Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. október, II. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Bogdán László

Bogdán László
HISPÁNIA, HISPÁNIA
Ahogy leugrom a zsúfolt vonatról – azonnal elfelejtem, HONNAN is jövök, és KIKKEL is utaztam egy kupéban –, s teszek néhány lépést a felvirágzott állomáson, az émelyítő dohány virág- (s ahogy jobban odafigyelve elemezni próbálom), talán jázminillatban hatalmasat fogok tüsszenteni, s ahogy zsebkendőmet keresve pepita öltönyöm sokféle méretű és rendeltetésű zsebeiben, tétován és szórakozottan nézek majd körül, mintha egy kósza kicsi emlék – egy régen látott képeslap elevenedne meg; kissé hihetetlen módon fogom felfedezni a város konkrét múltjának egyik kiiktathatatlan részletét: a régi állomást.
Ez kétségtelenül meglep majd engem.
Mélyen el fogok csodálkozni.
Amikor döbbenetemet – amennyire lehet – visszafojtva meg fogok állni, azonnal észre fogom venni az állomásépülettől jobbra álló gémeskút mellett a felsorakozott tűzoltózenekart, fejük felett úgy fog imbolyogni a szemsértő késő délutáni napfényben a gémeskút karja, mint egy óriási napóra mutatója, és kettéosztja őket, egy részük még kijuthat a fényre, másik részüknek már kíméletlenül csak az árnyék jut.
Amikor ők is észre fognak venni engem, pepitaruhás idegent, amint vizsgálódva nézek feléjük, spontán üdvrivalgásba törve ki, fel fogják emelni – tétova számonkérésként fel-felcsillámló – aranyló trombitáikat, pufók arcuk hamarosan vörösödni fog, az árnyékba szorultaké bíborulni, pislogni kezdenek, puffog a nagydob, és én közvetlen közelről kissé kényszeredetten fogom hallgatni a valahonnan mélabús emlékként alattomosan mégiscsak előkúszó és kísértő dallamot, amelyet viszont sehogyan sem tudok majd azonosítani.
Mielőtt megsüketülnék – fogok dönteni –, legjobb lesz, ha sürgősen továbbállok.
Hát KI VAGYOK ÉN? hogy városom rezesbandája énrám várjon egy olyan távoli múltban, ami valamikor a kikerülhetetlenül közelítő jövőben fog újra megtörténni, ha egyáltalán megtörténhet valamikor?
Dönteni fogok: nyakam behúzva, kezem üdvözlésre emelve fogok befordulni az állomásépület mögé, és akkor veszem észre majd az éljenző tömeget is: gyerekek, öregek, vénasszonyok, katonák, postások, lüszterkabátos hivatalnokok, fehér süveges pékek, népviseletbe öltöztetett fiatalok várakoznak ott, s ahogy észrevesznek engem, láthatólag izgalommal vegyes érdeklődéssel mutogatnak majd rám, súgnak-búgnak.
Néhány sietős lépéssel fogok megérkezni közéjük, hogy elvegyüljek a mindenkori magányos tömegben.
El fogok csípni persze néhány önfeledt félmondatot, önkéntelenül is, anélkül, hogy különösen fülelnék, s csak akkor tudom majd valamennyire is megnyugtató módon rendezni városom múltjában tett – a történet rekonstruálása érdekében elhalaszthatatlan, sőt szükségszerű – látogatásom kissé zavaros élményét.
Mert miről van szó? A virágok, a tűzoltózenekar, a spontán módon, de a megjelenés szigorúan kötelező terhe mellett összecsődített tömeg már önmagában is kétségtelenül arra utal: ezek itt VALAKIT várnak.
Félszavakból arra is rá fogok jönni, hogy nem, nem engem, a városnak egy későbbi időben megszülető és lassan elhíresülő fiát várják, ugyan! Van is őnekik ilyesmire idejük? Lehet is őnekik efféle lázálomszerű látogatásokról tudomásuk? Nem, ők egyenesen a Királynőt várják, az ország első asszonyának kell hamarosan ideérkeznie, aki országos körútja során ezt a városkát – koronája korántsem legfényesebb, de önmaga iránt mégiscsak érdeklődést keltő gyémántját – is meglátogatja, érdekli őt új alattvalói e kis csoportjának a közérzete.
Amint az egészet ilyen szépen el fogom rendezni magamban, kissé megnyugszom, és ruganyos léptekkel fogok távolodni a tömegtől – volt, aki azt hitte, én vagyok a hoppmester! –, az állomást a várostól elválasztó jegenyesor környezte sétányon lépegetek.
Közben még viszonylag tisztán fogom hallani az állomásra mégiscsak befutó különvonat kerekeinek kattogását, és a fékezés összetéveszthetetlen zajai után a tűzoltózenekar a magas rangú vendég tiszteletére – kissé döbbenten fogom azonosítani – rákezd az Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted! kezdetű indulóra.
Először elképedek, majd váratlanul fogok jobb kedvre derülni.
Aztán meg fogok állni a régi hídon, és elgyönyörködöm a naplementében. Akkor veszem észre a folyóparton bolyongó, magányos, fehér ruhás, világoskék napernyős hölgyet, és – előkapva Zeiss-távcsövem – rá fogok jönni, hogy ő az, a kertmoziban, a széteső különálló fragmentumokra bomló történettel bíbelődve Fruzsinának nevezett lány, akiért végül is rászántam magam erre az utazásra.
Az „Árpád apánk, ne féltsd ősi nemzeted” – fogja fülembe sodorni a feltámadó szellő a tűzoltózenekar által teljes hangerővel kissé falcsul játszott induló érzelgős melódiáját, nem vész az el, ha eddig el nem veszett, mely indulóval városom fúvósai Mária királynőt fogadják 1938. május 11én.
Már nincsen kedvem mosolyogni.
Pillanatnyi tétovázás után, határozott léptekkel fogok megindulni a lány felé, s mintha már régen ismerném, karom is ki fogom tárni. Zavartan fog felém fordulni.
„Ön összetéveszt engem valakivel, édes úr” – mondja majd kellemes althangon, s örömmel veszem észre, hogy el fog pirulni. – „Mi még nem találkoztunk tudtom szerint soha, sehol, közvetlenségét tehát nem indokolja semmi!”
„De hiszen én már annyi mindent és csupa szépet, kellemeset, bűbájosat hallottam kiskegyedről” – fogom kezdeni kissé negédes körülményeskedésekkel, régimódi udvariassággal, és mintha csak véletlenül jutna eszembe, említést teszek egy Jávorbajuszú tisztről, aki Fruzsina kisasszony erényeinek felemlegetésében vitathatatlanul mindenkit megelőzött. „Ezért azután én igazán boldog vagyok most, hogy sikerült találkoznunk...”
Elhallgatok.
Rezzenéstelen szemmel néz az arcomba; s mivel egy pillanatra közém és a kéken derengő hegyek mögé hamarosan lebukó nap közé kerül, az ellenfényben szinte lángolni fog dús vörös haja.
Ekkor már tudni fogom, hogy találkozásunk korántsem véletlen, de pillanatnyilag még nincsen mit kezdenem tudásommal, mert ő dallamosan kezd kacagni majd, s ahogy gyönyörködni fogok nevetésében, észreveszem, hogy előbbi vörössége zavarával együtt szűnik, de ez sem nyugtat meg.
„Igen?! És mit hallott rólam, kedvesem?” – fogja kérdezni kacéran.
„Mindent” – fogom válaszolni sokat sejtetően, egy pillanatra gondterhelten fogom lehunyni szemem, talán azt remélem, hogy mégiscsak látomás, és a vörös körök és karikák közé fog tűnni hamarosan, a nap egyéb káprázatai közé?
„Ma hétfő van, és a hétfőm mindig üres” – suttogja ő, és váratlanul fog belém karolni, érintése meggyőz arról, hogy korántsem látomás. – „De van egy másik ötletem is” – suttogja majd, s ahogy szorosan egymásba karolva meg fogunk indulni a folyóparton, a búcsúzó napsütésben engedelmesen felszikrázó marcipánházacskák felé, döbbenten fogom érzékelni, hogy szép partnernőm – talán mégiscsak az izgalomtól? a helyzet sikamlósságától? – észrevehetően reszket. – „Elmondom, hátha érdekelni fogja...”
„Hallgatom, kisasszony!” – fogok katonásan fejet hajtani.
Mindegy.
Már amúgy se lehet visszakozni. Már nem lehet visszafordítani semmit: a helyzet beállt.
„Én úgy gondoltam – fogja suttogni Fruzsina –, hogy hazamegyünk most majd hozzám, jó?”
„De mit fog szólni az általam ismeretlenül is mélységesen tisztelt Orsolya néni?”
„De hiszen ez az” – kacag fel majd a lány. – „Be fogom mutatni ma gát, mint külföldön élő, csatangoló kuzinomat, aki váratlanul érkezett meg, látásomra...”
Döbbenten fog megtorpanni, még észrevehetőbben kezd remegni. Elcsuklik a hangja.
„De honnét a jó istenből tud maga, uram, Orsi néniről?! És egyáltalán honnan, HONNAN ismer maga engem. Én a klienseimmel nem szoktam ismerkedni, egyszerűen erre se kedvem, se türelmem, de ez MOST véletlenül mégis érdekel, mert egyszerűen boszorkányos, még akkor is, ha...”
„Bocsánat, kisasszony” – fogok megpróbálni természetesen kitérni. – „Majd később mindent elmagyarázok.”
Ő bosszúsan fog dobbantani, és határozottan közli majd velem, hogy most azonnal választ vár, sürgősen, halaszthatatlanul kíváncsi arra, amit bátorkodott megkérdezni, enélkül többé egy lépést sem jön velem. „De hát megéri ez az egész, hogy mi most összevesszünk ketten?” – fogom majd kérdezni, megnyugtatóan simítva végig Fruzsina könyékig meztelen, telt, mézszínű karján, aminek egészséges színét a fehér ruha még jobban ki fogja emelni. – „Érdemes civakodással tölteni az időt, amiből mi kettőnknek amúgy sincs elherdálnivaló tartalékunk...”
„Ki maga?!” – fogja kérdezni indulatosan, és szembe fog fordulni velem, de már nem lesz időm gyönyörködni benne, mert elkapja a kezem, és erősen megszorítja. Erőlködni fog.
„Hát nem mindegy?” – fogom kérdezni, és közönyösen vállat vonok.
„Nem – sistereg ő továbbra is dühösön –, nem mindegy, már hogyan is lehetne mindegy! Ha nem mondja meg, ki maga, ha nem vallja be azonnal, hogy kitől és honnan tud rólam, körülményeimről, Orsi néniről, én, én...”
„Jó barát vagyok – fogom mondani megadóan, s egy pillanatra Fruzsina kékeszöldes szemébe mélyedve hozzá fogom még tenni –, de rajtad múlik, kislány, hogy több, jóval TÖBB is lehessek az életedben...”
„Nem értem” – rémül meg hirtelen ő, és megfordulva elkeseredetten futni fog majd (menekülni?) a néptelen mezőn, az alkony szobrai között, a homályban.
Amikor néhány gyors lépéssel utol fogom érni, döbbenten tapasztalom, hogy sötétedik.
Meg fogok remegni.
„Nem baj, majd megérted” – fogom elkapni a menekülő Fruzsina karját. – „Ne félj tőlem...”
Átmenet nélkül kezd el majd sírni, s innen tudni fogom, hogy bármennyire is átgondolatlan pillanatnyilag a taktikám, mégiscsak beválik.
Bele fogok karolni, s újra megindulunk majd az árnyékos mezőn.
„De hiszen én amúgy is mindent tudok rólad” – fogok sugdosni haszontalanságokat a fülébe biztatóan, s amikor elképedve rám mered majd, tétovázás nélkül kezdem el: nem tudta elviselni nevelőapja lehetetlen természetét, attól is félt talán, hogy előbb-utóbb ki fog kezdeni vele is, de ugyanakkor egyre jobban idegesítette édesanyja, a mindenképpen feltartóztathatatlanul öregedő szépasszony számtalan, bizonyos nézőpontból joggal akár hisztérikusnak is nevezhető allűrje is, ezért költözött el váratlanul Orsolya nénihez, egy jegyző özvegyéhez, a szőlővel borított házba, a felsővárosba... „Én – fogom mondani megcsukló hangon – ugyan még nem jártam abban a házban, de jól tudom, hogy vadszőlő fut az oldalán, és kora ősszel a vörösödő szőlőszemek verses üzeneteiben is gyönyörködhetünk majd, ha én is ott maradok, ami nem lehetetlen ugyan, de nem is valószínű... Azt hiszem ugyanis, hogy mégsem fogunk ott maradni...” Amikor idáig jutok, szembe fogom fordítani magammal Fruzsinát. „Nem?” – kérdezi sápadtan, és összekoccannak majd a fogai. „Nem, mert együtt fogunk elutazni a Zöldfok-szigetekre” – fogom kivágni majd diadalmasan. „S ezennel jelentem be azt is – mondom majd –, hogy ajánlatom van a számára.”
„Éspedig?” – kérdezi dideregve Fruzsina, és kétségbeesetten iszonyodva néz rám majd. – „Lekötelezne uram, ha mindezek után ajánlatát is nyíltan és kérlelhetetlenül elém tárná...”
„Nézze, kedvesem – lépek egy lépést hátra, hogy gyönyörködhessem majd alakjában –, én MINDENT tudok magáról. Fölösleges titkolóznia, csak az időt töltjük ilyesféle szerepjátszásokkal, s amint már bátorkodtam említeni: nincsen sok időnk. Egészen röviden arra gondolok, hogy régi, betáblázott életének vége lesz a megérkezésemmel. Érti? Vége lesz!”
„Nem értem” – didereg, s retiküljéből cigarettát húz majd elő. – „De hát én...”
Akkor egy pillanatra én is ki fogok esni a szerepemből, kétségbeesetten keresgélek majd pepita öltönyöm számtalan s különféle rendeltetésű zsebeiben, de nem találok gyufát. Ő azt hiszi, hogy én is rá szeretnék gyújtani, és felém nyújtja majd a tele csomagot.
Meg fogom rázni a fejem, és kivágom a legfontosabbnak tartott adut: kedd – a bankigazgató máris elmarad! keressen magának másik barátnőt a vén kappant – szerda – a mérnök, menjen a fenébe! az intéző, ő is elmehet, amúgy is egy bugris! – csütörtök – az ügyvéd úr, udvaroljon majd valamelyik szebb védencének! az őrnagy érje be a feleségével, ha ugyan van neki! szintúgy a pénteki kis dundi földbirtokos nyalogassa odahaza, hálószobájában a mézet! A zenetanárról – meredek majd rá – mit is mondhatnék? Mindent elárul ostoba beceneve, Bumberák?! Hát hívhatnak így egy férfit? És a főkönyvelő? Nem kétséges, egy perverz disznói. A szombatra beprogramált vén báró szintúgy! Keres majd magának más kislányokat, akikkel ugyanúgy fog majd kikocsikázni a remélhetőleg szerencsésen lebonyolított pásztorórák után, mint veled, s esetleg különpénzért az erdei forrás melletti kis tóban is meg fognak fürdeni előtte meztelenül, ha történetesen kedvező lesz az idő, hogy ez a vén kakas kedvére képzelődhessen görög olvasmányai alapján holmi nimfákról. Igen, így lehet, így lesz. És természetesen a vasárnapi kamaszok is elmaradnak, kedvesem, s a doktor bácsi is. Jobb, ha a fiúk leckéikkel foglalkoznak majd, és nem a maga (bevallhatom most már) tényleg szép szemébe mélyedve keresik a beteljesülést, a doktor úr pedig (az emberiség helyi részének üdve és nyugalma is ezt kívánja!) szintúgy jobban teszi majd, ha a maga szép és izgató testének rejtelmei helyett az orvostudomány soron levő megoldhatatlan problémáiba mélyed el, s keres alkalmi megoldásokat...”
Hirtelen fogok elhallgatni, s kedvetlenül teszem majd hozzá: “Nem, ez valóban nem volt szerencsés fordulat, de higgye el, drága kisasszony, a kisfiúknak, Ottónak és Ivánnak igazán semmi szüksége nincsen magára, s aránylag könnyen nélkülözhetjük a minden harmadik vasárnap kegyedet lehetetlen kívánságaival zaklató doktor bácsit is...”
„Ki maga?” – kérdezi újra meg újra Fruzsina, és egy pillanatra eltorzul az arca, elveszített kislányra fog ekkor hasonlítani, természetesen megsajnálom majd, s végre megtalálva zsebemben a gyufát, készségesen adok tüzet neki.
Én is rágyújtok. Némán fújjuk a füstöt az alkony alakot váltó szobrai között a néptelen mezőn. Ismeretlen és mégis valahonnan szívszorítóan ismerős minden.
„Mit akar maga, uram? Meg akar zsarolni?” – fogja kérdezni elcsukló hangon Fruzsina.
Kérdése meglep.
„Én – fogok rámeredni, és hirtelen engem is megmagyarázhatatlan izgalom fog hatalmába keríteni, reszkető kézzel nyúlok majd keze után, és dadogva fogom mondani –, nekünk találkozni kellett, Fruzsina kedves. Hát nem érzi? Hát nem érzed?”
„Ki maga?” – kérdezi ő kétségbeesetten, és másodszor is el fog menekülni mellőlem, de most nem ugrom azonnal utána, hagyom, hogy távolodjék, s önkéntelenül is hosszasabban elgyönyörködöm őzike járásában.
„Hát nem mindegy?” – fogom utolérni majd. –„A barátja vagyok, Fruzsina, de magától függ, hogy mije leszek.”
„Annyira furcsa és zavaros ez az egész” – szedi rendbe a ruháját, és újra engedelmesen fog belém karolni. – „Nem is értem. Honnan jött maga? Ki küldte?”
„El fogunk utazni – fogom elkezdeni majd –, együtt fogunk elutazni a Zöldfok-szigetekre. Hamarosan úgyis háború lesz Európában...”
„Alfonz bácsi is ezt mondja” – suttogja majd önfeledten Fruzsina, és egy pillanatig nekem dől. – „Ezért szeretne haladéktalanul örökbe fogadni. Hogy együtt utazhassunk el Amerikába.”
„Alfonz bácsi” – bámulok majd rá, s hosszabban kell gondolkodnom, hogy kiről is beszél, de természetesen előbb-utóbb rá fogok jönni, hogy csakis az öreg báróról lehet szó.
„Akkor hogyan határoz, Fruzsina?” – fogom majd kérdezni. – „Menjek magával, mint távoli, a világban bolyongó, de látására kies hazánkba megtérő kuzinja, Orsi nénihez, vagy netalántán vegyek ki szobát a városi szállodában?”
„Én nem is tudom...” – fog elpirulni újra Fruzsina.
„Üdvös tenne azért, ha nem válnánk el többet” – fogom erre én mondani határozottan. – „Nem akarok még egy éjszakára sem elválni tőled.”
Már szinte teljesen sötét van a mezőn.
Szorítani fogja a karom, de nem fog többé kérdezősködni.
Meg fogjuk gyorsítani egymáshoz igazított lépteinket.
Hamarosan beérünk a külvárosba, itt-ott világítanak az ablakok, de különben sötét van. Amikor bele fogok lépni tele talppal egy pocsolyába, önkéntelenül is felszisszenek, és el fogom káromkodni magam.
Fruzsina itt már, előbbi gyanakvásalt odahagyva, csilingelő hangon fog felkacagni: – „Nézzen a lába elé, kedves” – fog évődni közvetlenül, mire én dühösen fogom beismerni, hogy az orrom hegyéig sem látok. „Az a szerencse” – fog nevetni tovább Fruzsina. – „Kislánykorom óta nem tudom elviselni a kancsi embereket.”
Ezen már együtt fogunk nevetni.
Orsi néni kedves, ősz hajú, sötétruhás dáma. Gyanakvóan pillant majd rám, de Fruzsina kitörő lelkesedése, s a távoli, de szívének olyannyira kedves unokabátyjáról szóló végeérhetetlen, derűs történetek átmenetileg, úgy veszem észre, meg fogják nyugtatni.
„Eljött értem az unokabátyám” – fogja mondani Fruzsina, s darab időre bocsánatot kérve tűnik el egy ajtó mögött, csak dalolása hallatszik.
Mélán fogjuk méregetni egymást Orsolya nénivel.
Ő sem fog megszólalni, s én is csak akkor szólalok majd meg, amikor lassan már elviselhetetlenné és nagyon könnyen félremagyarázhatóvá válik a kettőnk közé szakadt csend.
„A királyné különvonata előtt érkeztem” – fogom majd közölni behízelgő hangon. – „A tűzoltózenekar már kint volt az állomáson, s meglehetősen szép számú tömeg várakozott.”
„Nagy megtiszteltetésünkre – fogja mondani Orsolya néni – mérhetetlen örömünkre” – teszi még hozzá, és én nem tudom majd megállapítani, hogy tényleg komolyan hiszi-e, amit mond, vagy gúnyolódik-e.
„Igen – sóhajt –, nagy megtiszteltetés számunkra, hogy a felséges asszony végre figyelemre méltat minket. Az itt lakókból egyáltalán nem hiányzik az uralkodó családok iránti tisztelet, noha az utóbbi időben igazán nem voltunk elkényeztetve ezen a téren sem, egyáltalán nem volt kire pazarolnunk szeretetünket, amelyik meggyült..., mint egy fájós ujj...”
„Nagyon sokan várták” – fogom majd mondani színtelen, társasági hangon, mire Orsi néni mosolyodik el, finoman, megértően. – „A spontán módon összegyűlő tömeg, amennyire meg tudtam ítélni, boldog volt, vagy legalábbis annak látszott.”
„Iszik valamit?” – kérdezi Orsi néni kedvesen. – „Megkínálhatom vacsora előtt egy pohár pálinkával?”
Tétován bólintok, s ő nem is fog várni a válaszra, igenlő válaszomban láthatóan biztos, felemelkedik, rám fog mosolyogni, és légiesen fog ellibegni a konyha irányába, mint egy mesebeli jó tündér, de időm sem lesz eltöprengeni helyzetemen, s terveket készíteni az elkövetkező félórákra, mert azonnal vissza is tér egy zöld folyadékkal teli nyolcszögletű kristályüveggel, és egy tálcára három poharat helyezve buzgón töltöget.
Amire fel fogom emelni poharam, természetesen belibeg majd Fruzsina is. Közben átöltözött, kék babos ruhácskában van, haját kiengedte, mosolyogva fogja ő is felemelni poharát, és rám, világban bolyongó, de végre hazatérő, régóta várt unokatestvérére köszönti majd.
„Orsi néni még nem is tudja – fogja elkezdeni legkedvesebben csilingelő hangján –, hogy mennyire vártam én ezt a maflicsek unokabátyámat. Kislány koromban mindig együtt nyaraltunk Borbereken, és ő, a nagy fiú, vigyázott rám, a kicsi leányra, és most olyan boldog vagyok, Orsi néni, olyan kimondhatatlanul boldog...”
Erre fogunk inni.
A fehér fejű dáma felemelkedik, elnézést kér majd, de utána kell néznie a vacsorának, s el kell még rendeznie a vendégszobát is.
Amikor be fog csukódni mögötte az ajtó, Fruzsina anélkül, hogy felém fordulna, fojtott hangon fogja megkérdezni a nevem, de én egyelőre úgy fogok tenni, mint aki nem hallja a kérdést, és kicsiny poharam zöldes alamuszi tükrében bánatos arcomat hosszasan fogom elnézegetni, mint akinek semmi egyéb dolga nincs ezen a végzete felé feltartóztathatatlanul rohanó világon.
Fruzsina – ez a jó háziasszony – természetesen újra fogja tölteni a poharakat, s amire megint elszánhatná magát a kérdezősködésre, legnagyobb döbbenetemre, hatalmas termetű, őszülő barkójú férfi lép a szobába. Jó hetvenes lehet – fogok ránézni majd vizsgálódva –, de szélcserzette, viharvert arcából egy kisfiú kék szeme fog visszanézni rám, derűsen, bátorítóan.
„Berci bácsi” – fogja bemutatni az elmélázó Fruzsina.
„Az unokabátyám” – fog rám mutatni tétován.
„Kovács Albert” – fogja felém nyújtani készségesen lapátkezét az öregember, és én férfiasan fogom megrázni, s magam is eldarálom majd a nevem. Biztos vagyok benne, hogy egyikük sem fogja megérteni, de azt is sejtem, hogy udvariasabbak annál, mint hogy utána érdeklődjenek.
„A doktor bácsi szegény apus legjobb barátja volt” – fogja mondani Fruzsina, és tölt egy, az almáriumból előkerülő pohárkába.
Erre fog betipegni Orsi néni is, és bűbájos mosollyal az ebédlőbe invitál majd bennünket. A vacsora részletei, mi tagadás, eléggé össze fognak folyni előttem, bár óriási erőfeszítéseket fogok tenni, hogy Fruzsina titokzatos unokabátyjához, egy világutazó, jogot végzett erdélyi magyar ifjúhoz méltóan képviseljem a mai értelmiségi ifjúságot a társalgásban, mely ifjúság, ahogy Berci bátyánk is többször ki fogja hangsúlyozni, „tiszteletre méltó elánnal keresi helyét a mai eszmei zűrzavarban”. Közben állandóan arra fogok gondolni, hogy ez a doktor bácsi nem az a bécsi doktor, akiről Fruzsina kliensei között szó volt, ez valaki más lehet, kilétéről eddig nem volt tudomásom, ez zavarni fog.
„Nem, kérem, a nyugati demokráciák nem fogják eltűrni, soha nem tűrhetik el, hogy az a kelekótya és demagóg szobafestő megtámadja a baráti Lengyelországot” – mennydörgi majd Berci bácsi, mire én fogok megijedni, nem mondtam-e mégis a megengedettnél többet?
„Soha nem sejthetjük, hogy mit hoz a jövő, kedves Albert – fog beszállni a vitába Orsi néni is –, a történelem már eddig is számtalanszor megtréfáit bennünket!”
A szakácsnő megjelenik az ajtóban a sültes tállal.
És nem is lenne jó, ha tudnánk – fog elmélázni Fruzsina is. – Ha tudnánk, hogy a következő pillanatban, órában, napon mi fog történni, az egész élet elveszítené minden érdekességét.”
„Ugyan miért?” – fog őszintén rábámulni az öreg orvos.
„Mert nem lenne semmi kockázat, azért. Semmi izgalom. Mindent előre tudnánk. Nem – kacagja majd el magát Fruzsina. – Én félek ettől.”
Tányérom fölé fogok hajolni, és elhatározom, hogy többé nem provokálom őket. A doktor semleges hangon fog érdeklődni, hogy hol és merre utazgattam a nagyvilágban?
Közben fel fogja emelni a borosüveget, egy pillanatig a fény felé tartva csodálattal nézi a nedűt, majd tölteni fog.
„Spanyolországban – fogom elkezdeni, s csak akkor döbbenek meg, már megint hibáztam, amikor elkerekedett szemmel fognak rám bámulni, – de Portugállába készültem – teszem majd hozzá gyorsan –, illetőleg Portugáliából, Lisszabonból, a kikötőből szerettem volna startolni. Én ugyanis szerettem volna részt venni egy hajókiránduláson, minden vágyam az volt, Fruzsina is megmondhatja, ha még emlékszik rá, apró gyermekkorunktól ez volt a dédelgetett tervünk. Az Atlanti-óceánon szerettem volna hajókázni, a meglátogatni több szigetet is, így példának okáért a Zöldfokszigeteket.”
Itt abbahagyom, étkezem, korty bort iszom; szemem sarkából fogok Fruzsinára pillantani, elégedetten látom, hogy elképed majd, de egyelőre buzgón bólogat, mint akit meghat a gyermekkorára való nyílt célzás, és egyelőre nem fogja elárulni magát.
„A Zöldfok-szigetekre vágytam. Igen. Ezt a tizennyolc szigetből álló szigetrajt, mint bizonyára tudják, génuai hajósok fedezték fel 1441-ben, és szép, lírai nevét dús növényzetéről kapta. Képzeljék el kérem, mit érezhetett ama matróz, aki az árbockosárból először fedezte fel a közeledő zöld foltokat? És bizonyára később észrevette azt is, hogy az egyik sziget párálló hegycsúcsa fölött mégsem páráll, ellenkezőleg, inkább gomolyog valami, igen, mintha pipálna a hegycsúcs!...”
„Ez volt a Fogo-szigeti vulkán” – fogja mondani iskoláslányos igyekezettel Fruzsina, és elpirul majd.
„Ilyen jól tudod” – pillant rá álmélkodva Orsi néni.
„Tartsunk rendet!” – fogja mondani megrovóan az öreg orvos, és várakozva pillant rám. – “A kedves rokona azt mondotta, Fruzsina, hogy először Spanyolországban tartózkodott, ha én jól értettem, odáig jutott el, onnan akart volna továbbmenni Lisszabonba, hogy kivitelezhesse szép gyermekkori álmukat: a hajókázást az óceánon.”
„Igen” – fogom megemelni a poharam, és újból kortyolok a borból. – „Már javában dúlt a polgárháború, amikor megérkeztem a tavasszal mindig csodálatos és utánozhatatlan Madridba, mely városnak ilyenkor egyegy tavaszi robbanó napsugaras óráért az ott lakók megbocsájtják és elnézik az állandó borongást, a sok esőt. A hotelben szomszédom volt egy jeles amerikai író is, különben ismert vadász és halász, Spanyolország és a bikaviadalok szerelmese...”
„Ilyen amerikai írók is vannak?” – fogja ingatni a fejét Orsi néni. – „Érdekes, mi itten nem hallottunk róluk...”
„Mi itten, drága Orsikám, nagyon sok mindenről nem hallottunk” – fog rám nézni derűsen az öregember, és felemeli poharát. – „Talán meséljen a háborús Spanyolországról” – fog rám nézni.
Buzgón fogok bólogatni, és kiürülő borospoharammal a kezemben tovább fogom mesélni spanyol élményeimet. Barcelona, igen. A metró kanálisszaga. Rothadt narancsszag. Izzadtság és lábszag. A verítékező testek csípős, a halottak émelyítően édeskés szaga. A félelem szaga. Emberbűz. És a direkt kökénykék égen a játékrepülőkre hasonlító ezüst madarak. A spanyolok eléggé tájékozatlanok voltak. Főként az elején. Nem tudták például, hogy mit jelent a bombázás. Spanyolország nem vett részt a háborúban. Azt hitték, a pilóták még mindig kézzel dobálják ki a repülőből a két-három kilós veszélytelen bombákat, amelyeket azután vizes lavórba lehet fojtani. Fogalmuk sem volt arról, hogy mi is vár rájuk. Az emberek kíváncsian csődültek az utcákra, és égnek emelt arccal várták a bombázókat. Az elején, mint bátorkodtam megemlíteni. Mért aztán nagyon hamar megtanultak felni. A félelem szagát éreztem mindig a metróban, ahová beszorultak bombázások alatt a szerencsétlenek. Időnként fel-felmorajlott, és a távoli-közeli becsapódások nyomán egy-egy pillanatra elaludt a világítás, felsírtak a csecsemők, és a por mélán hullott a plafonról, a félelemtől eltorzult arcokra. Én nem féltem. Látogató voltam, és valahogy az egésznek nem volt súlya. Mintha nem lett volna komoly. Sétáltam riadó után a Ramblason, mentem a rózsáikat áruló lányok felé, és tudtam, nem, nekem nem történhet bajom...
Itt fel fogok nézni, s annyi szünetet tartok majd, amennyi alatt meg lehet inni egy fél pohár bort. Kerekre táguló szemekkel, kíváncsian fognak figyelni, ez jól esik és feldob.
Folytatom.
Mert a légiriadókat leszámítva – fogom majd mondani –, Barcelonában nem változott abszolút semmi. Ezt nem én mondtam, aki azelőtt, önhibámon kívül soha nem voltam ebben a csodálatos városban, hanem azok, akik itt éltek. Sétáltam a Ramblason s a tengerparti Murella del Mar promenádján, nézegettem a porcelánnadrágos ficsúrok karján a vidám, kipirult arcú nőket, sok volt a fiatal lány, még több a virág. Egy régi mondókát kiabálva siettem a fogaskerekűhöz, hogy felmenjek Tibidabóba. Ezt kántáltam:
Áprilisban hét tél, hét nyár,
mindünkből bolondot csinál.
S világosan sejtettem, hogy belőlem már azt is csinált, de nem bántam semmit, s időnként, úri kedvemben derékon kaptam egy-egy szembejövő virágáruslányt, s forogtam velük körbe-kereken, mint egy eszeveszett.
Nagy fekete szemükből ugyanaz a vidámság sütött, ami engem is elragadott azon a délutánon.
Tudtam sokan őrültnek nézhetnek, és joggal, de nem bántam meg semmit.
A Tibidabóról jól látszottak a síkságon épülő ősi város negyedel, épületei, a várost amfiteátrumszerűen fogták körbe a fenyegetően derengő hegyek. Azután a várost kezdtem figyelni, a tornyokat, észrevettem a Salon de San Juan nevű impozáns fasor bejáratánál a diadalkaput, és elgyönyörködtem benne, de azt már igazán nem tudtam volna megmondani, hogy hol, mikor és kik, s kinek a diadalmas bevonulása előtt emelhették? A tiszta levegőben az óváros templomtornyai szinte lebegni látszottak. Egy horgas orrú, fekete köpenyes öreg férfi sodródott mellém. Arcát hatalmas napszemüveg takarta. Sorra mutogatta a templomokat, az ősrégi székesegyházat, Szent Eulállának, Barcelona védőszentjének a síremlékét, a szintén gótikus Santa Maria de Mart, azután a San Pedro de las Pueblast, a San Pablo del Canpot és a díszes, kiemelkedő épületeket is, Alba herceg volt kastélyát, az aragéniai királyok egykori palotáját, a városházát, a Teatro del Liceót. Közben megállás nélkül beszélt, és vasmarokkal szorította a karom, mintha attól félt volna, hogy elfutok. Nem akartam pedig elmenni, és sajnáltam, hogy akkor még alig értettem spanyolul, és eléggé rosszul tudtam követni bizonyára szakszerű magyarázatát.
Amerikai turisták jelentek meg mellettünk, és az öreg, látva, hogy velem amúgy sem ér el semmit, azonnal elengedett, s hozzájuk ugrott.
Hamarosan előkerült egy távcső is.
Először arra gondoltam, elkérem tőlük, s előre elképzeltem, milyen is lesz a lencsék idevarázsolta templomtornyon a kereszt, vagy a sétáló utcán a nők arca, ruhája, de aztán már nem tudom miért, mégse kértem el tőlük.
Továbbsomfordáltam.
Szégyelltem magam az áprilisi tomboló napsütésben a hegytetőn.
Mintha nem is én lettem volna, aki egy órája – az előbb! –, mint egy kamasz, rohant erre, s meg-megpörgette a csodálkozó lányokat.
Ha valaki megkérdezi, mit is keresek itt, mit válaszolhattam volna? Mondják meg, mit is kerestem én ott?
Hiszen én magam sem tudtam.
És ez idáig nem is nagyon töprengtem ezen, sodortak az események, a napok eszeveszetten pörögtek, mint a rulettkerekek. Időm sem volt gondolkodni. És min is gondolkodhattam volna? Persze, ha gondolkodom, talán elutazom innen Lisszabonba, vagy bárhová. Hiszen évek óta üzött-hajtott valami. Vagy akár ott is maradhattam volna, tiszteletbeli hidalgónak. Beállhattam volna ügyvédbojtárnak, egy doktor mellé, vagy harcosnak a Nemzetközi brigádba, hiszen annak mégiscsak egy másik magyar volt a parancsnoka, Lukács tábornok.
De én nem tettem egyiket sem. Nem választottam napról napra eltolva a döntést a kegyelem kitolt pillanatában felelőtlenül töltöttem az időt, hetek, hónapok, évek óta, mint egy amerikai turista.
És ráadásul távcsövem sem volt.
Ott a hegytetőn, a handabandázó fekete szemüveges őrült spanyolt figyelve és az izgatottan ide-oda lépegető, torokhangon galatyoló amerikalakat, hátuk mögött a napfényben pihenő vadállatként elnyúló várossal, hirtelen jöttem rá, áltatom és becsapom magam, kívülállás nincsen, nem létezik.
Másnap tovább utaztam Madridba, egy bérelt gépkocsin.
De ez már, ha megengedik, egy másik történet!
Idáig érve fel fogok nézni: mindhárman feszülten figyelnek. A nagy, mahomet doktor lapátkezében szinte összeroppan a pohár.
Fel fogom emelni az üveget, tölteni fogok, s mintha csak véletlenül tenném, rá fogok meredni az ingaórára.
Fél kilenc – fogom megállapítani azonnal, elkapva a fejem, és homályosan úgy érzem, valamit mindenképpen elfelejtettem, de nem lesz sem időm, sem türelmem kósza érzésekkel foglalkozni, hallgatóságom látható türelmetlensége mintha máris inspirálna.
Hát hazudjunk tovább – fogom majd gondolni, enerváltan.
Nincs kitérő!
Tovább fogom mesélni a spanyolországi élményeimet, és nem is tudom hamarjában, kit sajnáljak jobban, az idegen ország nyomorúságos viszonyaiba nyakig merülő állítólagos önmagam, vagy őket?
Ők persze nem fognak rászorulni senki sajnálatára, egyelőre feszülten figyelnek, az öregember sűrűn töltöget, de darabos mozdulatain, feszült arcán egyelőre nyoma sincs az italos befolyásoltságnak, Orsi néni áhítatosan függeszti rám a szemét, Fruzsina vérvörösen hallgat. Igen, érteni akarják mindazt, amit elmesélek nekik, s amit én se értek, ezért egyre idegenebb leszek, saját történetemben bolyongva el-el fog csuklani a hangom.
Nagy kitérőkkel fogom mesélni utazásomat, a polgárháborús Spanyolországon át, közben kisüt a nap, beborul, esik, villámlik, süvítenek az aknák, s meg fog döbbenteni újólag az elhagyott csataterek melankolikus látványa. A sírásó osztagok még nem értek ide, elhagyott géppuskák fárasztják a szemet, aknavetők árválkodnak, lőszeres ládák, féloldalra forduló teherautók, kiégett tankok között, mindenütt a leglehetetlenebb, a legelképzelhetetlenebb testhelyzetben is halottak. Halottak mindenütt: férfiak és nők, fiatalok és öregek, különböző színű egyenruhákban. Az olaszok veresége – magyarázza a sofőr, fiatal legény, szájában csillogó ezüstfogak – meghiúsította Franco tervét. Most már nem tudja körülzárni Madridot, most már más tervre van szükség...
Két lány integet az út szélén, egy hajtűkanyarban elakadó találatot kapott teherautó fedezékéből.
Fékezünk.
Az égen akkor jelennek meg az ezüstösen villogó bombázók.
Ki a kocsiból – kiabál az egyik lány, magas fejhangon. Futni kezd. Botladozva rohanunk utánuk – a másik már néhány lépéssel elöl jár a halottak között, de szerencsére a pilóták nem figyelnek fel a kiváló célpontra.
De felfigyelhettek volna, lihegnek a lányok a domboldalon egy fa mellett, egymás szavába vágva. Az ő kocsijukat is így lőtték ki. Közben kisüt a nap, és a lángoló fényben szinte életre kelnek a szétvetett kezű és lábú halottak. Valahol a domboldalon túl tompa robbanások hallatszanak, heves lüktetések rázkódtatják meg a mezőt. Futva igyekszünk vissza elhagyott autónkhoz. A lányok visszamásznak a teherautóba, összeszedni szegényes motyójukat, beülnek közénk, és máris indulunk. Jó lenne minél távolabb lenni azért már ettől a csatatértől. Ki se kell mondani, mindnyájan ezt akarjuk.
A lányok Valencia mellől jönnek, az úton többször érte már őket légitámadás. Először is nem futottak, nem is kerestek óvóhelyet, mint egy színjátékban, mint ingyen cirkuszban gyönyörködtek az ék alakban felvonuló ezüstrepülőkben, és nem értették, hogy a katonák miért menekülnek mellőlük káromkodva, öklüket rázva és hadonászva a szélrózsa minden irányába. Nagyon gyanútlanok voltak ők, és nagyon buták, magyarázzák a lányok, s már nem vágnak egymás szavába. Aggályosan kivárjak, amíg a másik befejezi mondandóját. Szinte rá is fizettünk erre, csoda, hogy még élünk.
A két lány összecsapva kezét, mintha egymás tükörképei lennének, az őrülten robogó teherautóban, amint azon csodálkoznak, hogy még élnek.
Felejthetetlenek.
Otthon – kezdte a kék szemű lány, de nem fejezhette be, mert robbanás hallatszott valahonnan közelről, remegni, dübörögni kezdett minden, egymásnak estek ők is, az autó, mint egy reménytelenül süllyedő hajó, először féloldalra dőlt, majd némi hánykolódás után felfordult, ő – mert innen képtelen első személyben folytatni – önkéntelenül is magához szorította az alacsonyabb barna szemű lányt, s a következő robbanás alatt, mint egy álomban, látta, hogy az autóból valahogy mégiscsak kikászolódó sofőr térdre rogyva, bukdácsolva rohan a köves domboldalon felfelé, maga után vonszolva az eszeveszetten sikoltozó kék szemű lányt, és süt a nap, úgy süt, mintha utoljára sütne, ő érzi, hogy ki kellene már ugrani a kocsiból, lehet, a következő pillanatban már késő lesz, futni kellene, rohanni, menekülni, minél messzebb a kocsi tetemétől, az országút világító szalagjától, de mozdulni se tud, az alacsony, vékony, barna szemű spanyol lány elviselhetetlen súlya is visszahúzza, mintegy az egésztől függetlenül hallja a lány zihálását is, tudja, meg kellene nyugtatni, beszélnie kellene hozzá, de megszólalni képtelen, elkerekedett szemmel nézi a távolodó párt a köves oldalon s az ultramarinkék égen megállapodó kiiktathatatlan repülőket. Hát ez a vég? – gondolja még tétován, a helyzettől elszakadni képtelen iróniával, és megadóan hunyja be a szemét, de erre a lány ocsúdik fel, rázni kezdi őt, körmei a húsába mélyednek, kiabál, el ne aludjon, maga szerencsétlen idegen, hallja, s a barna hajszálak csiklandozzák szemét, orrát, arcát. Ellöki a lányt, felugrik, egyetlen lendülettel repül ki az autóból, érzi a fájdalmat a bokájában, de ideje sincs törődni vele. Itt ne hagyjon, sikít a lány, és melléje ugrik, ő máris rohanni kezd, hátra nem fordulna semmi pénzért, hallja maga mögött a lány lélegzetét, már milyen rég nem robbant, gondolja, s hirtelen fordul vissza, mögötte ott zihál a lány is, hatalmas fa alá vetődik utolsó erejével egy mélyedésbe, a repülőgép ott függ az autó fölött, látja még, hogy a kioldódó bomba, mint egy lassított filmen, közeledik, pillanatig mintha felettük lebegne, s amikor a lány is beesik melléje a gödörbe, végre lehunyhatja a szemét is. A robbanás mintha közvetlen közelükben történne, minden képzeletet felülmúlóan, elviselhetetlenül erős. Mintha összedőlne a világ, csúszik egymásra minden.
Percek múlva meri csak kinyitni a szemét, megborzong, óvatosan emelkedik fel, mellette a lány zokog, kiles az útra, az autó helyén kihívóan hatalmas bombatölcsér.
Megvagytok? – hallja a sofőr kétségbeesett hangját.
Kikászálódik a gödörből, maga után húzva a barna szemű lányt is, aki csak most kezd el, ha lehet, még keservesebben sírni.
Ha nem ugrunk ki, liheg ő, akkor, akkor...
Akkor kaput! – vihog a sofőr idétlenül, és kivillan ezüstfoga.
Azt tudod, hogy minden cókmókunk, minden iratunk, mindenünk ott maradt – rázza az ő vállát kétségbeesetten a kipiruló kék szemű lány, s ő, mint aki ájulásból tér magához, tétován tapintja meg viharkabátja belső zsebében bankjegyekkel, csekkekkel, iratokkal teletömött pénztárcáját.
Nálam van pénz, mondja biztatóan.
Nem figyelnek rá.
A sofőr káromkodva mászkál az autót elnyelő bombatölcsér körül, s hirtelen, mint aki eszét veszti, kezd el üvölteni, és felemel a földről egy tépett képet, amelyik nem is olyan régen még a tükör fölé volt tűzve. A képen a tenger látszik, néhány vitorla, a parton píneák, s fölöttük, mint egy lampion, mozdulatlanul és mindentudóan világít a hatalmas holdtányér.
Hagyd a francba, fogja ő át a vállát, és sokáig állnak lehajtott fejjel a bombatölcsér körül. Botladozva indulnak el mégis az úton, közrefogva a már sírni sem tudó, kimerült lányokat. Fogalma sincsen, hol lehetnek, egyáltalán merre Madridtól, s a kétségbeesett sofőrtől egyelőre nem akar kérdezősködni.
Alkonyodik.
A bárányok elvéreznek, csend van, s ahogy egy kanyar után elmarad, végképp hátuk mögött marad a bombatölcsér, már semmi nem emlékeztet a háborúra. Távolról, a dombokon is túlról harangszót sodor feléjük a szél.
Itt újra szünetet fogok tartani, iszom egy kortyot, rágyújtok, mélán fogom fújni a lámpa felé a füstöt, és bevallom, hogy rápillantva a csapzott, elkeseredett lányokra, az ideges sofőrre, kissé aggódtam akkor. Egy lépéssel elmaradtam tőlük, rágyújtottam, és igen, újra feltettem a nagy kérdést, bármennyire is furcsán hangzik: mit is keresek én itt? Magyarul kérdeztem és hangosan, megdöbbenve fordultak felém, mintha megütöttem volna őket. Persze, ez már nem barcelonai, néhány nappal ezelőtti gyanútlan kérdésem volt, noha betű szerint hasonlított. Azóta úgy éreztem legalábbis, valahogy belül kerültem valamin, noha azt is éreztem, továbbra is kívülálló vagyok.
A történet során itt ezen a ponton fogok majd másodszor is elbizonytalanodni, egyszerűen elképzelhetetlen, hogy vadidegen embereknek, akiket ráadásul én találok ki, első találkozásunk alkalmával ennyit beszélhessek, anélkül, hogy ők egyáltalán ne fogjanak gyanút, sőt, egyenesen követeljék a folytatást, ahogy az öreg orvos feszült arca, meg-megrebbenő bal szeme, kezében a félig szívott szivar, ahogy Orsi néni lecsúszó szemüvege, Fruzsina kipiruló arca, int, figyelmeztet adósságomra, folytatásra biztat.
A kertmoziban, a szemerkélő esőben ülve – fogok majd emlékezni – rádöbbentem már, akárhogy is van, nem lehet megállítani semmit.
A dolgoknak igenis van a priori rendje.
És iránya is van.
Már késő tétovázni.
Ha nekifogtam, végig kell csinálni.
Remélni fogom majd, pohár borom szürcsölve, hogy kedves, udvarias és méltányos hallgatóságom semmit nem vesz észre elbizonytalanodásomból, és ha mégis, akkor azt egyszerűen a szomorú, erős kilátástalanságot és bánatot árasztó spanyol epizóddal is magyarázhatják, ha egyáltalán magyarázatokra van szükségük.
Dermesztő kép – fogom eléjük idézni kegyetlenül, megint és újult erővel a sűrűsödő alkonyatban, ismeretlen vidéken bolyongó magam és társaim, a vidám harciasságát szemlátomást elveszítő, búskomor sofőrt s a szomorúan, lehajtott fejjel baktató, csapzott lányokat, a kis árva spanyol verébfiókákat.
Ráadásul már a harang szavát sem lehet hallani.
Bármennyire is furcsa – fogom kijelenteni frivolan, cigarettámat elnyomva egy porcelán hamutartóban –, először mégis ott s akkor nyugszom meg hosszú, befejezhetetlennek tűnő utazásom alatt. Hiányérzetem – ami végighajtott a fegyverkező Európán – átmenet nélkül szűnik meg.
Vissza kellene lopakodnunk az útra, javasolom emelt hangon.
Miért? Hogy biztosabban elkaphassanak, érvel idegesen a sofőr, és rágyújt. A fellobbanó fényben szemembe vág elgyötört arca.
Hogy mi inthessünk le egy autót – mondom.
Ha elkapnak, kinyírnak – suttogja a kék szemű lány, és kétségbeesetten szorítja a karom. Falhoz állítanak, és pak-pak, mondja a barna is, és maga elé mered.
Itt nincsenek is falak, nevetek.
Akkor fához, kapcsolódik bele komoran a sofőr is. Fa, azt elismerheted, van itt elég. És tétován körbemutat.
Mindegy. Akkor is meg kell kísérelni. Nem maradhatunk itt éjszakára. Megindulok.
Tétova lépéseik zaja jelzi, hogy mégis követnek, tehetetlenül és gyáván, noha nem értenek velem egyet.
Az úton megállunk. Csend van, sötétség. Az orrunk hegyéig sem látunk. A lányok is rágyújtanak, a kék szemű azonnal köhögni kezd, mire a sofőr rápisszeg, még meghallják a repülők. Ezen már lehet nevetni.
Később csüggedten ülünk az árokszélen.
Hűvös van már, s a csend is egyre nyugtalanítóbb. Lehet, a barna szemű lány is ezért kezd el kapkodva, el-elpityeredve, a fonalat is el-elveszítve beszélni családja széthullásáról. Apja és két bátyja anarchisták közé keveredett, a harmadik fiútestvére átállt a nemzetiekhez, és minden kapcsolatot megszakított a családdal, édesanyja egy légitámadás során tűnt el, egy fél napig próbálta azonosítani, rengeteg szétroncsolt arcú asszonyt nézett meg, de nem találta, nem volt képes felismerni. A végén már nem is tudott ránézni a hullákra. Azóta menekül a barátnőjével együtt, aki eljött otthonról, mert a házukat bombatalálat érte.
Motorzúgásra rezzenünk fel, kiugrunk az útra, buzgón integetünk, a reflektorfény ránk simul, kiemel környezetünkből, magányunkra figyelmeztet, kiszolgáltatottságunkra, egy pillanatig úgy érzem magam az erős, szemsértő fényben, mint egy csapdába esett állat. Szinte vonz ugyanakkor a fény, kényszerít, hogy siettessem a találkozást, rohanjak feléje, oldódjak fel benne, szűnjek meg lenni...
Az autó utolsó pillanatban fékez, a sofőr kiugrik, kik vagytok? – kiabálja, és hóna alatt komoran villan meg a lefűrészelt agyú karabély csöve. Eléje lépünk, egymás szavába vágva beszélünk. Kiderül, hogy egy haditudósítóval van, szakállas, medvetermetű amerikai hunyorog a fényben. Szívesen elvisznek Madridba, dönt, és befele invitál a járműbe. A lányokat előre engedve szállunk be a ponyvával fedett Landrowerbe, az amerikai kitárja a karját, fehér fogai biztatóan villognak szakállas arcából, jó, hogy rátok találtunk, testvéreim, mondja. Whiskys üveget nyújt felénk. Harsogva nevet. Csokoládét ad a lányoknak, úticélunkról érdeklődik, pipája szinte összeroppan lapátkezében, feje körül kékes füst gomolyog. Mellette magas szőke lány figyel, és időnként tapintatlanul ásít, de azután a körbejáró üveg elér hozzá, nem utasítja vissza, férfiasan meghúzza, rezzenéstelen arccal adja tovább, egy pillanatra kicsiny, de izmos kezéhez ér a kezem, s tekintetem meghatározatlan színű szemébe mélyed. Iszom. Az erős alkohol elárad bennem, lehunyt szemmel dőlök hátra, s csak akkor rezzenek fel, amikor az amerikai kezét érzem a vállamon.
Mit mondtál, testvér, hova való vagy? Honnan jöttél?
Magyar vagyok, mondom lemondóan, Magyarországról jöttem, végzett jogász lennék.
Királyotok nincsen, ugye, nevet ő győzedelmesen.
Csak kormányzónk van, bólintok mérsékelt lelkesedéssel, mire nevetni kezd. „Igen – törli a szemét –, egy öreg admirális. Tengeretek viszont nincsen, ugye. Muris. Ti ott Európában nagyon murisán éltek...”
Nincsen kedvem a spanyol éjszakában a göröngyös úton hánykolódó Landrowerben a riportra; azt, hogy én mindezek ellenére nem az admirális kicsiny országának állampolgára vagyok, hanem egy szomszédos országé, el sem kezdhetem, ezt a szkizofréniát amúgy sem értené, otthonos mozdulattal nyúlok az üveg után, iszom, s mély lélegzetet véve én kezdem faggatni a magas amerikait, de láthatólag neki sincs kedve hosszabb vallomásokra. A mellette ülő nő viszont, felkattintva zseblámpáját, leplezetlen érdeklődéssel világít az arcomba. Hunyorgók.
„És mit keres Spanyolországban?” – kérdezi a hangjában vibráló izgalmat nem is leplezve. Előzőleg, amennyire követni tudom, lesújtó véleményét fejezi ki azokról az európai országokról, amelyek elfoglalva saját királyi-üzletükkel, vagy így, vagy úgy képtelenek létrehozni a parlamentáris demokráciát, mely államforma azután már szinte önmagától oldaná meg problémáikat, hiszen az állampolgárok egyenlőek lennének a törvény előtt.
Hangosan nevetek.
„Mit keres Spanyolországban?” – csattan megint a kérdés.
A nevetést visszafojtva rábámulok.
Nem ismeretlen előttem a baloldali mozgalmakban és a társasutas, haladónak nevezett értelmiség bizonyos köreiben vészesen elharapózó érthetetlen és az önbecsülést a legteljesebb mértékben sértő gyanakvás. Játékosan rá is játszva erre, köhögni kezdek, zavarodottan kapkodom ideoda a fejem, újra nevetni akarok, nem megy, össze-összerándul az arcom, kapkodva kezdem magyarázni, hogy én tulajdonképpen tanulmányúton vagyok, közelről szeretném studírozni a spanyol viszonyokat, úgy érzem, ezekben a forrongó hónapokban senki, még egy romániai...
„Maga azt mondotta az előbb, hogy magyar” – csap le rám azonnal.
„Én ebben nem látok semmi ellentmondást” – jegyzem meg, az amerikai rátéve karját a nő vállára, magához húzza, súg valamit.
Még percekig kapkodva beszélek céljaimról, útirányomról, azt is bevallom, hogy előzőleg Lisszabonba indulva, csak át akartam rohanni Spanyolországon, mert én tulajdonképpen a Zöldfok-szigetekre szerettem volna eljutni hajóval, bár lehet, el sem indult még a kikötőből ama hajó, amely engem fog szállítani az Atlanti-óceánon, igen, hajókázni szerettem volna, magyarázom, magam mögött szerettem volna már tudni a háborúra készülődő, de naivan ebből még mit sem sejtő, nagyon keveset érzékelő a veszélyt magában még nem is tudatosító Európát. Felháborítottak a francia határról szóló hírek, az ott állomásozó, ott leállított fegyverszállítmányokról, elképesztett és dühített az állítólagosán demokrata népfrontkormány közönye, ahogy izzadva igyekeztek betartani a játékszabályokat egy olyan helyzetben, amikor Hitlert és főként Mussolinit láthatólag nem feszélyezte semmi.
„Egy turista” – mondja az amerikai filmsztárhoz hasonlító nő angolul, megvető hangsúllyal a vigyorgó, szakállas amerikainak.
„És mi van abban?” – kérdez vissza a férfi, és már nem vigyorog. – “Mi is turisták vagyunk, drágám. Vagy nem?”
„Magyar, de román állampolgár” – folytatja megvetően a nő. – „Egy utazgató intellektüel, akit, mi tagadás, felcsigáztak az események, s most nem tud megülni a fenekén, jönnie-mennie kell, kavarnia kell a szart, mert nem kavarog az magától úgyis...”
„Attól még lehetünk kedvesek vele” – dörmög kényszeredetten az amerikai. – „Attól még nem kell vegzálni, drágám, mint egy gyanús személyt, mint egy ellenséget.”
„Miért?” – bámul rá ártatlanul a nő. – „Ilse is mondotta a minap – érvel lendületesen –, hogy fő az éberség, a legfontosabb most az egészséges gyanakvás, inkább száz és ezer ártatlant gyanúsítsunk meg, minthogy soraink közé férkőzzön akár egyetlen spion is. Honnan tudod, drágám, hogy ez a csodabogár – pillant rám ismét érdeklődve –, ez a széplelkű intellektüel, akinek egyetlen vágya a Zöldfok-szigetek felé hajókázni, igazat beszél? Honnan is tudhatnád, kedvesem? Hátha becsap bennünket, és nem is az, akinek kiadja magát? Hátha mégiscsak kém?”
Ekkor váratlanul szól bele a társalgásba az ezüstfogú sofőr. „Ne fantáziáljon, szép hölgy – mondja. – Az elvtárs valóban magyar, és valóban utazgat itt nálunk, de úgy látom, máris hatással voltak rá az események, már nem közömbös a köztársaság szent ügye iránt, már a jó oldalon áll, pedig lehet, nem is tud róla, nem a legszerencsésebb elijeszteni...”
„Láttam én” – nyújtja felém megbékélten a szakállas a szorgalmasan ürített whiskys üveget. – „Igyál, magyar jóbarát – vigyorog –, ilyen az élet, megtanítja az embert arra, hogy gyanakvó legyen, nehogy becsapja a másik. Az embernek, cimborám, a vérében van a rejtőzködés. Rejtsetek álarc mögé, írta egy nagy angol költő. O make me, a mask! A forradalmakban többek között az a szép, hogy vannak pillanatok, amikor önmagával lesz egyenlő, amikor önmagát jelenti minden. És ilyenkor, merjük remélni, nincsen szükség álarcra!”
„De szerencse – kacag, kissé megbántál a nő –, hogy ezek a bizonyos pillanatok nem tartanak sokáig.”
„És maguk” – fordul figyelmesen a barna szemű lány (már-már azt hittem, bánatában elaludt, de nem, ezek szerint éberen figyelt!) a nő felé. – „Maguk kicsodák? Angolok, amerikaiak? Maguk mit keresnek itt?”
Kérdése bántó élét nem is igyekszik tompítani, az amerikai nő idegesen gyújt rá a ki tudja, hányadik cigarettára, szembevillan egy pillanatig megbántott arca, de a szakállas újra harsogva kezd nevetni.
„Látod, édes, nem érdemes a nyomozót játszani. Az előbb te faggattad magyar barátunkat, mintha a titkosszolgálat ügynöke lennél, most ez a kis spanyol lány kérdezi meg, hogy téged, szívem, nem az események csigáztak-e fel? Te nem rajongó értelmiségi vagy, akit megejtett a forradalom szépsége?”
A nő legyint, izgatottan hadarva mondja: – „Te csak ne légy ilyen naiv, kedvesem, ne légy naiv!”
„Nos?” – ismétli meg a kérdést a spanyol lány, ügyelve arra, hogy ne legyen annyira sértő a hangsúlya. – „Maguk mit keresnek nálunk, a gyönyörű Spanyolországban?”
„Itt ma csak én kérdezhetek, kislány” – dörren rá kedvesen a szakállas, és magához húzza. – „Akinél a pia van, csak az kérdezhet ettől tovafelé, világos? De nehogy azt higgyétek, Öcsi, hogy valamit is titkolni akarok, amerikai írók vagyunk, szimpatizálunk a köztársaság ügyével, filmet akarunk készíteni a polgárháborúról, az igazságot szeretnénk megírni az amerikai sajtóban a spanyol ügyről.”
„Milyen filmet?” – döbben meg az ezüstfogú sofőr, s ahogy rágyújt, felélednek a lányok is.
„Maguk filmesek?” – kezdik faggatni izgatottan a furcsa párt. „Hogyan készülnek a filmek? Tudják?”
Közben mintha simábban szaladna az autó, ritkulnak, majd meg is szűnnek a döccenők, már nem rázkódunk annyira.
„Beértünk” – sóhajt az ezüstfogú sofőr, miközben az amerikai nő a filmkészítés titkairól tart szabadelőadást.
Kilesek az ablakon: sötét utcákon suhan autónk, egy-egy ablakból kiszűrődik azért némi fény, de különben csend van, fojtogató, vihar előtti csend.
Megborzongok.
„Hova vigyük magukat?” – fordul hátra eléggé barátságtalanul az amerikai sofőrje. – „Van már szállásuk?”
„Hát nem tudom – bizonytalanodom egy pillanatra el –, nekem lényegében teljesen mindegy, velük viszont – bökök fejemmel a mozicsinálás titkaiba elmerülő lányokra, és a feszülten figyelő ezüstfogú sofőrre – kissé bonyolultabb a helyzet, nekik ugyanis nincsenek papírjaik.”
„Hogyhogy nincsenek?” – döbben meg a sofőr. –”És magának, elvtárs, hogyhogy vannak?”
„Én a belső zsebemben őriztem pénzem és papírjaim, ők a táskájukban hagyták, és az autót bombatalálat érte.”
Őrjárat állítja meg a kocsit, de a fiatal, agárarcú tiszt, ahogy bevilágít a kabinba, s észreveszi az amerikai szálas alakját, üdvrivalgásban tör ki, s azonnal hajthatunk tovább.
„Nem értem – hagyja félbe hirtelen a nő a filmekről szóló kiselőadást –, hogyhogy nincsenek papírjaik?”
„Hát ez valóban eléggé bonyolult – legyint lemondóan az ezüstfogú egykori sofőr –, mikor jöttek a repülők, csak annyi időnk maradt, kisaszszony, hogy a találatot kapott autóból valahogy kiugorva menekülhessünk, az én táskám az iratokkal például ott maradt a kocsiban. S azt hiszem, a lányok is úgy jártak, őket különben kevéssel azelőtt szedtük fel, hiszen az a jármű is találatot kapott, amelyikkel utaztak, s akárcsak maguk minket, mi is megsajnáltuk őket. Az autóból viszont csak ennyi maradt – a sofőr a nő felé nyújtja a képet: a felfüggesztett hold, mint egy bánatos spanyol aszszonyszem mered a píneákra, és közben szinte hallhatóan harsog a tenger. – Ezt viszont mégsem mutathatom fel elpusztult irataim helyett.”
„És maga, magyar jóbarát?” – csap a vállamra az amerikai.
„Nekem szerencsém van” – mosolygok, s kabátom zsebéből előhúzom az irattárcám. – „Persze, csak hozzájuk viszonyítva van szerencsém – helyesbítek azonnal –, vannak irataim, van némi pénzem is...”
„Mindegy – legyint az amerikai –, úgyis az én vendégeim lesznek, amíg intéződik a helyzetük.”
„Akkor merre, főnök – fordul hátra ismét a sofőr, és kifürkészhetetlen az arca. – A Florida?”
„Irány a Hotel Florida – kiabálja az amerikai, és újra meghúzva a whiskis üveget, aggodalmasan kérdezi – .biztosan éhesek is. Na, drágám néz a nőre –, most megmutathatod, milyen egy amerikai háziasszony...”
A történet itt fog megszakadni.
Megjelenik a bóbitás szobalány, és be fogja jelenteni, hogy a kisasz szonyt telefonon keresik.
„Kicsoda?” – fog lassan felemelkedni és elpirulni Fruzsina. – „Csak nincsen otthon valami baj?”
„Azt hiszem, az öreg báró úr” – fogja magyarázni győzedelmesen a kis szöszi szobalány, és kék szeme meg fog villanni a fehér bóbita alatt, de én ennek akkor még nem fogok különösebb jelentőséget tulajdonítani.
„Nahát – fog kíváncsiskodni Orsolya néni –, mit akarhat vajon?”
„Hamarosan minden kiderül – fog hátradőlni a doktor –, addig legalább nyugodtan szivarozhatunk, fiatal barátom” – fordul majd felém, és kedvesen fogja kínálni monogrammos ezüst cigarettatárcáját, rajta a stilizált cirkalmas A betűvel. Fruzsina ki fog sétálni a szobából. A bóbitás szobalány Rezső trénörökös képével díszített findzsákban fogja föltálalni a kávét.
„De hát mit akarhat a báró az én Fruzsinkámtól?” – töpreng elképedve Orsolya néni, és felállva rendezni fogja a tányérokat, állával, tekintetével igazgatva a szobalányt.
„És megérkeztek végül a Hotel Floridába?” – fogja kérdezni kíváncsian a doktor? – „Milyen volt a Hotel Florida?”
Mire Orsolya néni fog méltatlankodni.
„Arról volt szó – lesz türelmetlen a hangja –, hogy szünetet tartunk addig, ameddig Fruzsinka telefonozik.”
„Természetesen” – fogok én pöfékelni, ahogy az egy világutazóhoz illik, de azért el fogok bizonytalanodni egy kicsit. Fogalmam sem lesz róla, mit tehetek, ha a megkergült öreg báró valami lehetetlen ürüggyel esetleg el akarja hívni egy előre be nem tervezett találkára Fruzsinát? Nem fogom tudni, milyen lesz a befolyásom, s egyáltalán lesznek-e majd érveim itthon tartani a lányt? Lesz-e erőm kiszakítani régi életéből?
Amikor kissé kipirulva és láthatóan idegesen vissza fog érkezni, a lesben álló szobalány kihívóan fogja eléje tenni a kávét.
„Nem kérek” – fog tiltakozni bágyadtan Fruzsina. – „Este soha nem feketézek.”
„Csak éberebb lesz a kisasszony!” – fogja megjegyezni a szobacicus, legalábbis kétértelműén, mint aki tud vagy sejt valamit. – „De legalább nem lesz álmos.”
Meg fog döbbenteni a szemtelen megjegyzés, és az nem kevésbé, hogy láthatólag csak nekem fog feltűnni, Orsi néni, Fruzsina és az öreg ügyet sem vetnek rá.
Döntök akkor, s felállva elnézésüket kérve meg fogom kérni Fruzsinát, kísérjen ki a levegőre.
Engedelmesen fog mellém lépni, karon fog, az ajtóból visszanézve még látni fogom őket: a fehér hajú Orsi néni épp egy hanglemezt fog feltenni a gramofonra, s az öreg orvos elmélyülten fog pöfékelni, a szobacicus pedig az ajtó mellett állva, kissé kényszeredetten fogja kitárni az üveges szárnyas ajtót. Áthaladva egy terem nagyságú, rendeltetéséből ítélve talán nappali szobán, ki fogunk jutni az üveges verandára, és onnan az udvarra.
Fruzsina szomorú arca fog előttem lebegni, miközben egyre önmagamat fogom látni, félbehagyott történetem színterén, a Florida Hotelban, s újra elkedvetlenedem.
Igen, így lesz!
Állni fogunk egymás mellett, a fehér és lila orgonabokrok alatt, és Fruzsina szomorú, szív alakú arca ott fog imbolyogni előttem a hol volt, hol nem volt Florida Hotel halljában, a kinti masszív sötétség utáni szemsértő, jupiterlámpák és reflektorok, falitükrök sokszorozta fényében, miközben valami fülsértő zúgás is hallatszik, és máris félig felöltözött, sikoltozó nők rohannak lefelé a márványlépcsőkön, egy kis dundi szőke (olyan, mint a szemtelen március) megcsúszik az utolsó lépcsőfokon, s miközben kezével kétségbeesetten kalimpálva próbálja visszanyerni kényes egyensúlyát, fekete kombinéjának pántja lecsúszik a vállán, kibuggyan rózsaszínű, labda nagyságú melle, és hosszú pillanatokra eltakarja előlem Fruzsina kerekre táguló, mégiscsak zöldes szemét. – „Igen – állapítom meg rezignáltán –, mégiscsak olyan, mint Barcelona mellett a tenger, hol kék, hol zöld, a két szín tébolyodottan egymásba játszik, lehetetlen elkülöníteni őket” –, de a kicsi nő idegesen tépve le magáról kombinéját, sikoltozva s immár meztelenül rohan tovább, mögötte idősebb, félig felöltözött, kövér, cilinderes úr bukdácsol, kezében egy férfi télikabáttal; a szemek megnőnek, a tükörből is Fruzsina figyel, az ő arcát látom mindenütt; a közeli becsapódásoktól megremeg a hotel; a szőke lány rekedten sikoltozva, tébolyodottan rohangál körbe, a kijáratot keresi, mögötte a cilinderes, kövér úr a kabáttal, a tükörlabirintusban céltalanul, a kijáratot nem lelve forognak, s amikor a lány kimerülten hátra tántorodva megáll, s a férfi végre utolérve vállára teríti a hosszú, földet seprő télikabátot, elegáns, vakító mosolyú pilóta áll meg előttük, és simára fésült Második Edward- (bélyegekről jól ismert) frizuráját megigazítva, kissé hanyag eleganciával, derékból meghajolva nyújt oda nekik egy győzedelmesen aranyló grape fruitot.
– „Voulez vous une pamplemousse, Madame?”
A szálloda újra és újra megremeg, repedések jelennek meg a tükrökön, por hull megállíthatatlanul, betakar mindent, csak Fruzsina arca és a néma számonkérés lebeg eltűntethetetlenül a levegőben, találat éri közben a hotel melegvíztartályait is, a gőzben elmosódik és borzalmasan eltorzul minden, bepárásodnak a tükrök, beléjük vesznek a menekülők, az egyre megátalkodottabban hulló porban, ebben a rémes vakolatesőben újabb és újabb robbanások zaja hallatszik, jobbról és balról, közelről és távolról, mindenünnen; „élni akarok!” – kiabálja rekedten egy seprűsovány, fekete barkós, frakkját meztelen felsőtestén viselő férfi, mire a gáláns francia megértően nyújt feléje is egy sárga, túlérett, hatalmas grape fruitot. „Egye csak meg, uracskám – biztatja –, jót fog tenni”, és én hiába hunyom le iszonyodva a szemem, Fruzsina arca szemhéjaim alá is befurakodik, bennem van, legyőzhetetlen, kiiktathatatlan; látom még a kis tökmagokat formázó poloskákat a falon, a tükrökön, a gőzben izzadó arcokon, a lábak között előrearaszoló svábbogarak légióit is undorodva fedezem fel, legszíveseben kirohannék az utcára, de nem tudom, ebben a porban és gőzben hol a kijárat? tükrök közé vesz minden. Fruzsina zöldes szemében fogalmazódó kérdések, szembogarából egy tőr mered a szívemnek, s nem tudom immár kikerülni, lehet, nem is akarom, finita, suttogja a francia pilóta, és utolsó grape fruitját, mint egy kugligolyót gurítja el a menekülő lábak között, aztán az előtte férfikabátban didergő szőke nőnek nyújtva karját – a cilinderes férfi elkallódott valamerre, sehol nem látom – vezetni kezdi a tükrök felé, majd váratlanul kezd sírni, és a semmit nem értő nőről lefejtve a férfikabátot, a ruganyos labdamellek közé rejti az arcát, belefúrja a fejét, mintha el akarna bújni, válla rázkódik, ne itt, suttogja mintegy álomból ocsúdva a nő, de egy újabb gőzhullám őket is eltakarja szemem elől, már csak Fruzsina szív alakú arcát látom, győzedelmesen iktat ki és takar el mindent, betölti látómezőmet.
„Miért hívtál ki?” – fog elérni hozzám a sötét udvaron Fruzsina zengő althangja. – „Gyanús is lehet, nem gondolod?” Kábulatomból lassan ocsúdva fogom megmagyarázni neki, hogy meg kellett szusszannom, egyszerűen nem bírtam tovább, de amikor kinyújtom a kezem hogy megsimogassam az arcát, amelyik úgyis bennem van már mindörökre, mint egy hajnali számonkérés, villámgyorsan fog elhúzódni.
Mozdulata meg fog lepni majd, és kétségtelenül el fog kedvetleníteni.
Kérdőn mered rám, és én nem fogom tudni, hol is kezdjem majd el, hogy megértsen, de ha ezt nem lehet, legalább ne értsen félre.
Fel fogok nézni a csillagokkal kivert bársonypuha égre, beszíva a jázminbokrok és orgonabokrok végre azonosított, győzedelmesen keveredő illatát, s megkeresve gyermekkori kedves csillagképemet, a Nagymedvét, elkezdem majd.
Őszintén el fogom mondani néhány keresetlen szóval, hogy ki vagyok, és mit is akarok.
Természetesen arra is ki fogok térni, hogy mit is akarok tőle.
Döbbenten fog bámulni majd, meg fog tapogatni, mint aki nem mer hinni a szemének. Le fogom csatolni Nec USA márkájú digitális órámat, és szótlanul nyújtom feléje, álmélkodva fogja nézni, s mindegyre a füléhez tartja majd, hiába fogom ernyedten magyarázni, hogy ez nem ketyeg, ez elemmel megy, van stopperje is, ezen mérem ki majd büszkén, hogy mennyi ideje vagyunk kint, immár hét teljes perce, fogom azonnal ellenőrizni, s erre ő, mint aki álomból riad fel, el-elcsukló hangon fog megkérni, hogy haladéktalanul függesszük fel a beszélgetésünket, s mielőtt Orsi néni és a doki, meg az a kis képmutató országúti Mária a fehér bóbitájában rosszra gondolhatnának, térjünk vissza az ebédlőbe.
Így lesz.
A kékesen gomolygó szivarfüstben fogok üldögélni megbékélt arccal, és hallgatni fogják Strauss leállíthatatlan és megunhatatlan Kék Duna keringőjét.
„Egy kávét, fiatalúr” – fog odasimulni hozzám egy pillanatra a kis hamis szobacicus. – „Egy kávé talán jót fog tenni most.”
„Forró legyen – fogom rikoltani –, mint a babám szíve.”
Orsi néni felriadva, figyelmesen néz majd rám, és mosolyogni fog.
„No, elé a farbával, öcsémuram” – fordul majd felém a doki is, ez a mahomet ember, s viharvert arcából hamiskásan csillan rám tiszta kék szeme. Nem is fogja titkolni türelmetlenségét és kíváncsiságát – „No, milyen volt az a vacsora a Florida Hotelben? Kíváncsian várjuk az élménybeszámolót!”
A szobalány is ebben a pillanatban jelenik meg az ajtóban, éneklő léptekkel fog közeledni majd, kezében a forró feketével teli, párolgó findzsán görcsösen összerándul Rezső trénörökös snájdig úri arca.
Kortyolni fogok a kávémból. Ebben a pillanatban fog leállni a lemez is, s én újrakezdhetem.
Igen, így lesz majd. Újra meg fogom jeleníteni előttük a bombázott Madrid ott és akkor kétségtelenül földi paradicsomát, a Florida Hotelt, ahol a külföldiek gyülekeztek a szenzációra, mint legyek a döghúsra, összegyűlő siserehad, pletykafészek filmesek és a világ minden tájáról idecsődülő sajtótudósítók, s ilyen helyen mindig fölös számban jelen levő kalandéhes kékharisnyák. Igen, ez a meghatározatlan, képlékeny náció élte Floridában a maga, a kívülállók számára mindenesetre nehezen érthető, majdnem érthetetlen, a mindenkori nyárspolgárok számára kihívó, dacos ellenkezésüket kiváltó, szabad és független, a polgárok szent borzadályaiból nyílt és kérlelhetetlen proletár őszinteséggel gúnyt űző, harsány életét. A Florida Hotel gyülevész hadának az igazságot szavakra bízó és a történelmet telexgépek névtelen Tacitusaiként újra meg újrafogalmazó sajtóhiénáinak s a valóságot sunyi kameráikkal megörökíteni vágyó filmeseink koronázatlan királya épp a mi jótevőnk és jövendő házigazdánk volt, a szálas és szakállas amerikai, aki beletúrva borzas üstökébe, mint bűvész kalapjából a nyulat, úgy varázsolt minket elő, úgy is természetesen, mint halaszthatatlanul a világlapok első oldalára kívánkozó szenzációt.
Noha már éjjel volt, amikor megérkeztünk, mindenki ott tolongott a hallban és a vendéglő hatalmas termében.
A zenekar tust húz, azonnal elsodorják a tétován ide-oda nézelődő lányokat, jótékony, szolgálatkész és friss húsra áhítozó operatőrök és tudósítók ragadják magukkal őket, mindent, így természetesen kilétüket is igazoló és szabad mozgásukat biztosító iratokat is ígérve nekik reggelre, amikor egy új nap kezdődik, a szabad Spanyolország egy új napja. Tűnődve nézek utánuk, velük nem is találkozom majd többé, ki tudja, ki tudhatja, hová sodorja e két törékeny, árva katalán virágszálat a tébolyító déli szél, amely kiszikkasztja szánkat s szívünkben a reményt, port fúj a szemünkbe, hogy legalább amíg dörzsöljük, láthassuk a köztársasági buzgó szónokok által beígért boldog jövendőt, a megvalósuló utópiát, ami még nem volt, ezért nem is hasonlítható semmihez, ami viszont eddig volt, és amiből már mindenkinek elege van. Ezüstfogú néhai sofőröm Thomasszal és egy láda sörrel tűnik el valamerre az alagsorban, a déli szél bizonnyal elszédíti majd őket is, őrjöngő árváit a tébolyodott hispán történelemnek, lehet, hogy golyó képében jön el majd értük a megváltó halál, de az is lehet, a házasság révébe evezve vöröslő arccal verik majd a blattot, minden vasárnap délután még ötven esztendeig, amíg meg nem látogatja őket a kihívóan mosolygó Embólia kisasszony, s lábalt szétvetve, nem telepszik rájuk az utolsó ágyon, s közben persze a megereszkedett mellű, reménytelenül elhízó feleségük kitaposott papucsában, vakarózva jön-megy körülöttük, a gyermekeket csitítva: ne ordítozzanak, elijesztik apjuk mellől az amúgy is kiszámíthatatlan és szeszélyes fortunát...
Az amerikai nő belém karol, és lépéseinket összeigazítva odasétálunk a bárhoz, gint iszunk, talpas pohárból, kis kövér frakkos férfiú sodródik mellénk, miközben mi, mint eljövendő méltó ellenfelek, csillogó szemmel, mélán méregetjük egymást.
„Maga tényleg magyar?” – kérdezi selypegve a férfiú, és megigazítja csokornyakkendőjét. Most egészen olyan, mint egy temetésrendező. – „Mi újság Pesten?”
„Nem tudom. Én erdélyi vagyok” – mondom neki, rámosolyogva az amerikai nőre.
A frakkos vendégnek felragyog a szeme. – „Drakula” – vigyorog boldogan. – „Drakula...”
Az amerikai nő nevet, és továbbvonszol. „Kopjon le – mondja megvetően a kis köpcösnek, aki tolakodó vigyorral követ –, az elvtárs nem ad interjút, s ha nyilatkozik is itten ma valakinek, az én leszek!”
„Ne legyen önző, Martha” – selypít a kis köpcös. – „Megveri az isten, ne legyen önző!” – de mérhetetlenül ostoba arca menthetetlenül lemarad.
„Vannak itt érdekes emberek is azért – súgja biztatóan a nő –, nem éhes?”
„Nem” – legyintek... – „Inkább még innék valamit.”
Újra odasodródunk a bárhoz, újabb gineket rendelünk, a konyha lengőajtajában ebben a pillanatban jelenik meg az amerikai jótevőnk összetéveszthetetlen, juhart formázó, hatalmas alakja.
„Tálalva van” – kiáltja. – „Hol bujkáltok?”
Sóhajtva fogok felpillantani, mind a négyen figyelmesen néznek rám, egyelőre még nincs, nem is lehet semmi baj. A vacsorán, mint lényegtelen epizódon, amúgy is hamar túl fogok jutni, akárcsak az éttermi széteső, öszszefüggéstelen beszélgetéseken, hogy minél részletezőbben és teljesebben jeleníthessem meg majd azt a diskurzust, amelyre az amerikai (Marthával közösen bérelt) lakosztályának társalgójában fog sor kerülni.
Nincsenek sokan, de nem is nagyon tudnék bárkire is figyelni, hiszen híres házigazdánk szeszélyes, önző, ellenvéleményekre láthatólag rá se hederítő személyisége teljes érdeklődésével fordul felém, és alaposan kikérdez majd. Nagyon szeretné ő is tudni: ki vagyok és mit akarok? „Úgy látszik – fogok itt ártatlanul Fruzsinára pillantani –, hogy szerény személyem ilyen és ehhez hasonló kérdéseket hív elő mindazokból, akikkel mostanában valamiképpen kénytelen vagyok kapcsolatba kerülni.”
„Hát – fogok sóhajtani majd, és színpadiasan tárom szót a kezem –, mit is tehetnék, elkezdem mesélni neki az életemet.” Egy másik amerikai is mellénk sodródik, s itt van az engem továbbra is élénk érdeklődéssel figyelő Martha is. – „Nem tudom, mit is lehet egy ilyen kérdésre válaszolni. Egy nagy magyarköltő valami ilyesmit írt, vagyok mint minden ember, fenség, észak fok, titok, idegenség, lidérces messze fény...”
„Egyszerűen” – sóhajt az amerikai, és hatalmas ujjal közt szinte összeroppan a vékony cigaretta. – „Arra lennék kíváncsi, és gondolom, nemcsak én, hogy miért jöttél te pontosan ide, ebbe a spanyol pokolba, édes magyar testvérem? Ezt nem értjük! Hiszen vélhetőleg te is tudod, a világ nagy, és mehettél volna ennyi erővel, s amíg állítólagos örökségedből futja, máshová is.”
„Te is mehettél volna Kenyába, oroszlánvadászatra – vonok vállat –, de itt vagy mégis...”
„Igen, és te is itt vagy, de azt nem tudom, hogy te miért?” – fújtat az amerikai dühösen.
„Mi van, fiam – vigyorog a másik amerikai is –, felcsaptál nyomozónak? Nem áll jól neked...”
„Fenét, csak érdeklődöm, mert nincsen igaza Marthának, ez a fiú mégsem egy széplelkű intellektüel utazó, ahogy Martha fogalmazott az előbb, felcsigázták az események, és eljött, hogy itt közöttünk lihegjen ő is a forradalom érdekében...”
„Illetőleg velünk együtt a spanyolok között” – helyesbít szigorúan a másik amerikai. – „De nem értem, miért nem fogadod el a Martha kissé ironikus, de – pillant gyorsan rám – minden bizonnyal a valóságnak megfelelő véleményét.”
„Mert az irónia eltávolít az igazságtól” – iszik egy kortyot az amerikai. – „S azért ez nem ilyen egyszerű...”
„Állj, vándor – von vállat a másik (magas, testes ember, ősz szemöldöke pamacsként borul szürke szemére) –, a valóság azért mégsem a tied, nem a te kizárólagos birodalmad, és nem is a te – egyelőre még sajnos mozgalmas életed miatt befejezetlen – regényed. Következésképp nem is alakíthatod kedved szerint. Ez a fiú pedig nem a te regényed hőse, nem is a ti tulajdonotok, nem a ti elképzeléseitek testet öltött alakja, ne sajátítsátok ki őt.”
„Hagyjuk inkább őt magát beszélni” – avatkozik be szikrázó szemmel Martha. – „Nincsen neki védőügyvédre szüksége, ha szavainak hinni lehet, ő maga is ügyvéd!”
Elhallgatnak, rám néznek.
„Én a Zöldfok-szigetekre indultam el” – sóhajtok. – „Miután öcsém beállott késdobálónak nagyapánk, a világhírű Ödön von Boticselli illuzionista és bűvész épp felénk, Kelet-Európában turnézó cirkuszába, és én már untam otthon apánk zsörtölődését és anyánk sopánkodását, s örökségem is égette a zsebem...”
„De hát egy európai utazás, egy hajókázás az óceánon sokba kerül – mosolyodik el az őszes szemöldökű amerikai, és összerezzenve ismeri be, már ő is nyomozni kezd, íme, a környezet áldatlan hatása, azért mégis megkérdi –, honnan volt nekem mindehhez anyagi fedezetem?”
Ránézek, és nyugodtan fejtem ki, hogy a pénzt nyilván világhírű nagyapámtól kaptam, amikor húszéves múltam, kézhez vehettem örökségemet. Előzőleg természetesen engem is hívott a cirkuszához, de nekem valahogy nem volt kedvem. Úgy éreztem, nem azért bifláztam a római jogot hosszú esztendőkig, hogy egy cirkuszi porondon ejtsem ámulatba a cselédeket a karzaton, s az úri közönséget a páholyokban. így kezdődött!
„Szép kezdet” – kacag a szakállas amerikai.
„Igen, nekivágtam a világnak” – bólintok hálásan. – „Először Bécsben bolyongtam, majd átruccantam Olaszországba. Velence, Firenze, Nápoly, Róma; hajóval Jutottam el Barcelonába, megejtett az ősi város varázsa, és itt jöttem rá arra is, hogy ráérek még a Zöldfok-szigetekre utazni, a hajókázás még várhat, most. itt van dolgom!”
„Mégis, miféle dolga?” – érdeklődik sima gúnnyal az ősz szemöldökű amerikai.
Elmesélem nekik, hogy a Muralla del Mar promenádján bolyongva hirtelen jöttem rá, hogy nekem igenis közöm van ezekhez a derűs, vidám boldog spanyolokhoz. Fogaskerekűvel jutottam fel a Tibidabóra, egy délutánon, talán tíz napja, és a kilátóból nézve ezt a csodálatos, színpadszerű várost, rádöbbentem, hogy hiányérzeten], lám, mégiscsak szűnőben, depresszióm máris elmúlt. Nem, magyarázom nekik csüggedtebben, mert úgy látom, hogy prakticista észjárásukkal képtelenek felfogni szavaim értelmét, nem értenek meg, más nyelven beszélünk, nem, én valóban nem vagyok forradalmár, félek az elszabaduló ösztönöktől, irtózom a zabolázhatatlan tömegtől, de az, ami ma Spanyolországban történik, igenis érdekel! és meggyőződésem, hogy fontos, nagyon fontos.
„És egyáltalán nem véletlen – mondom –, hogy az önök által, úgy érzem, indokolatlan és fensőbbséges gúnnyal emlegetett európai társasutas értelmiségiek mind itt vannak. igen, ami ma itt történik, a népfrontpolitika egy szép, megvalósulni látszó utópia, és talán-talán megszűntetheti a baloldali melankóliát is, amely lesben álló érzés mételyezi ezen militáns és szájtépő entellektüelek lelkét. Aminthogy az sem véletlen – pillantok rájuk közönyösen –, hogy ti is itt vagytok, a szenzáció bálványai, a hírek megszállottjai...”
A lány nevet.
„Jól beszélsz, magyar jóbarát – ölel magához az amerikai –, holnap kiviszlek magammal »lesre«...”
De engem már nem lehet megállítani.
Hirtelen lesz kedvem a vallomáshoz.
Nem tudom, mi volt ez, már akkor sem értettem magam, csak beszéltem, beszéltem, beszéltem...
Közben, ahogy részletezni fogom előttük mit/miket is mondottam a három amerikainak, mindegyre rápillantok majd a Fruzsina állhatatosan rám figyelő szív alakú arcára, de a szemébe nem merek nézni, félni fogok attól, hogy összezavarodom, elveszítem a fonalat. Szórakozottan, zavarom leplezve meredek magam elé, inni fogok egy korty bort – a fanyar küküllőmenti leányka érezhetően megnyugtat –, s hirtelen mintegy kívülről látom mindkét színhelyen magam: itt ülök 1938. május tizenegyedikén este egy erdélyi ebédlőben, és ott szónokolok 1937 áprilisában a Florida Hotel egy emeleti szobájában, három amerikainak.
Mindebben természetesen lesz valami borzongatóan képtelen is.
Egyre inkább nyugtalanítani fog – mintegy visszatérő érzésként, hogy valami mellett megint gyanútlanul vagy naivan, felületesen avagy nagyképűen siklok el. Hogy valamit megint elfelejtek. Hogy valami megint pótolhatatlanul elmarad.
„Szegények voltunk gyermekkoromban, apám kovácsként tevékenykedett egy faluban, de vöröskatona múltja miatt eleve gyanús személyként tartották nyilván, állandóan jelentkeznie kellett az őrsön, engedély nélkül el sem hagyhatta a falut. Nagyapám, a világhírű illuzionista és bűvész, akiről már volt alkalmam említést tenni, valahol a világban turnézott, egész élete egyetlen befejezetlen turné volt, egyetlen elnyúló vendégjáték, sokáig nem is adott hírt magáról, azt sem tudtuk, él-e, hal-e?”
Sóhajtok, és a nyugtalanságról fogok beszélni, kamasz és ifjúkorom megfogalmazhatatlan hiányérzetéről.
Közben kívülről is látom magam.
Gesztikulálok, hadrikálok, felesleges részletekben veszek el, megtorpanok egy-egy számukra érthetetlennek tűnő jelenetnél, megpróbálom felvázolni a fokozatosan balkanizálódó kelet-európai létezés ellentmondásait.
Ugyanakkor MINDEZT felelevenítve és visszaidézve szomorúan és elesetten üldögélek az ebédlőben.
Igen. Így lesz!
Újra rá fogok gyújtani, és az éjszakai beszélgetés idézését félbehagyva – igen, utána az amerikaiak is apró, látszólag jelentéktelen, csak számukra fontossággal bíró eseteket és epizódokat meséltek az életükből, nyíltságomat nyíltsággal viszonzandó, igen! –, rátérek ama bizonyos, végül is természetesen mégiscsak megvalósuló lesre, amit szakállas amerikai jótevőm már az első éjszaka beígért. Persze, ezt a rejtelmes utazást is megelőzte egy és más. Keveset aludhattam akkor éjjel, furcsa álmom volt, egy torony tetején feküdtem, kitárva testem a napnak, mellettem Martha, az amerikai lány, szakállas barátom szeretője feküdt, ugyancsak ruhátlanul, s ahogy felemeltem a fejem, észrevettem, hogy a torony messzire benn van a tengerben, körös-körül ház nagyságú hullámok hintáztatták kétségbeesett pillantásunk, és távolabb, egy húszemeletes félig kész épületre láttam, és amikor az ijedt Martha álomittas hangon hívott magához, ha így alakult, suttogta, már úgyis mindegy, hirtelen morajlás hallatszott, és a szomszéd hatalmas épület, mint egy kártyavár, összedőlt, bele a falánk habokba, óriási robbanás zaja remegtette meg a levegőt, felriadtam, s a lepedőt magam köré csavarva, elesetten tébláboltam a szoba közepén.
Hamarosan kivágódott a másik ajtó is, és megjelent az amerikai, az ugyancsak hiányos öltözetű Marthát ölelve, aki álomittas hangon mondott valamit, talán azt, hogy le kellene menni szétnézni, s hangja váratlanul idézte föl bennem álmom apró részleteit.
Elpirulva fordultam félre.
„Légitámadás” – mondta kurtán az amerikai. Hiába próbálta felcsavarni a villanyt, továbbra is sötétben maradtunk, ezért a nő retiküljéből előkotorta apró villanylámpáját, és libasorban, egymás nyomába lépve tódultunk ki a folyosóra, mindenütt félmeztelen, sikoltozó nőkbe botlottunk, a hallba vezető lépcső mellett egy magas, pilótaegyenruhás férfi állott, és az előtte elrohanó nőknek derékból meghajolva, szertartásosan nyújtott át egy-egy aranyló grape fruitot; később valahogy mégiscsak kivilágosodott a nagy terem, persze, nem volt állandó erősségű a fényforrás, időnként minden ok nélkül pislákolni kezdtek a lámpák, és az még kísértetiesebbé tette a hangulatot, a falakról egyhangúan hullott a por, a becsapódások iszonyú zajai közeledtek-távolodtak, a tükrök megrepedtek, a szálloda épülete is megmegremegett, aztán hatalmas dörrenés rázott meg mindent, és fehéres, fullasztó gőz öntötte el a folyosókat és a hallt, találat érhette a kazánt.
Iszonyú volt.
Később az amerikaival kióvatoskodtunk az utcára, és az első, akibe botlottunk, egy halott volt, egyáltalán nem látszott az arca, nem is volt már arca, a bomba elvitte az arcát.
Már nem is feküdtünk vissza, ide-oda botorkáltunk a félhomályos folyosókon, ittunk egy méregerős kávét, a Florida igazgatója készítette hajnalban, s ahogy világosodni kezdett, az amerikai felrázva a mélyen alvó Marthát, aki időközben megunt bennünket, és lefeküdt aludni, lementünk a szálloda elé, a bombatölcsérekkel lyukas utcára, ahol a hűséges Thomas kialvatlanul, a hűvös szélben dideregve, de rendületlenül várt ránk. Elmesélte, hogy épp az előbb hoztak egy több sebből vérző asszonyt. Nem meszsze a hotel bejáratától egy becsapódás nyomán keletkező hatalmas lyukat láthattunk a járdán is, mellette több letakart arcú tetem hevert, őket még nem szállították el.
Egymásra pillantottunk, dideregtünk.
Amerikai barátom egyfolytában és kiapadatlan energiával, határtalan képzelőerővel variálva az általam amúgy is csak félig értett szólásokat, káromkodott, szidta a fasisztákat.
Az őrjáratok háromszor is igazoltattak, de öt megismerve a tisztek elmosolyodtak, szalutáltak, sok szerencsét kívánva nekünk a filmünkhöz. Mindenki tudott már a filmről. Egy külvárosi szálló előtt álltunk meg, s vettük fel a középtermetű, mozgékony operatőrt, kameráját úgy fogta a kezében, mint katonák a fegyverüket.
Az amerikai üdvrivalgások közepette ölelte széles mellére, sokáig veregették egymás hátát, majd mint magyar forradalmár testvérét mutatott be neki, s külön felhívta a figyelmet arra, hogy az enyéimmel az övéi együtt harcoltak tizenkilencben.
„Aha” – nézett rám az operatőr, és megrebbent kék szeme. – „Maga Petőfi örököse.”
„Úgy is lehet mondani” – nevettem, mert újra megrebbent a szeme, és én óvatlanul azt hittem, kacsint, csak később jöttem rá, hogy valami tikje lehetett szegénynek, vagy az idegesség, izgalom okozhatta. Amikor már összebarátkoztunk – akkoriban mindent felfokozva, állandó izgalmi állapotban, Martha kifejezése szerint „felpörgetve” éltünk meg, az amerikai szerint felcsigáztak az események! –, őszintén, s eléggé kíméletlenül neki is szegeztem a kérést... Komoran meredt rám, de nem tért ki. „A verésektől van” – magyarázta lassan. Még komorabb lett, amikor én elképedve kérdeztem meg, hát mégis hány éves, mikor, hol, kik verték? „Hogy jön ez ide?” – vigyorgott kényszeredetten. „Miért? Nem tudtam, hogy a cári börtönökben egykor gyerekeket is vertek!” – makogtam, mire ő ugyanolyan színtelen hangon kérdezett vissza, de ki mondta nekem azt, hogy példának okáért őt a cári börtönben verték? Szomorúan nézett rám, a szemhéja pedig úgy rebegett, mint egy propeller.
Elfordultam.
Nem értettem akkor még semmit, kérdezősködni meg nem mertem.
Reggel északnyugati irányba tartva hagytuk el Madridot, ezt a felejthetetlen várost. Borús volt az idő, szemerkélt az eső, az amerikainak ez se tetszett, itt mindig esik, a kurva anyjukba, morgott, soha nem áll el a spanyol lovagok átokverte esője. Ránk küldték az állatok, hogy ázzunk!...
„De Kaliforniában például süt a nap” – jegyezte meg a kelleténél epésebben az operatőr.
Martha csilingelőn kezdett nevetni.
„Ő nem is érti – tárta szét a karját az orosz, felemelkedve az autóban –, hogy az ő nagy amerikai testvérét mi tartja még itt, az elboruló nyomorúságban, az esőben, a nélkülözésekben, amikor mondjuk Miami strandján ölelkezhetne egy selyemharisnya-reklámra illően hosszú combú, darázsderekú amerikai szépséggel?”
„Pofa súlyba!” – dörrent rá az amerikai, és egy nagy döccenő után egymásnak estünk a kocsiban. Ahogy kitekintettem az ablakon, láttam, hogy már újra hegyek, de legalábbis dombok között járunk.
„A Casa de Campón túl támadnak a nemzetiek” – magyarázta Thomas flegmatikusan a kormány mellől. – „Amíg szét nem szórjuk őket a szélrózsa minden irányába...”
Percek múlva a régi királyi vadászlak mellett fékezett. Egymás nyomában ugráltunk ki a kocsiból, de a kedvesen bólogató és csendesen zúgó, lombjaikban a szelet elrejtő, majd megint előeresztő hársfák közül nem láthattuk, hogy honnan és kik lőnek, csak a dörejeket, morajlásokat hallottuk.
„Túl alacsonyan vagyunk” – legyintett az operatőr, és futva indult el.
Mi utána.
A golyók tépázta hatalmas hársfák között, a szemerkélő esőben izgatottan és lihegve, de aránylag hamar felérkeztünk az erdő keleti részén emelkedő kisebb magaslatra.
Hatalmas fa tövében állapodtunk meg, az eső is elállt, a fátyolfelhők mögül nem várt ajándékként bukkant elő a napkorong, és az élesedő fényben, mint egy panoráma tárult fel előttünk a csata.
Már amit beláthattunk belőle.
A gyalogosok egy vonalban araszolva közeledtek a szemközti hegyoldalon kanyargó lövészárok felé, fölöttük a köztársaság repülői keringtek, mint zsákmányt kereső ülűk, a tisztuló levegőben biztatóan villantak meg szárnyaik.
Láthattuk, amint egy lomhán és a többi kisebb, kecsesebb géphez viszonyítva lassan repülő bombázógép hasáról leválnak a bombák, és imbolyogva közelednek a föld felé. A robbanások megremegtették a mi hársfánkat is, hatalmas porfelleg takart el mindent, s mint dühös darazsak kezdtek sziszegni körülöttünk az orvlövészek golyói.
„A napsütés az oka” – magyarázta komoran az orosz, óvatosan letakarva a kamerát sapkájával. – „Rásüt erre a nyavalyásra – babusgatta a kameráját –, ez felvillan, s ők azonnal ide is pörkölnek, így megy ez.”
Óvatosan húzódtunk vissza a dombról, futólépésben értük el az elhagyott erdőt. A Paseo Rosalesra néző bérházak között bolyongva végül is találtunk egy romos épületet. Az egyik, ötödik emeleti lakás épen maradt szobájának ablakába állítottuk fel a kamerát. Innen teljes szélességében beláthattuk a völgyet. Thomas valahonnan egy mellékhelyiségből rongyokkal tért vissza, úgy-ahogy álcáztuk a gépet. Mi mögöttük helyezkedtünk el a szoba közepén, s így a másik ablakon is kiláthattunk. Az amerikai nekem is ideadta régi, első világháborús katonai távcsövét. A tankok, ezek az apró barna bogarak megveszekedetten nyüzsögtek a fák között, parányi csövükből sárgásvörös lángok emelkedtek ki, a mögöttük feltűnő ólomkatonák hason kúsztak, felugorva futottak néhány métert, majd ismét a földre vetették magukat. Aztán megint elölről. Azt is megfigyelhettem persze, hogy korántsem kelt fel mindenik.
A távcső kíméletlenül közel hozta mindezt, egy nagy termetű, szőke katonát különösen hosszan elnézegettem, szája szélén vércsík jelent meg, feje oldalra bukott, szeme félig nyitva volt, mintha kissé rosszallóan nézett volna vissza rám.
Borzongtam.
Láttam egy féloldalra dőlő, lassan menthetetlenül kiégő tankot is, egy fekete egyenruhás katona fejjel előre lógott ki a még lobogó lángok közül, a megsérült toronyból, sárgás, véres, maszatos arca különösen riasztott, s tudtam, ahogy kihunynak a lángok, ezt a sokat próbált, szomorú arcot is birtokukba veszik a legyek
Egy tisztet is figyeltem, kitátotta a száját, többször egymás után, láthattam villogó aranyfogait is, arca furán kivörösödött, bizonyára túlságosan is emelt hangon osztogatta parancsait elfásult, kissé bamba alárendeltjeinek.
Aztán az amerikai visszakérte a távcsövet, egy darabig figyelmesen nézelődött, majd rágyújtott.
Ő utálja a háborút, magyarázta egykedvűen. Neki az olasz fronton lett elege mindenből. Mert mi a háború? – kérdezte kissé patetikusan.
„Na vajon?” – kérdezte gúnyosan az orosz, anélkül, hogy felénk fordult volna, anélkül, hogy elvált volna kamerájától, amellyel az elmúlt percekben már-már összenőtt.
„Öldöklés” – káromkodott Thomas, tőle szokatlan indulattal. – „Vér, mocsok, könny és halál.”
„Aki már lőtt emberre – meditált az amerikai –, az tudja, hogy miről beszélek. Valahol a világban felnő egy ember, él, leissza magát néhanap, boldog, boldogtalan, nőkkel ölelkezik, autót vezet, boxmeccsekre jár, aztán bevonul, a sors szeszélye folytán pontosan veled kerül szembe, s rád lő, mert mit is tehetne mást, ez a parancs, és te vagy az ellenfele, és te is rálősz, ugyanezen okból, mert mi a nyavalyát tehetnél, a parancsot nem tagadhatod meg, háború van, s tegyük fel, pontosabban célzol, mint ő, nagyobb a szakmai gyakorlatod, kevésbé remeg a kezed, mit tudom én, és neki a következő pillanatban vége. Ennyi az ember élete?! Hát el lehet ezt fogadni?”
„Maga érzelgős, mesterem” – vigyorgott az orosz, s egy pillanatra megfordulva ránk mered. – „Méltó a saját hőseihez.”
„Maga ehhez nem ért” – legyintett dühösen az amerikai. – „Maguk, oroszok, mint keleti faj, barbárok. Ha kell, ha nem, ölnek, aztán leborulnak, imádkoznak, isznak egy kis vodkát, és minden el van intézve. Nem véletlen, hogy a maguk Sztálinjának Rettenetes Iván és Nagy Péter a példaképe...”
„Most már értem – motyogta megátalkodottan az operatőr –, hogy miért vonzódik maga a spanyolokhoz. A machizmo vonzza, hadnagyom, ez az érzelgősségig buta és brutális magamutogatás. A férfiasság... Átlátok, igen, átlátok magán, mint a Mária-üvegen.”
Itt átmenetileg és hirtelen fejezték be, a lépcsőkön ugyanis csizmák dobogtak, spanyol kiáltások harsantak fel. Thomas komótosan szedte elő az iratainkat.
„Siessen egy kissé, bátyuska – fintorgott az orosz –, valamelyik buzgó forradalmár még ellenséget fedez fel bennünk. Hát hogyisne, egy amerikai, egy magyar, egy orosz. Szép kis csapat vagyunk.”
„Fel a kezekkel!” – robbant be lövésre kész géppisztollyal a szoba ajtaján egy tiszt, és Thomas hiába lépett eléje, s kezdett hosszadalmas magyarázatokba, kezében lobogtatva az iratokat, mert fiatal, agárarcú, ellenőrünk már felfedezte magának a spanyol köztársaságiak körében rendkívül népszerű amerikait, s géppisztolyát le sem engedve esett a nyakába.
„Úgy látom, magát mindenütt ismerik, magas Szürke testvérem” – vigyorgott az orosz, és visszafordult kamerája felé.
„A nagyság átka” – legyintett szakállas barátom, és zsebéből előhúzva lapos „szolgálati” üvegét, magyarázni kezdte a tejfölös szájú lelkes tisztecskének, MILYEN filmet is szeretne ő csinálni a spanyol ügyről.
„Vigyázzanak – intett a tisztecske –, még egy távcső is felhívhatja magukra a figyelmet, megfelelő árnyékolás nélkül, vigyázzanak, éljék túl ezt az egészet, és tudassák a világgal, hogy mi miért is vérzünk.”
Kezét lazán sapkájához emelve szalutált, és döngő léptekkel (Martnára, aki megbűvölt szemekkel figyelte őt, rá se nézve) távozott.
A lányt figyeltem ezután is, szótlanul ült a sarokban, és időnként lejegyzett egy-egy szót a térdén heverő jegyzetfüzetébe, mintha – asszociáltam – a levegőből kapná el ezeket – a ki tudja, hová és miért elbolyongó szavakat, órák óta fel sem tűnt, hogy jelen van, döbbentem meg. Az orosz ismét megfordult, talán, hogy megnézze, miért hallgattunk így el, s pillantásom irányát követve, gonoszkodva vigyorodott el, de ezúttal sem tett semmilyen megjegyzést, újra belebújt a gépébe, s megszűntünk a számára létezni.
Az amerikai minden óvatosságról megfeledkezve emelkedett fel, csinált néhány köröző mozdulatot a kezével, azután a levegőbe csapva néhányszor, derekát megropogtatva az ablakhoz lépett, és tenyerével árnyékolva hosszúcsövű olasz messzelátóját, gondterhelten pásztázta végig a csatateret.
„Tegnapelőtt egy épület lapos tetejéről figyeltünk – sóhajtott Thomas –, egész nap idegeskedtem, hogy meglőnek, úgy kiszáradt a szám, mint a tapló.”
„Mert nem ittál eleget” – vigyorgott az amerikai.
„Nem, nem azért” – sütötte le a szemét a sofőr.
„Kockázat nélkül nem megy. Ha meglőnek, meglőnek...”
„De téged persze soha nem lőnek meg, drágám” – hagyta félbe a jegyzetelést a lány, és mosolygott. Haja kibomlott aranyló koszorúként övezte arcát.
„Egy cigányasszony megjósolta, hogy golyó által halok meg” – vont vállat komoran a férfi. – Azt persze nem mondta, hogy mikor, de...”
„Igen, viszont azt is mondta, hogy a saját kezedben lesz a pisztoly” – köhögött Thomas. – „Én is ott voltam, hallottam, nagyon feldühödtem rá, hogy beszélhet ilyen baromságokat.”
„Egy fenét – morgott gépéből az orosz kárörvendően. – „Maga nem öngyilkos típus, bátyuska. A szépfiúk, akiknek sikerük van a nőknél, sőt az olvasóknál is, a legritkább esetben lesznek öngyilkosok. Maga viszont, erről kezeskedem, egyáltalán nem a legritkább eset, sőt...”
„Öngyilkos akarnál lenni, picinyem?” – Martha felállt, és általam már megcsodált ringatózó járásával közeledett az amerikaihoz. Egy pillanatra hozzásimult, lágyan puszilta meg az arcát, valahol a bal szeme mellett – „Már nem vagyok jó neked? Másra vágyol? Mire, mondd, mire? Na, ne hallgass úgy, mert megőrülök.”
Mielőtt szakállas barátom válaszolhatott volna, éles csörrenés hallattszott, s feje mellett elfütyült egy golyó.
„Hasra!” – kiabálta az orosz, és ő, Thomas segítségével, óvatosan fektette le a gépet a földre, közénk. Ott hasaltunk egymás mellett, Martha semmivel sem törődve fonta rá magát az amerikaira, ha már nem rám, de a fiaidra gondolhatnál, a feleségeidre, te őrült... Thomas és az orosz halkan, összefüggéstelenül káromkodtak, sorra csörrentek és törtek ki az ablakok, hogy minél hatásosabb lehessen az egész, a délutáni nap is ebben a pillanatban érte el és világította meg a szobát. Figyeltem a falakon a repedések útvesztőit, s hallgattam.
„Mehetünk” – sziszegett az amerikai, kedvetlenül tolva el magától Marthát, aki időközben sírt is, könnyei szétmázolták szeme körül a festéket, s most olyan volt, mint egy rémdráma kifestett szereplője. – „Még a végén újra kiszárad a szád, mint egy tapló – bökte oldalba barátom Thomast.
Már volt amin nevetni.
Kióvatoskodtunk a szobából, vigyázva, a falhoz lapulva ereszkedtünk alá a lépcsőházban, a kocsiban sem szólt senki. Visszazötyögtünk az erdőbe, a vadászlakhoz. A hársfák között az ellenfényben szinte világított Martha angyalhaja.
„Hagyd most azt a fránya gépet – legyintett Thomas, átölelve a falfehér, ideges operatőrt. – „Inkább mesélj, mein kamerád, milyen is az, amikor egy tavarisot a saját elvtársai vernek és vallatnak ugyanazon eszme nevében, amely eszméért azelőtt, akkor és azután ő is vállalt mindent?”
„Fogd be a szád” – rázta le magáról a kezét a megbántott orosz. – „Mit értesz te ebből az egészből, te elfuserált, sofőrbe oltott bikaviador!...”
„Miért?” – hökkent meg az amerikai. – „Miért ne érthetné meg ezt a szörnyűséget, bárki is, aki meg akarja érteni?” A háborúban, mondotta később színtelen hangon, sűrűn meghúzva a közben kiürülő és újjal felcserélt apró szolgálati üvegét, mint önkéntes vett részt, és egy iszonyú kavarodás után a visszavonulókat egy őrjöngő tábornok parancsára egymás után állították rögtönítélő bíróság elé, és az ítélet egy percig sem volt kétséges senki előtt, ott mellettük lőtték le őket, egyetlen kihallgatottnak se lehettek illúziói, a hadbírák fensőbbségesen öntelt és ostoba kérdéseire pedig jószerével válaszolni sem lehetett. Akkor, ugye, egy pillanatra ő is kezet fogott a halál angyalával. Soha nem felejti el azt a kis alezredest, akit kiemeltek váratlanul a sorból, pontosan mellőle, és a hadbírák elé taszigáltak a mogorva carabinierik. Nagyon hamar végeztek vele. Elmondották neki pökhendien és pimaszul, hogy egy tisztnek katonái mellett van a helye. És azt is fölényesen közölték vele, hogy a hozzá hasonlók gyávasága miatt törhetett be az ellenség az olasz haza szent földjére. „Részt vettek önök már visszavonulásban?” – egyenesedett ki a tömzsi, ősz hajú alezredes. „Itália nem vonulhat vissza soha!” – kiabálta a hadbíró, és nyilván golyó általi halálra ítélték. Neki akkor lett elege az egészből. Elszánta magát, rohanni kezdett. Utána lőttek, nem találták el. Beleugrott a folyóba. A jeges vízben, vastag ruhájában, lábán csizmájával egy gerendadarabba kapaszkodva örökre elege lett a hősökből, miközben sodorta a piszkosszürke áradat, maga se tudta, hova. Igen, akkor lett elege a háborúból is. Egy életre!
„De drágám, ne izgasd fel magad!” – simította végig a karját Martha. – „Ha akarod, még ma elutazunk.”
Az orosz komoran fordult el, rágyújtott. – „Ne vegye tüdőre, bátyuska – motyogta –, nem érdemes.” És a szeme újból rángatózni kezdett. – „Mindenkinek nehéz” – mondta még maga elé meredve. – „Még nekem is.”
„S nekünk?” – kiáltott fel patetikusan Thomas. – „Nekünk talán könnyű.” – Kikerült egy bombatölcsért, de megcsúszott, elvesztette az egyensúlyát, és belegurult a gödörbe.
„Maga nem is spanyol, camerado – nyújtotta a kezét az orosz, hogy kihúzza, – maga mit mind tolja előtérbe magát, mit mind szerepel állandóan?”
Az amerikai nevetett, és átölelte Marthát.
Én néztem őket, és hallgattam.
Később beültünk a kocsiba, és visszazötyögtünk a Florida hotelbe. Még napokig jártuk együtt a frontokat, és velük tartottam én is, sőt később sem váltunk el, a háborús Spanyolországból – a Floridában is kezdett már tarthatatlan lenni a helyzet – Párizsba mentünk. S innen tértem én tán a magam számára is váratlanul haza, elhalasztva egy időre a hajókázást az óceánon. De ez már egy másik történet. Nem akarom most ezzel is fárasztani Önöket.
Itt fogom átmenetileg befejezni, és felállok.
Fruzsina mosolyogva fogja ajkához emelni egyik rózsás ujját és én csak akkor veszem észre, hogy hallgatóságom másik három tagja mélyen alszik.
Igen, így lesz.
Orsi néni feje mellére fog horgadni majd, az öreg doktor karosszékében hátradőlve hortyog, a szobacicus a másik szobában lovaglóülésben bóbiskol egy széken, fehér combjai szinte világítanak, mert ruhája felcsúszik.
„Ez nem lehet véletlen” – fogok szigorúan meredni Fruzsinára, mint aki végre megért valamit, ha későn is.
Ő talányosan mosolyodik el majd, mellém fog lépni, kézen fogva fog maga után húzni.
Fel fogunk menni a nyikorgó lépcsőkön a szobájába.
„Mit akart a báró?” – fogom kérdezni, és az izgalomtól elszorul majd a torkom, és kiszárad a szám.
Találkozni akart velem. Hát mégis, mit akarhatott volna, szegény.”
„És te?”
„Én azt mondtam, hogy megjött a vőlegényem, és vegye tudomásul, hogy közöttünk mindennek vége. Jól mondtam?” – fogja kérdezni, és közben céltudatosan fogja csomagolni ruháit két nagy bőröndbe
Meg fogok görnyedni majd a bőröndök súlya alatt, a Fruzsina őzike lépteivel előresiet, hogy bérkocsi után nézzen.
Önkéntelenül is gyönyörködni fogok a járásában. A saroknál fordul meg majd, s fel fog kiáltani, „várj, édes!”, és én akkor fogom meghallani a bérkocsis lovainak patadobogását a kockaköveken.
Az éjszakai gyorssal fogunk majd elutazni, és a kupéban ketten leszünk, csak ketten.
Talán mégiscsak sikerül a kísérlet – gondolom akkor, és a történet itt vissza jövő idejűből jelen idejűvé, korántsem kímélve meg az előre nem látható –, sőt utunkban ránk direkt záporozó, kiszámíthatatlan és szőrnyű gyötrelmektől.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék