Haller I. József

EGYPERCESEK

HÁZASODJUNK!

Az esküvő véget ért, az ifjú pár visszavonul a hálószobába. A vendégek az ablakhoz rohannak. A szőrös fejekből kandi gombszemek kukucskálnak be a szobába.
A hálószoba puritán bútorzata két székből áll. Az ifjú pár helyet foglal. Feszülten figyelnek. A nő öléből váratlanul a földre csusszan valami. A közönség izgatottan mozgolódni kezd: az első hiba.
A nő – le nem veszi szemét az ifjú férjről – óvatosan a tárgy után nyúl. Keze, ez az ötkarú polip, rákulcsolódik, visszahúzná, de a férj lába lendül, és az esküvői cipő kemény talpa földhöz szögezi. Elindul a másik kéz – rugóként pattannak ki karmai –, és a férfi bokájára kattan. A két arc fájdalomba rándul. A közönség elégedetten dörmög, és oszolni kezd.
Az ablakok nyitva maradtak. Légáramlat indul; a két fejről egyenként sodródnak le a hajszálak. Játékos libegéssel röppennek tova a légáramlat szárnyán. Mint repedések futnak szét az arcokon a ráncok. Egymásba marja magát a két tekintet.


A KÉZMOSÁS MŰVÉSZETE

Miért mosunk kezet? A válasz magától adódik: mert beszenynyeztük a kezünk (ez a karcolat felnőtteknek szól, a tiszta kéz hipotézis, tehát esik). Az ember tesz-vesz, munkálkodik, mindenfélébe belenyúl – nem kell szégyenkezni; kezet kell mosni. Ismeretesek emlékezetes, sőt, legendás kézmosások is.
Követelmény: kezet nyilvánosság előtt mossunk. A közönség legyen széles, de válogatott: nehogy kellemetlen meglepetések érjenek, öltözzünk gondosan (nyakkendő kötelező), de az összkép ne nélkülözzön némi eredetiséget: lássék, hogy értjük az idők szavát. Egyéniségünk varázsát ez nagyban emeli. Felvetődik a kérdés: mit tegyenek, akik a nyilvánosság érdeklődésére nem tarthatnak igényt? Egy magánvélemény: elhanyagolhatják a kézmosást, figyelmükbe ajánljuk viszont egy találmányunkat (lásd alább).
Maga a ceremónia a következőképpen zajlik: belépünk a terembe. A kagylóban diszkréten csobogó rózsavízzel most ne törődjünk; barátságos tekintetünket hordozzuk körbe a teremben. Nyugodt léptekkel menjünk a kagylóig, tegyük le az órát, és öntudatos mozdulatokkal mossuk meg a kezünk. Csend van. A rózsavíz illata betölti a termet.
Törülközzünk meg. A közönség megilletődött sóhajtását fogadjuk jóindulatú mosollyal. Ne tartsunk beszédeket. Csatoljuk fel az órát. A kezünk tiszta: újra munkához láthatunk. Miénk a jövő!


LELKI BÉKÉNK

A szerkezetet, amiről szó lesz, én találtam fel. Dicséretet nem várok; örülök, ha a bírálatot el tudom kerülni.
Egy telefonfülkét tessenek elképzelni – azzal a megszorítással, hogy az ablakok helyén zöld bádogok vannak. A készülék működtetése rendkívül egyszerű. Az ember belép. Gondosan bereteszeli az ajtót. Aztán tükörbe néz (kell tükör az ilyen helyen, higgyék el nekem). Aztán előkotorja zsebéből a huszonötbanist (bizony, ilyen olcsó). Az érmét becsúsztatja a megfelelő résbe, mire egy fejmagasságban elhelyezkedő lyukon át a gép leköpi.
A köpetet ízlés szerint letöröljük, vagy hagyjuk, amíg felszárad. Azután megigazítjuk nyakkendőnket, néhány vállmozdulattal otthonossá tesszük öltönyünket és felfrissült lélekkel, mintegy újjászületve kilépünk a betonjárdán tolongó, fásult tömegbe. Fölséges érzés. És eltart a következő lelkiismeret-furdalás jelentkezéséig. Ha a gépeket eléggé sűrűn helyezzük el az utcán, lelki békénk gyakorlatilag biztosított. Nem kerül sokba: néhány huszonötbanis.


ALKONYAT KUTYÁKKAL

M. az ingmandzsetták vasalásának kényes műveleténél tartott, mikor furcsa gondolat rezdült végig rajta, mint egy könyökbeverés villamos fájdalma. Rádöbbent, hogy egy alagút mélyén él.
Kinézett az ablakon: szeme előtt az alkonyat alagútfalra festett hamis színpompája. A nap: narancssárga meszelt karika. A felhők: papírkivágások. Óvodásmunka. „Alagút a világ alatt. Hogy nem vettem észre?” – csodálkozott M., és óvatosan letette a vasalót.
Úgy tűnt, az utcán minden rendben van, csak hamis volt minden. A tolongó járókelők, arcukon az örök keresés lázas gyötrelmével, függesztették tekintetüket a végtelen (alag)utak festett végére. Csodára szomjas, tikkasztó igyekezettel törtek a láthatár felé, abban a meggyőződésben, hogy minden út Róma felé vezet; M. tudta már, hogy az ember nem juthat messzire, ha mindig egyenesen előre megy.
A váratlan felismerésektől elképedve nézett körül, és akkor meglátta a kutyákat. A járókelők lábai körül cikáztak; vörös nyelvük kilógott sárga agyaraik közül. Hangtalanul suhantak ide-oda a tömegben, sem tappancsaik surrogása, sem lihegésük nem hallszott. „Honnan kerültek ezek ide?” – töprengett M., aztán lábszárai mellett elsuhanó furcsa szellők emléke ébredt benne, pillanatokra felfénylő fekete hátak elmosódott nyomának, orrba csapófojtó kutyabűznek emlékezete. Lábai körül mindig vörös torkú fekete kutyák surrogtak, de csak most vette őket észre. Ennyi az egész.
Ma napba nézett (a kutyák nem zavarták; azt játszották, hogy ők nincsenek jelen, és a tettetés meglehetősen jól sikerült). Napfolttevékenység? A nap narancssárga felszínén apró, feketének tűnő pötty jelent meg, és egyre növekedett, közeledett, lassan formát öltött, és egy horpadt, pikkelyszerű festékrétegeket hámló, viharvert villamos képében kecses ívben, de fülsértő nyikorgással a földre ereszkedett, mint egy aeroplán. Homlokán – ahol a számnak kellett volna lennie – egyetlen betű díszelgett: M.
Megmenekülés? M., ez az egyszerű ember, nem mürmidón, nem mosónő, nem Meneláosz, még csak nem is a leleményes Odüsszeusz – gondoljuk csak meg, hiszen M.-mel kezdődik a neve –, hirtelen érezte, hogy lelkében nem várt remények ébrednek.
A villamos csörömpölve megállt, és M. futásnak eredt, talpa tompán puffogott az aszfalton. Lábai körül egyre sűrűbben cikáztak a kutyák, aztán egyszer csak sarkába csimpaszkodtak, lerántották, és M. eltűnt a feketén tekergőző, sima testek hullámai alatt. Utolsó gesztusként a csatajelenet mellett elzörömbölő villamos felé nyújtotta vágyakozó kezét; az utasok félreértve a gesztust, kedvesen visszaintegettek neki.


A FRANCIAKERT

A franciakertben megjelent egy féreg, és rágni kezdett. A levelek szép ívben hajló széle csorba lett. A szék, kanárimadár, ágyúnaszád alakúra nyesett bokrok lombozata – úgy tűnt – ittott megritkult, az a veszély fenyegetett, hogy több éves kemény olló-munkával kialakított formázatuk rövidesen felismerhetetlenné válik. A féreg lassanként kezdte azt a benyomást kelteni, hogy a franciakert átszabását tűzte ki feladatául, mintha nem értett volna egyet azokkal az alapelvekkel, amelyeket a kertész követett, mikor a kertet kialakította. Lassan dolgozott, ennek ellenére világossá vált, hogy amennyiben a megismert konok kitartással tör célja megvalósítása felé, a franciakert az ezredfordulóig komoly károsodást szenved; a franciakert, a természetnek ez a nyírással, nyeséssel, fűrészeléssel, átültetéssel és irtással tökéletessé formált darabja, előrelátható időn belül megsemmisül.
A vadásztársaság értesítése elkerülhetetlenné vált. Rövidesen megérkezett a különítmény, melynek feladata a féreg tevékenységének korlátozása volt. A vérebek elindultak a féreg csapáján. Rövidesen felfedezték, bekerítették, azonosították, majd agyonlőtték. Miután lemérték, kiderült, hogy alaposan megnőtt felfedeztetése óta: akkora volt már, mint a kisujjam.
A különítmény – negyven vadász – egy emberként sóhajtott fel. A veszélyt sikerült elhárítani.
 

A VÉG ROMANTIKÁJA

Z., az archaikus hangzású modern zenének ez a századvégi mestere kilépett kertes házának kapuján, és elégedetten nézett körül. A rádió ugyan elmulasztotta, hogy kora reggeli adásában szemelvényeket közöljön előző este bemutatott opuszából, de az ablakon kitekintve egy hatalmas Z betűt vélt az égen felfedezni. „Ott azért nem tartunk” – kuncogott magában, miután rájött, hogy érzékcsalódás áldozata lett; az optikai csalódás mindazonáltal nem törte le.
Elhatározta: könnyű, kellemes sétát tesz a környék utcáin. Az idő tökéletesen megfelelt – ragyogóan sütött a nap –, nehezteléssel vette tudomásul azonban, hogy e kora reggeli órában nélkülöznie kell a szomszédok hódolatteljes köszöntését. Ez a könnyű séta kellemességéből sokat levont.
Egy hirdetőoszlophoz lépett, hogy új művét hirdető plakátok látványával üdítse fel lelkét. Hökkenten ácsorgott a járdán. Tegnap még itt állt a neve, nagy betűkkel. Eltévesztette a hirdetőoszlopot? Ez valószínűtlennek látszott, lévén, hogy még a tegnap minden hirdetőoszlop új capricciójának bemutatását hirdette. Felkavart lélekkel ballagott át a következő hirdetőoszlophoz. A plakát nem volt sehol. A helyzet kínos. „Leragasztották volna?” – töpreng Z. Nem lehet kizárni a lehetőséget, még ha magának Z.-nek a plakátjáról van is szó. Csak a csücskét látná plakátjának, színéről mindjárt megismerné.
Eleinte diszkréten, körömheggyel kapirgálta a papírlapok leragasztott szélét, de próbálkozásait nem koronázta siker, ezért egyre inkább tűzbe jött. Később két kézzel tépte a hirdetőoszlopot borító vastag papírréteg lemezeit. Egyre mélyebbre ásott; eszelősen rágta bele magát a papírtengerbe, míg teljesen el nem tűnt a felszíne alatt.
Az utca hirtelen üres lett. Z. ittlétének nyomát mindössze a hirdetőoszlop oldalába rágott lyuk őrizte. Akkora volt, mint egy réz ötbanis – talán még emlékeznek rá.


ÉLETÜNK ZENÉJE

A zenészek korán kelnek. Alig gyújtunk rá az első cigarettára, már kopognak is. Kinyitjuk az ajtót: ott állnak mosolyogva, az egyenruha látványosan feszül robusztus termetükön. Bocsánatkérőn intünk a parázsló cigaretta felé; egyetértően bólintanak. Mindazontáltal hamar befejezzük: néhány slukk, aztán elhajítjuk a csikket és elindulunk. Nem tudunk örülni a cigarettának, ha rajtunk van a szemük.
Zenélni fogunk. Nyers verőfényben, végtelen utcákon csattogó-vidám léptekkel haladunk. Muzsikánk betölti a friss, kora reggeli levegőt. Egy kicsit hangosak vagyunk, de ez nem számít, hiszen magunk vagyunk: zenészek és zeneszerszámok. Ők, a zenészek, és mi, a hangszerek. Mert rajtunk zenélnek ezek a zenészek.
Végtelen utcákon, verőfényben, mosolyogva menetelnek a zenészek, léptük vidáman csattog az utcaköveken. Zenélnek az élő kintornákon. Rajtunk.


KÖLTŐ ÉS EBEK

Az asztalt kettős gyűrű veszi körül. Belül ülnek a mulatók – a külső körben: költők és ebek. Az asztaltól széles ívben röppennek. föl a lerágott ürücombok, átszelik a levegőt, és becsapódnak a költők és szelindekek közé.
Meddig tarthat ez így? Megsúghatom: amíg röppennek az ürücombok. Mert ha a légen át nem érkezik több elemózsia, a költőknek esnek az ebek. Egyelőre persze nincs veszély: a költők dallnak, a kutyák mohón lesnek, és összemarakodnak a csontokon.
Csak egy költő hallgat, egyenesen áll, nem hajolgat le a megmaradt csontokért, mint a többi bárdok. Teheti: egy költő még nem hozza tűzbe a szelindekeket. Áll mozdulatlanul és némán. Göcsörtös, holtszürke és száraz, mint a gyújtós, nyöszörögve hajladozik a száraz, metafizikus szélben. Aztán hirtelen gyűrt lemezű, sárgászöld levelek bomlanak ki ujjbegyein, lassan erőre kap, pozsgás ágakat hajt, lombosodik, levéllemezek százait emeli a nap felé, mint zöld tenyereket, és susogó leveleinek zenéje betölti a teret.