Farkas Árpád

Egyszer majd
arcom is elkészül

Halálos ágyán tíz szikrázó ujjal anyám
még lefejtette arcát –: viseld egészséggel, fiam!
Széthordanák úgyis a férgek a föld alatt,
fölzabálnák csigák és pondrók,
pedig kislánykorom szalad véle, kötényéből
magot szórva a libatoppos udvaron,
keringnek benne az első bálok,
pelenkamosások, jaj, de megvénült ez az arc is, fiam.
Szinte nem is az enyém, oly messzire költözött,
idegen mosolyok ringják körbe, fekete-
kendős, kalapos bólogatók,
vigyetek innen már haza engem, fiam,
eleget ültünk nyakukon,
lám, telis-tele az utak emberekkel,
egymás sarkába hágva
hová türemlenek oly eszeveszetten?
tegyétek majd keresztbe koporsómat,
csak az anyák koporsóin átlépve
tülekedhessenek ki e világból!

És jöjjetek el a temetésemre, fiam,
ne a végtisztesség végett, csak hogy együtt
legyetek végre mind,
kik ma még falak mentén lopakodtok,
lesütött szemmel kerülvén egymás tekintetét;
szikrázó szemmel álljatok körbe néha egy gödröt,
hátha megvillan odafönt az ég.

Simítsd csak arcod vissza, jóanyám,
csupa vérző hús, szikrázó csont mögötte az idő.
A te gyönyörű orcád régóta rásimult a tájra,
két szemedből szivárog a Nyikó, a Küküllő,
homlokod mögött a Hargita
gyorstarlásos, málnavészes boltja.

Kislányos, vénült arcvonásaiddal
mit is kezdhetnék, anyám?
Maholnap hadba kell szállnom,
az első ellen összecsuklana
a nevetéstől, fölemelvén sisakrostélyomat;
vállamra borulna, úgy röhögne,
hogy micsoda szelíd kislányokkal
küldték megküzdeni a villamos ég alatt.
Elsírná aztán: neki anyja, húga,
gyermeke van, minek közibénk vérzivatar?

Billeg ujjaid közt a húsjegy, kenyérjegy,
búcsúzol, anyám.
Arcod a vizeké, füveké, köveké,
magukra ők öltik lassúdan.
Anyaöl-szőtte villámaiból
elkészül egyszer majd az én arcom is:
szikár lesz, fanyar és kemény,
akár e költemény.