Ferenczes István
Beszéd a hazainduló
Julianus baráthoz
Későn jöttél, testvér, későn.
Kenyerünk keserű, a vizünk
kégyóval, varanggyal teli –
Reményünk por, hamu a hitünk...
Udvara a kánnak megvet,
mégis velük kell hajlongani,
a falra felkent klán előtt
égve égnek lelkünk romjai.
Besúgók járnak közöttünk,
júdások visznek üdvrivalgni
harcait, hol megzsaroltan
térdelünk – kétszer kell meghalni.
Elvették földjeink s nevünk,
vérünk sem elég háladóra,
rabszíjra fűzi gyermekünk,
önmagába pusztít a horda.
Bélyeg lett nyelvünk, nyílt fekély.
Arcunkon lobognak poklai...
Anyánk megtördelt szavával
álmunkban is félünk szólani...
És szétiszonyít Ázsia,
mint száműzöttet álmai –
Egyedül a szél, csak a szél,
minket csak ő tud megváltani...
Ég veled, testvér. Ki tudja,
kinek leszünk majd vérei...
Mire visszajössz, meglehet,
egymást sem fogjuk már érteni.
1986.