Dénes László

SZONETTBALLADA, MELYET
A MEGNYUGVÁSÁT VÁRÓ KÖLTŐ
SZERZETT EGY (F)ELVONULÓ
(ELME)NŐ SZÁMÁRA

Határoztál. Készülj az útra hát!
Tegnapjaink szabadságolt hada
tolong a peronon. Már nem haza-
sietsz. Rájössz te még, hogy múltra vált
a ma. Gondolkodj el a csomagon.
Tán van valami rejtett kis rekesz,
hová elfér totem, torzó, kereszt
s egyéb, mi voltál. Vidd. Odaadom.
Elvásott ábránd a félig-menés.
Az osztódás, a hűség nimbusza:
a hűtlen alvó álma oly kusza!
A búcsúdal... A végső tettetés:
neked elég, ami nekem kevés.
A hontalannak nincsen himnusza.

Ajánlás
Kedves, ne sértsen hát a feltevés:
ügyes manőver volt e tüntetés,
egymást csipkedő bolhák cirkusza.


KÖZÉPKORÚ FÉRFI BALLADÁJA

Érhetne számtalan panasz
és gáttalan vádaskodás
„szerelmes” csalfa nőt, ravasz
tanácsot, gyatra iskolát,
klubok, kocsmák, bulik sorát,
a kort, mi léhává nevelt...
Hiába pörölök, cimborák!
Az ifjúság már elszelelt.

Mondhatnám én is boldogan:
megértem, ím, mint egy banán,
mely büszkén, bölcsen, fontosan
pöffeszkedik egy almafán.

Ki életnek tudója tán
meg sem kérdi, ha jól nevelt,
hogy lett az almából banán,
míg ifjúságom elszelelt?

Csúf lángész vagy szép ostoba?
Sóher? Gazdag? Mindegy ma már.
Ha így vágtat a perc lova,
a vénség gyorsan rám talál.
Harminc fölött a tetszhalál
izomra, agyra ráhevert,
s úgy lettem táltosból szamár,
hogy ifjúságom elszelelt.

Magiszter! Némán kortyolom
a löttyöt, mit a sors kevert,
s közös kordénk tovább tolom,
bár ifjúságom elszelelt...


A JÁTÉK LEHETSÉGES VÉGE

Hiába vonsz be egyre fénylőbb mázzal,
Kiütköznek világosan a ráncok.
Hiába dúlnak éjjel vad románcok,
Ha imádod a kelő napot – mással...

El-elbitangol nyájától a bárány,
Nem szült sosem anya hibátlan pásztort.
Eszedbe jut, hogy ültünk meg mi száz tort,
És üdvözültünk mások üdve árán?

De eljön még egy múltat űző holnap,
Kiszikkadt tested veri buja zápor,
Elúszom csöndben, míg te csontig ázol!

Özönvíz ez, és nem bukkan fel csónak,
Se mentőöv, mit dobhassak a szónak,
Ha elveszejti történelmi mámor...