Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1990. január, I. évfolyam, 1. szám »


Székely János

Székely János

A maradék maradékából

ÉJFÉL

Most indulnak szőni a pókok.
Fényes hálójuk nyúlik, nyúlik,
És eltemet.

Most odvaikból reánk lesnek,
Most nézd szemük, a rémeset.
Mind éhesek.

Duzzadt medúza-arcuk vértől üszkös,
Szőrös lábszáruk karmos, piszkos,
Fonják fonaluk.

Ezüst varsáik űzik-fűzik,
Varázsábráik begyűrűzik
Homályos egünk.

Most szőnek az éjféli pókok,
Most rémes lesz az álmodás:
Lidércnyomás.

Most rongyos és ragyás az éj,
Most babonás ütem zenél
A csenden át.

Szőnének hálójukba – hagynám.
Rám mászna ronda nyájuk – hagynám,
Hogy elfalazzanak.

Mivel az éjsötét gubó, ha
El is temetne: meg is óvna.
Közel a virradat.

(1948)


TÜKÖR ELŐTT

Tükröt állítok, életem, eléd:
Legyünk legalább ketten a világon.
Nézd arcomon az alkonyat hevét,
És hű szemedben hordozott halálom.
 
Szerettelek, és visszatér a vágy.
Tudom, csak téged adatott szeretnem,
Tükörkép, tisztább, teljesebb világ:
Aki vagyok s akivé nem lehettem.

Egyre gyakrabban ülünk egyedül,
Mert akik voltak, gyatra társak voltak,
A gondolat szolgálni kényszerül,
S a legjobb lelkek lassan meghajoltak.

Mert senki sincs, ki gondoljon veled,
Mióta messze hullt igéző árnyad,
S magadba néző, bátor szellemed
Megértette, hogy átok az alázat.

„Kit nem szeretnek, naggyá nem lehet” –
Ím, visszafordult bölcs ítéleted,
S hogy itt talállak ismét, szemben vélem,
Tükör-voltodnak tündöklő jegyében,
Mindig szelíden és mindig szilárdan,
Halld vigaszom: a gyűlölet korában
Fel kell találnod búzafényű hangod,
És megtanulnod magadra maradnod.

(1949)


TACEAMUS

Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő. –

Voltak korok, hogy tisztelték a jókat,
A sírni legjobban tudókat,
Akik bomoltan tépték rengeteg
Szakállukat, és bőgtek,
Akár a fergeteg,
Akár a sebzett barmok, mint a vad
Csaták sorában széttiport lovak.
Voltak korok, hogy tisztelték és félték…

De most már nincs mód, hogy szavunk megértsék.

Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő. –

Tudván tudok jajoktól
Visszhangzó korszakokról,
Amikor mégis ünnep volt kiállni,
Bús-érdemes volt mégis kiabálni,
Káromlani és jós-igéket hozni,
Jajgatni, sírni, inteni, botozni,
Ha belehaltál, akkor is...

De most már saját hangunk is hamis.

Hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő. –

Úgy hallgassunk, mint aki meghal,
Akár a szárazra vetett hal,
Mint a kihunyt zsarátnok,
Akár az eltiport virágok,
Vagy mint a Semmi; mint a puszta Szik...

Hogy hátha csendünk fülükbe veszik!

Ó, hát hallgassunk,
Mert hallgatásra ért meg az idő.

Higgyük: van hallgatás,
Mely hangosabb, mint bármi más:
Mint omló bányák siket dobbanása,
Mint barmok ordítása,
Mint vihar, amely nem szűnik soha,
Mint a haldoklók sikolya;
Van hallgatás, mely sokkal rémesebb,
Kiáltóbb és félelmesebb,
Mint hogyha lánc sír, vagy ha bomba robban.

Így hallgassunk. Vagy ezeknél is jobban!

(1956. december)


BEBORUL

A gyermek is, ha fölhevült a vére,
Sötétet játszik: paplant húz fejére.

Épp így a föld: ha belső tüze marja,
Kerek fejét nagy felhőkbe csavarja,

És játszik. S olyan hű ez a bohóság,
Hogy szinte hűbb és több, mint a valóság.

Már-már komolyra fordul a sötétség.
Már szinte fáj és kínoz, mint a kétség.
 
Már semmi fény, már semmiféle mozgás,
Csak hűvösség és bongás és gomolygás.

Csak áll az ember és halálra rémül,
Hogy még valami rémesebb is készül.

Csak áll az ember, áll és szinte reszket:
A java jön – mert ez csupán a kezdet.

Jön! Az jön, ami rémesebb a végnél.
Pedig mi lenne szörnyebb a sötétnél,

Amely merő egy romlás és merő seb?
Mi még jöhetne szörnyebb és erősebb?

(1957)


ÚJABB SÉRELEM

Mindig is tudtam, mindig is papoltam,
Hogy gyötrelem, hogy kín, hogy rondaság,
Hogy kegyetlen és gyilkos ez az élet,
Hogy förtelmes és mocskos a világ.

Förtelmes, mocskos és kegyetlen – most is
Lerondított és poklokra vetett.
Ki másnak hitte, téved és csalódik:
Én sosem vártam tőle egyebet.

Mindig mondtam, hogy elviselhetetlen,
Hogy képtelen, hogy igazságtalan.
Mindig mondtam – s most szinte élvezem, hogy
Ily fényesen kitűnt az igazam.

(1965)


A TAPSOLÓGÉP

Hangmérnökök, barátaim,
Az isten szerelmére kérlek,
Minthogy már úgyis elavult,
Adjátok nekem ezt a gépet.

A MAGNÓ jobban megteszi.
Minek zsúfolja itt a termet?
Ha nem használjátok soha,
Tönkremegy lassan, ahogy a
Lakatlan házak tönkremennek.

Én ezzel szemben hazavinném,
Felhúznám és eléje állnék.
„Kigyúlna fölöttem a fény,
Megnyúlna mögöttem az árnyék.”
Elmondanám neki, amit
Húsz éve mindhiába mondok.
Filippikáim tetején
Karomat kilendíteném,
Térdemmel megbökném a gombot,
S kitörne az ováció.
Egy ország ünnepelne engem.
Megérném azt, amit soha
Nem érhetek meg életemben.
Húsz hosszú évig századom
Visszhangtalan visszhangja voltam.
Most végre felfogná a gép,
Ki vagyok én, milyen derék
Lángelme füstölög dalomban.
Szeretném, s tudnám, hogy szeret.
Hangjából érzeném, mit érez.
Adjátok nekem, s életem
Egyetlen nagy népünnepély lesz.

Igazat mondanék neki,
Ujjongva ünnepelne mégis.
Oktatnám, évődnék vele,
Tréfálkoznék, sőt játszanék is.
Rosszkedvemben megtapsoltatnám
Ezernyi bosszútervemet.
Szószokat nyeletnék le véle,
Sületlenségeket,
Hazugságokat és pimasz
Halandzsát öntenek elé –
S hogy habzsolná, hogy lelkesedne!
A könnyem potyogna belé.

Hangmérnökök, barátaim,
Az isten szerelmére kérlek,
Minthogy már úgyis elavult,
Adjátok nekem ezt a gépet.

Hadd verje el magányomat,
Legyen a népem ő.
Népem, amellyel csakugyan
Összetéveszthető.

(1969)

 
TÚLSÁGOS CSEND

Nem hiszek semmit. Meg kell vallanom,
Olykor magát a Semmit sem hiszem.
Órám megállt, reményem elhagyott,
Magam vagyok, nem hiszek semmiben.

Nem hiszem el, hogy lét foganhatott
Üres ölén a mozdulatlan térnek,
S hogy ami rossz volt, megjavulhatott,
S hogy aki elment, újra visszatérhet.

Úgy látom én, mióta megvagyok,
Hogy aki hisz, az megcsalatott máris.
Sőt, hogy amiben hinni lehet, az
Eleve irreális.

Hitetlenségem tartószálain,
Akár a pók a magaszőtt keretben,
A nemlétező Semmit hallgatom.
Megint magam. És soha ketten.

(1970)


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék