Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »




A zöldellő tárca

Bartis Attila: A kéklő pára. Novellák 1995–1998. Magvető, 1998, 111. old., 980 Ft
Bartis Attila második kötete – Genette-tel szólva – feltűnően sok paratextust tartalmaz. Ott van rögtön a kötet műfaját megjelölő alcím; ott az ajánlás: „feleségemnek”; ott vannak a mottók, mindegyik a század valószínűleg legtöbbet idézett filozófusától, Ludwig Wittgensteintől, közülük az egyiknek köszönheti a könyv a címét („De ezt is mondhatjuk: sosem lehet nagy, aki félreismeri önmagát: aki kéklő párát von a szeme elé”); ott sorakoznak az egyes novellaciklusok alatt a megjelölések: „eredetnovellák, halálnovellák”, és persze paratextuális jellegűek az elbeszélésciklusok, mi több, az egyes elbeszélések alcímekkel megfejelt címei is, és ott olvasható végül Bodor Ádám ajánlása a kötet hátsó borítóján.
Mindez zavarba ejtő. Ennyi sokféle útmutató inkább elbizonytalanít, és némi szerzői bizonytalanságot is orronthatunk mögötte. Wittgensteinre hivatkozni mostanság, Esterházy, Kertész Imre, Tandori után, obligát és semmire sem kötelező gesztus, ám amire viszont kötelező lenne, az említett elődökre is jellemző filozófiai komolyság, belső intellektualitás, a gondolkodás szenvedélye, netán a személyessé, de soha nem istállómeleggé tett történetfilozófia – és még sorolhatnám e szerzőknek Wittgenstein befogadása során kidolgozott erényeit –, az általában hiányzik e homlokzatukon a nagy osztrák mondataival tüntető írásokból. A kötet címe és a wittgensteini aforizma azt sugallná: Bartis éppen e kéklő pára ábrázolását érezte eminens művészi feladatának, annak a csábító ködnek a megfestését, ami fátyolt von az önismeret elé. Akkor hát – Bartis e művek alapján feltételezhető művészi intenciója szerint – az önismerethez csakis a „kéklő pára”, a tisztánlátást akadályozó ködfátyol ábrázolásán át vezet az út. Ez komoly művészi terv, ám megvalósítása roppant feladat. Mert a „kéklő pára”, a maga szép esztétikai látszatával, ha homlokzattá válik, ha nem mint út, hanem mint lényeg, mint maga a dolog ábrázolódik, akkor az így előtérbe került esztétikum – a wittgensteini mondás értelmében – éppen a kitűzött célt hiúsítja meg, bár tetszetősen, hiszen fölöttébb ornamentikus maga a közeg is, a „kéklő pára”. E feladat ellentmondásossága – hogyan ábrázoljuk a „kéklő párát”, annak szemkápráztató zománcbevonata nélkül, ám mégis úgy, hogy „szép” legyen művészileg átgondolt nehézség, olyan problematika, amelynek átgondolt ábrázolása komoly írói tett lehetne. Hiszen éppen azt a buktatót kell elkerülni, ami alig elkerülhető: a kéklő pára ne legyen pusztán a szép Játszás maga, hanem derengjen ott mögötte a „valóság” kevésbé ornamentikus tája. A kéklő pára címet viselő ciklus – alcíme szerint – „eredetnovellákat” tartalmaz. Nem kérdés, hogy az Erziehungsroman úgynevezett nagy elbeszélésének miniatürizált változatáról van itt szó: az önéletrajziság nem titkolt, mi több, már-már hivalkodóan az olvasó elé tárt eleme az ábrázolásnak, Bartis a maga „eredetét” akarja feltárni, családját, e família alaptörténeteit, saját életének meghatározó erejű legendáriumát, egyszóval „eszmélését”, ahogy Bodor Ádám írja. De a fent vázolt problematikát nem volt képes végiggondolt művészi formában megoldani. A novellák mindegyre „szépek” lesznek, a család – a történelem összes gyalázata ellenére (vagy éppen annak ellentételezésére) – maga lesz a megvalósult idill. A „kéklő pára” bevonja magát az esztétikumot is, mintha Bartis a maga művészetének ködfátylával mondhatni még egyszer beborítaná azt, amit leleplezni szándékozott.
Mindennek értelmezéséhez hozzásegíthet Bodor Ádám ajánlása. A jelentős pályatárs kollegiális nagyvonalúsággal, mindamellett nem nélkülözve némi túldíszített pátoszt, helyezi el Bartist azok között, akik Erdélyből származva, mindenekelőtt e diktatúra emlékeiből építik fel művészetüket: „az eszmélés érintetlenségét, a gyermekkor őszinte sóvárgását az önkény sem bírta megrontani, az eredendő tisztaság áttöri a szenny burkait, és most varázslatos novellák képében tündököl az emlékezés horizontján.” Az erdélyiség nyelvjárás, mely hajlamos arra, hogy önálló művészi formaelvvé növeszsze fel magát. A legnagyobbak, mint Bodor is, természetesen elkerülik ennek az alapvetően ideologikus művészi érzületnek a buktatóit. Nem biztos, hogy Bartis Attila is közéjük tartozik. Az erdélyiség valamiféle megfellebbezhetetlen érték a „honiművészet” szemléletében: Ám a Heimatkunst egyedül létjogosult formája a szatíra, írja Walter Benjamin. A legjobban ezt az érzületet a Salamon vagy a két folyó története című mesével lehetne jellemezni; már-már giccs ez, szerencsére csak az egyetlen a könyvben. A fiktív beszédhelyzetben mintha a kötet megformált én, „Bartis Attila” mesélne a lányának a bánat és az öröm folyójáról, a Marosról és az Oltról, és a novella summázata szerint: „ha több tán nem is, de van két folyó a világon, amelyik biztosan az Úristen könnyéből származik.” A szentimentális Heimatkunst hangja ez, amelyet alig enyhít a Bodor Ádám-allúzió, valahol a mese közepén: „Sőt, hallottam olyan feltevésről, hogy Gyergyónak tulajdonképpen nincs is éghajlata. Lehet ezt lokálpatriotizmusnak nevezni, de hát édes Istenem, na és akkor, mi van, ha lokálpatriotizmus? Az is lehet szép, nem?” Természetesen lehet szép, de ez a formaidegen kiszólás semmiképpen sem öregbíti Bartis Attila művészi hírét. Ez erőfitogtatás, eszköz a gyengeség elfedésére. A végiggondolatlan erdélyiség, a „honiművészet” szentimentalizmusa az egyik eleme annak a „kéklő párának”, amelyet a Bartis-féle Elbeszélés Szelleme vont az ábrázolás tiszta tükre elé.
Bartis radikálisa rövid, a mértéktartásra figyelő novellákat ír, ám a kurtaság, a végén többnyire igencsak jól csattanó csattanóval, sokszor inkább anyagszegénységet sejtet. Egy Beethoven-bagatell koncentráltsága helyett inkább csak, mondjuk, egy Czerny-etűd ujjgyakorlatszerűségét érzékeljük. Így aztán súlytalanná válhat az, ami éppen karcsúságával akart súlyként tündökölni. Bartis iratairól óhatatlanul is Kafkának Karinthy novelláit illető kritikája jut eszembe: [Karinthy] „históriái megannyiszor azt a kellemetlen benyomást is keltik, mintha az önmagában véve igen elfogadható ötlet éppen az utolsó volna, vagyis a szegény ember a búcsúkrajcárjától szabadulna, és az érmén kívül még az üres zsebét is látnunk kellene. Nem tudom, mi okozza ezt, mert írói gazdagsága kétségtelen.”
Mintha pusztán egy manapság sokat emlegetett rehabilitációnak lenne dokumentuma ez a kötet, annak az újabb rekurzusnak, amely a történetmondás újrafelfedezésére és jogaira vonatkozik. Ám – mint prózánkban csaknem mindent – e fellebbezést is csak félszegen terjesztették elő, a valódi, tehát történetfilozófiai történetmondás helyett többnyire csupán a tárcanovellát restituálták. (Kosztolányi felületesen értelmezett öröksége ez is, és úgy látszik, elodázhatatlan immár egy kísérlet megírása, amely – Karl Kraus nevezetes Heineesszéjének, Heine und die Folgen, mintájára – e címet viselhetné: Kosztolányi és következményei.) Nem tesz mást Bartis Attila sem. Hogy mindezt finoman, remek arányérzékkel, plasztikusan megmunkált nyelven, jó dialógustechnikával, helyenként nagyszerű szituációfestéssel, a bekezdések művészete iránti komoly tehetséggel, sok ízléssel csinálja, odafülelve és általában meg is hallva a mondatok belső ritmusát, érzékelve a személy- és helységnevek hangzásának líráját, ahhoz nem férhet kétség: De számomra az is bizonyos, hogy e novellák nem mások, mint a finoman átélt feuilletonizmus termékei. (Úgy vélem, mindez, bár fokozottabban, érvényes a Magvető másik pályakezdőjére, Cserna-Szabó Andrásra is.) Íráspróbái tehát valamiféle komolyabb intellektusú formálásnak, olyannak, amely nem hagyja elcsábíttatni magát saját művészi technikája kétségtelenül szépen csengő szirénhangjaitól. Bartis Attila komoly tehetségével szembeni méltánytalanság lenne, ha a honi kritika – és vannak már erre utaló jelek – már beteljesülésként értékelné azt, ami még csak egy rendkívül ígéretes pálya kezdete.
1998. 8. 7.

BÁN ZOLTÁN ANDRÁS


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék