Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. október, II. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
ÍRÓK ALBUMA

ÍRÓK ALBUMA
Gondjaim – a boldogságban
Tulajdonképpen boldognak kellene lennem.
Hányszor sóhajtottam fel évekkel ezelőtt: ha a Diktátor eltűnne, a diktatúra megszűnnék, nagyon megváltozna az életünk: tán még boldogan is élhetnénk ebben az országban. Talán nem menekülnének Innen a fiataljaink. Talán megtalálná végre a romániai magyarság is „honját a hazában”.
Közel két éve annak, hogy felszabadultunk a diktatúra lélekölő nyomása alól. Akkor – 1989 decemberében – azt hittem, a Kánaán csupán kartávolságnyira van. Már az első napokban volt azonban egy-két olyan jel, mozzanat, amely megzavarta örömömet, noha bizalmamat még nem rendítette meg. Valahányszor Domokos Géza vagy másvalaki szólalt meg nevünkben a román nézők felé a Szabad Román Televízióban, – az adó rögtön utána olyan éneket-indulót sugárzott, amelyben Avram Iancut hívják, hogy csapjon szét a román nép ellenségei között, vagy azt bizonygatják, hogy az ősi földön-hazában a román nép az úr.
Hiszen így van ez, Avram Iancunak tényleg szót kellene csapnia a román nemzet boldogulásának a kerékkötői között, és huncfut, aki meg akarja fosztani a románságot a hazájától, de miért éppen Domokos Gézáról vagy Király Károlyról, miért rólunk jutott eszébe mindez a műsorszerkesztőnek?
Aztán jöttek a híradások – a televízió is sugárzott ilyeneket –, miszerint Kovászna és Hargita megyékben ölik a románságot, vagy űzik el onnan. Gyorsan hazautaztam Csíkba. Körülnéztem, és megnyugodva tértem vissza. Igaz, voltak, akik elmenekültek onnan: nemcsak románok, magyarok is. Népítélet is volt – sajnos. De nem több – sőt kevesebb –, mint némelyik a színromán lakosságú vidékeken. Kegyetlenségében pedig egyik sem ért nyomába a kudzsirinak, amelyről hazai hírközlő szerveink diszkréten megfeledkeztek: abba ugyanis semmiképpen nem lehetett belekeverni a magyarokat – de bár a cigányokat se.
„A kezdet nehézségei” – szerettem volna remélni, és már kissé szorongásos bizalommal néztem a jövendőbe.
Még a ’89 decemberi napok eufóriájában – Bajor Andorral együtt lapszerkesztésre vállalkoztam. Forradalmi lendület és naivság késztetett rá, semmint realitásokkal számoló megfontolás. Lapunk első száma úgy jelent meg hogy a szerkesztői munka alapvető feltételei se voltak biztosítva. Nem volt bár egy íróasztala Bajor Andornak, az olvasószerkesztőnek, a korrektornak. Nekem se volt. Végül mégis zöld ágra vergődtünk: sokak segítségével – mások „segítsége” ellenére. Ám a szerkesztői munka közel másfél évig reggeltől estig igénybe vett. Le kellett mondanom arról, hogy a magam írásaival foglalkozzam, hogy egyáltalán írjak. Remélem, nem volt hiába. A Keresztény Szó talán mégse sikerült olyan rossznak, amilyennek néhány visszautasított, dilettáns publicista hirdette.
Közben megtörtént, ami megtörtént ’90 márciusában Vásárhelyen.
Nem sokkal az események előtt egy rádióinterjúban figyelmeztettem azokra, akik semmiképpen se szeretnék rendezni helyzetünket – egyáltalán a kisebbség helyzetét – Romániában. A hivatásos románokról beszéltem. Egyébként ez nem román specialitás. Törtek borsot az orrom alá a hivatásos magyarok is, mert ilyenek is voltak, és hatalmuk is volt a negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején. Egy ilyen „hivatásos magyar” – a nagyszentmiklósi Magyar Népi Szövetség elnöke – például megbélyegzett és „kizárt” a MNSz-ből, mert délutánonként nem voltam hajlandó jelszavakat pingálni a székháznak – minden délután a gyerekekkel foglalkoztam, tanár létemre. A „hivatásos románokkal” az utóbbi másfél évtizedben árasztotta el a diktatúra Székelyföld városalt és a vegyes lakosságú városokat. Nem a tisztességesen dolgozó munkásokra, tisztviselőkre gondolok, hanem azokra, akik nem a munkájukból éltek, hanem abból, hogy ők románok. Ez volt nemcsak nemzeti hovatartozásuk, hanem igen jól jövedelmező mesterségük is. A demokrácia, amelyben ki-ki a munkája után részesülhet társadalmi megbecsülésben és javadalmazásban, nem volt ínyükre. Vajjal, mindenféle jóval igencsak megkent kenyerüket féltették, kiváltképpen a félig sikerült értelmiségiek, doktori címekkel – vagy anélkül. Igyekeztek hát – már az első napokban – tovább szítani a gyűlöletet a román népben, mintegy folytatva a diktatúra megosztó politikáját. Legyen szabad saját tapasztalatomat idéznem:
Czirják Árpád kanonok úr, a kolozsvári Szent Mihály plébánia plébánosa megkért (még a decemberi napokban történt), hogy segítenék a Magyarországról érkezett, nagy mennyiségű élelmiszer elosztásában. Az elosztás a plébánia udvarán történt, az igénylők sorba álltak. Senkitől nem kérdeztük vallását, nemzeti hovatartozását. Volt, aki kétezer, háromszor is sorba állt. Senkit se küldtünk el, kivételezés mindössze annyi történt, hogy a plébánia számon tartott betegeinek maga a plébános vitte az élelmiszercsomagokat, a saját kocsiján. '
Nyomban elterjedt a hír, hogy csak a magyarok kapnak az élelmiszerekből. És az is, hogy az élelmiszerek fejében a magyarok Erdélyt akarják.
Hamarosan véget vetettünk az élelmiszerosztásnak. Egy magas rangú rendőrtiszt látogatott el ugyanis a plébániára, és figyelmeztetett, hogy az általunk kiosztott élelmiszereket egy sarokkal odább árulják a... spekulánsok. Mondjuk így. Megegyeztünk hát a városháza illetékeseivel, hogy mihelyt élelmiszerszállítmányok érkeznek, teherkocsit kérünk, és egy-egy teherkocsi rakományt a városnak olyan üzemébe-üzemeibe küldünk, ahol főleg nők (anyák) dolgoznak. Azért, hogy a segély olyanokhoz jusson, akiknek szánták, így tettünk. De a rossz nyelvek nem hallgattak el.
Túlzottan egyszerűsítenék, ha a vásárhelyi eseményeket kizárólagosan a „hivatásos románok” akciójának tudnám. Tárgyilagosságra törekedve, a másik fél – ésszerű – szempontjait is figyelembe véve, úgy hiszem, igazunk volt, bár türelmetlenek voltunk. Ráment néhány emberélet, és ráment Sütő András fél szeme. Bocsássanak meg, nevezzenek megalkuvónak vagy aminek akarnak, de ki kell mondanom, amit ezzel kapcsolatosan érzek, hiszek és vallok: valahol nem érte meg. Ha csak egyetlen emberélet, ha csupán a Sütő András fél szeme veszett volna oda – akkor se érte volna meg. Kár volt talán annyira sietni a Bolyai középiskola „visszafoglalásával”.
Egyébként hiszem és vallom, hogy 1989 decembere óta immár senki se vitathat el tőlünk egy jogot. Nem szerepel az „emberi jogok” chartájában, nemzetközi fórumokon se tették szóvá. így nevezném: A vágósertés joga. Visítani, világra rikoltani, ha torkára teszik a kést.
Sokan nem hajlandók belenyugodni abba, hogy felfedeztük a magunk számára is a Természetnek ezt az alapvető, soha senki által meg nem kérdőjelezett jogát. Ezért bélyegzik irredentának Tőkés Lászlót és mindazokat, akik valós helyzetünket fedik fel, arra hívják fel a világ figyelmét ellenőrizhető tényekkel-adatokkal.
Ugyanaz év júniusa még jobban megdöbbentett. Két szempontból.
Egyrészt, mert megtörténhetett, hogy a vásárhelyihez kísértetiesen hasonló forgatókönyvet használjanak – ezúttal nem valamelyik nemzeti kisebbség, hanem az ellenzék, főleg az értelmiség ellen. Másrészt pedig, mert a nyilvánvaló hasonlóság ellenére csak nagyon kevesen ismerték fel, hogy a bukaresti bányászok ugyanazt a szerepet töltötték be, mint a hodákiak és libánfalviak Vásárhelyen talán a furkósbotokat is ugyanaz a cég szállította. Kétségkívül: a bukaresti akció „sikeresebb” volt, hiszen itt már felhasználták a vásárhelyi tapasztalatokat...
De ne politizáljunk. Ne idézzük a decemberi, gyulafehérvári jelenetet se, amikor a Szőcs Géza üdvözlő szavait megzavarókat a tribünről lelkesítette-dirigálta maga a Miniszterelnök Úr – ország-világ szeme láttára, a televíziós közvetítés jóvoltából. Mondom, hagyjuk ezeket.

Csaknem az egész 90-es esztendőben mindössze a Keresztény Szóban publikáltam. Egyszerűen nem jutottam hozzá, hogy másfelé is írjak. Egyik nagyon kedves ismerősöm Csíkban meg is jegyezte: „Fodor úr, mi lett magával, hogy ennyire elhallgatott? Még azt találják hinni, valami főszekus volt, azért némították el. A Keresztény Szót nem mindenki olvassa...”
Hát csak higgyék. Higgyenek, amit akarnak.
Mégis – éreztem: így már soká nem mehet. A diktatúra utolsó előtti évében befejezett regényemet még nem adtam be. (Akkoriban nem akartam kényes helyzetbe hozni vele a Kiadót – most pedig legalább egyszer át kellett még mennem rajta.) Jeleztem Bajor Andornak, hogy nem tudom már sokáig folytatni a szerkesztői munkát. – ő azt válaszolta, együtt vállalkoztunk a lap szerkesztésére, együtt is hagyjuk abba. Sajnos nem így lett. A sok (fölösleges) izgalom, az egyikről a másikra gyújtott cigaretta alapos munkát végzett. A múlt év őszén, a debreceni találkozón tündöklő szereplése után lett rosszul Bajor Andor – és utána már csak koporsóban jött haza. Még két hónapig maradtam a lapnál, miközben sikerült utódot találnom mind Bajornak, mind jómagámnak. Püspökünk elfogadta a javaslatomat, megértette visszavonulási szándékomat. Április 1-től megint nyugdíjas vagyok – íróemberként pedig „szabadúszó”.
Még a Keresztény Szónál voltam, amikor Gálfalvi Zsolt megkért, írjak rendszeresen A hétbe, publicisztikát. Vállalkoztam rá, miután eljöttem a laptól, de nem minden, csak minden második számban való jelentkezés kötelezettségével. Időközben átnéztem a regényemet. Két év után olvastam el. Talán nem ment össze egészen a mosásban. Aprókat javítottam rajta – főként húztam, ahol túlbeszéltnek éreztem. Hozzá semmit se írtam. Úgy véltem, üres hősködés lenne agyonpolitizálnom és elhangoskodnom ezt az amúgy is politikus témájú könyvet. Szeretném, ha úgy jelennék meg, ahogy 1987-ben írtam.
Időközben a Kriterion nyomdába adta – még 1988-ban leadott – novellás kötetemet. Megkérdezték, nem kívánok-e változtatni rajta valamit az új helyzetre való tekintettel. Nem kívántam. Már idős ember vagyok: nem lehetek – nem is kívánok más író lenni, mint amilyen a diktatúra évei alatt voltam, amikor is abból állt a megalkuvásom, hogy bizonyos dolgokról, gondjainkról-fájdalmainkról csak virágnyelven beszéltem – másokról hallgatnom kellett.
Még a Keresztény Szónál voltam, amikor egy emlékirat került a kezembe. Egy nyolcvan év fölötti kovácsmesteré. Legépeltem – előszavaztam. Úgy véltem – és vélem most is –, hogy egészen ritka értékű kordokumentum Czirják Gergely Havasi Gyopár című könyve.
Még valamit tettem a közel két év alatt.
Megpróbáltam szembenézni magammal. Egyébként nem először.

Egy tévéinterjú késztetett erre. A Magyar Televízióban láttam-hallottam Székely Jánost. Még jóval a marosvásárhelyi események előtt.
Megdöbbentett: Nincs tiszta ember – vallotta –, valamilyen módon mindenki szolgálta a diktatúrát, hacsak nyíltan szembe nem szegült vele, vállalva a bebörtönöztetést, akár a halált is. Ő maga is vétkesnek tudja magát. És ezt az a Székely János mondta, aki kevesedmagunkkal együtt még csak párttag se volt, sőt: semmiféle díjat, nyilvános elismerést se fogadott el. Soha. Az írószövetségtől sem.
Jómagam? Igaz, nem hízelkedtem a Diktátornak, nem udvaroltam körül a diktatúrát, írószövetségi tisztségeimet igyekeztem arra használni, hogy – ahol tudok – segítsek (azt hiszem, még Kiss János se vádolhat pecsenyesütőgetéssel), és nem titkoltam, hogy Évike lányom halála után (1972-ben) nyíltan visszatértem a római katolikus egyházhoz – de...
Elfogadtam a diktatúra bizalmát.
Két alkalommal is egyedül mehettem – hivatalos útra, bár egyikre se magam jelentkeztem – egyedül külföldre (1969-ben Angliába, 1979-ben pedig az Egyesült Államokba). Jóllehet útjaimon nem hazudoztam, nem igyekeztem rózsaszínűre festeni helyzetünket – a puszta tény, hogy ott voltam, a diktatúra cipőjét fényesítette, a diktatúrát próbálta szalonképessé tenni. Ugyanígy a 80-as évek elején vállaltam, hogy két évig megyei képviselő legyek (úgy látszik, kellett egy magyar író, aki nem párttag, és csendes fiú). Megpróbáltam feladatomat komolyan venni, de beadványozásomnak semmi eredménye nem volt, sőt, a következő valutásoknál lehagytak a listáról. Mégis: nem mondtam „nem”-et. A Székely János-i mérték szerint magam is vétkes vagyok. A magamé szerint?
Talán többet tehettem volna. De semmiképp sem a konspiráció útján – erre alkatilag vagyok alkalmatlan. Nem vagyok forradalmár természetű. Nem vagyok híve a forradalmaknak, sem az ellenforradalmaknak. Nem szeretem az erőszak semmilyen formáját Az erőszakot kiprovokálni se szeretem – kiváltképp mások ellen. És – engedjenek meg egy megjegyzést – nem tudom lenyelni azt, amikor az erőszak áldozatairól könnyedén megfeledkeznek. Szász Jánosnak, kedves barátomnak és pályatársamnak írtam egyszer – még 1973-ban –, hogy amíg az én prófétám meghalt a kereszten tanításáért, addig a huszadik század népboldogító prófétái lehetőleg másokat küldtek halálba a tanításukért. Vigyáztam hát arra, hogy azért, amit szólok-teszek, csak engem vonhassanak kérdőre, ami meg is történt, ha civilizáltan tették is.
Még valami. Vannak barátaim, akik gúnyos éllel emlegetik nekem „a barátom”- at, Dumitru Radu Popescut, a prózaírót, az írószövetség elnökét a diktatúra utolsó éveiben.
Dumitru Radu Popescutól sokat, körülbelül kétezer oldalt fordítottam az évtizedek során, prózát és drámát. Fiatal korunkban barátkoztunk össze. Kedveltem, és Ő is ragaszkodott hozzám. Talált a szó is közöttünk. Amikor felajánlották neki az elnökséget Macovescu után, kérve kértem, ne vállalja. Nem tudja elérni a Hatalomnál, amit az írók szeretnének, az íróknál pedig, amit a Hatalom szeretne. Ő máskent látta. Úgy vélte, mindenre kell vállalkoznia, hogy segítsen írótársain. Becsületére legyen mondva, sohasem akart korrumpálni, nem követelt tőlem olyat, ami ellenkezett volna elveimmel. A gúnyosan rámosolygók időközben elfelejtették, hányszor kértek engem: szólj az „oltyánnak”, ezért-amazért, és én szóltam. És a barátom mindig segített – ha tehette –, valahányszor nem elvi ügyről volt szó (ilyesmire nem is kértem). Egyetlen szavamra küldte a segélyt az öreg, beteg magyar íróknak. Ezt tette a románokkal is. Számomra ma sem egészen világos, hogyan juthatott odáig, hogy Mircea Dinescuval, ezzel a nagyon tehetséges, végtelenül tisztességes, a diktatúrával szembeforduló költővel szemben úgy járjon el, ahogy eljárt. Egyébként a barátságot D. R. Popescuval nem szakítottam meg. A decemberi események óta Bukarestben meglátogattam. Nagyon magába roskadt volt akkor. A lelkiismeretvizsgálat kínjaiban gyötrődött; én nagyon remélem, hogy megtisztulva került, vagy kerül ki belőlük. Nagyon remélem, hogy nem csatlakozik azokhoz, akik szakítani kívánnak minden európai emberi mértékkel, gondolkodással. Ha mégis ezt tenné – egyszer nehéz helyzetbe kerül –, akkor is számíthat rám.
Összegezésképpen – nem hiszem, hogy lehajtott fővel kellene járnom az emberek között, de Székely János-i mértékkel bizony magam is valamiképpen a diktatúrát szolgáltam. Annyi más társammal együtt, de ez legyen mindenkinek a saját lelkiismereti ügye. A tanulságot azonban levontam magamnak: nem vagyok hajlandó többé semmiféle diktatúrát se szolgálni. Se erkölcsi, se nemzetiségi, se nemzeti, se másfajta diktátorjelöltek uszályába nem szegődöm.
És – derűsen szemlélem az újdonsült kérlelhetetleneket, ex-ellenállókat, akik közül nem egy a marxista ideológiának, sőt, eleinte vagy végedes-végig – a diktatúrának is lelkes híve volt Móra Ferenc Ének a búzamezőkről című csodálatos regényének a főhősével kérdezem tőlük, tisztelettel: „Most ezen a pályán van?”
Csendes derűvel olvasom egyik-másik (idősebb vagy fiatalabb) pályatársam emlékiratát, amint a saját vállát veregetve elmondja magáról, milyen egy talpig becsületes magyar ember volt ő mindig, milyen igaz híve mindennek, ami jó, támogatója az egyháznak, milyen egy gerinces költő-író volt és maradt világéletében.
Biztos, hogy így van; én másként emlékszem, de az ember törődjék a saját nyomorával: az emberek szívesen turkálnak a más szennyesében, én nem teszem: elég nekem a saját nyomorom.
Kiváltképpen mert dolgozni kéne.

Most nincsen cenzúra. Írás közben nem kell töprengenem, miképpen írhatnám körül egyik-másik városnak-falunak a magyar nevét, mert azt írásban magyarul kimondani tilos volt. Nem kell okvetlenül „előcenzúráznom” magam, nem kell arra figyelnem, miként érthetik félre vagy érthetik meg – gondolataimat, nem kell tiltott kifejezésekre figyelnem. (Egy időben nem volt szabad leírni a következő szavakat többek között: székely, Székelyföld, bocskor, puliszka, ló, csikó. Becsület szavamra.) Pontosabban: leírni bárki leírhatta, de a cenzúra kihúzta. Nincsenek tiltott témák (a festők tájképeiről sem kell levakarni a templomot), se tiltott gondolatok. Szabadon írhatok és publikálhatok – csupán saját hitem és meggyőződésem a mérce. (Csak megmosolyogtat a Românul című lapban megjelent írás, amely irredentának bélyegzett meg egy magyarországi lapban közölt cikkemért, amelyben egyébként szó sem volt rólunk, az ottani viszonyokat bíráltam, a mi szemszögünkből, azaz az enyémből.) Valahol mégis üresnek érzem magam.
Hiányzik tán a diktatúra?
Hiányzik a szembeszegülés erőt adó kényszere? Hiányzik a sorok közötti fogalmazás gyönyörűsége, amikor megpróbáltam átverni K. elvtársat vagy P. elvtársat – néha sikerrel?
Nem hiányzik sem ez, sem az. De nem könnyű megszokni – a szabadságot. Márpedig az íróságnak – számomra – ez a legnagyobb és talán utolsó próbatétele: sikerül-e újra megtalálnom a hangomat a szépirodalomban? Közel két éve ugyanis egyetlen novellát se írtam: csak a regényemen szépítgettem, azt toldozgattam. Néhány – unokáim ihlette – gyermekkarcolaton kívül csak publicisztikát írtam, írok.
Férfiatlan lenne panaszkodnom, különféle okokra hivatkoznom. Az ember hajlamos arra, hogy igazolja megalkuvásalt, lustaságát, terméketlenségét. Ehelyett inkább szembe kell néznie velük. Igazoló magyarázgatás nélkül. Mert megalkuvás most is van. Ó, nem a Hatalom irányában. Ez most nem divat. Most inkább ott a kísértés, hogy mennél nagyobbat rikkantsunk, mennél messzibbre hallatsszék. Vannak, akik ebből élnek. A divatos témájú rikoltozásokból, kiváltképp ott, ahol ezt veszélytelenül tehetik. Meg se fordul a fejükben, mennyit ártanak vele az otthon maradottaknak, azoknak, akik úgy döntöttek, hogy addig is, amíg az Európa-házba mi is bejuthatunk, és azután is – itt kívánunk tovább élni.
Valakiknek a sírokat is ápolniuk kell.
Az elvándorlás tekintetében sem tartozom a kérlelhetetlenek közé. Jómagam maradni kívánok, nem tehetek másképp, de aki úgy látja, hogy mennie kell – ám Isten áldja. Nem érdem, ha valaki idehaza kíván boldogulni (lehetőleg egyenes gerinccel), de – elnézést – az se, ha elmegy, és Odaát abból él – méghozzá nem is rosszul –, hogy orrvérzésig Trianont siratja-átkozza-támadja. Amikor a leányomékat, akik kétségbeesésükben még a diktatúra utolsó évében elmentek, útjukra bocsátottam, ezt mondtam nekik: Csak arra kérlek, ne abból akarjatok megélni, hogy erdélyiek vagytok. Éljetek meg a munkátokból.
Íme, miért nem érzek erkölcsi jogot arra, hogy bárkit itthon maradásra vagy hazatérésre késztessek-biztassak, noha magam nem megyek.
Nagy dolog a szabadság, mert mindenféle úgynevezett neokommunista visszarendeződési kísérlet ellenére nagyjából szabadság van ebben az országban, de nagyon nehéz úgy beleélnünk magunkat, hogy minden, a közel ötvenéves múltból reánk ragadt koloncunkat levessük. Ez pedig lehetetlen mélyreható önvizsgálat nélkül. Nem magyarázkodás kell, nem önigazolás (bár ezekről se könnyű leszokni: jelen írásomnak is legalább egyharmada önigazolás), hanem megalkuvás nélkül fel kell térképeznünk magunkban, és el kell hagynunk mindazt, amit az utóbbi fél évszázad fölösleges, visszahúzó teherként ránk aggatott. Fel kell számolnunk a diktatúra örökségét lelkünkben, magatartásunkban. És nemcsak az egyénében. A közösségében is. Csakhogy ehhez az egyéni önvizsgálaton keresztül visz az út.
Itt az ideje, hogy hozzálássunk.
FODOR SÁNDOR

Fodor Sándor
 

 

„Valamikor szebb koromban”
Feleségemmel és kisebbik unokámmal

 

Lányommal 15 évvel ezelőtt
 
Nagyobbik unokámmal

 
Találkozón Disznajón.
Állnak: Csősz Irma óvónő és férje
az azóta elhunyt Csősz Ferenc

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék