Szepesi Attila

Sikátor
Marosvásárhely, éjutó. A teliholdnak nagy a háza. Az elfeketült ablakokban emlékek holdfogyatkozása.
Ezerkilencszázhetvenöt. Nézünk a tűnt idő után. Kormos felhők a háztetőkön: Behemót és Leviathán.
Mintha farsang elevenülne. Szuroksötét árnyékbozót. Bolondul összekeverednek az érkezők, a távozók.
Összegabalyul itt a bölcs és a hóhér, sikollyal a vád, szörny a balekkal - tudta régen Hieronymus Bosch apánk.
Középkor, arany fénye nélkül. A remény hulltan fuldokol. Az összeszabdalt édenkertből születik e késő pokol.
Elevenedő maszkajáték? Kihalt régen körös-körül a park meg a kormos sikátor, az út alul, az ég felül.
Arcok, töppedt szilvaszemekként. Ujjak – fekete viperák. Éjjel is perzsavásár percek, nappal is szurtos éjszakák.
Elénk tolakszik, ami rég volt és a remény nincs közelebb. Örökké véget ér a holnap, ábránd meg álom csupa seb.
Bolyongó fantomfigurák sokasodunk ezer alakban, magunk keresve görbe fákban s néhány kilobbant pillanatban.
Amerre nézünk, kopár színpad, rég néptelen cirkuszporond. És arca nélkül csetlik-botlik a senkiföldjén pár bolond.