Főcze Kornélia

De profundis

megül a hallgatás a szájban
megül és kivilágol
életre menő néma viszályban
látsz engem állni a sötétben
vallókötényben
testemen átsüt az olajrózsa
átég a nedves pincetorkán
szirma alatt a kimondott s
a kimondatlant szántó orkán

azzá lettem ami a bűnöm
pinceközön szívverés
rám néz fáival az Éden
s a poklokalja színlelés

látsz engem félni a sötétben
testemen átsüt átragyog mint
ablakkeretben gyertyaláng
ítélkező holnapod
S A HOLNAPON TÚL OTT AZ ARCOD
olaj rózsát gyújtogat
így múlik el az életem
a rosszba oltott gondolat


Visszazuhant évszak

visszazuhant évszakban lakunk
füvek tetemén épült a tanyánk
nem ismerne e földre senki
nem adna pacsit majdani unokánk

zöld sátraink sírok süvege
lesoványodott margaréták a lámpák
villámvasúton szikráznak a holtak
vidámparkban forognak vasrámpán

közönykoncertet adnak itt az élők
pezseg s kifut a szénsavazott szellem
„az éj kegyét árasztja vakmerőn”

a visszazuhant évszakban lakunk
s küldi a nap föntről jeleit
test és
vér és
lepkeszárny-szavait
küldi kegyeit a sárga tűztekercs

történik hogy valaki álmodja haragját
s mennybe hajítja ezt az évszakot
ó angyalok rég halott angyalok


Te Deum

kegyetlen szem az éj felett még nyitva
nyugodj el Istenem ne less titkainkra
rábíztál minket a forgó végtelenre
mely felénk közelít s távolodik egyre

ez az éj csak egy tűzfal rávetül arcod mása
föltartóztatja álmunk a repkény vonulása
fölsejlik bennünk arcod nélkül a reggel
kezed a tűzfalon repkényen – vedd el

s emeld a bennünk síró lázas értelemre
ha rábíztál minket a forgó végtelenre
nyugodj el Istenem ne nézz titkainkra
közelíts meg minket s távolodj el újra