Látó -
szépirodalmi folyóirat
összes lapszám » 2002. június, XIII. évfolyam, 6. szám »
Nagy Imola
Perzsia
Hajnali három körül érkeztem meg Teheránba. A várost körbevevő hegyekre cikcakkban
felfutó fények láttán valami sci-fi leszállópálya jut eszembe, pedig nem éppen
a jövőbe készültem. De amikor a másik irányban dől meg a gép, a fiatal arcú
Hold süt be a gépbe. Semmi gond a „határátlépéssel”. Perzsául beszél velem az
egyenruha, de kitaláltam, hogy az útlevelemet kéri. Rajtam is egyenruha van,
Londontól kezdve, mert az Iran Air-rel utaztam onnan (a szokásos – a Közel-Keletre,
keletre utazók akár be is költözhetnek a londoni Heathrow-ba, nekik úgysem kell
ágy, ahhoz hogy aludjanak – csekély nyolcórai várakozás után).
Legelső teheráni sétámon érzek a hátam mögött valamit. Ahogy megfordulok, szinte
rám borul az Elburz. Ekkora hegyeket látni, egy ekkora város szívéből... Örök
állandóság az örökké mozgó káosz körül. Rezzenéstelen, fenséges őrök. Teméntelen
mennyiségű szomorúságot magukba képesek szívni. Előttem a város a csodáival,
és tudat alatt, attól a pillanattól kezdve, hogy megláttam őket, állandóan közéjük
kívánkozom. Ugyanakkor úgy működnek, mint valami „életbiztosítás”, tudom, hova
lehet elmenekülni a város elől.
Bevezetőként megnézem a Tádzsris bazárt, Észak-Teheránban, a 4000 mes Tócsal
tövében. Nagy dszumbuly. Bukarest jut eszembe róla. Megy benne a vásárlás, mint
a karikacsapás. Minden kapható, a nyugati cuccok drágák (de kit érdekelnek?).
Én is megveszek egy sárga opálos ezüstgyűrűt, mert különlegesen vonzónak találom.
Később, Meshedban, kiderül, hogy az utazók védelmére készült gyűrű, belevéstek
a kő aljába egy ezt szolgáló idézetet a Koránból. Régi arab kalligráfia, alig
olvasható.
A teheráni egyetem környékén kicsit súlyos a hangulat. Nagyon nincs kedve az
idősebb hölgynek, aki engem kísérget, ott ácsingózni. Aztán rám is szól valaki,
hogy tiltott helyen videózom. A pénteki ima helyén. Van abban valami, hogy az
ima nem showbiz, de ezt a perzsák sem úszták meg szárazon. Közismert
a mondás, miszerint a „változások” előtt a közösben ittak és egyedül imádkoztak,
most meg a közösben imádkoznak és egyedül isznak. S ha nem, hát akkor saját
maguk börtönőrei. Főleg az idősebbek, de ehhez tudni kell, legalább azt, hogy
ritka az a perzsa család, amelyik nem vesztette el valakijét a közelmúlt harcaiban.
Az egyetemisták tudják, hogy van hatalmuk, különösen a teheráni egyetemiek,
és általában, a fiatalokban érzek egy erős szabadságvágyat, szellemet (és a
lakosság több mint fele fiatal!). Megfordul a fejemben, hogy az iszlám köztársaságnak
sikerült kiölni a félelmet számos alattvalójából. A tavaly nyári diáktüntetés
egyetemista vezetőit halálra ítélték, de aztán beérték a börtönnel, habár nem
lehet tudni pontosan, hogy hány évvel. Ezzel együtt sokakban él a hit, hogy
egy „második” forradalom történésben van, ahol békés, szellemi vagy intellektuális
úton fognak a változások megtörténni, amelyek belső és (később?) külső (szociális)
szabadsághoz fognak vezetni. Mindezek ellenére szinte mindenki nyugatra akar
vándorolni, de ami szép, az az, hogy közben, vagy addig is, végzik a dolgukat.
Sok jó perzsa filmet láttam az utóbbi években, ahol a profi színészt és az éppen
felfogadott laikust lehetetlen megkülönböztetni (de korántsem csak ezért jók).
Saja bidándun, oftad tu ghándum, ánbor biarid, dáres biarid – Fogatlan
Saja, beleesett a cukortartóba, hozzad a fogót, húzzuk ki belőle. Egyik délután
nagyon nyűgös az új barátnőm kislánya, akinek kékek a szemei, mint az anyjának.
Valami ihletre előveszem a kamerám és rászegzem az egyéves kislányra, aki szempillantás
alatt színésznővé változik, és tökéletesen előadott show-ját egy snúrban lejátssza.
Kész, vágatlan és nem is rövid videóklipp.
Sad – boldog, ghámnakh – szomorú, áruszi – esküvő, bordzs – épület, dáké – újságpapiros
bódé, darukhané – gyógyszertár, mú – haj.
Egy este francia bort ittam egy örökre derűs öregemberrel, családja társaságában.
Szerinte én perzsa voltam valamelyik életemben, szerintem ő most sem az, hanem
mindenhonnan való kozmopolita. Találkoztam még egyszer az arcával egy Siráz
melletti eldugott faluban tartott buliban. Nagy teraszon üldögélünk, burjánzó
vadvirágok között, beszélgetünk a papagájjal, minden valós, semmi sincs, annyira,
hogy kiborul a kávéskancsó. Egyetlen fényes csillag világítja meg a szobámat.
Az sem kizárt, hogy a Jupiter volt. Iránban még mindig kőkorsókban készítik
a bort.
Dél-Teherán forró, szennyezett és szegény, egyszóval alig elviselhető, de akkor
is érdemes elmenni, többek közt, a nagy bazárba, a Bazár-e Bozorg-ba. Sasszem
kft., azt találsz benne, amit óhajtasz. Új felfedezés: gyönyörű kendőket és
bambuszból faragott tollakat vásárolok. A kutak, falfreskók, fénnyel játszó
arabeszkek állandóan magukba szívják a tekintetem. Óriási boltíves mennyezetű
labirintusban sétálunk. Egyedül az öreg bázárík ismerik benne az utat. Tűz esetén
jól nézd meg magadnak, hogy kit követsz.
Szintén Dél-Teheránban őrzik a világ legnagyobb gyémántját, a Fény Óceánját,
aminek testvérpárját, a Fény Hegyét a britek a London-toronyban „őriznek”. A
rózsaszínben játszó, négyoldalú, óriási gyémánt szinte eltűnik a királyi ékszerek
között.
Észak-Teherán nagyrészt palotákból és kertekből áll. De vannak beépítetlen terek
is, amint haladunk felfele a hegyeken, és a highway-ek mentén óriási, zsályával
és rozmaringgal és levendulával beültetett kertek illatoznak.
Mindig ott van a lombok közt, pont ott, ahol szeretném, néhány pad. Megyek egyre
meredekebben felfele a város ide-oda ágazó utcáin. Meleg van, izzad a testem,
de szó nélkül bírja. Sőt, az újabban bevásárolt, könnyű, gyapot felöltő és kendő
mintha védene a Nap bódító sugaraitól.
A legközelebbi hegycsúcs, Tócsal. Biztonság kedvéért telekabinnal, véletlenül
a Lufthansa teljes létszámú légi személyzetével megyek fel a 4000 mes csúcsra.
A hófoltokat mindig lehet látni a városból. A Tócsal-csúcsról mélyen be lehet
tekinteni az Elburz-hegyvonulatba. Ember legyen a talpán, aki megél benne, szikla
és gyilkos Nap testvére, de sokan eltűntek benne a kereső szemek elől. Viszont,
annyira tiszta és ritka a levegő, hogy mindenki arcára rávésődik egy mosoly.
Lenyűgöző látvány van körülöttünk. Itt született, állítólag, a Fényhozó Lucifer,
akinek ez a hegyvonulat-kastély volt talán a legerősebb trükkje, amivel kővé
változtatta az ámulatba ejtett embereket, hogy beépítse őket bizarr falaiba.
Három és fél órán keresztül gyalogolunk le a hegyről egy nukleáris fizikussal,
aki az út végén felajánlja, hogy hazavisz, de belehajt egy felesleges közlekedési
dugóba, amit nehezen tudok megbocsájtani neki, akkor is, ha aligha találkoztam
még olyan emberrel, aki olyan gyermekies szeretettel (szinte selypítve) tudta
volna kiejteni a gyümölcsök neveit: alu – szilva, ghilasz – cseresznye, szib
– alma, golabí – körte, gerdú – dió, kismis – mazsola, khial – uborka (fő ételnek
számít a sivatagban – biabán, út – kiabán), ánar – gránátalma.
Tócsal-csúcs, Oroszlán Palotája, Dárbánd, Szárbánd, Elburz-hegyvonulat: szikla
és fény. Ritka szép, tündöklő vadvirágok, illatos kakukkfüvek, kőrózsák járják
arrafelé. Ősi élmény: száraz sziklatörmelékek zaja a lábam alatt, mintha összetört
cserépen lépdelnénk, vízimádó pogány madonnák. Egészen magasan van az utolsó,
kőből épült teaház, ahol el lehet görögösen nyúlni a szőnyegekkel terített széles
fapriccseken. És az utolsó szökőkút. Magas, meredek falat kellene még ezután
megmászni és elérni a még láthatatlan Oroszlán Palotáját, ami egy különlegesen
jó vendéglő hírében áll és marad, miután meglátom az út utolsó szakaszát, s
miután vagy négy órája másztam felfele valami leírhatatlan melegben. Közben
elhúzott mellettem egy-egy csadoros nő, egy szamár s számos „lengébben” öltözött
fiatal, akiket időnként „leszednek” a hegyről, ha megtalálják őket.
A Teheránból Kárádzs fele vezető highway-en hirtelen megállunk egy nagy ipari
jellegű kapu előtt. Ami mögötte vár, az teljesen elvarázsol. Óriási kert. Sötétedik.
Bemegyünk a házba, ami autójavító-garázsnak néz ki kívülről. Belülről: nagy,
minden finomsággal, rózsákkal, gyertyákkal, megrakott asztal, padok, hangszerek
törzsi szőttesek, fotelek, heverők kellemes fények. Ákbár, magas, vékony, ősz
szakállú, -hajú, megállapíthatatlan korú ember és felesége, Jádla birodalma.
Amint kiderül, az első ház levág tizenkét és fél métert a highway-ből. Ugyanis
a ház volt ott előbb. Akbár már megjárta Irán minden börtönét, ezért a hatóságok
kb. havi zaklatása nincs rá hatással. Megmutatja nekem a kertet és a benne rejtőző
két épületet. Az egyik olyan, mint a zene temploma. Erre a célra is építette,
adobe-jellegű, gyönyörű, magas, gerendás mennyezetű ház, a másik a vendégház,
szintén agyagtéglából és agyagból, fából, festett üvegből készült. A vastag
falak nyáron hűvösen, télen melegen tartják a szobákat, amikben falba épített
vályogkályhák, heverők, agyagpadok, hangszerek vannak. Körülöttük magas fák,
szőlőlugasok, virágok. A gond az, hogy egy öreg, ritka törpefenyő szintén a
highway útjában van, és Akbár nem tudja, hogyan fogja elköltöztetni onnan. Az
első, nagyobbik ház felépítésébe szintén beleszóltak a hatóságok. Erre Akbár
vett egy szamarat, betette a zenetemplomba, és azt mondta a rend őreinek, hogy
az épület istállónak készül. Ez az elvarázsolt kert akárhol lehetne... Szabadságszél
leng körül, nem jön, hogy higgyem, Teherán mellett vagyunk. Na-kodzsa-ábád,
a Sehol Földje. Jádla, csendes, kedves nő, aki minden csütörtök este mosótálnyi
nagyságú edényben főzi a rizset a barátainak és a barátai barátainak. Csak két
ételre emlékszem azok közül, amelyek a rizs mellé kerültek: nyárson sült kebab
(többféle húsból), töltött vineta és mentás, caciki szerű joghurt-saláta: öt
nyelven beszélő koreai nő adja a kezembe az utóbbit. In csié? Ez mi? Kérdi tőlem
Jádla az elém tett ételt kecsesen megkóstolva. Én, dokhtár-e hub, jó kislány,
ettem a finomakat. És főztem a teákat. Kevés folyadék, méregerős tea járja.
Jádla csendessége nagyon jó hatással van rám. A többiek szerint Jádla már rég
nem beszélt ilyen sokat.
Kaja után átmegyünk a zenetemplomba. Tele hangszerekkel: dáf, tumbák, afrikai
dzsembe, szitár, gitár, szintetizátor stb. Résztvevők: profi és nem profi zenészek.
Ánvárral együtt jöttem a buliba. Ánvár Sádzsárián, a legnagyobb perzsa klasszikus
énekes tanítványa, sokak szerint jobb, mint a mester. Ánvár úgy döntött, valamelyik
életében, hogy ő már le sem száll a fellegekből. Pedig tudja, hogy „Ké ésgh
ászán nímud ávvál, váli oftad muskelha”: „Szerelmünk könnyű kezdetben, de később
mennyi bánat vár” (Hafez első perzsa sora). Ánvár tökéletes egyszemélyes előadó,
szitárral kíséri saját hangját. Messze tud szállni a hangjával, és amikor visszajön,
kicsit mindig megtart a távolságból. Első próbálkozásra csak egyedül hajlandó
zenélni. Tiszta, klasszikus perzsa zenét. Genuin trubadúr. Ahogy az éjszaka
halad előre, ez nemcsak, hogy feloldódik, hanem egy idő után csak ketten dzsemmelnek
az ős dzsemmessel, Ákbárral, úgy, hogy Ánvár továbbra is perzsa klasszikust
játszik. Ákbár bárkinek környezetet, háttérzenét, kísérőzenét képes teremteni
vagy „teljesjogú” zenei partnert szolgáltatni, amire éppen szükség van. Már
a másik „klasszikus” barátomat, Ferejdúnt befűzte. Ő hozott ide minket, kék
szemű barátnőmmel és Ánvárral egyetemben. Ferejdún zongorista előadó. Én meg
feltűnés nélkül és a házigazda engedélyével videóztam. A napfelkeltét Ákbár
első házában, 12,5 méteren bent a highway-en töltöttük. Amikor a Nap megjelent
a hegyek felett, Ánvár javában szavalt.
Másád az első város, amit meglátogattam, közel az afganisztáni határhoz. Az
iszlám legszentebb, síita városa. Ernám Réza, nyolcadik emám hamvait őrzik benne.
A köztudattal ellentétben, beengednek, habár a bejárati ellenőrzéskor leesik
a fekete, talpig érő csador rólam. És a fényképezőgépet kint kell hagynom, amit
elfogadok. A tapizó nők kijelentik, hogy jól áll a csador nekem, ami könnyen
elképzelhető, hiszen saját akaratomból öltöttem fel. Na meg azért, hogy beengedjenek
az Ernámhoz. Hathatna elegánsan is, ha így csoportosan nem néznénk ki hollóknak.
A szegény embert csak a cipőjéről lehetne felismerni, ha nem kellene azt a mecset
bejáratánál hagyni. Az iszlám szíve rontatlan, amennyiben elfogadjuk, hogy ez
a szív előjoga. Óriási, apró tükrökből, arany- és ezüstlemezkékből kirakott
boltozatok alatt sétálunk. Évente 12 millió ember jön ide, elsősorban Iránból.
Az Emam sírja tömve van adakozásokkal. Aranyozott rács és mögötte üvegfal veszi
körül a sírt. A sírig eljutni nem kis munka, de megérinteni szinte lehetetlen.
Nők, férfiak elkülönítve tülekednek, hogy megérintsék. Kicsit hisztérikus a
hangulat, de könnyen ki lehet jutni valamelyik szintén óriási udvarba, aminek
a közepén kút áll. A külső, „éggel fedett”, visszhangzó terekben madarak cikáznak.
Bármilyen vándor megpihenhet itt. Legalábbis ez a hajnal hangulata, és mi igyekeztünk
akkor odajutni. Kifele menet eltévedtünk, de én különösebben nem siettem. A
csador nem megfelelő viseléséért néha rám szóltak. Néha lecsúszott a fejemről
a földig érő, fekete selyem lebernyeg, amit egy kézzel az állam alatt fogva
tartottam magamon.
Néjsapúrba, ami kb. 100 km-re van Meshedtől, akkor jutottam, amikor megjelent
egy cikk a New York Timesban, hogy Kolozsvár testvérvárosa lett. Két költőjük,
a legnagyobbak közül itt élt: Omár Khájjám és Áttár ud-Din. Taxival mentünk
Meshedből a kezdeményezésemre, de így is „átlégiesült” a testem, mire odaértünk.
Áttár sírjánál már csak a lombok suhogást hallottam. Útközben még megálltunk
az Emam Réza lábnyomát őrző mecsetben, egy elhagyatott faluban, ahol fényképezni
is lehetett, úgyhogy mikor megláttam az Áttár sírját fedő kupolát, azt hittem,
hogy megint mecsetet látogatunk, amikor abból aznapra éppen elegem lett. Nagyon
meleg volt. (Egyes feltételezések szerint Emam Réza úgy múlt ki, hogy amikor
éppen Északnyugat-Iránt látogatta, egy Meshed melletti faluban szőlőt evett,
és az meg akadt a torkán...) Áttár mellett aztán helyrejöttem, megint elkapott
az az érzés, hogy akkor most már mindenhol voltam, és hátradőltema gyepen, hallgattam
a fákat. Omár Khájjám sírjához a legnagyobb melegben érkeztünk meg. Nem hittem,
hogy ott vagyok. Vettem a teaházban négy agyagedényt, olyat, amiből annak idején
a bort itták. Khájjám messze van. A részvéten is túl. Elkaptam azt az égbe nyúló
elliptikus-oldalú türkiz rombuszt, amire azt a versét írták fel, hogy: „Halad
az idő, mint a karaván. / De mit bánom, amíg a bor az arám, / s az élet illó
ámbraillatát/ csókolhatom pohárnokom haján” (Faludy fordítása). Néjsapúr testvérvárosának
lenni nem szégyen, bár a várost jelenleg elhanyagolják. De nem lehet tudni,
hogy a perzsa idő szerint, mondjuk, a következő évszázadban, nem lesz-e megint
a költészet fellegvára.
Vissza Teheránba repülővel. Láttam fentről az Elburzot és a Damávandot. Ki fog
megöntözni téged? Egyelőre az a képlet, hogy ott ahol egy cseppnyi kis víz van
ott világító smaragdzöld minden. Kis körökben. Hezr lába nyomai. S két lábnyom
közt a végtelen. Damávand pedig, lévén a világ második legmagasabb csúcsa, még
repülőből is úgy néz ki, mint egy egetföldet összekötő óriási oszlop.
Szép Iszfahán városa a „Világ Fele”. Szóval láttam a világ felét, Teherántól
600 km-re délre. Történelmi város, a régi szép időkben Irán fővárosa volt. Itt
van az egyik legrégibb bazár. Egy az egyben időutazás. Volt szerencsém megismeri
Náhriman mestert, aki elvitt a bazár legrejtettebb helyeire is. Akkora, mint
egy város, és kb. félóra alatt el lehet vesztődni benne. Közben eszméletlen
terek és idők nyílnak meg körülötted. Láttam egy fűszerkészítőt (és egy iszfaháni
csempekészítőt, egy szőnyegjavítót és rézművest és egy miniaturistát... olyan
tárgyakat készítenek, mint sehol a világon), aki, biztos vagyok, volt vagy ötszázéves.
Már a hely illatából is tudom. A kamerám Iszfahánban adta fel a szolgálatot.
Tovább nem bírta a drága digitália a hőséget. De volt még egy orosz fényképezőgép
nálam. Irán az egyik olyan hely, ahol a legkönnyebb fotózni, videózni. Csak
nyomni kell a gombot. Én egy cseppet sem bántam, hogy a videó kifingott. Az
utolsó hely, amit „megörökítettem”, az a Madár-kert. Hálóval lefedett nagy kert,
amelyben szabadon élnek a legkülönfélébb madarak, kivéve az elzárt ragadozókat
és apró énekesmadarakat. Szép volt, pl. az, amikor elsétált előttem egy olyan
hosszú és olyan fehér madár, hogy azt hittem, valami délibábot látok. Másik
jelenlevő a strucc, shotormorg, azaz teve-madár, és ha megkérdik tőle, hogy
miért nem dolgozik úgy, mint egy teve, azt válaszolja, hogy azért, mert ő egy
madár, s ha megkérdik, akkor miért nem repül, azt mondja, azért, mert ő egy
teve. A páváról meg az járja, hogy szép a tolla, de nézd meg a lábát. Utolsó
kép a kamerámon: csókolózó sasok.
Kiszáradt ebben az évben Iszfahán folyója, a Zajándérúd. Én nagyon remélem,
hogy jövőre visszalátogat bele a víz. Szép lehet az, ahogy a víz először megjelenik
a kiszáradt mederben. A világ legrégibb s talán legszebb hidjai most először
a szárazföldön állnak. A Szio-sze Pol híd, 33 boltívével és 405 évével úgy néz
ki, mint egy sor teve a sivatagban. Lábai közt teaházak, találkahelyek, séta.
A perzsák most is pont úgy körülzsongják a folyót, mintha ott folyna benne az
életadó víz. Ugyanakkor kicsit lennebb, a partján láttam életem első rizsföldjét.
Mindent termesztenek Iránban, ami szinte hihetetlen, ugyanis az ország háromnegyed
része lakatlan hegy és sivatag. Iszfahán városa volt talán a legintenzívebb
számomra. Az egyik csúcs, a Szaszani Tűz Templom volt. A város közepén álló
hegyre épült, kb. 1700 évvel ezelőtt. A struktúráját még ma is nehéz kisilabizálni,
fele (legalább, de ki tudja) a hegy belsejébe épült. A tetején magas, nyitott,
kerek falú szentély, nyolc nagy boltíves ablakbevágással. A tűz szentélye. Bizonyos
látogatók ma is tüzet gyújtanak benne. Láttam a nyomaikat.
Eszfahánban az örmény negyed közepébe csöppentem. Jész kéz szirumém. Én téged
szeretlek. Régi házban laktam egy nagyon kedves családnál, akinek a zenész fiuk
volt az idegenvezetőm. Egyik este, mikor mentünk haza Szako kicsi autójával,
kinyílt mellettünk egy kapu, annyi időre, hogy éppen észrevettük, hogy zarathusztriánus
templom van mögötte. Szakó kiugrott az autóból, s az addigra bezárult kapun
püfölve kérte, hogy engedjenek be. 0 örmény s én keresztény vagyok, mondta.
Beengedtek. Még a papot is elkaptuk, aki felélesztette nekünk a szent tüzet
a számára elkerített szentélyben, és megmutatta a templomot.
Siráz kellett volna az utolsó megálló legyen, a legdélibb pont, ahol voltam,
de onnan még visszamentem Iszfahánba, mert közben megismertem valakit, aki megígérte,
hogy kivisz a gáskai nomád törzshöz. S közben Siráz.
Minden este megérkezik Sirázba egy esti szellő, nem tudni, honnan, ami az Iszfahántól
500 méterrel délebbre fekvő várost hűvösebbé teszi. Pedig már kezdtem megijedni
a Nap erejétől. Siráz Hafez és Szadi, egyszóval a költészet városa. Hafez, többek
közt Goethe nagy inspirálója, soha nem hagyta el a várost, sem ezer évvel ezelőtt,
sem most. Sírját a világ minden részéről, mindenféle ember látogatja. Sőt, a
szerelmeseknek meg is jelenik.
Iszfahánnal ellentétben, Siráz folyója már olyan rég kiszáradt, hogy a neve
is „Száraz folyó". Ősszel, tavasszal rövid időre meglátogatja még a víz. De
gyönyörű, régi kertek, épületek, parkok vannak a városban. Igazi város. És híres
egyetemi város. Lakosai közül megismertem három szép, elszállt lényt, a félig
a fellegekben létező Mohszent, a költő, Terminator X, Arást és a táncoló, hullámzó
Sajesztét. Buliztunk, hegyet másztunk, csónakáztunk, ettünk, szívtunk, voltunk.
Mintha régi barátokkal találkoztam volna... Minden péntek reggel 5-kor kimásznak
a Sámrán hegyére, a csillagvizsgáló és gránátalmafák és a forrás mellé, aztán
visszaereszkednek a hegy aljába, ahol kb. reggel 10 körül elfogyasztják az ast,
az őslevest, amit lencsékből, húsból, rizsből s egyéb titkos összetevőkből készült
az előző nap, és majdnem szilárd halmazállapotú leves. Csúszik ebben a korai
órában is, mint a víz. Siráz tele van szőlőlugasokkal. Onnan származik a rubintos
Siráz szőlő, amiből ma csak Franciaországban, Ausztráliában és az Egyesült Államokban
készítenek bort. (Iránban nem, ti.) Mármint ipari szinten. De finomat. Hogy
otthon mi készül, az Iránban mindig egy más sztori. S aki tudja ezt csinálni,
az magas szinten műveli.
Siráz egy igazi Fellegvár. Jól ki volt találva. S abba rossz belegondolni, hogy
mi mindent lehet látni körülötte, félnapos, egynapos kirándulások árán. Perszepolisz.
Tákht-e Dzsámsid, Náks-e Rosztám, Szászáni tűztemplomok, óriási Ahura Mazda-szobor
a barlang mélyén, Anahita-templomok, Bisapúr, Pászárgád. Részben megelevenedett
történelemkönyv, de általában sokkal több annál. A régi perzsa királyok sírjait
csak a madarak és a gyíkok tudják megközelíteni. Dzsámsid Trónja magasba épült.
Valószínűleg senki sem tudja, hogyan. Az üres térrel a perzsák már régen „megküzdöttek”,
de ők nem legyőzni próbálták azt, hanem felhasználni, kihangsúlyozni, keretbe
foglalni létét. A Perszepolisz körüli látvány fenségessége ugyanúgy a király
fenségességét volt hivatott megjeleníteni, mint maga a monumentális építmény
a sivatag közepén. Sirázba is vissza kellene menni.
Lejárt az időm és visszarepültem Iszfahánba, hogy egy rövid éjszaka után nekiinduljunk
a gáskai nomádokhoz vezető útnak. A várostól 200 km-re levő ősrégi, erődítményszerű
faluban, amely mellett karavánszeráj is van, Landrovert bérlünk. A karavánszeráj
tövében egy patak mellett elfogyasztjuk életem egyik legfinomabb reggelijét,
aztán indulunk. Úttalan utakon, sziklák közt vezetünk ki a gáskaiakhoz. Két
napot töltök velük. Visszavárnak azok a kecske-emberek. Szavak nélkül értettük
egymást, de ehhez egy kicsit cigánynak kell lenni. Szabadnak. Csillagok, sziklák,
Nap, kis, tavasztól őszig megjelenő forrás. Forrástól forrásig vándorolnak tavasszal
(északra) és ősszel (délre). Kb. akkora területük van, mint Erdély, és mivel
lakhatatlan mások számára, ők a vidék urai. Egy-egy tágabb értelemben vett család
egyegy forrás köré telepedik le. Vannak törökül, és vannak perzsául beszélő
gáskaiak. Az előbbiek mind a mai napig nomád életet élnek, az utóbbiak közül
néhányan télire házat építettek valahol. Nyáron mindannyian sátrakban élnek.
Szőnyegszövéssel (lásd a Gábbé című gyönyörű róluk készült filmet) és
főleg kecskepásztorkodással foglalkoznak. Hihetetlen módon szinte mindent tudnak
termeszteni, kivéve rizset. A perzsák két-háromezer évvel ezelőtt (nem lehet
tudni, mikor, részben azért, mert apáról fiúra szállt a féltve őrzött mesterség,
aminek a neve: moghani) kitalálták, hogyan lehet használni a talajvizet. Föld
alatti kanálisokat, ghanatokat ástak 20–30 métertől egészen 400 méter mélységig
a föld alá, ami fokozatosan megtelt talajvízzel. Ma 40–50 ezer ghanat létezik
Iránban, amelyek közül egyeseket 13 évszázada használnak. Az egyik mai használójuk
a gáskaiak, akik az így nyert vizet öntözésre használják.
A mi nomádjaink nyírfalugast ültettek a nyári forrásuk köré, ami szürreálisan
szép abban a száraz, fátlan környezetben. Két nap alatt az utolsó sejtem is
beszívja a kecske esszenciát. Mánizsé, a törzsfőnök felesége úgy mozog, mintha
minden pillanat ünnep lenne. Ébenfekete haja van, kiaszott, kemény, de érzékeny
arcvonásai, az amerikai indiánokra emlékeztet (nagyon!), leszámítva a fején
lévő hófehér kendőt és gyönyörű, színes ruháit. Morvarid, azaz Gyémánt nevű
lányát, gyémántból faragták. Sötétben is világít zöld szeme. Elmutatja nekem,
hogy ha majd sok ezer km is választ el egymástól, akkor is együtt leszünk. A
Legnagyobb Főnök azonban az ő lánya, Ászié, mert az ő integritása keményebb,
mint a gyémánt. Háromévesen teljes jogú szellemi lény. A 16 éves Zéjnábtól mágikus,
méhviaszból készült, gyöngyökkel kirakott tevét kapok ajándékba a forrásnál.
Az a találkahely. Zéjnáb eldönti, hogy megtanít engem perzsául, ami úgy kezdődik,
hogy kivisz a napszárította, hatalmas fennsík közepébe, széles mozdulatot tesz,
és erős hangon mondja: zíba. Szép. Szép utam volt. Köszönöm, Zéjnáb.