Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 2002. április, XIII. évfolyam, 4. szám »




A tett-paradoxon körül

Bretter György: A felőrlődés logikája. Enciklopédia-Ister, 1998. 318 oldal, 980 Ft
Neve legenda lett – ez a kötet pedig ennek a legendának igazolása: a filozófiai tanulmányainak válogatása. Bretter negyvenöt éve alatt (1932-1977) saját bölcseletet, iskolát, Erdélyen túlmutató szellemi befolyást teremtett - a halál árnyékában is azt bizonyította, hogy mindig van lehetőség: Kivételes egyénisége átüt e szép kiállítású esszé-köteten is. (Válogatta, szerkesztette, az utószót írta: Tóth László.)
Fura érzés ez az időutazás: a dolgozatok a hatvanas évek végén, és a hetvenes években születtek – a reménység és reménytelenség korában. Nekem például modellértékű a Kafka-tanulmány (1968-ból, ahol is a baljós dátum sok mindent magyaráz). A dolgozat a szabadnak induló tett és a körülmények hatalmának dialektikáját vizsgálja: ha csinálsz valamit, azzal csak nyakad köré tekered a kötelet, ha a körülmények mozdulnak, akkor csak a megkövülés felé – és ezzel a kör bezárult. „A tett, amikor valamit létrehoz, csak a körülményeket erősíti, saját elfojtásának viszonyait termeli újra. A körülmények pedig, amikor megváltoznak, csak addigi hatalmukat képesek tovább merevíteni...” Pontos bölcseleti szintre emelt diagnózis arról a világról és benne az egyén helyzetéről. A rendszer-reformátorokkal szemben neki lett igaza.
A legismertebb írásai a mítosz-elemzései. Fura műfaj: jól ismert történeteket mesél el, majd minden részlet familiáris, de ahogy ő mondja a mítoszt, váratlanul új jelentése villan elő. Példa az Ikarosz-legenda: Bretter állít: ha Ikarosz nem hallgatott az apjára, annak valami oka lehetett. Maga is tudta, hogy a Napba repülés veszélyes, sőt tisztában volt a kísérlet halálos kimenetelével, mégis mindkettőt vállalta. Mert azt látta, hogy apja – a neves Labirintus-építő, a király barátja – nagyon is beépült a rendszerbe: ha rá hallgat, ő is csak olyan kompromiszler lesz, mint az öreg. Kérdés: megéri-e a halált az apák kompromisszuma ellen lázadni? Hiszen súlya van annak is, amit az öreg csinált: remekműveket teremtett. Csakhogy, mondja Bretter, „az utókornak... példákra is szüksége van, nemcsak remekművekre. A remekművekből megtanulja az időt legyőző emberi tehetséget tisztelni, de az idő legyőzését már nem”. Nemcsak a kisebbségi lét értelmezéséről szól ez a tanács, a példa versus alkotás dilemmája – más és más variánsban – azóta is itt lebeg körülöttünk. Illetve, e változó korban eltűnt mind a kettő: egyik se olyan fontos már. Amivel persze nekünk, az utókornak, nem lehet dicsekedni...
Nemcsak itt szembetűnő a kor változása, a szellemi közeg átalakulása: Bretter az elsők között érzett rá Heidegger, majd később a nyelvfilozófia jelentőségére, de mindkét eszmestruktúrából saját gondolatrendszerén átszűrt elemeket adott közre, azokat a mozzanatokat, melyeket fontosnak ítélt - s mindezt emberi nyelven, hangon, probléma-érzékenyen. Azóta Heidegger is, a nyelvfilozófia szlengje is – hogy úgy mondjam – köznyelvi idióma lett, vagyis aki ad magára, kitekert szó- és mondatfűzéssel érintkezik a nagyérdeművel, amit legalábbis én nehezen viselek el. Bretternél minden racionális és világos: a lét ellenáll, felfalja az egyént, sőt magát a létet is, választani csak két rossz között lehet, de azt viszont muszáj stb. Barátaival – Fehér Ferenccel, Heller Ágnessel, Tordai Zádorral – tudta, hogy a marxizálás helyett erre vezet a filozófia útja, de úgy intézte dolgait, hogy a racionális diskurzus hagyományát ne kelljen elhagynia.
A nyelvfilozófiai írások a Wittgenstein-felfedezés idején születtek, rövid életének hátramaradt éveit e látásmód morálfilozófiai lefordításának szentelte. Ritka képlet: a nyugati filozófia arra törekedett, hogy mennél sterilebbé – etikailag semlegessé – tegye Wittgenstein örökségét, Brettert viszont egész életében a morálfilozófia érdekelte igazán: már a tett-paradoxon is erről szólt, s mikor a nyelv-pragmatika kérdéseibe botlott, akkor úgy kezelte ezt a felfedezését, mint a legjobb eszközt egy korszerű – és az egyén ellenállását leírni képes – morálfilozófia lehetőségét. A nyelv és az erkölcs című tanulmányában írja: „A nyelv erkölcsi léte az, hogy a nemet kimondjuk. A nyelv erkölcsi léte abban a formában nyilvánul meg, ahogy a »nem« kimondható, abban a keretben és olyan korlátok között, ahogy kimondható... A nem kimondásában realizálódik az erkölcsi autonómia. Már a köznapi diskurzus szintjén is nyilvánvaló, hogy a bólogató Jánosokkal szemben morálisan annak van igaza, aki képes elhatárolódni: az individuum a „nem”-nél kezdődik, a demokrácia a saját véleménynél, mert az előítéletek tagadása és egy önálló perspektíva teremtése.
Bretter persze a kisebbségi lét tapasztalatából tudja, hogy a „nem” kemény etikai próba: az „ugye te is így gondolod”-tól, az „aki nem így gondolja, az ellenség”, című vádbeszédig, tehát a diktatúra normál „á” hangjáig ez uralkodik. De azt is tudja, hogy ez a jelenség a modern élet uniformizáló mélyárama: „a mai ember így látja”, „én is théta betétet használok” reklámjáig számtalan variánsa alakult ki az egyéni autonómia elmosásának, s már a hidegháború idején is egy sajátos, rendszerek felett dolgozó, egyéniséget ledaráló gépezetként érvényesült. Nos, a „nem” etikai primátusának kiemelése – hogy tudniillik ezzel a szócskával kezdődik az én autonómiája –, Bretter nemcsak a lázadás kezdő szavára emlékeztet, de arra is, hogy én – én vagyok, és hogy te – te vagy, hogy e különbségtétel nélkül nincs lehetőség a saját életre, még kevésbé a normális diskurzusra. A filozófiatörténetet tekintve az elszigeteltségben élő Bretter a maga módján eljutott a nyelv aktuselméletéig. Ami nem semmi...
Mit mondjak, mára különös csengése lett ezeknek az írásoknak: egyfelől hordozzák annak a kornak fura optimizmusát – hogy mégiscsak lehet, mert kell tenni valamit (Bretter: „az igent ki kell mondanom”). Másfelől az írás szelleme elvesztette múltidejűségét: ma már tudjuk, hogy az egyéni autonómia most is veszélyben van, csak nem a diktatúra felől, hanem a szimbolikus hatalmak rejtett sugalmazása, a divatok kikerülhetetlensége, a reklámok bombázása révén. Csak abban lettünk bizonytalanok, mivel, hogyan lehet megmenteni.
Ha egyáltalán érdekel ez még valakit...
1998. 8. 28.

ALMÁSI MIKLÓS


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék