Lászlóffy Aladár
A BEFEJEZETLEN KIÁLTÁS
Megszoktuk a zengő utcát, megszoktuk a szabadságot, megszoktuk a falakat, pultokat, polcokat, még a földet, az aszfaltot is beborító újságpapirost, a tévé, a rádió másságot, ahogy tükröt tart vagy csak felesel az eddig titkolt, most egymástól kedvet kapva özönlő gondolatoknak. Megszoktuk, hogy bírálni lehet és kitartani a meggyőződésünk, az álláspontunk mellett. Megszoktuk, hogy végre az egyéni, a belső, a tiszta hozamú nevelésünk érvényesülhet emberi arculatunk megmutatásakor, és ezért vállalhatjuk, összehasonlíthatatlanul bátrabban a szembenézést az ugyanolyan vagy egészen más új veszélyekkel, helyzetekkel. Nem hervadnak el a virágok és nem alusznak ki a gyertyák a tavaly ilyenkor keletkezett sebeinken, az emlékhelyeken, mert nem hagyja őket a meg nem vigasztalt s még jócskán szorongó közkegyelet, de valami újra támadt konokság sem, – nem lehet befejezni az elkezdetteket, mert nem hagyták befejezni, ami olyan ígéretesen születőben volt: a félig tüdőnkben rekedt nagy kiáltást, a legnagyobb befejezetlen mondatát ennek, s még ki tudja, hány nemzedéknek az életében. Mint valaha szabályosan összehajtogatott tervrajzok nyílnak ki a régi vágyak, tervek, szándékok, és mint sebtében összegyűlt cédulák kerülnek elő a viseltes zsebekből az újak. Lám a kollektív bölcsesség is leleplezi magát csendesen: nem feltétlenül kapcsolódik a tegnapi a holnapival; nem mindig kapcsolhatók, fűzhetők értelmes menetbe, láncba a közösség eszméletének termékei se. Van mérték és nincs mérték, van lendület és sután leáll a nekiveselkedés. Jó ügy esetében kár, rossz ügynél szerencse. A tavalyi logika szabadjára engedve csodákat ígért, és szabadjára kerülve, megszégyenülten kereng önmaga farka körül. Egyszerre sérti és sarkallja a szimmetriaérzékünket minden újabb fordulat kanyarulat, ciráda, nyúlvány és tekervény. Biztatás közben – és helyett uszítás; magyarázat helyett hazudozás kergeti az agyba a vért. Mert emberi lényünk sajátos, legbelső szerkezetéhez tartozik az elfogultság, tartozik az, hogy minden, ami nem egyezik a miénkkel, taszít. Pillanatnyi hevületünk egyenként és tömegesen odaragad, hogy más szemében keressük a szálkát, hogy magunkat érezzük a legokosabbnak, az egyedüli üdvözítő hit és igazság letéteményesének, a megoldás tudójának, aki türelmetlenül intheti le a másikat, ha nem figyel rá, nem fogad szót, ha mást akar, miközben szívből megutáltuk az egyedül üdvözítő megoldásokat erőltetőket. Mindennek van azért neve: régi neve és új neve, sokszor össze is csengenek, mint valami őrült verssor kattogó alliterációi, asszociációi: diktatúra, demokrácia, demográfia, de nem hagyjuk magunkat. Nagy titokban el kell mosolyodnunk a legkétségbeesettebb pillanatokban is: mekkorát fordult a világ, mekkorákat változtak a dolgok, legbelül és legkívül szabadok vagyunk azért, mint valami vulkán hirtelen záporba keveredett kúpján, sistergünk a tűz és a víz találkozásánál, de szabadok vagyunk. Alakulunk magunk is, mint körülöttünk az újuló emberi viszonyok, a jövő érzékeny idegzete. A bizalom s a reménység új neve számunkra egy: az öntudat. A mindennapi lélegzetünkben nyugvó, lüktető, feltámadó kiáltás.

VICTOR VASARELY munkái