Tóth István
Zúzmara
Mióta szembenézünk ama négy
elemmel, mind emberi formákat:
fejet, lábat, törzset, kezet vagy
épp magatartást szoktunk mind
belelátni a formátlan anyagokba.
Ámde azok, ha nem is látnak
mibennünket, darabos állapotot
terjesztenek vérrögeinkben,
és kilépve a belső állásukból,
határvonalukat töredezni,
lazítani látszanak,
szemben az ingadozó,
erdőnyi emberalakokkal.
Gyerekesnek tűnhet
– s tán van, aki megmosolyogja
közöttünk –:
hogyha egy szikladarab,
holt pózna netalán egy
koldusasszony, elszáradt
öregember alakját
öltve magára, elkeserít;
vagy ha viharban kavargó
hó táncosnő szoknyáját
csapja elébünk, s hirtelen
ellibbenti előlünk –
éppúgy lehűt bennünket,
mintha a vonzó kép
hóanyagára ébredünk rá.
Nem tudom, hány alak,
hányszori hó- vagy porvihar
fűti-fagyasztja deres agyamat még.
Sejtem azonban, hogy ez az
elfoglaltság a legrégibb,
mert egybeesik két-lábra-állásunk
idejével, és legutolsó
hanyattfekvésünikig is eltart.
Most is, amint a zúzmara-erdők
jégfüggönyéhez elérek:
rajzolatában megcsillannak
karácsonyfát gyújtó kezek.
A hold udvarát seperő gallyak
port kavarnak;
hegyük a szélben megrezeg.