Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »




Kívül-belül a lírán

Kovács András Ferenc: Kompletórium. Jelenkor, 2000. 432 oldal 1800 Ft
Mint az a könyv függelékeként közölt jegyzetekből kiderül, Kovács András Ferenc válogatott versgyűjteménye a költő kilenc kötetben kiadott műveinek több mint a felét tartalmazza, valamint néhány új, eddig könyvben nem publikált verset. Ezt a nem túl sokatmondó adatot azért érdemes megjegyezni, mert az újabb magyar költészet is számos olyan példát kínál az életműveket reprezentálni hivatott gyűjtemények terén, amelyek magának a válogatási elvnek az értelmezésére szólítanak, amitől viszont jelen esetben különösebb belátások aligha várhatók. Részletesebb elemzés híján itt csak sejtésként fogalmazható meg, hogy az önálló kötetek kompozíciós sajátosságai a válogatásban nem sérülnek meg különösebben. Lényegében tehát azt lehet mondani, hogy a kötet kitűnő lehetőséget teremt Kovács költészetének áttekintésére az olyan olvasó számára is, aki az utóbbi években esetleg nem volt képes felvenni az egymást követő gyűjtemények publikációs tempóját. Az ilyen típusú kiadványok megjelenésének eseménye által előhívott másik (s talán fontosabb) kérdés, amivel a kritika szembesül, az az életmű alakulásának időbeliségére („fejlődésének” vagy változásának irányaira) vonatkozhatna, amit viszont a Kompletórium esetében avval lehet elhárítani, hogy a szerkesztés elve a kötetek, vagyis nem a versek elkészültének kronológiáját követi, s mint azt a kritika korábban többször is tematizálta, Kovács egymást gyorsan követő versgyűjteményei sohasem csupán az előző után írott, hanem a korábbról felgyülemlett, de kötetbe még nem került szövegek tekintélyes mennyiségét is tartalmazta. A kérdés azonban nemcsak logikai, de poétikai okokból is félretehető, hiszen Kovács költészetének alakulását – eltekintve talán a tematikai súlypontok bizonyos áthelyeződésétől – nemigen célszerű az időbeli kiterjedés elve mentén megközelíteni, annál is kevésbé, mert erről sokkal lényegibb (és a legkevésbé sem kronológiai természetű) mondanivalója van ennek a lírának.
Az a reflexiós kényszer, amelyre a válogatott versgyűjtemény megjelenése alkalomként szolgál, sokkal inkább Kovács költészetének a ’90-es évek derekán különösen aktív kritikai fogadtatásának bizonyos megtorpanásából vagy alábbhagyásából fakadhat. Az a hozzávetőleges konszenzus, amely akkor kialakult, éppen a Kovács szövegeinek (történelmi értelemben vett) időbeli, radikálisan intertextuális létmódjáról tett kijelentések körül bontakozott ki, s ezek a kijelentések a Kompletórium tükrében sem veszítenek érvényességükből vagy hatékonyságukból. Annak ellenére, hogy ez a körülmény nyilván nem kedvez a kritika aktivitásának, meg kell jegyezni, hogy evvel ellentétben – kevésbé látványosan vagy kevésbé láthatóan – továbbra is létezik egy nagyon is aktív, jellegénél fogva alaposabb és elmélyültebb érdeklődés e költészet iránt, csak ennek színtere az aktuális kritikáról az irodalomtudományi, elemző munka (az eredmények közzétételét tekintve is) lassúbb és körülményesebb közegébe helyeződött át. Ami ebből egyelőre látható, az azt sugallja, hogy e líra megértésének útja nem kerülheti el azt a lépést, hogy a versek általában posztmodernként azonosított intertextuális vagy transzhisztorikus önprezentációját át- vagy visszahelyezze a szövegek olvasásának vagy olvashatósági feltételeinek problematikájába. Jelen recenzió az alábbiakban az ezáltal felmerülő szempontok jelzésére igyekszik összpontosítani.
A Kompletórium olvasóinak aligha kerülheti el a figyelmét, hogy Kovács verseinek intertextualitása – amellett, hogy szóhoz juttatja a magyar költészettörténet (diakron és szinkron értelemben is) viszonylag kiterjedt kánonját – előszeretettel idéz fel olyan korokat, illetve olyan szövegeket, amelyek leírására ugyan alkalmazható a „líra” fogalma, mindazonáltal csak egy olyan történeti (valójában nagyon kevéssé történeti) áthasonítás árán, amely megfeledkezik arról, hogy az evvel a kifejezéssel jelölt (viszonylag új keletű) műfaji konvenció nem tekinthető e szövegek eredeti környezetének, viszont – és ez az intertextuális kapcsolat teljesítménye – Kovács által „újraírt” változatuk kétségkívül ezen konvenció szerint olvassa, illetve olvastatja őket. Az, hogy az így létesülő differencia nem elhanyagolható, azt – egyebek mellett – a líraolvasás olyan szokásrendszereinek történeti viszonylagossága jelezheti, mint például a lírai én mint a szövegben megszólaló hangot körülfogó tudat, s így a szöveg intencionalizálását lehetővé tevő alakzata, amely nyilván egészen másként aktivizálódik teremtő individualitásként, egy dallam megszólaltatójaként vagy egy szövegalkotási szabályrendszer végrehajtójaként.
Kovács intertextuális poétikája ezt a differenciát szükségszerűen térbeliként, egyidejűként is megjeleníti, szerkezetileg nagyon hasonlóan ahhoz, ahogyan – a történeti differenciától egyébként sok esetben egyáltalán nem függetlenül – a „versbe foglalt” közlemény nem irodalmi vagy legalábbis az irodalom mint magaskultúra peremvidékére lokalizálható kódját kettőzi meg, ami megint csak nem független az egymástól egészen távoli nyelvi regiszterek polifóniájától, amelynek viszont szinkróniája mellett ismét megtapasztaltatja diakron vetületét is. Ez arra utalhat, hogy Kovács poétikáját a „líra” feltételrendszere, ennek átléphetősége vagy keresztezhetősége reflektáltan foglalkoztatja, azaz az idézés aktusában létesülő differencia olvasása magábafoglalja a „líra” olvasandóságát, sőt könnyen elképzelhető, hogy a „líra” fogalma éppen ennek a differenciának a neve. Ez persze akkor feltételezhető, ha ez a differencia a szövegben magában is kirajzolódik, vagyis ha léteznek olyan poétikai eljárások, amelyek a szöveg intertextuális létmódjának összefüggésében ezt a differenciát jelenítik meg.
Feltételezhető, hogy ez a differencia érzékelhető írás és hangzás színre vitt konfliktusában, amelyre a Kompletórium számtalan példát kínál. Az eufonikus alakzatok dominanciája Kovács költészetében önmagában is a nyelv hangzó aspektusára irányítja a figyelmet, és szintén ezt támogatja az ismerős vagy kevésbé ismerős (illetve, ellentétben például a Balassi-strófával vagy a felező tizenkettessel, a magyar olvasó számára kevesebb poétikai információval bíró) versformák olyan megidézése, amely a „lírai” jelentésképződést úgy köti ritmikai képletekhez, hogy e folyamatot egy „dallam” azonosításaként vagy megismétléseként hajtatja végre. Ennek megint csak a történeti differencia tekintetében nő meg a jelentősége, hiszen a megadott dallam (Kovácsnál gyakran kontrafaktumszerű) újraszövegezése egy olyan konvenciót (s így egy befogadásformát) tesz megtapasztalhatóvá, amely a megidézett szövegeknek vagy műfajoknak esetenként meghatározó eleme vagy kitüntetett környezete volt (és amely egyébként a populáris kultúra egyik legalapvetőbb idézésformája), mai (illetve: „lírai”) olvasatuk azonban kényszerűen kiiktatja vagy elfelejti ezt. Figyelemre méltó, hogy miközben a hangzás és jelentés hasonlóságára épülő paronomázia alakzata a Kompletórium retorikai rendszerének egyik központja, az „újraszövegezés” ugyancsak domináns műveletei sok esetben éppen ennek az alakzatnak a destrukciójaként, szöveg és hangzás konfliktusaként (allegorikus szétbonthatóságaként, illetve összeilleszthetőségeként) valósulnak meg. Ez érzékelhető például a Nonszensz táncrend és a Két dal Krisztinkának Verlaine- és Goethe„átirataiban”, az idézeteknek a verssor egysége érdekében végrehajtott, gyakori elliptikus vagy chiasztikus átalakításában, illetve a nevekkel, különösen az idegen nevekkel való rímjátékokban is, amelyek a hangzás aktiválását az írás és a hang, illetve a betű és a hang ellentétének következményeként vagy másik oldalaként hajtják végre. A költői nevek monogramjainak (például a sajáté vagy József Attiláé) fontos szerepét az eddig talán legtöbb figyelemben részesített vers, a József Attila egy sora („a dallam nem változtat szövegén”) „köré” írt J. A. szonettje kapcsán már tárgyalta a kritika, ehhez itt anynyit érdemes hozzátenni, hogy a betűvel mint a nyelv nem jelentő anyagszerű szintjével való játék feltehetőleg csak a hangzás aktiválásával való kölcsönviszonyában szituálható Kovács költészetének meghatározó elveként.
Az intertextuális kapcsolatoknak az olvasás retorikájába való „visszahelyezése” természetesen nem kerülheti ki a Kovács költészetének retorikájának kérdéseit sem. A Kompletórium tanúsága szerint legalábbis egy alapvetően nyitottabb és egy alapvetően zártabb szisztémával kell számolni e téren: például a Novecento, a Töredékek a Novecentóból vagy a Lázbeszéd Poundot idézően széttartó referenciális környezete aligha egyeztethető a képi és szintaktikai transzformációk harmonizálhatóságára épülő, összességében talán gyakoribb szövegalkotással. Ez utóbbit példázhatja az, ahogyan a metaforikus helyettesítődések láncolatát a Francia kapcsolatok 5. szakaszában („Fogam közt hasadt mézeskalácsszívben/ Tükörszilánk a szilánkban én az énben/ Még mindig én mint egy tarkófénykép – most/ Röpül a kis golyó türelem egy két há hátraarc”) a „hátraarc” kifejezés frazeologikus egységének megbontása feltételezi, vagy ahogyan a Bruegeli tél 5. szakaszában („Gazdátlan a tejút folydogál az égen/ Ihatatlan csordul fényes jászolszélen/ Meztelen orcákon fölragyog a szégyen”) a „tejút” szintaktikai tagolása teszi lehetővé a kép és az arc leírása közötti metaforikus „közlekedésnek” és a „jászolszélen” szóban tartalmazott „száj” aktiválásának párhuzamát. A nyíltabb és zártabb kompozíciók kettőssége egyben az intertextuális alakzatok kettős aspektusát is feltárhatja: az idézetek azonosítatlanságában rejlő filológiai kihívás, illetve a töredékes szerkezetek véletlenszerű effektusai (például Apollinaire és Eliot – akár irodalomtörténetinek is nevezhető „párbeszéde” a Töredékek a Novecentóból utolsó előtti szakaszában) kétségkívül aleatorikus jelleget kölcsönöznek Kovács poétikájának, ugyanakkor az idézetek átalakításának eljárásai sok esetben olyan, például chiasztikus séma szerint valósulnak meg, amelyek nem igazán „rejtik el” (hiszen könynyen helyreállíthatóvá s így azonosíthatóvá teszik) az „idegen” szövegrészt, például: „Elbitangolt múltak megbűnhődt fiait/ Apám is fölnevelt nagy magyari téka/ Így lettem Paliásnak fanyar ivadéka” (a kötet elejére állított Sibi canit et musis 3. szakaszában).
Az, hogy ez a zárt (vagy legalábbis zártnak ható) tropológia miként határozza meg az intertextusok működését, a legnyilvánvalóbban a kötet azon verseiben válik felismerhetővé, amelyek imitatív viszonyt létesítenek a pretextus(ok)kal, így elsősorban a cento műfajához közelálló darabokban. Mint az Kovács József Attila-átiratain (például a Szárszói variációk The Real World című darabján) megfigyelhető, az idézett szövegrészek elliptikus vagy más jellegű egymásba tördelésével egy olyan variatív szövegtér áll elő, amelynek elemei többféle módon kapcsolódhatnak, illetve folytonosan önnön egykori, illetve (az előzmények és következmények zavaró sémáját elhagyva) lehetséges helyükre utalnak vissza. Az intertextuális alakzatok ezen változatát tekintve is arról van szó, hogy Kovács poétikája magát a „líra” kódját is kiteszi az olvasásnak: a felidézett költő szétszedett és más módon összerakott, vagyis a maga potencialitásának horizontjába helyezett nyelvi világa ugyanis lényegében a verssé szerveződés különböző elveit teszi láthatóvá és – ami még fontosabb – felfüggeszti, pontosabban önmagával helyettesíti referenciális környezetét. Ez magyarázhatja azt az átfogó önreflexív gesztusrendszert, amely – némiképp talán redundánsan – a Kompletórium verseinek nagy részében jelen van, és amely jól azonosítható tematikus mezőkbe rendeződik (színház, nyelv és szabadság viszonya, könyv és könyvtár, az eltűnés és feltárulkozás természeti folyamatai, a megszemélyesített vagy megszólított vers, emlékezés- és felejtés-szimbolika [például kő, illetve por]), illetve idézett, emblematikus terekben is kifejeződik (az allegorikus terektől egészen a későmodern költészet szimbolikus univerzumáig).
Az önreflexív gesztusokat értelmezve a kritika többször is felhívta a figyelmet arra, hogy Kovács lírájának legfőbb értékképzete magában a költészetben vagy a versben – mint a kulturális és nyelvi emlékezet kitüntetett helyszínében – ragadható meg, arról azonban, hogy milyen (örök, rejtett, lehetséges, lehetetlen stb.) létmódot tulajdonít ennek az eszménynek, már nem alakult ki konszenzus. Szem előtt tartva azt, hogy az ilyen szempontból releváns versek vagy szövegrészek éppen azért lesznek relevánsak, mert a „líra” olvasását egy tematikus szinten is előírják, korántsem meglepő ez a bizonytalanság, hiszen a kérdésben a legegyértelműbben állást foglalni látszó versek is mindig kétségbevonják önnön állításukat, ami – mint a líra önmagáról való tudásának vagy tudatának kettős referenciális modalitása alighanem szintén az eddig tárgyalt differencia jele, sőt éppen erre hívja fel a figyelmet. A forradalmi tematikájú Mi történt Charentonban? zárlata („S FEJÜNK FÖLÖTT CSATTOGVA HÚZNAK EL/ SEBTÉBEN ÁCSOLT ÁZOTT VÉRPADOK/ S RECSEGVE SZÁLLNAK RÁNK A DESZKATOLLAK”) – egyebek mellett – felfogható Kassák A ló meghal...-ja záróképének egyfajta átirataként, amely a Kassák-műben a ló és a madarak kompozicionális szerepéből kiolvasható „pegazus” sajátos kivégzésének groteszk képzetét is felvillantja, a költészet „halálának” ezen allegóriája azonban nem bontakoztatható ki tökéletesen, hiszen ezt a vers utolsó, gyilkost és áldozatot azonosító szava megakadályozza. A „költészet vége” képzetének egy másik variánsa figyelhető meg a József Attila haja lángol! utolsó előtti szakaszában („A vers befogad, mint a persely –/ Mert nem kell./ Mily sajnálatos...”), ahol „a vers”-nek a megszakított idézetbe való behelyettesítése hívja elő ezt a jelentést, ám visszaolvasva az intertextust az Íme, hát megleltem hazámat megfelelő helyére nemcsak a „nem kell” tárgya kettőződik meg, hanem az is látható lesz, hogy „a vers” olyan kifejezésekkel („e föld”, „hazámat”) válik felcserélhetővé, amelyek révén a haldokló költészet önnön temetőjétől („a földet, ahol nevemet/ hibátlanul írják fölébem,/ ha eltemet, ki eltemet”), a halott a gyásztól válik elválaszthatatlanná. Ha a költészet nem választható el saját gyilkosától, illetve gyászolóitól, azaz ha a líra egy állapota egybeesik ezen állapot előidézőjével vagy megállapításával, akkor ennek aligha lehet más oka, mint az, hogy a „líra” olvashatóvá, „külsővé” tétele csakis a lírán „belül” hajtható végre, és alighanem ebben rejlik Kovács önreflexív gesztusainak ambivalenciája, s talán ez az oka annak, hogy – amint azt az Ars memoriae sugallja („A költészet: Ithaka/ láthatatlan partvidéke,/ A föld pillanata/ egy szó univerzumában”) – a költészet nem képes hozzáférni önnön láthatatlan lényegéhez, amely éppen ezért válik az olvasás kikerülhetetlen tapasztalatává.
2000. 6. 23.

KULCSÁR-SZABÓ ZOLTÁN


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék