Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »




Váratlan férfikor

Kovács András Ferenc: Téli prézli. Versek 1995-2000. Jelenkor Kiadó, 2001. 86 oldal, 990 Ft
Kovács András Ferenc költészete a kilencvenes évek óta a kortárs magyar irodalom meghatározó korpusza, hatása fiatalabb költőkre ugyanolyan jól dokumentálható, mint az az erőteljes érdeklődés és osztatlan elismerés, amit a kritikusok között váltott ki. A siker egyik titka az lehet, hogy versei egyszerre képesek megszólítani a közönségnek azt a rétegét, mely versolvasáskor olyan klasszikus értékekre érzékeny elsősorban, mint a formai bravúr, a bámulatos műveltséganyag, a költői nyelvnek a köznyelvétől jól elkülönülő kimunkáltsága, s azokat is, akik egy posztmodern költői stratégia magas színvonalú megvalósulását, a tradicionális én-líra nyelvi-szemléleti alapjainak megkérdőjelezését s az irodalmi hagyományhoz való újszerű viszonyt hangsúlyozza, értékeli és élvezi ebben a költészetben. Ez a kétféle megközelítési mód magában rejti azt a kérdést is, hogy vajon vannak-e, lehetnek-e ennek a korpusznak csúcsdarabjai, vagy inkább összefüggő gesztussorként kell-e megértenünk, másképpen: hogy vajon Kovács András Ferenc verseit kell-e olvasnunk, vagy a költészetét.
Ez a lírai életmű, melynek egyik alapvető sajátsága éppen a saját hang hiánya, a következő sorral kezdődik: „Szatmáron születtem színésznőből lettem” – Kovács András Ferenc legalábbis így hiteti el velünk, amikor előző, válogatott és új verseket tartalmazó kötetében, a Kompletóriumban (2000) a ciklusok elé helyezi a Sibi canit et musis című verset, melynek ez a kezdősora. Amint megvan a kezdőpont, úgy olvad is el rögtön, s megnyitja az utat visszafelé az időben: az életmű korábban kezdődik, mint az élet, irodalmi elődök lezárhatatlan sorával. Ez a gesztus egyetlen mondatba sűríti azt a feszültséget, mely a hetvenes évek végén publikált első versektől kezdve máig e líra fontos poétikai szervezője: a szerzői individuum egyediségének, egyszeriségének megmutatása, feljegyzése iránti vágy és a megmutatkozás elé nyomakodó irodalmi hagyomány közötti villózást. A Téli prézliben, a költő tizenegyedik verseskötetében megint egy Babits-parafrázis került kiemelt helyre: a záró vers, a Babitsolás (Egy lírikus epilógja) a Balázsolás újraírása. Az előzmények, illetve a kötetbeli hely miatt a Babitshoz forduló segélykérés irodalmi és – amennyire Kovács András Ferenc esetében erről egyáltalán beszélhetünk – személyes számvetésként is olvasható. „Váratlanul ért a férfikor” – panaszolja a vers beszélője mesterének, s ez a váratlanság költői eszköztárát illető kételyekkel kapcsolódik össze: „Túlzásba vitt / Aszkéta-máz, rögeszme lett a Szép, megunt / Erény s arány, rideg fölény / Fitogtatása, mit sem ér: kimért, fölös / Tudás a forma!... Pim-pa-pamm. / És kutykurutty.”
E kétségeket is megfogalmazó számvetés ellenére világos, hogy a Téli prézli nem szakít azokkal a poétikai elvekkel és technikákkal, melyek Kovács András Ferenc költészetét a kezdettől fogva jellemzik: a kötet majd minden darabja hommage vagy hódolat, a versek, csakúgy, mint korábban, idézetfüzérek, parafrázisok, kiforgatások, variációs sorok és verssorpermutációk, másolatok, hamisítványok, palimpszesztek. A különböző irodalmi tradíciók és formák beemelése most is egyszerre hat törésmentes folytatásként és ironikus imitációként. A beemelésekkel és kihagyásokkal, új összefüggések teremtésével a versek egy szüntelenül átrajzolódó irodalmi hagyomány megteremtőiként és részeseiként tüntetik fel magukat: amilyen bőven kölcsönöznek az elődöktől, olyan bőkezűen fizetik vissza a tartozást. Az adósságot egyrészt a mindenféle korokból származó apokrifek róják le, másrészt Kovács András Ferenc életművének olyan önálló életrajzzal és korpusszal felruházott „társszerzői”, mint az antik római Quintus Aemilius Fabullus, a reneszánsz kori Andreas Transylvanus vagy Lázáry René Sándor, akinek versei különben soha nem jelentek meg a Kovács András Ferenc jegyezte kötetekben.
Az ismeretlen és ismert, sőt, olykor túlságosan is ismert idézetek, szöveghelyek kimozdítása, új kontextusba helyezése könnyedén szerepet talál magának a közéleti, politikai versekben (ezek közül jó néhányat nem tartalmaznak a kötetek): a szövegeknek ez a csoportja ellenbeszéd, abban az értelemben, hogy a nyelv és az irodalom kisajátítását, a jelentés ideologikus rögzítését kezdi ki. „Mit ér az homme, ha francia?” – kérdezi a Negyvenkedés című vers az előző kötetben; az új összefüggések teremtése, a kiforgatás relativizálja azokat a kulturális-politikai terheket, melyek a klasszikusok – itt elsősorban magyar klasszikusok – agyonidézett szövegeire rakódtak. (Az emlékezésnek, megidézésnek e frivol frissessége után engem egy kicsit zavar a Téli prézliben az a hang, ami egyik-másik költői tiszteletadásban megszólal, s melyben a tisztelgés pátosza a megidézést kínosan ünnepélyes megemlékezéssé teszi. Elsősorban a Petőfi Vásárhelyütt című legendára gondolok, és részben – iróniája ellenére is – az Esterházy Péter 50. születésnapjára írott köszöntőre, illetve tulajdonképpen a Babitsolás hangvételére is. Formaés stílusimitáció szempontjából persze ezek is remekül megcsinált darabok, klasszikussá merevítő attitűdjük miatt azonban talán kevésbé izgalmasak, mint Kovács András Ferenc más hommage-ai.)
A tizenegy kötetnyi, s kötetbe még nem gyűjtött, gyakorlatilag változatlan poétikát követő verstermés, úgy tűnik (egyelőre legalábbis), nem osztható korszakokra, inkább tematikus tömbök különíthetők el benne. A versekben megformált költőszerep tekintetében sem nagyon lehet változást regisztrálni, a kötetek sora inkább a különböző kultúrtörténeti korokra jellemző nyelvi magatartásminták, író- és művészszerepek katalógusa a latin auktortól kezdve a középkori szkriptoron és a zsenin át a nyelv alázatos végrehajtójáig. Zseni-témakörben ez a kötet például egy rokokó nyelven beszélő Mozartot teremt meg, aki széljegyzeteket fűz a dilettáns da Ponte librettójához a Don Giovanni komponálása közben (Wolfgang Amadeus Mozart Prágában).
Egy másik tematikus blokk, ami körülbelül a Lelkem kockán pörgetem című kötet (1993) óta van folyamatosan jelen a versekben, a nyelv, a könyv, a felejtés és emlékezés köré szerveződik. Ezek a darabok e sajátos poétika reflexiós hátterének is tekinthetők. A Téli prézliben talán az El grand desierto del mundo (Jorge Luis Borges verse) a legjelentősebb ebben a sorban. A Borges-szövegek mellett a Természet mint Isten könyve metaforára épülő versben a felhalmozódó tudás „világkönyvtára” megfejthetetlen az ember számára. „Mert valójában semmit sem tudunk” – mondatja Kovács András Ferenc az ő Borgesével, ami rámutat ennek a költészetnek egy másik fontos ellentétpárjára, arra, hogy a könnyű kézzel kezelt extenzív tudásanyag sokszor mélységes agnoszticizmussal párosul benne. Az utolsó sorokban leírt látomás az ember nélküli szövegvilágról, melyet a felejtés őriz meg, azt hiszem, az ezredvégi magyar költészet legszebb sorai közé tartozik: „Széth lehelete finoman, befújja, / Hullámoztatja, törli, megredőzi / A sivatagi szöveg felszínét, / S megőriz minden porszemet, jelentést / E végtelen véletlen verssorokban.”
Ennek a versnek a párdarabja lehet a Jókai utca 2., egy ember-elhagyta, szélfútta táj csendélete: „Az ember mégis, egyszer. / A kép mögül kihátrál. / Repedt virágcserép. Csend. / Zöld és fehér redőny. Szél.” Igaz, a kötetnek nincs meghatározható vezérfonala, e belső motivikus rímek hálózata mégis kiemel egy témát vagy inkább hangulatot, ami a korábbi könyvekben nem volt ilyen makacsul jelen. A Babitsolásban megírt válság, az elmúlás ismétlődő motívuma, az, hogy az erotika itt és most az öregedő Casanova és Don Giovanni ürügyén jelenik meg, egy (költői) midlife crisis kesernyés-ironikus recitálását teszi e harminchárom vers legjobban kivehető szólamává. Akár egy önportré felvillanásaiként, akár imitációként, idézetként hallgatjuk ezt a szólamot, Babitsé mellett egy másik mester/múzsa hangja szól benne erősebben, mint másoké: Petrié. Bármilyen távolinak tűnik is egymástól Petri György rezignált magánbeszéde és Kovács András Ferenc csillogó felszínű, alakoskodó lírája, a Petrinek ajánlott Don Giovanni. Férfidal egy nagy találkozás dokumentuma. Ez az egyetlen metaforát kifejtő rövid vers – a halálról mint válóperről beszél a világ-asszony és a férfi között – arról is. meggyőz, hogy egy olyan költészetnek is lehetnek antológia-darabjai, mely saját magát mint költészeti antológiát gondolja el.
2001. 6. 22.

GÁCS ANNA


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék