ellenpárt megtöretett, s fiú utódot is adott az Úristen.
Ám az ország és hatalom dolgaiba nagyobb úr szólt bele: a halál.

Történt pedig, hogy Imre király halálát közelegni érezte, ezért sietett minden intézkedést megtenni. Fiát 1204 augusztusában királlyá koronáztatta, feleségének két vármegyét hitbérül lekötött, a testamentumában meghagyta, hogy Konstancia e két megye minden jövedelme fölött szabadon rendelkezzék. Szabadon bocsátotta András urat, és fia gyámjává nevezte ki. Kecskére bízta a káposztát, mondhatták a politikában jártas kortársak. Ezzel aztán 1204. november 30-án nemes lelkét visszaadta teremtőjének.
A királyi gyám és kormányzó első dolga volt hitvesének visszahozatala Magyarországra. Minden együtt van újra, hogy az uralomért való harc döntő szakaszba léphessen.
Gyakorlatilag szinte semmi sem áll a házaspár hatalmi érvényesülésének útjában: Imre király özvegyének hívei félkézen megszámolhatok, a király tehetetlen csecsszopó, a Konstanciának juttatott két vármegye jövedelmeit András elfogja, s az asszony örökségét nem adja ki. Konstancia fogolynak érzi magát az országban, a pápa erkölcsi támogatása túlságosan gyenge, hiszen Róma messze, túl a hófödte hegyek másik oldalán van, s a kalocsai érsek, János nem képviselt elegendő erőt András híveivel szemben. (Különben éppen János érsek koronázta meg III. Lászlót az üresedésben levő esztergomi érsekség helyett még 1204. augusztus 26-án). Akkor már sokkal közelebb van Lipót – a történet Jolly Jokere – a költők és a magyar trónkövetelők barátja, s Konstancia asszony fiával; no meg némi kincsekkel, köztük a koronával, Ausztriába menekül. A nemeslelkű gyám kísérletet tett a szökés meghiúsítására – eredménytelenül. Egyetlen dolgot tehetett: lefoglalta mindazt, amit a menekülő királyné az esztergomi káptalannál letétbe helyezett.
Ha most már a mindenütt sötét középkori cselszövést gyanító történeti beidegződésnek engednénk, akkor III. László váratlan halála hallatán mindjárt gyilkosságról keseregnénk. Ám fájdalom, nem tudunk a gyermekkirály megmérgezéséről, megfojtásáról, vagy bármiféle erőszakos halálnemről. Természetes kimúlása az árnyékvilágból (1205. május 7-én) végre a trón lépcseire juttatta Andrást és kiváló nejét. (Néhány hét leforgása alatt a korona visszakerült Magyarországra, Lászlót Székesfehérvárott helyezték örök nyugalomra – s személyében az utolsó árpádházit is e sírhelyen –, Konstancia hazatelepült Aragóniába, és nemsokára férjhez ment II. Frigyes szicíliai királyhoz.)
1205. május 29-én, pünkösd vasárnapján, Andrást – e néven a másodikat – felkenték Magyarország királyának, s a kalocsai érsek fejére helyezte a szent koronát. Valószínűleg ekkor koronázták meg Gertrudist is.
András országlásának első tizenöt esztendeje alatt a főrendeknek juttatott adományok mértéke minden addigit messze meghaladott. Pontosan érzékeli ezt a bőkezű pazarlást a korban született paradoxon: A király bőkezűségének ne legyen semmi határa, s a legjobb mérték, ha a fejedelem ad, az, hogy éppen nincsen mértéke! A donációk üteme olyan kapkodó, hogy gyakran előfordul: a már eladományozott birtok kedvezményezettjétől a király elveszi ajándékát, és másnak juttatja, a megrövidített főurat pedig pénzzel kárpótolja. (András megpróbál áttérni a királyi pénzgazdálkodásra, ám „reformja” eleve elhibázott lépésnek bizonyul, az országban a feltételek még nem értek meg ennek a gyakorlati megvalósításához.) Kancelláriáján ennek következtében elképzelhetetlen felfordulás uralkodik. Az új uralkodó egyik oklevelében ekképpen mentegeti a birtokgazdálkodás áttekinthetetlenségét: „mert hiszen felülmúlja az emberi tehetséget, hogy mindenre, ami az országban történik, emlékezzék”.
Nem így Gertrud.
Országlásának idején nagyszámú idegen jön be Magyarországra, még a távoli Elzászban is tudni vélik a szelíd kolostori jegyzők, hogy „a királynő bőkezűen adakozott a mindenfelől odasereglett németeknek, és minden szükségüket fedezte”.
Találóan jellemzi a kialakult helyzetet Wertner Mór, a kor kiváló ismerője, egy 1897-ben megjelent tanulmányában: „1205 tavasza meghozta végrevalahára az uralkodni vágyó házaspárnak (Andrásnak és Gertrudnak) a forrón óhajtott koronát, – csakhogy Gertrud, még mint az uralkodó király neje sem tudta alattvalói jóindulatát és rokonszenvét a maga számára megnyerni. Korlátlan uralkodási vágya, melyben férjét koronás papucshőssé alázta le (sic!), mérték nélküli nepotizmusa – melyben fivéreinek pályáját a magyarhoni nemesség rovására előmozdította –, óriási pazarlási vágya, s azon törekvése, hogy családi politikáját a nemzet érdekelnek figyelembevétele nélkül mindenáron érvényesítse: mindez az évek során előkelő és hatalmas ellenzéki pártot teremtett, mely csak a kedvező pillanatot várta, hogy a gyűlölt asszonyt ártalmatlanná tegye.”
Ne elégedtünk meg a történetíró helyzetösszefoglaló kijelentéseivel, lássuk a tényeket, amelyek gyakran önmagukért beszélnek.
A „hospesek” (a vendégek) csakis a királytól nyerhettek birtokot és vele együtt honosságot, ezért nemcsak ők ragaszkodtak a koronához, de András is úgy kezelte őket, mint a leghűségesebb alattvalóit, akik nem ütnek pártot ellene, mint a magyarhoni urak tették, tehetik bármikor. Az 1211-ben Erdélybe, a Barcaságba behívott német lovagrend a földterülettel egyetemben a kiváltságok egész sorát nyerte: saját hatáskörben történő igazságszolgáltatást, várépítési jogot, piaci és vámkedvezményeket, bányászati jogot (pl. sóaknák nyitását), adómentességet, bíró és papválasztási jogot, önálló egyházi kormányzatot, a tizedszedés jogát, s akkor még nem soroltuk fel az összes kedvezést. Mi ez, ha nem „szeparatizmus”, melyet a király nemhogy eltűrt, de maga teremtett meg?!!
Ám sokkal tanulságosabb, ha a királyné rokonainak nyújtott sokrétű gondoskodását vesszük szemügyre.
Berthold – Gertrud legifjabb bátyja – reverendát öltött. 1206-ban már bambergi nagyprépost volt, s mit tesz Isten, éppen abban a bambergi egyházmegyében, hol édestestvére, Eckbert, 1203 óta püspök... A szertelen ifjú nem kevesebbet, mint a megüresedett kalocsai érseki széket kérte magának. A királyi pár melegen támogatta igényét a pápai udvarnál. III. Ince pápa azonban tamáskodott, a legelemibb kifogása az volt, hogy Berthold nem érte még el a kánoni kort (azaz még a harmincat sem töltötte be), de az ifjú tudományáról sem volt meggyőződve, ezért a salzburgi érseket küldte ki, hogy a királyné bátyját levizsgáztassa A szentatyának küldött jelentés elég lehangoló: a Szentírás olvasása meg csak-csak ment valahogy, s latin nyelvtanból is megfelelt a kérdésekre, ám az egyházjog és szónoklattan terén az érseki szék várományosa teljesen járatlannak bizonyult. A jelentés alapján a pápa még 1207 elején azt javasolta, hogy Bertholdnak nem ártana gyakrabban fellapoznia a teológiai munkákat, s a tanulás is ráférne.
Kalocsa (s mögötte a király és a királyné akarata munkált) annyit azonban elért, hogy Berthold választott érsekké lett, s székét majd akkor töltheti be de jure, midőn eléri az előírt életkort, hiszen – szól a kánonjogi érvelés – harmincnál ifjabban Krisztus urunk sem kezdette el tanítását (1207. december). Berthold ezek után valóban tanulni ment Vicenzába Ince nem kis megbotránkozására, aki ebben nem a tudásszomj nyilvánvaló jelét látta, hanem megfeddte Bertholdot, mivel nem odahaza pallérozza magát, hanem „kimegy a világba kóborolni és tudatlanságát gyalázatosan piacra tálalja”. Még 1209-ben is visszatér az ügyre, és újfent szemrehányást tesz Andrásnak, mondván: „a mesterek mesterévé tette azt, aki a tanítványok tanítványa lehetne csupán”. (A pápa csalhatatlan ítélete a Bertholddal szembenálló magyar főpapok véleményére támaszkodott.)
Ám amit az egyházjog és az invesztitúra-szabályok tiltanak, azt a király szabadon megteheti, ha a világi méltóságok betöltésére gondol. 1209-ben sógorát, a mondott Bertholdot horvát és dalmát bánná tette. Elődje ugyanebben a méltóságban Bánk volt, akinek be kellett érnie egy időre a bihari ispánsággal. Két évvel később Gertrud öccse már Erdély vajdája. Mindkét hivatalában a jövevény, a homo novus kezében tényleges katonai és politikai hatalom összpontosult.
Gertrud királyné másik két fivére, Henrik isztriai őrgróf és Eckbert bambergi püspök Magyarországra menekült 1208-ban. Azzal gyanúsították őket, hogy közük volt Sváb Fülöp német császár meggyilkolásához, a szerencsétlen végű uralkodó ugyanis a bambergi főpap házában tartózkodott, amikor sikeres merényletet követtek el ellene. Ottó, az új német császár azonnal kimondta a birodalmi átkot, és elfogató parancsot adott ki az Andechs-Meráni család e két illusztris tagja ellen. A fivérek mit tehettek egyebet, természetesen nővérük védőszárnyai alá menekültek. A király rögtön gondoskodni kívánt háztartásukról, ezért hatalmas tátraalji, szepesi birtokot adott a sorsüldözte németeknek. (1211-ben aztán András kieszközölte Henrik és Eckbert számára a megbocsátást. Vissza is térnek a birodalomba, de a birtokot egy másik német, Adolf prépost kapja meg...)
Gertrud igen jó anyának bizonyult. Hat esztendő alatt öt gyermekkel ajándékozta meg urát. Az elsőszülött, a későbbi király, (IV.) Béla volt. 1207ben egy leánygyermek is a világra jött, Erzsébet. 1211-ben Hermann thüringiai őrgróf követei megkérték a magyar királylány kezét az ugyancsak kiskorú Thüringiai Lajos nevében. A Szent Erzsébet legendája ily módon tudósít az örvendetes eseményről: „Mert a királyné (azaz Gertrud) hatalmas asszony volt, férfias gondoskodással vezette a birodalom (vagyis Magyarország) ügyeit, és előkészített mindent leánya ellátására... Kisleánykáját aranyba, ezüstbe, selyembe polyázva, ezüst bölcsőben adta át nemes kísérőinek. Számos és különbnél-különb arany- és ezüstedényeket küldött vele, azonfelül igen drága ékszereket, gyűrűket, karpereceket, sokféle ruházattal, egy ezüst ládácskát fürdőnek, ágyneműt, vánkosokat, paplanokat selyemből – szinte fuldokol már a derék hagiográfus a felsorolás gyönyörétől – sok bíbor – és selyemszövetet, számtalan más drága holmival. Ehhez még ezer márka ezüstöt tett – s most tessék figyelni a gondos anyára – és még többet ígért, ha megél. Nem is láttak Thüringiában soha annyi szépet és ékest, mint aminőket a királyné küldött leányával.” Tegyük hozzá: Szent István országában sem túl gyakran.
Anyagiakra fordítva a szót: Gertrud és családja kiszipolyozta a kincstárat, ezért a király az adókat megemelte, ennek pedig egyenes következménye volt az elkeseredés növekedése.
Már 1210-ben a főurak egy csoportja összeesküvést szőtt András ellen. A régi recepthez folyamodtak: trónkövetelőt szerettek volna fölléptetni a király ellen, III. Béla öccsének, Gézának Bizáncban élő leszármazottjaira gondoltak. Az összeesküvők levelet menesztettek a „görögökhöz”, de a követeket Spalatóban elfogták, a főurakat, akikre sikerült a bűnösséget, az árulást rábizonyítani, jószágvesztéssel sújtják. A terv – egyelőre – dugába dőlt.
Endrét, azaz II. Andrást, egyre jobban leköti az északkeleti határon, a Halicsban kialakult tartós uralmi válság: védencét Danyiil Romanovicsot többször is elűzik trónjáról, s András mindannyiszor visszahelyezi. (1211– 1213) a gyermekfejedelmet, de a hadi sikerek kérészéletűeknek bizonyultak. Az expedíciókban a magyar arisztokrácia fegyverforgató színe-java részt vett.
1213 szeptemberében újra hadba indul a halicsi ügyek tisztázása végett. Az ország gondját nem a nádorra, Bánkra bízza, nem is az esztergomi érsekre, az ország első egyházi méltóságára, hanem... Berthold sógorára és a királynőre. Ezt a régi magyar famíliák (kiknek nemesi öntudata, büszke ősiségtudata ekkor szilárdult ideológiává, ekkor íratják meg Magister P-vel az első magyar regényt, az Anonymus-féle Gesta Hungarorumot, a honfoglalás fikcióra épülő történetét), szóval a közjogi méltóságok ezt a döntést – az ország kormányzatának idegen kézre adását, akár ideiglenesen is pofoncsapásként értelmezik, élik meg.
Ekkor lépnek színre másodszor is az elégületlenek, abban az összeesküvésben, amelyet a történelem Bánk bán nevével kapcsol(t) össze.
Lássuk hát a résztvevők „személyi lapját. Bármely vizsgálóbíró, ügyvéd is ezt tenné a helyünkben.
A „címszereplő” Bánk, akit a krónika Bor-Kalán nembelinek mond, 1199-ben tűnik fel az iratokban, mint Abaúj vármegye ispánja, mely hivatalában még hét esztendő múltán is megtaláljuk. 1208–1209-ben ő a horvát-szlavón bán, a király tartományi helytartója. Helye az országos főméltóságok között van, ám mint láttuk, 1209-ben ezt a tisztét át kellett engednie az „ország javaiból legelő” idegennek, Bertholdnak. Nem egész két esztendőre visszasüllyesztik a megyei ispánok sorába (Bihar vm. élén áll). 1211-től a következő év elejéig Gertrud közvetlen közelében él(het), ő lesz ugyanis a királyné udvarbírája, s közben továbbra is Bihar megyei ispán. Innen karrierje még feljebb ível, ugyanis nádorrá tétetik, és rábízzák ez ország egyik legfontosabb megyéjét, Pozsonyt is. Az összeesküvés és királyné-gyilkosság pillanatában tehát jogszerűen a király helyettese, annak hiányában pedig személynöke. 1213-ban idősebb ember lehetett, ui. veje is van, Simon, aki szinten részese az összeesküvésnek. Bánk tehát egy felnőtt korú lány apja. Feleségének kiléte – neve, életkora, származása – nem ismeretes; 1213-ban mindenesetre, amennyiben Bánk Simon nevű vejének anyósa, nem lehetett túlságosan fiatalka, s kötve hihető, hogy valamelyik meráni rokon férfias kívánságát felkeltette volna, hacsak nem Bánk második/harmadik feleségéről szól a fáma. A kortárs történeti források azonban némák, hallgatnak Bánk sértett férfiúi hiúságáról.
Petur, azaz Töre fia Péter személye távolról sem ennyire ismert. 1198ban országbíró és szolnoki főispán volt. Wertner feltételezi, hogy azonos azzal a Péterrel, akit a források apjának neve nélkül a korábbi esztendőkben pozsonyi, illetve bihari főispánként emlegetnek. 1210-ben ismét országbíró, majd Bács illetve Csanád vármegyék ispánja. Nevét viseli az általa vagy hasonnevű elődje által alapított Pétervárad (Petrovadin) a Duna mentén. Birtokai főleg a délvidéken terültek el. Ő is közelről ismerte a meráni asszonyt, ugyanis az 1207–1210 közötti években ő volt a királyné udvarispánja, s hivatalában Bánk váltotta föl.
Bánk vejét Simont csak az összeesküvést évtizedekkel később követő megtorlás során említik, mint akinek birtokait azért kobozta el a király, mert Gertrud meggyilkolásában részt vett. Ennél többet nem tudunk róla, nem világosak azok a személyes indítékok, amelyek miatt a királyné életére tört.
Van viszont a merényletnek egy negyedik résztvevője is. Őt is Simonnak hívják, gyakran testvérével, Mihály bánnal együtt emlegetik, (Ők lennének Katona József drámahősei. Simon és Mikhál bán, bár nem aragóniaiak, miként az Kézai Simon krónikájában is olvasható a 13. század végéről.) Származásuk szerint inkább délszlávok, ugyanis mindketten a Kacsics (Kachych) nemből erednek, és Simonnak a Maros völgyében, Torda és Doboka vármegyében is voltak birtokai Marosvécs, Magyaró szomszédságában. Az igazi sérelmezett nem is Simon volt, hanem fivére, Mihály, aki 1209–1212 között erdélyi vajda volt, s Berthold javára kellett távoznia erdőelvei hivatalából. Mihályt akkor bánná tette a király valószínűleg Simonnal együtt.
Az 1212-es tisztségváltások – miként a fenti „káderlapokból” is kitűnik a személycserék egybeeső időpontja – Hóman Bálint szerint azért váltak esedékessé, mert András király így próbálta lecsendesíteni az 1210-es összeesküvés utórezgéseit és a növekvő békétlenséget, az idegengyűlöletet. Végeredményben az összeesküvés a királyság vezető tisztségeiben működők összeütközése volt a homo novusokkal, a király és a királyné kegyeltjeivel. Az egész közvélemény előtt – úgy látszik – egyértelmű volt, hogy minden rossz kútfeje Gertrudis, akinek akarata korlátlanul érvényesülhetett az országban.
Az összeesküvők feje – állítják az elemzők – nem Bánk nádor volt, de kétségen kívül ő volt a legtekintélyesebb tettestárs, s a gyilkosság tényleges elkövetését csak a kései krónikák igyekeztek az ő nyakába varrni. Részese lehetett az ügynek, vagy legalábbis tudomása lehetett a készülődő merényletről János esztergomi érseknek is. Neki is számos összeütközése volt Bertholddal, ui. a király Berthold sugallatára, azt akarta, hogy a kalocsai érseknek ugyanolyan jogai legyenek a koronázást illetően, mint az esztergomi érsekségnek. Ugyanakkor Berthold abban talpalt, hogy a szebeni prépostságot elszakítsa Esztergomtól és a kalocsai egyházmegyéhez csatolja. Mindezeket azonban a pápa megtagadta, nem akarta Esztergom elsőbbségét csorbítani. A mindenre elszánt elégületlenek állítólag levelet küldtek Jánosnak, aki erre írta híres kétértelmű üzenetét válaszul. (Sokan szőrszálhasogató skolasztikus kitalációnak tartják a levelet.) A vitatott és rendkívül fortélyosan megfogalmazott üzenet vesszők nélkül így hangzott: „A királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz és ha mindenki beleegyezik én magam nem ellenzem.” Ha a vesszőket az alábbi módon tesszük ki, akkor János érsek áldását adja Gertrud életének kioltására: A királynőt megölni nem kell félnetek, jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem ellenzem. Ám ha a központozást megváltoztatjuk – és János érsek éppenséggel ennek a változatnak köszönhette, hogy III. Ince felmentette a bűnrészesség vádja alól –, akkor a szöveg a visszájára fordul, tagadássá, elutasítássá lesz: A királynőt megölni nem kell, félnetek jó lesz, és ha mindenki beleegyezik, én magam nem, ellenzem.
Akármint is legyen a dolog, Fügedi Erik véleményével egyet kell értenünk: „Valóságos palotaforradalommal állunk szemben, amelyben az arisztokrácia csúcsán állók vettek részt, akik korábban, vagy a gyilkosság időpontjában országos méltóságot (nádor, bán, vajda) vagy udvari tisztségeket (királynéi udvarispán) viseltek. Az ismert résztvevők közül a Kacsics nembeli Simon kivételével, mindegyiket valamilyen sérelem érte a merániak részéről, mindegyiknek volt oka a bosszúra.” Az összeesküvés az arisztokrácia szélesebb rétegeibe is elágazhatott, sajnos a többiek nevét nem ismerjük.
Bánknak a drámából közismert személyes tragédiája a forrásokból – a hitelt érdemlő kútfőkből – nem igazolható. Hiszen, mint már említettük, nem tudjuk, ki volt, milyen volt Bánk bán vagy nádor felesége, s arról sem szólnak a források, hogy ármányos erőszaktétel áldozata lett volna. A már idézett marbachi (Elzász) monostor évkönyveiben, melyek az 1187 és 1238 közötti időkre jegyezték föl az eseményeket, ez áll csupán: Mondják, a gyilkosság egyetlen oka az volt, hogy a királyné bőkezűen adakozott a mindenfelől odasereglett németeknek...stb. (az idézet már egyszer előfordult ezeken a lapokon, nem tartjuk érdemesnek újra fölvezetni). Viszont hiába keresnők benne az elcsábítási motívumot, az elzászi atyák erről mit sem tudnak. Más 13. századi krónikák szívesebben gyönyörködtetik olvasóikat János érsek kétértelmű üzenetével.
Az első megejtés és férji bosszúállás ok-okozati összefüggés, mint a királyné-gyilkosság indítéka, az 1268 körül szerkesztett osztrák rímes krónikában (Chronicon Metrorythmicum) merül föl, tehát még IV. Béla életében. Marczali Henrik szerint „korántsem lehet egészen elvetni a Bánk és neje gyalázatára vonatkozó hagyományt. Ilyet nem koholnak, különösen nem Szent Erzsébet anyjáról, és az a tény, hogy először Ausztriában emlékeznek meg róla, éspedig egy fél évszázaddal a tett után, azt bizonyítja, hogy Magyarországon sűrűn folyt erről a szóbeszéd”. A verses krónika szerint Berthold volt a csábító, a kalocsai érsek (!), és Gertrud az epekedő bátyjának megszerezte Bánk hitvesét.
A következő századokban aztán a legenda (szóbeszéd, regényes történet) megizmosodik, színes, gazdagfürtű virágokat hajt, Bonfini és nyomában Heltai Gáspár már csinos beszélyt szerkeszt belőle a műfaj minden velejárójával egyetemben.
Mügelni Henrik osztrák írnok, ki 1358 és 1361 között Nagy Lajos király udvarában időzik, szintén feljegyezte írott magyar források alapján a történetet, ám azt állítja, hogy „ezen Gertrud királyné egy Bánk bán nevű országnagy feleségét kiszolgáltatá testvérének, a babembergi (bambergi) püspöknek (!), hogy erőszakot tegyen rajta. Midőn a főúr értesült a dolog felől, agyonszúrá a királynét”. Nem kívánunk belemenni abba a vitába, mely Bánk bán megalázása körül folyik a történeti-filológiai irodalomban, a magunk részéről Kristó Gyulával egyezőleg elvetjük ennek hihetőségét. Véleményünket megtámogatjuk Dercsenyi Dezsőnek a Képes Krónika legutóbbi (1987) kiadásához írott kommentárjaival. Dercsényi és még korábban régi irodalmunk kutatója, Horváth János úgy látják, hogy Kálti Márk, a Képes Krónika írója, Róbert Károly (1308–1342) és Nagy Lajos (1342–1382) krónikása nem írhatta meg az igazságot Zách Felicián 1330-as visegrádi merényletéről, hiszen az a királyi hatalom érzékenységét sértette volna, a dinasztia „becsületén ejtett volna makulát, ezért egész egyszerűen a Zách-féle bosszút és az azt követő véres leszámolást transzponálta, átültette egy századdal korábbi környezetbe. „Csak oly módon írhatta meg, hogy átvitte II. András korába, és Gertrudis meggyilkolásának indokaként meséli el Bánk bán feleségének, Melindának megejtését.”
Térjünk azonban vissza az 1213-as esztendő szeptemberéhez. A mozgalom, mely Gertrud és kegyeltjei ellen támadt, még egy követeléssel bővült a németellenesség mellett: a magyar főurak azt kívánták II. Andrástól, hogy a király koronáztassa meg hét éves fiacskáját, Bélát, vagyis élesszék fel megint a hatalmi többközpontúságot. Erről egy 1214-es levélből értesülünk, melyet a király a pápához intézett: „Arra is kérjük Atyaságodat, hogy minden összeesküvőt és hűtlenséget tervezőket, kik az országos egyenetlenségben ellenünk fiúnkat még életünkben trónra akarják ültetni, kiközösíteni méltóztassék.” A kérés több mint furcsa András részéről, aki saját testvérével, Imrével, majd unokaöccsével, III. Lászlóval szemben a főurakéhoz hasonló trónigényekkel lépett föl saját személyében néhány évvel korábban. De tudjuk: változnak az idők, s vele együtt az emberek, még a királyok is.... András tehát hadat indított Halicsba, hogy Danyiilnak ki tudja hányadszor visszavívja a fejedelmi széket. Az országban tartózkodott még északkelet felé poroszkálva, midőn a ragyogó szeptember végi idő vadászatra csábította az itthon maradott udvart. A királyi vadászaton Berthold úr és Gertrudis mellett jeles külhoni vendégek is vannak, köztük régi ismerősünk, a történet örökös mellékszereplője, Lipót ausztriai herceg. Szeptember 28-án, midőn a királyné és kísérete sátrában mulatott, az összeesküvők rajtuk ütöttek a pilisi erdőben. Péter ispán, Simon, Bánk veje és a Kacsics nembeli Simon kivont karddal rohantak a vadásztársaságra. Lipótnak sikerült lóra kapni, és sértetlenül eliszkolt, Bertholdot és néhány papját tettlegesen bántalmazták á támadók, de legkivált Gertrudot keresték, akit valamennyi igazságtalanság legfőbb okozójának tekintettek. Rá is leltek sátrában, hol Petur bán leszúrta, összekaszabolta a kétségbeesetten rimánkodó meráni asszonyt. Testének porcikáit a pilisi francia földről behívott cisztercita szerzetesek (a szürkebarátok) szedték össze. Ők adták hírül a Leleszen időző királynak a felkoncoltatást. András pedig sebbel-lobbal tért meg útjából, a tett színhelyére sietett, elfogatta a menekülő Peturt, és azonnal törvényt látott. Az egyetlen kivégzett – karóbahúzásra ítélték Gertrud gyilkosát – a mondott Péter ispán volt.
Bélát, merthogy ő is jelen volt az esetnél – és a borzalmas képtől talán soha nem tud szabadulni, még akkor sem, amikor Magyarország határainál gyújtogatnak, öldösnek a tatárok 1240-ben –, a hét esztendős gyermeket a vasvári ispán, Miska vette magához. (Ezért András jelentős birtokadományokkal jutalmazta meg utóbb.)
Gertrudot a pilisi cisztercita apátságban helyezték örök nyugalomra.
Az igazságszolgáltatás gépezete azonban itt Péter ispán kivégeztetésével egy időre megállt. II. Andrást elfoglalták az országos és a külhoni ügyek, 1217–1218-ban pedig a Szentföldön vitézkedik az V. kereszteshadjáratban.
Hogy az elégedetlenkedő főurak kedvére tegyen, 1214-ben fiát, Bélát megkoronáztatja, ám ennek királysága névleges marad egészen 1220-ig. Bertholdot utazgatni küldi két püspöke társaságában, s a körültekintő sógor nem üres tarsollyal távozik az országból. „Azt sem akarjuk titkolni Atyaságod előtt – panaszkodik András a pápának 1204-ben –, hogy a kalocsai érsek (Berthold) a mi kedvelt hívünk, kibe reményünket helyeztük, kit, túlságosan szeretetből mások fölé emeltünk, és miatta majdnem az egész ország gyűlöletét magunkra vontuk – vegyük észre András csalódottságát és az összeesküvés okainak felderítésére tett erőfeszítéseit – tudtunk nélkül lefoglalta és elvitte azt a pénzösszeget, a hétezer márkát, melyet boldogemlékezetű feleségünk gyűjtött volt össze.” Bizonyára úgy gondolta, hogy nem tér vissza a boldog pátriába, s neki dukál mindez, nem Gertrud félárva gyermekeinek, Bélának, Kálmánnak, Andrásnak, Máriának vagy éppen a Wartburg várában éldegélő Erzsébetnek. (Gertrud halála pillanatában mindössze 27–28 éves volt!) Később mégis visszamerészkedett az országba, érseki székébe, a király bizalmasa maradt, sőt a pénzt is kénytelen volt visszaszolgáltatnia, de felelős világi tisztséget nem töltött, nem tölthetett be többé. 1218-ban „felfelé buktatták”, aquileal pátriárchává választották, s ekkor vált meg a kalocsai érsekségtől. 1251-ben fejezte be dicső és szentséges életét.
Az összeesküvés után András az országos méltóságok sorában változásokat hajt végre, a nádori székből eltávolítja például Bánkot, de nem válnak kegyvesztetté sem ő, sem az életben maradt, Lengyelországba ki nem bujdosott társai. Sőt, ha hivatali pályájának alakulását tovább követjük, látnunk kell, hogy Bánk a pozsonyi vármegye ispánja marad, majd egy 1217-ben kelt oklevélben a király „kedves hívünknek” mondja Bánkot, s kinevezi újból bánnak. Néhány év múltán királyi udvarispán, majd e méltósága mellé megszerzi a fejérvári, utóbb a bodrogi és abaújvári ispánságot is. Mindez arra utal, hogy nem Bánk volt az összeesküvés feje, csupán – mint korábban hangsúlyoztuk – a rangban, méltóságban legtekintélyesebb résztvevője. Csak 1222 után tűnik el a szemünk elől. Simon, a Kacsics nem tagja, 1214-ben étekfogómester, majd erdélyi vajda. János érsek pedig Esztergom vármegye örökös főispáni méltóságát szerzi meg maga és családja számára, ráadásul András a kereszteshadjárat idején rábízta az országot is.
Mivel magyarázható András megtorpanása, erélytelensége?
A sokféle indok közül Hóman hajlik arra, hogy elhiggye, miszerint András magyar hívei, úgy látszik, meggyőzték Gertrud és Berthold kormányzatának bűneiről, feltárták előtte az összeesküvés komoly és mélyenfekvő okait. Kristó Gyula ezzel szemben a zavaros belpolitikai helyzetben keresi a megtorpanás nyitját: a főúri frakciók Béla melletti fellépésében elsősorban.
A bosszúhadjárat csak 1228-cal indul meg, amikor András nevével takarózva, a felnőtté vált Béla királyfi a résztvevők birtokainak elkobozásával bünteti meg a Gertrud elleni merénylőket. Előbb a Kacsics nembéli Simon nyitrai és marosmenti birtokait adja át a Tomaj nemzetségből eredő Dénes fia Dénesnek, a királyi főtárnokmesternek (a Bánffi család vagyonszerző ősének 1228–1229-ben), de aztán a felvidéki birtokok egy részét 1255-ben visszaadja Simon fiának, Jánosnak. 1237-ben Petur dunamelléki birtokai hasonló sorsra jutnak, a ciszterciták vehetik át ezeket a földeket és erdőket, falvakat és várakat. Végül 1240-ben Béla most már a saját nevében Bánk vagyonára teszi rá a kezét, de ekkor már az egykori bán és nádor régen nem volt az élők sorában. Bűne csak most, ezzel az ítélettel válik elévülhetetlenné igazán: „Bánk, egykori bán, felségsértés miatt, ugyanis összeesküdött szeretett anyánk meggyilkolására, azon ítélettel, melyet közmegegyezés hozott ellene, nem érdemtelenül, hisz nagyobb bosszúállásra lett volna méltó – összes javait elvesztette.”
Veje, Simon, utódok nélkül halt meg. Róla éppenséggel Gertrud unokája, V. István király mondja 1270-ben, tehát fél évszázaddal később egy birtokadományozási oklevél bevezetőjében, hogy nagyanyjának gyilkosa volt a magvaszakadott bán.
Bánk bán összeesküvésének történeti képe, a hiteles forrásokból kirajzolható képe különbözik a dráma valóságától. Katona József azonban pontosan rögzítette a tragédia okait, melyek ugyanazok, mint a történelem Bánk bánjáé. S Katona nélkül a históriai mag csupán kuriózum maradna, a szaktudomány szűk körben ismert adathalmaza, így viszont a nemzeti indulatok és értékek hiteles látlelete, az irodalom fegyvere a nemzeti közömbösség és elidegenedés ellen.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék