Szabó Attila
Berzsenyi
Előttem már minden özönvíz, nem utánam.
Csillagok felől kifaggatható szél
fülbe duruzsoló otthonossága vár
egy isten háta közepén szárazló,
lábamat megvetődésre szánó,
több-minnt-isten-háta-mögötti,
megvetett vidéken.
Ütnek
hét legyet egy csapásra agyon,
csapra minden hordót, apjukra –
Ütnék rajta ezen elkallódókon,
sötét szobában a zongorabillentyűt
bunkóval leütőkön.
Úgy, de úgy kijózanodtak ellenem,
kik tán hozzámbújtak néha.
Sárgálló földemet csak homályos,
el-elvesző csillagpontnak vélik.
Legfennebb süppedő szem-menedéknek.
Utak mindenüvé kísérnek, csillagközi
hágók-rések.
S lenn anyagmécsek lángja
kormát csak bokámra szórja.
Bíró s elítélt: Én – s a szemesnek álló
világ. Vagy fordítva.
Egyikünk lelkesültsége sem adja be derekát
a másik igazságának, s így örök a szerepcsere:
kettőnk közül az megy emelt fővel tűzhalálba,
kinek hamarabb elkészül a máglyája.