Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1990. január, I. évfolyam, 1. szám »


„Az eleven fájdalom példatára

„Az eleven fájdalom példatára...”

(prológus) Semmi sem riasztóbb a visszájára fordult létnél, melyben minden érték salakká válik, minden szépség csak szellemként kísért, minden barát ellenséggé vadul, minden ígéret fenyegetéssé élesül. Nem restellünk viszolyogni Nemess László új könyvétől,* mely a reveláció felrázó erejével hat. Négyszázötven oldalon át tartó jeremiáda, az irreverzibilitás végzetességével torkot szorító jövendőmondás a könyv, melyben az 1995-re tett demográfiai robbanás egyben a fertő minden értéket fölélő virágzását is jelenti. „A romlás virágai” – mondhatnók, melyek rohamosan majomkenyérfákká izmosodnak, hogy gyilkos gyökereikkel szétvessék a bolygót. (A majomkenyérfák is először kicsik – mondja a kis herceg; a hurrikán is eleinte csak ártatlan szellőcske – mondja a szerző.) Maga a könyv is kezdetben szórakoztató cselekménysor, „izgalmas kalandregény” képzetét keltené, ha már jó előre nem figyelmeztetne a regény első két rendhagyó oldala. Lenyugszik a nap keleten – a rendellenesség eme zavaró képzete vezeti be a könyvet és nyeri bizonyítását benne. Paradoxonok regényét vesszük kezünkbe és teszszük is le, amilyen hamar csak tudjuk, de kizárólag miután elolvastuk, miután Nemess Lászlóval végigjártuk a pokol emeleteit, fel sem lélegezve egy-egy lépcsőfordulón.
(az ellenállástól a kárhozatig) Utolérhetetlen az az erő, mellyel az író kényszerít, hogy igenis tartsunk vele; párosulva azzal a könnyedséggel, melylyel utánozhatatlanul természetessé teszi a mindennapi helyzeteket ebben a nem mindennapi regényben. Éppen ez a könnyedség rémíti meg leginkább az olvasót: a végzetes, kárhozatba vezető folyamat oly természetes, mintha bármelyikünkkel megtörténhetnék, mint ahogy bármelyikünkkel meg is történhetik. Milyen megnyugtató, hogy még nem vagyunk kilencvenötben. (De leszünk!)
Isten szeme mindent lát, hasonlóképpen a hatalomé is; teljesen érthető tehát az a nagylelkűség, mellyel a United Atlantic Shipyards hatalmas cége felkarol, tulajdonképpen a szakadék széléről összeszed, a tömlöc mélyéből kibányász egy jobb sorsra érdemes kapitányt. Megmenti a tönkremenéstől, hogy ő tehesse tönkre, feltámasztja, hogy megölhesse. Ezt a minden szempontból kétélű helyzetet fokozza Józsua küldetésének ambivalens volta: romlatlan fiatalságában vízre küldi a hivatása, hogy aztán később vízre vigye egy hatalom, melynek ezért ráadásul hálásnak kell lennie. A hatalom tulajdonképpen önmaga kiteljesítését várja el Józsuától, éltető közegébe helyezte, biztatja tehetségének, rátermettségének felmutatására, de természetesen nem érdektelenül. Józsua hivatása reklámmá alacsonyul, mivel a kényszerhelyzet állapota, melyben minden választási lehetőség csupán álszabadság, túlságosan is élet-halál kérdés ahhoz, hogy ellenálljon neki. Józsua feladja a sáncot, beletörődik erkölcsi értékeinek üzletcikké válásába mindaddig, míg rajta is úrrá lesz a hatalomvágy, a dicsőség áhítása, és olyan eszközökhöz folyamodik, melyekre nehéz lenne ráfogni, hogy sportszerűek. E világban minden eszközzé degradálódik, a személy saját jelentősége alábukásának eszköze, a szabály saját maga megcsalatásának, kifordíthatóságának eszközé, a tömegkommunikációs eszközök pedig a tömeg félrevezetésének eszközei. Minden önmaga ellen fordul, minden önazonosság paradoxonok szülőágya. Egyedül Józsua marad azonos – nem önmagával, hanem hajójával. A hajó meghitt társa a tengerésznek, a regény során pedig a triangulum kapitányának társa a csalásban, a pusztításban és végül a pusztulásban. Mindaz, amit Józsua régi hajójából, valamint hajdani önmagából ment át, önálló életre kelve ellenségévé fajul, a pozitív erkölcs viszont az ő oldalukon van. Az önazonosság ilyenszerű megbomlása már a tudathasadás felé mutat; a hajdani individuum (oszthatatlan) kétfelé válása, és a két fél egymás ellen fordulása a szkizofrén elme hiteles természetrajzát adja. A hülyén vigyorgó, gyáván tapsikoló, csalásokat sánta lábon ünneplő, de világos pillanataiban önmarcangoló, a legsötétebbekben pedig hajóját ösztönszerűen vezető Józsua személye ezen a ponton már szintemeghatóvá válik, mégsem sírják el magukat még a legérzékenyebbek sem, és restellnék imádkozni elkárhozott lelkéért a végtelen kegyelem hívei is. Mindezzel teljes összhangban van Józsua viszonya a női nemhez. Felesége megmagyarázhatatlan halála mintegy előrevetíti Józsua kudarcát az életnek ezen a területén is. Könnyed, a hőst félig sem kitöltő viszonyok által kielégítetlenül hagyva, Józsua a tenger asszonyát választja Úrnőjéül. A szerelem természete és terminológiája igen hasonlatos a valláséhoz; ezt a kettősséget egyesíti magában emez Úrnő, kinek végtelen malasztja sem képes semlegesíteni saját kiválasztottjának bűneit. Terry, az igaz Józsua szeretője, és; Jadwiga, a még ép Józsua csodálója múltjából előkígyózó kísértetekké válnak, maguk is fokozva Józsua tébolyát.
Talán nem lenne érdeketlen figyelemmel végigkísérni azokat a csomópontokat a regényben, melyeket a szerző kiemel: gondolunk itt a nagy betűkkel szedett mondatokra. Külön elemzést érdemelnének a dőlt betűs szakaszok is, például a sokadalom, tömeg kifejezések, melyeknek ilyen úton való kihangsúlyozása állandó jelleggel emlékeztet a regatta paradox voltára: magányosFöld körüli útra indulnak a versenyzők tömegesen. Ennek igen hatásos ábrázolása a tábla-kaland, melyben a yachtok két áramlat találkozási pontjába sodródva kerülnek be egy örvénybe, hol szorosan egymáshoz tapadva keringnek észrevétlenül; ám annál észrevehetőbb az a gyűlölet, melyet az előre nemlátható közelség, egymáshoz kényszerítettség ébreszt bennünk. A demográfiai robbanás irtóztató előképe ez, és megerősítése annak a tudatnak, melyre ugyancsak a szerző vezet rá: a harmadik világ őszintétlensége, helyzete rendezésének titkos megtagadása miatt nem ismerjük pontosan, hányan vagyunk a világon, s így sosem tudhatjuk, mikor válik állandó észbontó fóbiává az, amit ’89-ben csak a déli csúcsforgalmakkor érzünk a főutcákon. De térjünk csak vissza a nagy betűkhöz. Eme vizuálisan is megjelenített harsány kijelentések tanúsága szerint a tulajdonképpeni (lelki) cselekmény a 162. oldalonkezdődik a lehető legkézzelfoghatóbb felkiáltással: START! A regatta indításának napja ez, mely „feltartóztathatatlanul, mint a sors átka – elkezdődött”. Ezt követi a már bevont, de még igazi mivoltát el nem vesztett Józsua utolsó, de már elkésett kísérlete a szökésre: NEM VESZEK RÉSZT A VERSENYBEN! Nem sokkal azután viszont következik a régi, fertőzetlen tengerészkori ismerős bejelentése: ő kedve szerint kiállhat, mikor megunta vagy megundorodott tőle, DE TE, JOSHUA WOOD, SOHA NEM UGORHATSZ KI EBBŐL! SOHA! Később sem kíméli Józsuát a szerző: forrófejű gyűlölete eredményéül elkövetett első és végzetes gyilkosságába belesivít az elsüllyesztett hajó segélykérése, mintegy szószólójaként a bűnbeesett kapitány lelkiismeretének Ezek után sorra érik a csapások: felfedezi, hogy a mezőnyben az övén kívül még létezik HÁROMSZÖGLETŰ hajó, s Józsua az övéhez hasonló csalást személye elleni merényletnek érzi, mire olyan lelkiállapotba jut, melyben képes lenne A SAJÁT AGYÁT MEGSÜTNI ebédre. Beleszól ebbe Hawaii hazug jeszava: ALOHA (jóság – egység – kedvesség – szerénység – türelem), megint csak ráébresztve Józsuát a regatta hamis, aljas voltára. Az igazi tragédia viszont ezután következik. A regény „cselekménytelen” első részében felbukkanó, összekulcsolt-kéz hangulatú meghitt dialógusok a víz Úrnőjével – áthatva szeretettel, odaadással – degradálódnak a regénynek erre a szakaszára. Az a Józsué, aki így oktat: „Mert ha elfordulván elfordultok tőle... bizonnyal megtudjátok majd, hogy ... [ő] ki nem űzi e népeket ti előletek; sőt inkább lésznek ti néktek tőrré és hurokká, oldalaitokban ostorrá, szemeitekben pedig tövisekké”; ez a Józsué könyörgőre, hízelgőre fogja a dolgot, ajánlatokat tesz, protekciót kér és szolgálatokat kínál fel cserébe, a maga szintjére próbálva lealacsonyítani Úrnőjét, kinek kegyeiből kiesve tehetetlen fenyegetőzésbe kezd: DE HISZEN MEGÍGÉRTED...! – VEDD TUDOMÁSUL, HOGY NEM LÉTEZEL!!! HALLOD? VAGY HA MÉGIS LÉTEZNÉL, AKKOR ÉN MOST ELPUSZTÍTALAK!!! Ember öli meg istenét: megfordult a világ, visszájára vedlett az igazság, kifordult sarkából a föld, s megindultak a vizek. Ezen a ponton forr össze Józsua az eleven csalásnak kiképzett hajótesttel: MEGSEBESÜLT A BOKÁM, AZ ÚSZÓTESTEM!!!, azonosul annak széteső, halva-született-gyermek állapotával, mígnem fájdalmasan felkiált: ÚRNŐM, HÁT KENTAUR LETTEM?! Joshua Wood hosszújáratú kapitányt éppen Extra Master volta kergeti a kárhozatba, hiszen a UAS cég csakis egy főesélyesre alapozhat, s a kétségbeesett kérdésre, hogy miért éppen őrá, egyetlen válasz létezik: JÓZSUA! BŰNÖS, AKIRE A ROSSZ GONDOL... És itt következik a borzalmas jóslat, mikor a kapitány őrült nyerési vágyában kiüt a versenyből egy japánt, kárörvendően ordítva át: YOU’LL NEVER ARRIVE, YAMAMOTO!!!, mire az fogcsikorgatva válaszol: YOU NEITHER, WOOD!!!, vagyis: Sosem fogsz célba élni, Yamamoto! – De te sem Wood! (Itt kell talán kitérnünk a regénynek egy apró hibájára: a korélmény, a helyzetmegjelenítés és a jellemábrázolás hitelességéhez túl sok az angol nyelvű szöveg. Élvezi talán az, aki tud angolul, és videofilmekből a zsargont is felszedte, de – bár viszonylag könnyen oldja meg az író a rögtönzött, jól szövegbe ágyazott fordítást – idegesítő lehet azok számára, akik nem ismerik a nyelvet. Nevetséges is lenne szótárral olvasni egy magyar nyelvű, itt megjelent könyvet.)
(epilógus) Félő, hogy a pszichikai széttöredezéshez járuló, borzongató módon megjelenített fizikai darabokra hullás, a levágott gyűrűsujj-kisujj, az elüszkösödött láb, a maguktól kiforduló fogak és az ijesztő mennyiségben hulló haj az emberi lény teljes pusztulásához vezet. Pusztulásához, de nem halálához! Értelmetlennek tűnik ez a lét, mely semmit sem hagy maga után az emberek emlékezetében, még űrt sem. Biblikus mélységekbe viszi a regényt az a rapszodikus, egyszerre lírai (zenét idéző), drámai (párbeszéd-jellegű) és epikai (balladás hangvételű) záró részlet, mely JÓZSUÁra, KÓRUSVEZETŐKre és KÓRUSra bontja a regatta résztvevőit, és amely monumentalitásával az egész emberiség metaforájává emeli a mezőnyt. Ezt az egyetemesre kitekintő általánosítást segíti elő az az archetipikus rendszer, melybe a regény beleágyazódik. Hiszen Józsua nemcsak a száz évvel ezelőtti Joshua Slocum jogutódja, hanem a Józsuéé is, a Doktor Faustusé is, az emberiség lelkiismeretéé is. A kentaur-hasonlat további mitikus távlatokba helyezi a regényt, a végkifejlettel együtt: „És így agonizált tovább Józsua, karnyújtásnyira a céltól és haláltól, melyeket soha el nem érhetett”. Ugyanaz a szofizma, mely az ókori görög Akhilleuszt megakadályozta abban, hogy utolérje a teknősbékát; a külsőleg megtámadhatatlan következtetés, ami mégis oly képtelen és oly vérfagyasztó: a pokol kínjait szenvedni az idők végezetéig. Nem, Nemess László nyugodt lehet abban, az ő léte nem értelmetlen, mint tébolyra kárhoztatott hőséé. Maga után hagyja ezt az „izgalmas kalandrengény”-minősítést messze túllépő regényt, mely szorosabb műfaji behatárolásnak annyira ellenáll, melyet azonban nem is szabad beskatulyázni, csak elhelyezni egy még le nem zárt életműben, lévén Nemess László minden eddigi regényénél érettebb, tragikusabb hangvételű. A fentiek ismeretében pedig érdemes elgondolkoznunk azon, mit is jelent nekünk a beteg emberiségnek eme regényes diagnózisa.

FERENCZY JUDIT


* Józsua. Kriterion Könyvkiadó, 1989.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék