Kiss Katalin
Zárójelbe
Zárójelbe tettem az arcod,
zárójelbe a hangod örökké.
Nem bírsz már megjelenni többé,
csak mint százarcú idegen.
Vagy, mint az árnyék, fényből szülten
délidő után megjelen,
s napestig nő, fenyegető,
sötét felhőként földemen.
Hazád, a szép szavak hazája,
üres lett, csendes, néptelen,
hazád a földemet bezárja
árnyékkal, fénnyel terhesen.
Már fénnyel
Már fénnyel s gonddal nem bírok,
Terhem örökletes,
Mert őszbe torkollik a nyár,
habár csak pár hetes.
Már új ruhában illenék
járnom a földeket,
s a régi rongyok égetik
illatos testemet.
Már elrohant az ifjúság,
és én ifjabb vagyok,
mint első bűnük hajnalán
lebukott angyalok.
Már isten keze rám ütött,
s hozzám tapadt a fény,
már semmin meg nem ütközök,
már rég nem vagyok én.
 
Uram, az idő eltelik,
s míg fényed tündököl,
lesújt szelíden, s elsöpör
a szerelem-ököl.
Már belenyugszunk
Már belenyugszunk minden halálba.
Kis temetések nem zaklatnak.
Nagy bánatok ha felcsuklatnak,
majd még nagyobb csendben vagyunk.
Már belenyugszunk minden halálba –
fájdalmunk lett szélfútta domb.
Elcsitul majd tengernyi gond,
és csak itt, helyben maradunk.
Már belenyugszunk minden halálba.
Pedig még oly kicsik vagyunk –
De felnőni csak így tudunk:
belenyugszunk minden halálba.
A kis világok ablakában
A kis világok ablakában
Vágyódva áll ott minden társam,
csábító, régi messzeségbe
fájón megsajgó szívvel nézve.
Nem vágyják átírni a pályát,
csak tartani nyaruk határát;
Kis rigófütty-hamisítvánnyal
csalják, várják: zengjen madárdal.
Zengjen át vidám alkonyatba.
S ha lábat mosni hűs patakra
ily estéken meg el-eljárnak –
tisztult lélekkel odébb állnak.