Főcze Kornélia
Vadvirág
„Dunának, Oltnak…”
még egy arasznyi s kitapintom:
s húsban vadvirág terem –
bár megosztottuk az évszakot
s te bőrödön az én telem
átlátszó máz hogy arcomon
fölszívódtak a bűnjelek
a sárga néma üvöltéstől
rekedtek már a bűnfelek –
tekintetünk elsiklik
a vakság olajfoltjain
föliratokat keresünk
a mennyek selyemboltjain
a szomszéd házban már-már
eskü születik s átáll
a hajnal is a reggel is
most kellene tán? – időben
ha nincs kivel még akkor is
Vigasz az elmenőkért
meglásd
ők lesznek majd az első érkezők
míg eltékozolt évek kulcsát
elfordítják a zárban
a kattanásban föleszmél
az OTTHON
nehéz időkben megőszült pókhálók
akkorra már a padlóig leérnek
a falakon mindenféle írás:
nehéz hűség nyelvemlékei
 
Belső termek
erős fényben a makulátlan világ
ajtai megsokszorozva akár fáival az erdő
e gazdag változásban helye van mindennek –
ragyogó verandán tündököl az arc
fölszárítja tej szagát a Nap
a fogak helyén a jelen melegen villog
majd sírás vetül a falra
sírás az ajtón bátran bekopog
sem fegyvere sem tüzes éke
csak formátlan ünnepe van:
puszta jelenléte –
s az ajtón túl az ajtók:
így pusztul hét a hétre
így pusztul arc az arcra
kép a képre és tovább
hol a léptek útja szavak útja
szó a világot körbefogja
s a tükörbeni ablak az igazi –
aztán a hívás a szemnyitásra úgy
mintha két Hold kelne egyazon időben:
odakinn és idebenn ahol
másik ajtó nyílik
még tisztább tágasabb teremre:
ez már a lélek háza –
tudás és sejtés közelsége
virágfejű győztes szörnyeké
és álmoké és történéseké
mit föloldoz a belső végtelen
hol nincs határ test és ég között
hol a lét lényeggé vetkőzött
és él tovább örök számadásban –