Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. május, XIII. évfolyam, 5. Szám »




Jánosházy György

Te vagy egész világom
A szuszból és a témából kifogytam,
a fáradt rím is tollamhoz ragad,
életem is lassan-lassan kilobban,
nem építek már álom-várakat,
mind halványabban pislognak a fények,
a Mindenség poshadt ködökbe vész,
elcsöndesült az átok és az ének,
a fegyverzaj, boszorkányégetés:
te vagy egész világom, egymagad,
szemed sötét, talányos végtelenje,
lelkemben vers csupán tőled fakad,
ki alkonyomat hajnallá teszed,
s ha jön a végső fagy, hűlő kezemre
rákulcsolod áldott, meleg kezed.

Jóságodnak vagyok örökre foglya
A káprázatos díva, nézd, mivé lett:
rútul beköpte szépségét a kor:
savós szemében megfakult az élet,
löttyedt a bőre, fején szürke por.
Te sosem voltál szép, nem vállad, ajkad,
csípőd hajlása volt a mágnesem,
férfiámító nem volt semmi rajtad,
lelked tárult elém csak fényesen;
nem mámoros vágy kergetett karodba:
jóságodnak vagyok örökre foglya,
mely rendületlen, mint a bérci kő.
Az évek téged nem rémítenek,
nem ronthat rajtad a kaján idő:
örökifjú vagy, mint az istenek.

Te vagy az éj
Ajkadról száll a lanyha éji szellő,
szemed sejtelmes és simogató
sötét fényével fog körül a tó,
hajad lágy fürtje a fekete felhő,
a surrogó lombban szoknyád zizeg,
a virrasztó, szelíd virágharangok
áhítatos csilingelése: hangod,
s neved suttogják álmatag vizek,
amint bódult bokrok fölé hajolt,
arcodat ölti fel az őszi hold,
a csillagtenger lelkedtől ragyog:
te vagy köröttem mindenütt az éjben,
te magad vagy az éj, s boldogan érzem,
hogy ernyesztő karodban szunnyadok.

Játszd el az ifjúságot
Lassanként elhagy fogam és szemem,
megrozzan gyomrom és vesém, e lomha,
rest aggyal már nem is emlékezem
régi magamra, szép csikó-koromra,

lopott csókokra, forró éjszakákra,
mikor szikrázva izzott még a vér,
ma csak lézengek, semmire se vágyva,
szívem s fejem belepte már a dér.

Ki eljátszottál annyi szerepet,
fáradt lelkekben örömöt csiholtál,
fogj kézen, mint egy báva gyereket,


tűzzél hajadba tűzpiros virágot,
és játszd el, aki voltam, aki voltál:
az elfelejtett, édes ifjuságot.

Csak érted...
Egy újabb év. Neked köszönhetem:
mivé lennék, ha csókod melegével
nem gyógyítnád mindennap, minden éjjel
fázó szívem, kihunyó életem?
A dermesztő telet te űzöd el
tavasz zöldjével, arany fényű nyárral,
ujjadtól ébred virág és madárdal,
az est békéje karoddal ölel,
és te hozod a hajnalok nyugalmát;
csak érted vállalom, hogy szörnyű terhem,
egy értelmét vesztett világ unalmát
és nyolcvan évemet tovább cipeljem:
ha körülfognak baljós, sanda árnyak,
szíved fölött vigaszt, reményt találjak.


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2019
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék