Látó
Szépirodalmi folyóirat

    folyóiratok   » Látó - szépirodalmi folyóirat
  szerzők a b c d e f g h i j k l m n o p r s t u v w z  
  keresés á é í ó ö ő ú ü ű ă â î ş ţ
  összes lapszám » 1991. október, II. évfolyam, 10. szám »
 


| észrevételeim
   vannak


| kinyomtatom

| könyvjelzőzöm


 
 



 
 
Láng Zsolt

Láng Zsolt
C-esszé
Kifeszített háló vagyok Bója tart a hullámok felett Ólom húz a mélység felé De céljához már egyikük sem ér A bolya fent Az ólom lent lebeg S a háló lassan szétrongyolódik
LORENZO DEI MEDICI
Bárhonnan induljunk el, a Példás elbeszélések egyetlen történet, s akkor ezt a Történetet olyasmivel alcímezhetnénk, hogy szemrevételezés vagy bemutatás. Bemutattatik egy számunkra átmeneti, se nem reneszánsz, se nem barokk kor, annak számtalan ivadéka és eseménye, tágabban pedig szó van egy élesen kirajzolódó állapotról. Az emberi érzékenység állapota vétetik szemre, esszéisztikusabban hajlítva a szót: a világérzékelésé.
A Példás elbeszélések különálló alkotás, nem lehet a nagy mű, a Don Quijote fénykörében felragyogó műhelyforgácsnak nevezni, azt sem lehet mondani, hogy utóbbi volna Cervantes létfilozófiájának primer megfogalmazása, a lété és az életé, míg az Elbeszélések a világ felszíni ábrázolata csupán. Az Olvasó nem érez késztetést, hogy összehasonlításokat végezzen, pláne mérlegserpenyőként használva tenyerét, a könyvek súlyát összevesse. Bizonyos szint fölött, amit épp az olvasás jelöl ki és biztosít, feleslegessé válik efféle méricskélés.
Amikor azt gondoltam, hogy a Történet tulajdonképpen a korérzékenységé, még nem tudtam, találok-e a szövegben erre nézvést megfelelő tárgyi bizonyítékokat. Újra szemrevételezve az Elbeszéléseket (milyen újfajta öröm e laza barangolás), kiderült, hogy nyitott kapukat döngetek.
A cigánylányban a nemes ifjú beleszeret Preciosába, és elhagyja érte szüleit, otthonát, szépreményű életét. Aztán még a két év próbaidő lejárta előtt történik valami, az események menete megszakad, s a befejezés mintha már másvalahol és másvalakikkel játszódnék. Az önzetlen szeretőben épp a túlzó önzetlenség okozza a bonyodalmakat, a megoldást pedig itt is hirtelen zökkenő, rajtaütéses kalóztámadás hozza magával. Mintha a meseszövés olyan természetű volna, akár a számolásé, ahol az egy nem időbeli előzménye a kettőnek. A Rinconete és Cortadillo két suhanc élettörténeteként indul, darabig okszerűen folynak az események, okszerűen íródnak, ám a várható kalandok helyett hosszasan kitartott csoportképet kapunk, akárha egy western-filmben az operatőrt magával ragadná a táj, s hirtelen mást sem fényképezne.
Ennyiből is gyanítható, hogy Cervantes számára nemhogy nem fontos a hagyományos történés-szál épsége, hanem éppen azt szeretné jelezni, mennyire eltékozolt bizodalom ezt a szálat kézben tartva haladni. Ennek jelzésére tényleg megragad minden alkalmat: a cselekmény szétágazása, a keretesség, a kitérők, fejtegetések, moralizálások, az irány többszöri váltogatása mind arra való lehet. De hát a Don Quijotéban, a Regényben sem a cselekmény a fontos, jóllehet az Epizódok mással való helyettesítése aligha megoldható csorbulások nélkül.
Az angol-spanyol kisasszonyban már-már minden elrendeződik a szokott ügymenet szerint, hogy végül mégis megszakadjon az ifjak törtenete, s miként betört ablakon a vihar, azon a résen süvítsen be tragédiák, keserű viszontagságok szomorú áradata. Az elindított történetből itt számottevően alig következik valami is. Ámde amikor nem történik semmi, semmi a megoldás érdekében, miáltal a remény a pislákoló mécsvilágnál is haloványabb, akkor mégis történik valami, az elbeszélés sodra pedig elmozdíthatatlanul súlyosnak tűnő tömegeket is felemel. A morajlás hallhatóvá válik, és tán ez az, ami történik: a sodró ár moraja hallatszik. Nincsen szilárd egzisztenciája sem létnek, sem a tárgyaknak, szüntelenül folyik, hullámzik minden, mi magunk, ítéleteink és mind a halandó dolgok, így hát semmi bizonyosság nem jöhet egyiktől a másikhoz, lévén ítélkező és megítélt egyaránt örökös sodrásban és változásban – en continuelle mutation et branle. Az üvegdiák szépen a kezünkre játszik. A szegénysorból felemelkedő okos ifjú példás karriertörténete helyett inkább a kizökkenés, az ismeretlen homály, a lét-ábrázolat hiátusai körül történik meg az elbeszélt mese. A lázadás újabb aktusa az egymásutániság elviselhetetlen nyomorúsága ellen, a legtágabb világ utáni sóvárgás – erről volna szó? Az elbeszélés menetét a diák szerencsétlen agyrázkódása megakasztja, ám megnyugtatóan kiderül, valójában ez az állapot, a bölcsbolond, shakespeare-iánus őrület az elbeszélés valódi tárgya. Ebben a történetben tk. semmi sem mulatságos. Ha az őrület szürrealista káprázataira, a megismert birtokra gondolunk, akkor ez egészen nyilvánvaló. Az ilyen tárgyú szövegek mulatságosságát jóval meghaladó szinteken vagyunk...
Újabb baleset, a kisfiú sebesülése visz a megoldáshoz A vér hatalma című szövegben. Ismét tapasztalható, amint előrejelezhető ok nélkül homályosul el, ami addig csillogott, s kezd fényleni a mélyből felmerülő rejtett világ. A fájdalom az öröm csírája volt, amit magunk körül látunk, azért látjuk, mert ott van a szívünkben; sejtelmes, titkos kapcsolatokra bukkanunk.
Mi a fontos Cervantes számára, ha a történet ennyire esetleges logikájú konstrukció? Mintha éppenséggel más sem számítana, mint az esetlegesség: a repedéseken beáramló kavargás. Kavargás? Mié? Egyetlen ember sem tudja, kicsoda. Riadalom és szorongás, egyebek...
Mi a fontos? Könnyebb beszélni erről, ha A szerelemféltő aggastyánnál időzünk el. Ekként hangzik ott az utolsó bekezdés: „Csak azt nem tudom, miért nem serényebben mentegetőzött Leonóra, miért nem hozta féltékeny férje tudomására, hogy tisztán és sértetlenül került ki a kalandból. De zavarában elakadt nyelve, férje pedig olyan sietséggel szállott a sírba, hogy nem hagyott időt mentegetőzésre.” Azután írja ezt Cervantes, miután megjegyzi, mennyire szeretne már elbeszélése végére jutni. Szeretné befejezni? Miért e sietség? Érzem, zavarba jött, mint aki oda nem illőt cselekszik vagy mond, utóbb viszont felismeri, hogy amit ilyenformán elért, az így a legérdemlegesebb. Magyarázkodnia kellett volna, de nem teszi, mit is mondhatna... Becsületes és kitartó, ameddig csak lehet, igyekszik megőrizni a rendet, a hagyományos, bevett ügymenetet. Olvasható, milyen nyugodalmas a meseindítása, nyugalmat árasztó, a laza kifutást, a sima bonyolódást célozza. Aztán hanyatt-homlok átváltozik minden, azaz – s ez oly fontos! – nem hanyatt-homlok, hanem szinte észrevétlen. Egyszer csak (aminek a váratlansága mégis hanyatt-homlokszerű) a kezünkben tartunk valamit, amit az előlegezett logika nem vesz be, miáltal kizárólag máshová beilleszthető. Láthatatlan távot kell átszelni. A másutt a kulcsszó. Cervantes becsületes és kitartó, tehát precíz író. A szöveg az emitt epizódjaiból épül, valósághű, realisztikus részletekből – az adott környezetben való meglét kinagyított részleteiből, szociografikus aprólékossággal, ami egyedülálló és szokatlan azokban az időkben. Bár ez most rossz mondat, mert olyasmit feltételez, hogy az irodalom lényegi tulajdona a linearitás, tehát műveknek, alkotóknak előfutáraik vannak, holott Cervantesnél épphogy máshogyan áll, egy szép Borges gondolatot használva, az utánajövők az ő előfutárai, gondoljunk csak arra, ml mindennek kellett történnie ahhoz, hogy a Lovagot reálisan létező alaknak lássuk. Cervantesnél az út poros, a fogadók zajosak, széttaposott ételmaradvány van a kövezeten, mint a németalföldi festőknél, paradicsom és főttmurok, a rablók vidáman ténykednek, bűnszervezetek prosperálnak etc. Reálisan létező világban mindennek, ami igaz és valóságos, igaz és valóságos az ellentéte is: a mennybevezető út, a rablóerkölcs áriái, a mesés kincs, az elvarázsolt királyleány. Az Amadis fantasztikus földrajza helyett Cervantesnél ma is létező utak, helységek szerepelnek, városok, ma is létező épületekkel és terekkel, aki nem járt ott, az is tudja. Nem találunk semmi másuttra utaló jeleket. Csupádon a meseszövés töredezettsége árulkodik, létrejön az a furcsa áttetszőség, a mögöttes kép, egy kép, amit tudományos talánysággal definiálhatunk a valóság elvetésének-igenlésének költői külformájaként, aztán lendül tovább minden, immár bevett formák medrében – tagadhatatlan bánattal. Az elbeszélhetőség koordináta-rendszerébe a költői külforma nem beágyazható. A fénytörés jelzi ilyen utalásosan a másfajta közeg jelenlétét.
A nevezetes mosogatólány jól citálhatóan szemlélteti az emitti elrendezést: szívósan tapad az elbeszélhető dolgokra. Csupa és megannyi utca emberei – ekként fest a szereplők bevonulása. „Ó, ti, csirkefogók, mocskosak, szurtosak, akik ragyogtok a zsírtól, ti, akik szegénységet vagy betegséget színleltek, zsebeket metszetek a toledói Zocodeneren vagy Madrid főterén, áhítatos szavú álvakok, sevillai kosaras gyerkőcök, rongyos csőcselék és mind a számtalan nép, akik valamennyien kópénak mondjátok magatokat!” Etc. innen emelkedik ki a mosogatólány, vele a lovász s a vízhordó, jutnak magasra; a magas pedig távolról sem csak a társadalmi rangot jelenti: felfelé tartó áramlás érezhető az elbeszélés kifejezhetőségen túli régióiban is. Az evilági történetből kiemelkedik valami. Emelkedik s nem elszakad, pusztán a gunyoros mondat kell: „hoci a farkat!”, s a vízhordó fiú számára máris megvan a kapcsolat. Cervantes nem érezhet másképpen, és nem is tudhatja máshogyan: a meglévő világ elemeiből áll össze annak a valaminek az ábrázolata.
Ha tagad valamit is, az nem a világ anyaga, legfennebb az állaga. Jó és rossz ugyanabból épül. A tagadásában viszont C. radikális: ha csupán a rossz kiszolgálói lesznek valamely fordulat révén a jó támaszai, akkor a jó is rossz állagú lehet. Nem a jó rosszat keresi, hanem a jó jót. Következésképp szükségessé válik a kizökkenés, az emitti logika feladása. Az idevalósi tájékból át kell lépni a költészetbe, mintegy az időtlen, történietlen és elrontatlan valóságba, amivel egyben azt is érezteti, hogy ez nem kivonulás, hanem épp hogy út a teljesség felé... Újból utalni lehet a „hoci a farkat!” hívójelre.
Cervantesnél az ellenkező előjelű kapcsolatteremtés is fellelhető. Mondhatni megvan a sanchói út is, de nem Sancho saját útja, hanem a Lovag sanchói útja: az eszmék világából, az eszmék látszatvilágából kilépni, hogy most már a valóságdarabok begyűjtésével teremtsünk másmilyen eszméket, amelyekből felépül a szívünkben modellezett világ. A Csalárd házasságban Berganza kutya a saját életének konkrét eseményeiből, valóságdarabjaiból állítja össze a tanulságként értelmezhető képet, így születik, mutatis mutandis az eszme, mely magában hordja a világállag leírását és a változás óhajtását, ugyanakkor a változtatás lehetetlenségét is, a keserű élettapasztalatot. „A szegények bölcsessége homályban van: a szükség és a nyomor, az árnyék és felleg, mely elborítja, és ha véletlenül feltárul is: butaságnak gondolják és ócsárolják.” És az ezt megelőző kifakadás: „a szegények tanácsát sohasem fogadták meg, még ha jó volt is”.
Különösképpen fontosnak tűnik, hogy két kutya beszélgetése a fentiek helyszíne. Tekintsünk el bizonyos szakmai elemezgetéstől, ne maradjunk a trouvaille dicséreténél. Akkor – a C.-mű kisugárzását tekintve, a szellemi tartalmát – egy kijelentő mondatban leírható: ez az elbeszélés teljesen fedésben van az életművel, és mellesleg egészen világos itt az is, hogy a cervantesi módszer, az elkanyarodás, az indázó mondat, az öncélúnak látszó cirkalmazás etc. mennyire azonos a kiemelt szellemi tartalommal.
A költészet erőfeszítéseket tesz, hogy fölülemelkedhessen a létben gyökerező bizonytalanságok és viszonylagosságok garmadán – midőn a lélek az időtlen rendhez tapadván szab az életnek örök menetet, azonközben persze telik-múlik az idő, tudósítván ekként a lélek vállalkozásának várható kudarcáról is. A költészet újra meg újra ellenőrzi magát, töprengővé, bizonytalanná válnak a mondatok, hogy végül majd eljussanak oda, ahol a költészetre s a valóságra vonatkozó ismeretek megfogalmazhatatlanok, oda, ahol Borges rezignáltan biccentett csupán: a világ, sajnos, valóságos; én, sajnos, Borges vagyok.
Cervantes így vall a Don Quijotéról: „A világ rossz. Én voltam az a bolond Don Quijote, aki azt hitte, hogy lovagokkal és királylányokkal, sárkányokkal és óriásokkal van tele. Úgy akartam járni-kelni az élet dolgai között, mintha mind az én elképzelésem volna, és az élet valóságába botlottam. Nevesd ki az agyrémeimet, olvasó, ahogy én is kinevetem a csalódásaimat, és jusson eszedbe nevetés közben, hogy te is velem álmodtál, mert egész Spanyolország Don Quijote volt. Alvajárók voltunk, akik abban a hitben jártuk a földet, hogy ébren vagyunk, holott aludtunk. Köveken lépdeltünk, és csupa szőnyegnek képzeltük. Nevessünk botlásainkon és sebeinken. És ha még fáj a rossz világ ellenséges indulata, sírjunk is egyet, és öntsük ki mélabús szívünket.” Előtűnik a háló metaforája, a költői külforma áttetsző képe....
A világ iszonyatosan részletes lett, zuhognak az események, fojtó az egymásutániság. A két lányban s a Corneliában az események sugarasan mutatnak a címadó szereplőre, főszereplők ők, anélkül, hogy bármilyen befolyásuk volna az események alakulására. S ebben a kirekesztettségben mintha volna egy másik életük, melyben a látható történéstől függetlenül determinálódik személyiségük. E determináltság nem vallási, nem lélektani vagy filozófiai megfogalmazású, nem. A költészet az, ami megfogalmazza; és emlékek, rögeszmék, távoli sugallatok, álmok fonadékából áll össze. Ekként talán az Olvasó számára is világos lehet, miért érezte olvasás közben, azaz utána, hogy a megértés pillanata nem a tartalom szerinti háziolvasmányos megismerésé, hanem a szavak nélküli befogadásé, aminek velejárója a szokatlan mértékű biztonságérzet, intim és titkos szinkronitás.
Szavak nélküli közlés? Hiszen szó van itt mindenhol, szó, szó, szó. A gyanút persze szülheti e burjánzó sokaság: az olvasó ráérez az író nem csekély adagú bizonytalanságára. Ennyire erős bizonytalanság emitt teremt amott oly meghitt biztonságot!
Tandori szerint a nyelv szorzás eggyel. Ez itt nincs így, de megbízhatóan nincs így. Visszakanyarodom a Rinconete és Cortadillo című elbeszéléshez. C. nem ír tolvajnyelven, mindazonáltal tolvajnyelvi torzításokkal él, a szavakat átvezeti az ábrázolandó közegen. A miséző pap stupidiuma, égi malac, éhforduló, pumpával és ülepélyességgel etc. A mérhető módosulásokból születik meg az ismeretlen közeg leírása: a magyarázat, a „történet”. A fogalmazás, ütemtartás, váltás és egyéb találmányok – ez is sztori. De ennél több, szükségesebb születik. Nyelvi síkról indulván jut el oda, ahol a megnevezés történik. A szellem végzete, hogy a rendelkezésére álló kifejezési módok mozdulatlanná dermednek, leválnak a lélekről, az ember végül megkövesedett formák, jelképek, sémák között találja magát. Szegődményes a világ szerkezete: a látszólagos dolgokból is csírázhat élet, a hátrányos helyzet olykor előnyére fordulhat. Gondoljunk a világ számos és ellentétes értelmezését magukba rejtő szemléletmódok és ideológiák nyelvbe való gáncstalan beáramlására, és akkor épp e meddő konstrukció teszi lehetetlenné a beavatkozást: megóv attól, hogy bármifajta nyelvrontás az életet brutalizálja. A .művészet, azért mert művészet, képes a beavatkozásra: a nyelvi konstrukciók merevségére jön a szervesség és ihletettség ellenjátéka: a költészet. „Én vagyok, uraim, az az asszonyszemély, akinek nevét városszerte sokszor hallottátok, mert akármi is legyen róla az igazság, kevés száj akad, mely ne kürtölné világgá szépségem hírét. Igen, én vagyok Cornelia Bentivogli, Lorenzo Bentivogli húga. S azzal, hogy ezt megmondtam, egyszerre két igazságot tudtok meg: az egyik, hogy nemes, a másik, hogy szép vagyok” (Cornelia). „...a színpadnak legkevésbé van szüksége jó családból való emberekre. Jó külsejűekre, tisztességtudókra és szaporanyelvűekre annál inkább” (Az üvegdiák). És még számtalan nyelvbizalmas mondat volna kiragadható, ha maga a kiragadás nem hívná fel figyelmünket a környezetre, annak nélkülözhetetlenségére. Pl. az első mondat a bujkálás és félelem vidékéről hangzik el, ahol félelem és bujkálás a szépség és szűziesség következménye: a második meg az őrült szájából szól. Akárha a klasszicista üvegmondatok, ám a környezet a mondat efemer voltának árulója lesz... Széthullott minden Nincs kapocs se támasz Pótlékok vannak csak s viszonylatok. A varázslat szertefoszlott. Elmozdulóban van a klasszicista elrendeződés, mindazonáltal az elmozdulással szemben fellépő inerciák és exponenciális reakciók hihetetlenül és démonian szívósak. Hogy mennyire, abból is kiolvasható, ahogyan Cervantesnél (a stílusfelszínen) takarva van a végleges elmozdulást megpecsételni akaró erőfeszítés. íme egy újabb, szép takarásos mozdulat: „Ha szerencsém híján, szép Leocardia, most a bátorságom is hiányoznék, s nem merném felfedni neked lelkem titkait, az örök feledés szívébe temetődnek el a legbecsületesebb szerelmi szándék, mely valaha is szerető szívben született, vagy születni fog. De igaz vágyaimon nem akarok erőszakot tenni, hát jöjjön, aminek jönnie kell; azt akarom seniora, tudd meg – ha ugyan felzaklatott elméd szavaimat befogadni képes –, hogy Marco Antonio csak egy dologban különb nálam: abban, hogy te őt szereted.” Előbukkan, mint tiszta vizű folyó medre a fogalmazásban megtestesülő szabálykövetés gesztusa, és észrevehető a jellegzetes átbukás is, amikor a szabálykövetés menetét épp az előírások végrehajtásának precizitása teszi tönkre. A szépség túlhajtása, mely így túl szép lesz, tehát irracionális, az erőé, mely túl erős lesz, tehát akrobatikus, a tartalomé, mely túltelített lesz, tehát semmitmondó, és a formáé, mely önállósul, tehát... Tulajdonképp kár is ezzel foglalkozni, legalábbis itt, ebben az esszészerűségben, mely ezen a nyelven íródik, tanulmányszerűségek nyelvén. Tévhit volna ilyesmibe keverni Cervantest, ez nála nem koncepció. Vagy akár kijátszani mások ellen. Hamis volna róla a kép, ha nem emlékeztetnénk, miként jutott ő túl létezésviteli dolgokban is koncepciókon.
De akkor most már az opust tekintve, vajon egyensúlyban van-e önmagával ez a könyv? Vajon nem cáfol rá a világ a cervantesi költészetre? Magyarán: meddig lehet elmenni a világlehetőség költői igazságának (túlzásainak) tolmácsolásában, anélkül, hogy a kívánt határon innen ragadnánk, avagy elsodródnánk?
A C.-műből sokféle valóságsík hiányzik. Lényeges viszont az, amiként átfogó költői képbe zárja a fellelt anyagot, a számára elérhető matériát. Ami mondjuk távolról sem a grandiózus Spanyol Birodalom. De hát a spanyol királyok, V. Károly vagy a Fülöpök számára éppenséggel elérhető volt, a kezükben tartották e gazdag birtokot, mégis elrohadt. Kincstárukban megszámlálhatatlanná sokasodott az arany, miközben Kasztília, Estramadura, Katalónia elnéptelenedett, sivatagos pusztává váltak termékeny földjel. C. egészségesen megőrzi a nála levő anyagot, életben tartja, élővé teszi etc.
Oktalan buzgóság volna a C.-féle ábrázolat összevetése másokéval, méricskélő ellenőrzése; ám szépek és hasznosak a kiegészítések, evidensnek tűnnek a viszontlátások. Újralátni pl. a C.-mű aljnövényzetét, talajféleségeit, a talajminőség különbözősége miatt bekövetkező növényi átalakulásokat. Otthonosságunk fokozható.
Machiavelli kiemeli a világból a hájas halottat, és felmutatja. Az egység felbomlik. Gonoszság menti az erkölcsöt, erkölcsösség szül elnyomást. A történelem megszűnik követhetően építkező történet lenni, illetőleg nem annak történeteként íródik, aminek eladdig íródott. Az igazság nem az időtlenben nyugvó abszolútum zsolozsmájaként ragyog a világ firmamentumán, hanem az időbe merítkező gyakorlat eredményességeként betájolt. A Te kevély homlokod övezi, édes úr! Il Principe: Te gonosz és igazságtalan és erkölcstelen és messzelátó és okos és igazi hazafi!
Montaigne Énje a Miről leválik – kétkedjünk mindenben, amit mások hisznek és vallanak, csak magunknak, tapasztalatainknak, hajlamainknak higgyünk; és akkor rájövünk, hogy van egy dolog, amiben nem kételkedhetünk: az élet valósága, amely öröm és fájdalom alakjában hatol be énünkbe. Megkérdezhető tehát, hogy az a valóság, ami ekként, ilyen alakban beáramlik: miféle? Nincsen-e közeli érintkezésben a költészettel? Cervantes kanyarodik elő, és remélni lehet, hogy természetes úton-módon jutottunk idáig.
A szerelemféltő aggastyán, aki életvitelét az emitti logika szerint alakította ki, váratlanul túljut rajta, helyesebben túllép. Túllép a dolgok kivonásában és összeadásában kimerülő életen. Az elbeszélés concettója, mint ostor csattan. A cervantesi valóságteremtés is túllép a nyelvi szinten, nem ragad le valamilyen példázat megfogalmazásánál, noha található egy tanulságot megfogalmazó mondat: „Mily kevéssé lehet bízni kulcsban, falban, tolóajtóban, ha megvan a rossz hajlandóság, és hogy még kevésbé bízhatunk a zsenge fiatalságban, ha a fekete apácaruhás dueñák, azok a hosszú fehérfátylas bajkeverők biztató szavakat duruzsolnak a fülébe.” Ám az ezután következő bekezdés „Csak hát azt nem tudom”-mal kezdődik, ami bizonytalanná teszi az eddigi tanulságot. A bizonytalanság sokatmondó. Cervantes a romantikusan mesélő próza talajáról indul, eleve meg van kötve a keze bizonyos dolgokban. Ellenben nagyon finom szerkezet az övé, finom, de szinte bármilyen terhelést kibír. A Csalárd házasságban is láthattuk a szerkezet rafinériáját. A kutya mint elbeszélő szépen bekomponálja a szövegbe a kívülállás tétjét és hitelét és eredményességét. A költészet természetéből fakadóan kívülállást jelent, tehát menhely – csakhogy amennyiben érezzük a kövek ütötte sebekből előtörő fájdalmat, ha „fáj a helye”, miként Berganza bordája, akkor a kívülállás szavatolja a tét meglétét: megtörténhet az állagváltás elképzelése (Berganza bordája: az élet valósága Montaigne-nél). Ez történik. A történet személyes, mert nincs történet általában, hanem velem, veled etc. történik minden. Ez egyben (itt) magyarázat az események és a szereplők sorsának sajátosan üres kapcsolódására, tudniillik nem a szereplők irányítják a történteket, és nem is velük történnek az események: az Én történik. A szerelemféltő aggastyán, amint leválik a kiismerhető és bekebelezhető világról, azonosul a saját, valódi énjével, majd egyetlen mondatával, személyes megnyilatkozásával átfordítja a körülötte forgolódók életmenetét: asszonya kolostorba vonul, a csábító lelép a színről.
Az Én vállalása és igenlése értelmetlenné tesz bizonyos addigi szempontokat. Következésképp a tragédia egészen mai értelmezésű lehet. Elámulok, mert hihetetlen, hogy Cervantes mennyire bejáratott fordulatokkal tudja a hatást elérni. A történet Bocacciónál is elbeszélt. Összehasonlítások nélkül pusztán azt szeretném ezzel bizonyítani, hogy kétszáz év alatt sem apadtak ki a közlés és kifejezés lehetőségei. S azt is kérdezhetem, hogy vajon kétszer annyi idő alatt? (Azaz leszögezhető, hogy egy ilyen esszészerűség a prózaíró számára külön munkának nem tekinthető ténykedés.)
Hogy milyen fontos szerepet kap az Én C-nél, az a Don Quijote második részében egészen nyilvánvaló lesz: az Én teátrumai egymást érik. Mi mindent el nem játszat C. ezen a színpadon! Hogy végül megérkezzék oda, ahol képzelet és valóság összeér, mert midőn a regény hősei egyben olvasói is e regénynek, attól kezdve semmilyen határ föl nem állítható. Alapmozdulat! A művészet alaptörténése: ami Kettő, legyen Egy: Harmadik. Sequere naturam, a természet követése.
Végül is eljutottam egy kijelentés-lehetőséghez, azaz bizonyos szinten (ahol sok az elvonatkoztatás, leszűkítés) kimondható: a költészet az igazi valóságot őrzi magában, s csak egyetlen igaz történet van: ennek a valóságnak a felkutatása. A látszatvalóságból kiszakadni és visszatérni igazi mivoltunkhoz, nem megy könnyen persze, C-nél sem mindennapi változás; az események menete megtörik ugyan, jelezve mintegy a szándékot, ám a zavar mögött nem áll össze semmi. A legnehezebben áll össze valami. Ha újból sorra vesszük az elbeszéléseket, kiderül, hogy nyolcadfél százalékban bízhatunk vagy reménykedhetünk a személyesség diadalában, kevésbé szigorúan véve, legyen a duplája, tizenöt százalék.
Mindez aligha módosíthatja a fenti kijelentő mondat értelmét, ahol az a „csak” nem tagadólagos, kirekesztő felértékelés, nem csavarintás, hanem az az egyértelműség, amit a C.-könyv a maga kihívásával megteremtett. S noha egy könyv volt előttem, annak a valóságáról, annak a költészetéről kellett beszélnem, tágabb, egybefüggőbb matériát láttam magam előtt, ami nem a szó anyaga, hanem sokkal elemibb szerveződésű.

kapcsolódók
  » Látó szépirodalmi folyóirat honlapja
 
további folyóiratok

» Altera
» Altera
» Átalvetõ
» Bázis
» Ellenpontok
» Erdélyi Fiatalok
» Erdélyi Gyopár
» Erdélyi Irodalmi Szemle
» Erdélyi Magyar Hírügynökség Jelentései 1983–1989
» Erdélyi Magyarság
» Erdélyi Mûvészet
» Erdélyi Múzeum
» Erdélyi Társadalom
» Erdélyi Tudósítások
» Glasul Minoritãților
» Glasul Minoritãților
» Hátország
» Helikon
» Hid
» Hitel
» Kellék
» Korunk
» Közgazdász Fórum
» L.k.k.t.
» Látó
» Magyar Kisebbség
» Provincia
» Romániai Magyar Jogtudományi Közlöny
» Székely Füzetek
» Székely Közélet 1928-1937
» Székelyföld
» Székelység 1905-1915
» Székelység 1931-1944
» Új Kelet

 
   

(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2020
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék