Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. október, II. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
FÓRUM

FÓRUM
Márai Sándor, a költő
„Nyelvünk is foszlik, szakadoz és a drága szavak
Elporladnak, elszáradnak a szájpadlat alatt.”
MÁRAI SÁNDOR: HALOTTI BESZÉD
Márai Sándor kiemelkedő életműve végre elfoglalja méltó helyét XX. századi irodalmunkban. Az „irodalompolitika” szerette volna eltűntetni az emigráns Márai nemrég még politikailag „kifogásolható” műveit, de a valóságos értékek érzékeny patikamérlegén ma már mind biztosabban érzékelhetjük igazi súlyát. Az író hatalmas életművében a prózai alkotások foglalják el a legnagyobb helyet (például az Egy polgár vallomásai, A gyertyák csonkig égnek, Napló stb.), ritkábban szólalt meg drámában (A kassai polgárok) vagy lírai versekben (A delfin visszanézett). De Márai munkássága nem jellemezhető egyszerűen a műfajok szerint. Ő határozottan lírai alkotó személyiség, aki mindig vallomást tesz, szereti a lírai hangú kisprózát, nagyobb epikai műveiben is nagyon személyes vonásokat rejt el. Többször írt műfaji kérdésekről: nem szereti a regény megkötöttségét, a szigorú műfaji szabályokat. Legszívesebben széttöri a műfaji korlátokat, például verset ír prózában, a „műfajnélküliség” vonzza. Így a költői életműhöz hozzátartoznak az Ég és főid, A négy évszak című köteteinek prózakölteményei. Márai Sándor így jelölte e kötetek műfaját: versek prózában. A francia szimbolisták, így Baudelaire vagy Rimbaud – és Kosztolányi lírai jellegű kisprózai művei is serkenthették Márait e művek megírására. Ezekben a prózakölteményekben – mint a költők a versekben – vall önmagáról, a férfikor éveiről, emberi találkozásokról és típusokról, a kassal dómról és az irodalomról, írói portrékat rajzol a pillanat villanófényében, prózakölteményben például Rilkéről vagy Arany Jánosról. Olykor az essze felé tágítja a prózaköltemény műfaji határát: külön fejezetben vall írói műhelygondjairól Ars poetica címmel. Érdekes megfigyelnünk azt, hogy néhányszor a próza nem felel meg mondanivalója számára, és hirtelen zárt formára vált, versben szólal meg. Az Ég és föld című kötetben Október vége címmel verset ír („A régi arany ilyen, mint az erdő. / Szemét, hajaszínét már elfeledtem”). S egy nagyon személyes gyász ihleti versre: Egy kisgyermek halálára. Arra gondol, hogy a kisgyermek azóta már angyal lett, „ha vannak angyalok”. De itt lenn a földön ezt megbocsátani, elfeledni nem tudja: „Nem bocsátom meg. Senkinek, soha.” Majd az Ég és föld kötete végén, az Üzenet című írásának prózai soraihoz verset kapcsol, és így zárja ezt a könyvét: „A szó csak szó, a hús csak hús, az álom / Köd és zavar. A puszta földre ülj le. / Dallamaid a vad szél hegedülje, / S te hallgass. Élj, mint pók a pókfonálon.”
Az író pályáját végigkövetik a hagyományos versformában írt alkotások. A delfin visszanézett című válogatott verskötet 1919 és 1978 közötti művekből ad áttekintést. Korai verskötete a Mint a hal vagy a néger. Kiemelkedő jelentőségű az 1944–1945-ös Verses könyv. 1960-ban Egy úr Velencéből címmel átdolgozza verses formában a Vendégjáték Bolzanóban című regényét, kései verseit Tarló című ciklusában rendezi. A pályakezdő költőt befolyásolják a formabontó törekvések, közel az expresszionizmushoz (Vers a lemondásról). Kísérletezik Sakk címmel egy verses játékkal, a parasztok, a király, a futó, a bástyák szavait illesztve egymás mellé. „Nyertél, Uram. Matt”, – jegyzi meg a játékos, és lesöpri a figurákat. Az éneklő ember című ciklusában korai versfordításait közli Trakitól Werfelig. Majd a Mint a hal vagy a néger című kötetének versel következnek, melyben tanúként akar vallani a korról és önmagáról. Apjáról portrét készít, Mikó utca (melyet sohasem felejt el, így a Halotti beszédben sem) címmel verset ír. Füves könyv című kötetének ajánlásában Senecához fordul, aki arra tanította, hogy „erkölcs nélkül nincs ember”. Külföldi útiélmények tükröződnek verseiben: itt a Café du Dome, ott a boulevard, másutt a Bois, az Eiffel-torony stb. Szerelmek hívják, és a költő szomjas: „Nyílj meg ember, mint egy folyam! Szomjas vagyok! Szólj és én szólok!” (Idegen szerető).
Márai Sándor költői pályáján központi fontosságú a Verses könyv (1944–1945), mely először a Révai kiadásában jelent meg 1945-ben. A cím alá kiemelt évszámokat újra hangsúlyozza a második oldalon közölt jegyzettel: „E versek keltezése: 1944 és 1945.” A költő a bombázott Budapesten él és ír. Az ostrom szörnyű élményeit tükrözi verseiben: a házak „elrepültek könnyű szárnyon”, mindenütt a halál veszi körül, “ott egy asszony égett”, a ház, a lakás, a híd mind odavan. „Ez a város ravatal most”, jegyzi meg. S ebben a különös lírai számvetésben, naplószerű testamentumban megtalálja legféltettebb kincsét: az anyanyelvet, mint később Naplóiban vagy a híres Halotti beszéd verssoraiban. „Csak magyarul érted e szót Szeretlek. /Pillangó, hattyú, csillag, angyalom / E nyelven lesz csak több, mint fogalom / Ez a többlet halálos végzeted lett.” Otthont keres, a hazát ébresztgeti, Petőfi, Arany, Vörösmarty költői szavaiból hallja ki az itt „élned, halnod kell” parancsát. Naplójában is mindig Aranyra hivatkozik, itt a verses naplóban is Arany soralt idézi: „mintha pásztortűz ég”... és: „lassan szállj és hosszan énekelj”. Stanzáit szabályos sor- és rímelhelyezéssel hatvankét versszakban megtartja, és csak az utolsó versszakot, a hatvanharmadikat, az utóiratot nyújtja meg. Nincs távol tőle Babits Jónása: ő a „világ végén” ül, Babilon partjain, amikor „a Bűn füstje elfödte a napot”. A bibliai lángírást látja: “Mene, tekel, ufarsin ég az égen.” Úgy érzi, hogy mindent elvesztett, nincs értelme, hogy miért éljen. „Az ég, a föld, a víz mind zengenek, / Gyászoljon jól, ki világot temet, / Sirasson jól, aki mindent sirat, / Amit ma toll ír, mind sírfelirat.” Így fejezi be verses naplóját Márai. A feszes forma fegyelmét mindig meg tudta őrizni. Magas formaművészetét mindig a nemes eszmények, emlékek, álmok, remények emelik még magasabbra a mindennapi ostrom-élmények pokoli földközelségéből. Márai nem tud és nem is akar még mélyebbre szállni a maga dantei poklának körein. A költő a füstön, a halálon, a romokon, a gyászon túl tud lepni: eltűnődik a holdon, a lányokon, az álmokon, a tengeren, a fényen, az utazásokon, a szabadságon, ő mindig hallja a világ hívását, és európai emberként és íróként felel rá. A krisztinai polgár, a szerkesztő úr, a magányos költő Jóbként kiált, ír, összegez: „No, ülj a földre és voníts. Ha kedved/ Így tartja éppen, hát voníts...”
A háború utáni évek legtökéletesebb naplója – Márai műve. A sértett ember, veszélyeztetett polgár számot vet a helyzetével, a hazai körülményekkel, és külföldre távozik. Márai Sándor Odüsszeuszként távol él Ithakától, hazájától. Ezt a száműzött sorsot, hazavágyást és hazamenni nem tudást többször idézi a Naplóban, a Béke Ithakában egy-egy részletében. De a kötet címadó versében, A delfin visszanézett soraiban is: haza akart menni, de nem volt útlevele. Fájdalmat érez, keveset ír, sietni kezd, búcsúzik, mert hamar sötétedik, és „a világ rosszindulatúnak látszott”. Visszatér mindig Odüsszeuszhoz–Ullysseshez, hallja a szirének énekét, vijjognak a vitorlák félelmetesen. Pallas Athénét keresi. „Egyszerre félni kezdett. Megroggyant keze, lába / Felnyögött. Félt, hogy hazakerül Ithakába.” – írja 1952-ben, Márai kései versei közül kiemelkedik az 1956-ban New Yorkban írt Mennyből az angyal, amikor az orosz tankok között hallgató harangokról, az üszkös, fagyos Budapestről szól. A karácsonyi ének a kegyetlen valóságot foglalja versbe: „népek Krisztusa, Magyarország”, hisz hiába kiáltott, vádolt a keresztfáról. Mégis a Csillaggal, a mennyből az angyallal biztat. A Manhattani szonettekben a messzi, a neki közeli világot figyeli, a Central park rigóit, a maga Atlantiszát, a szerelmes testét, mely neki Európa metaforájává válik. Közben keserű kérdéseket tesz fel: „Ha nincs haza, minek hazajutni?/ Ha nem szeretlek, miért haragudni?” Az 1977-es Szorzatban összegez: Bachot, Cesar Franckot, Teret és Időt, hallgatást és szavakat. Leltárszerű versében a benne rejtőző lüktetést, szerelmet, verset adja össze és szorozza meg. És egy 1963-ban írt töredékében rövid portrét fest önmagáról, akihez közelít az öregség. De az életbe, a szépbe fogódzó költő erősebb mindennél: „öregen, őszen és agársoványan,/ Mégis de jó, de jó, de jó, hogy nyár van.”
A Halotti beszéd Márai legismertebb, legkitűnőbb verse, melyet 1950ben Posilippóban írt. Az idegenben élő magyar költő az első magyar vers, az ómagyar Mária-siralom (és Kosztolányi Halotti beszédjének) ihletésével fogalmazza meg a magyar nyelvhez való kötődés hitvallását és belső drámáját. Márai otthon csak „osztályidegen”, elfeledték és megtagadták. Odakint pedig a magyarok az idegen nyelvi környezetben élve Thüringiában, Ausztráliában, Amerikában – elszakadnak a hazától és egymástól. „A gyereknek Toldit olvasod, és azt feleli: oké.” Elidegenednek, elmagányosodnak, az „Az nem lehet, hogy annyi szív”... sem ad reménységet A költő az élő beszéd erejével, a drámai monológ izzásával, a költő vallomásosságával szedi össze maradék kincseit, emlékeit, a Mikó utca gesztenyefáit...
„És elszáradnak idegeink, elapad vérünk, agyunk,
Látjátok feleim szem’tekkel, mik vagyunk? Íme, por és hamu vagyunk.”
SZEKÉR ENDRE

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék