Cseh Katalin
Mindegy

Akinek már mindegy, hogy
kedd van-e ma, vagy éppen
vasárnap, az már sohasem
lázad, nem lángol, mint a
tulipán, nem veri fel a házat,
hallgat, csak hallgat hónapokon,
éveken át, míg egyszer valaki jön,
és leoltja a szobában a lámpát,
még nem végleg, csak reggelig,
csak az utolsó hulló hajszálig,
az arcon mélyül már a repedés,
a két tenyér maga a legszebb
könyörgés, s a lábakon a bőr már
latyakos, de még járnak, még ha kell
fáznak, sőt remegnek,
akinek már mindegy, hogy hó hull-e
vagy zápor, abban romokban áll már
mindenféle mámor,
akinek már mindegy, hogy reggel van
vagy este, annak sikolya is olyan,
mint a csendje


Számon-
kérés

hol vagyunk mi, mikor
szél támad a fákra,
s dércsipkét küld az ősz
fáradt virágágyra?
hol vagyunk mi, mikor
a csengettyű szól,
hol vannak az álmok,
mikor szavaim csendbe mártom,
hol vannak, mondd, hol?
És hol vagytok ti, mikor
a tél fázik, jéghegyek
tetején bohém remény játszik,
mikor a kés éle belefut a fénybe,
a holtat is felébreszti a jajveszékelése?
És hol vannak ők, mikor a hegy orma
közönyösen néz a vágyakozó Holdra,
mikor a hóvilágban füstöl a hóember
szája, s csillagablakból
dől a, dől a pára?