Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. május, XIII. évfolyam, 5. Szám »




Káli István

Lepkeidő
Kibuggyan egy-egy vers
Ki tudja kinek szól
Kit mikor ér utol

Lepke lebbent át lenge széllel
az őszi langyra tárt ablakon.
Szárnyán a csoda hímporával
öröm-táncot lejtve. Kis szobám
fényben csillanó porpilléi közt
cikázva hordta kegyes testén
az isteni derűt, megtörve
az elmúlás fülledt burkában
megrekedt fojtó elmélkedést.
Mennyi gyönyört és mennyi reményt
sugallt gondtalan tánca. A tér
feltelt erővel, tudással és
hittel, s lázadással is véges
lángolásaink ellen, melyek
utolsó napjaink emésztik.
Könnyed tánca elkápráztatott,
és a pillanat varázsától
elbűvölt lelkemre hallgatva
bátortalanul nyúlt felé
kezem, nyitott tenyerem kérőn
mozdult a befogadására:
ott ragyogott benne életem
tavaszának, nyarának minden
felgyűlt aranya és gyémántja,
minden kincs, amit ember kaphat,
minden szépség, mit a teremtés
halandóknak még megígérhet
a tiszta-kék őszi ég alatt.
Sugárzott belőlem a jövő,
s a fény örökre megállni
látszott sötét szembogaramban.
De ő, talán nem hitt nekem, vagy
félreértette mozdulatom,
eltáncolt előlem. Majd üdén,
ahogy egy perccel előtte be,
úgy libbent ki szobámból, s hagyott
magamra képzelt kincseimmel.
Utolsó esélyem semmibe
véve, a szabadságtól vakon
röppent át a pillanaton.
2001. december

Hangok
Ugye, Uram, alig hinnéd, minden tisztes
szándék ellen mégis ripacs lettem:
buzgó vértől hajtott, bőrbe burkolt testben
folyton témát váltó, tréfás kedvű zenész.
Tűzbe vetett fertő, lángtól tisztult tudás
úgysem elég ürügy színed elé jutni.
Talán minden múló percet, órát, évet,
vágyat, álmot illik neked adni érte?!
Dallam, ütem, hangszín, másság - mindez semmi?
Csupa szépség, erény, élet-csoda árad,
mosolyt fakaszt ezer jellel: tiszta derű!
Aztán, akár álom-űző éji vendég,
hangok törnek felém, csapást vágnak bennem.
Hangok – szótlan igék, szentélyt hordó képek –,
máskor mind-mind testet kínzó gyilkos pribék.
Olykor gyáva vagyok, olykor bátor, közben
újra-éhes bensőm vesztes múlttal kísért,
szellem-hívó jelek örvényt szülnek, káoszt.
Mikor minden kegyed döngök gyanánt puffan,
mintha senki-fiát szülte volna anyám,
bármely titkos hangzás kincset érhet nekem.
Basszust hörgő bőgőn, vonók gyantás szőrén
húrok hátán hersen, fagott torkán felbúg,
kürtök öblén harsan, kemény ajkak ívén
rezdül ezer hullám: külön-külön egy-egy
vétkem oldó ima, értem mondott mise.
Schubert, Schumann, Strauss – Franci, Robi, Ricsi –
egyik felem szende, bájos arcot torzít,
másik baljós jelként dühtől, vadul őrjöng,
együtt elmét kábít – gyorsan ható pátosz.
Gavotte, kolo, polka – izzó parázs ritmus -,
könnyed léptű kecses ifjú párok lejtik.
Caccia, rondo, románc – szívhez szóló dallam -
arany torkok zengik, mélyből jövő hévvel.
Kánon-kórus fogad, tisztán csendül zsoltár,
himnusz, bordal, nóta. Bánat múlik, öröm,
áldás árad felém. Aztán újra bánat.
Gyászunk gúzsát béke oldja hitté. Rejtély.
Milyen forrás lehet, melyből folyton táplálsz?
Honnan veszel hozzá annyi égi erőt?
Hiszen tömény dolgod lehet komisz, dacos,
léttel, létért küzdő gyarló fiad miatt,
akit megszólsz, korholsz, dorgálsz, megszidsz,
mégse okul saját bőrén, hibát hiba
után halmoz, mintha esze fogytán volna,
mintha mélyről jövő tüzek fűtnék agyát,
akit apró neszek félénk vaddá tesznek,
mégis, mikor villám csattan, dörgés görög
szerte harag-habos égen, vihar készül,
mikor dühöd láttán félni illik tőled,
zengő hangod kívül zajként borzol, Uram,
belül – minő talány – bársony-csenddel bélel.
2002. február


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék